Szerény ajánló a világirodalom egyik legnagyobb alkotásáról

Hogyan lehet nekikezdeni ajánlót írni egy könyvről, melyet a világirodalom egyik legnagyobb alkotásának neveznek? Ez azért sok mindent elmond róla. Mit lehet még ehhez hozzátenni? 

Belevágok könyvajánlómba az egyik legismertebb klasszikusról, Dosztojevszkij Karamazov testvéreiről. Teszem ezt szerényen, és annak tudatában, hogy bármennyire is próbálkozom, a történet sokrétűségének, a szereplők összetettségének és Dosztojevszkij zsenialitásának bemutatásához egy cikknyi hely úgysem elég.

Dosztojevszkij utolsó és egyben legösszetettebb regényében az író egész élettapasztalata benne van. A cselekmény a Karamazov család tagjain keresztül mutatja be a 19. századi orosz társadalomra jellemző visszamaradottság és előrehaladottság furcsa kettőségét, az erkölcsösség és züllöttség együttes jelenlétét.

Karamazov család – egy lecsúszott, részeges apa és három fia. Dmitrij, a féktelen vadság és jószívűség. Ivan, az értelmiségi, egész életében válaszokat kereső kétkedés. És Aljosa, az alázatos, szentéletű, csendes határozottság. Az orosz társadalom lélektípusait sorakoztatja fel Dosztojevszkij a regényében. Illetve nem teljesen – nem csak orosz. Az emberi lélek kap főszerepet a Karamazov testvérek tragikus történetében. 

Dosztojevszkij nemhiába az emberi lélekábrázolás nagymestere. A történet önmagában is lebilincselő, – van helye szerelemnek, viszálynak, gyilkosságnak – de a regény mégsem a hatásos jeleneteivel akarja meghódítani olvasóját. Dosztojevszkij ennél mélyebb szintekre is elvezet minket: arra vállalkozik, hogy a lélek szépségét és csúfságát a maga realitásában, összetettségében ábrázolja. Semmi nem fekete-fehér, nem csak jó vagy rossz. Eléri, hogy az olvasó ne tudja eldönteni, szeresse vagy utálja a szereplőket. 

És ha mindez nem lenne elég, ha az emberi lélek boncolgatása nem lenne kellően bonyolult feladat, Dosztojevszkij még ennél is többet vállal: a gondolkodó ember legnagyobb kérdésére – Isten létezésének titkára keres választ.

„Ami az észnek szégyen, a szívnek csupa szépség. Rettenetes, hogy a szépség nemcsak szörnyű, hanem titokzatos dolog is. Az ördög küzd itt az Istennel, és a csatatér – az emberi szív.” 

Ezen a csatatéren vezet minket végig főhősei belső vívódásán keresztül. De talán ez a vívódás igazából az író saját harca volt élete végéhez közeledve. Saját lelkébe nyújtott betekintést – a várt feloldozás és megnyugtató válasz pedig elmarad. Ettől lesz valóságosan emberi.

Most ülök, és azon gondolkodom, hogy bárcsak én is olyan bölcs eleganciával tudnám befejezni könyvajánlómat, mint Dosztojevszkij a regényét. De sajnos nem vagyok Dosztojevszkij – a magával ragadó gondolatokat inkább rá bízom. Hogy a könyv egyedülállóságát bebizonyítani próbáló írásomban igazam van-e, azt meg rátok bízom.

Kocsis Krisztina

„Az igazi realista, ha nem hívő, mindig talál magában erőt és képességet arra, hogy ne higgyen még a csodának sem, ha pedig a csoda megcáfolhatatlan tényként áll előtte, akkor inkább a saját érzékeinek nem hisz, semhogy lehetségesnek tartsa azt a tényt. Ha mégis lehetőnek tartja, csak mint olyan természeti tényt fogadja el, amelyet mindeddig nem ismert. A realistánál nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát. Ha egyszer egy realista hinni kezd, akkor éppen realizmusánál fogva okvetlenül el kell fogadnia a csodát is.”

Dosztojevszkij: Karamazov testvérek

Kép: Unsplash