Hemingway: Az öreg halász és a tenger

Töredelmesen bevallom, hogy Hemingwayről sokszor előbb jutott eszembe a Feneketlen-tónál lévő étterem, mint az író – zseniális – munkássága. Ez egycsapásra megváltozott, amikor tavaly nyáron egyik délután kezembe került ez az ezüst betűs könyvecske. Végighúztam ujjaimat a borítón, mintegy ízlelgetve azt, kell-e nekem a mai napba. Kellett. Estére kiolvastam. 

A történet a felszínen egyszerű mesének tűnik egy halászról, aki még idős létére is a napi betevője megszerzésért küzd a tengeren, az évek során hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. A falu egyrésze már-már megveti az öregembert, kerüli, egy ifjonc halász azonban rajongással keveredett lelkesedéssel áll ki mellette, és tart vele, olykor a családja kifejezett tiltása ellenére, a nagy halászbárkák helyett. A cselekmény fókuszában a tapasztalt halász élete legnagyobb fogásával folytatott magányos küzdelme áll, ami – anélkül, hogy elárulnék belőle bármit is – már önmagában lélegzetvisszafojtóan izgalmas. A hullámok alatt azonban ez a könyv egészen a csontig hatol, szinte észrevétlenül, beleszögez a fotelbe. Mondjuk én történetesen a könyvespolc előtt a szőnyegen ülve olvastam, és eszembe sem jutott felállni onnan, ezzel is megszakítva az élményt. 

„Nemcsak azért öltem halat, hogy kenyerem legyen, és hogy eladjam eleségnek. A dicsőségért öltem meg, és azért, mert halász vagyok. De szerettem, amíg élt, és azután is szerettem. Ha szeretjük, akkor nem bűn megölni. Vagy csak annál nagyobb bűn?”

Hiszen Hemingway nem kíméli azt, aki kinyitja ezt a könyvet, berántja a lapjai közé. Az olvasó érzi a forró napot az öreg homlokán, a kötél vágását a tenyerében, a maró éhséget és a fojtogató szomjúságot, a félelmet mindazon veszedelemtől, amit a nyílt tenger tartogat, és a mérhetetlen fáradságot. Amikor mindeközben kétség vonult át főhősünk gondolatain, és azon gondolkozik, hogy vajon a halászként eltöltött évek ellenére elég jó-e, azt mondta magának, hogy örökké jó. Úgy véli, halászatra született. Élete célja az volt, hogy halász legyen, mert az élet szánta neki – ilyen egyszerűen.

„Az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

A vágy, a büszkeség, a kötelesség, a kitartás, az ember feletti erő, a tenger mélységes tisztelete és az élet meséje ez a könyv. Olyan bonyolult érzelmeken alapul, amelyeket megfogni szinte lehetetlen. Arra emlékeztet, hogy nem minden fekete-fehér, olyan világban élünk, amely tele van szürkével is. Az Öreg halász és a tenger elsősorban arról szól, hogy fel kell állni akkor is, ha megsemmisülünk. És hogy mi jön azután? Az a holnap gondja.

„Szamárság feladni a reményt. Azonkívül bűn is, azt hiszem.”

Kedvemma

Cover fotó: Pixabay