Hol vagy, Istenem?

Hívőnek lenni kicsit olyan, mintha kint lennél a tengeren: néha minden nyugodt, napfényes és gyönyörűen süt a nap. Magadba szívod a levegőt és elfelejted a nyugtalanságot. Aztán jön egy kisebb-nagyobb vihar és szem elől téveszted a napot. Ilyenkor gyakran csak a felhőkre koncentrálunk, és elfelejtjük, hogy nem végleg tűnt el a nap. Vagyis, amikor nem érzékeljük a körülmények miatt Istent, azt érezhetjük, hogy tulajdonképpen nincs is ott.

De hogyan lehet ezen segíteni? Mi történik, ha én próbálkozni szeretnék, hogy elérjem? Emberek vagyunk, erősen érzelem-orientált teremtmények. Ráadásul egy kapcsolatról van szó. Csakhogy egy fizikailag nem látható, nem tapintható személlyel. Mire tudunk ilyenkor támaszkodni? Tapasztalatból tudom, hogy az ember képes ilyenkor arra gondolni, hogy talán maga a Jóisten az, aki nem szeretne velünk kapcsolatba lépni. Az Ő döntése, hogy nem találkozunk.

Én egy dologba tudok kapaszkodni: ha valóban Isten képmására teremtettünk, kell, hogy legyen valami kölcsönös bennünk. Tehát, ha teszel egy gesztust Isten felé – akkor ugyanúgy, mint az embereknél- ez valamilyen reakciót ki fog váltani. Habár Isten tudja, hogy mit érzünk, ettől függetlenül más, ha megfogalmazzuk neki a bánatunkat, ha elmondjuk neki, hogy hiányzik. Azt hiszem, ezt tenném első lépésként. Ha távol vagyunk a nekünk kedves személyektől, ők is hasonlóan hiányoznak. De ugye, mekkora a különbség, ha ezt csak sejtik, vagy ha a saját szavainkkal el is mondjuk nekik, hogy fontosak a számunkra?

Úgy tartják, ha valakit meg akarsz találni, keresd ott, ahol a legvalószínűbb, hogy jelen van. Ahhoz, hogy meglássuk Istent, tudni kell, mi is ő. Ki is Ő. 

Isten esszenciája a Szeretet. Ha igazán szeretsz valakit, megértheted, Isten hogyan is gondolkodik Rólad. Hitünk szerint ennek a szeretetnek a túlcsordulásából született az egész világ. Mégis, ha felkelek hétfő reggel, és kiöntöm a kávét, lekésem a buszt, elszakítom a kedvenc nadrágomat és utána még tesz is egy kellemetlen megjegyzést a főnököm…Vagy ne adj Isten, sokkal komolyabb problémák érnek, mint betegség, válás, haláleset… amiket nem is értünk…Ilyenkor nehéz abban a tudatban maradni, hogy ez a világ Isten túláradó szeretetéből fakadt. Nehéz megtalálni azt az érzést, hogy Isten valóban, önfeláldozóan szeret és gondoskodik rólunk. De nem csak a kellemetlenségek, hanem a mindennapi robot, a sokféle teendő… ezek mind-mind energiát és figyelmet vonnak el tőlünk. És utána jön a panasz, hogy nem találjuk Istent. 

Vegyünk engem: én is rájöttem, hogy nem segít, ha egy nap csak annyi időt szánok rá, hogy lefekvés előtt, két álomba-bóbiskolás között próbálom átbeszélni Vele a napomat. Akkor se lennék hatékony, ha egy hús-vér emberrel történne ugyanez.

„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekbõl kerestek engem” (Jer, 29:13).

Én úgy látom, a kulcs az, hogy tényleg akarnunk kell! Nem elég erős az a hit, ha csak addig oké a dolog, amíg egyszerűen megy minden. Amíg sokat nem kell küzdeni érte. Amíg nem tudjuk elmondani a Jóistennek legalább egyszer az életben: „most nagyon sok mindent csinálok egyszerre, sok nehéz érzést viszek, de tudod Uram, a Te hiányodnál nincsen rosszabb nekem”. Mert ha valakit szeretünk, meg tudjuk ezt fogalmazni neki. Ha valakit szeretünk és egy kapcsolat fontos, azért mi is legalább egyszer foggal-körömmel megküzdünk… És észre se vesszük, csak miután elindultunk, csak miután tettünk végre egy komoly lépést felé, hogy Ő közben már lépett harminchármat felénk…

Hornisch Aliz