Istent játszunk vagy életet mentünk: gondolatok az emberi génmódosításról

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ugyan már jó pár éve annak, hogy először láttam a Gattaca című amerikai sci-fit, mégis sokszor eszembe jut a film egy-egy utópisztikus jelenete, és az a hátborzongató és – talán nem is olyan elképzelhetetlen – lehetséges jövő, amiben játszódik.

Ebben a jövőbeli társadalomban a gyermekek túlnyomó többsége mesterséges körülmények között fogan, és a genetikai állományban végzett módosítások révén tökéletes ember-egyedek jönnek világra. És ezek a betegségeknek ellenálló, jó testfelépítésű, előre meghatározható szemszínű, tökéletes arcformájú, kiemelkedő intelligenciájú emberek aztán jóval sikeresebbek és gazdagabbak is lesznek, mint a természetes körülmények között fogant társaik. 

Természetesen legyinthetünk erre, hisz ez csak egy sci-fi, egy filmes koncepció, és nem a valóság. De biztos, hogy nem az? Hitegethetjük magunkat azzal,  hogy ez nem az igencsak közeli jövő, amikor lassan 20 éve annak, hogy feltérképeztük a teljes emberi genomot? Amikor már rutinszerűen módosítjuk a zöldségek-gyümölcsök genetikáját, hogy ellenállóbbak legyenek bizonyos fertőzésekkel szemben? Amikor már több betegséget is gyógyítunk génterápiával, és jelenleg is számos kutatás zajlik ezen a területen? 

Elképzelhető, hogy pár éven belül már csak a különböző emberi jogi és etikai szabályozások fognak az emberi génmódosítás útjába állni. A koncepció, hogy az emberi genetikába belenyúljunk, például a bőrszín vagy a hajszín megváltoztatásának céljából, vagy, hogy előre kitalált szempontok szerint “rakjuk össze” megfoganó gyermekünk külső és belső tulajdonságait ijesztő és nyugtalanító, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. 

Azonban kissé továbbgondolva és egy másik aspektusból szemlélve a dolgot felmerül a kérdés: 

Mégis hol a határa a természetbe való beavatkozásnak? Mi az a pont, ameddig még örülünk a folyamatosan fejlődő orvostudomány adta lehetőségeknek, és honnantól aggályos megváltoztatni a természet rendjét? 

Mindannyian örülünk annak, hogy már nem kell belehalnunk régen halálosnak hitt betegségekbe, mert van rá gyógyszer vagy terápia. És hálásak lehetünk azért is, hogy bizonyos műtétek révén jóval tovább élhetünk, mint ahogy azt nekünk a természet (Isten?) engedné. A lélegeztetőgépről,  a művesekezelésről, a csecsemőhalandóság szinte minimálisra csökkentéséről nem is beszélve, hogy csak párat említsek az orvostudomány csodálatos vívmányai közül. 

De vajon meddig érdemes küzdeni egy emberi életért, és mikor kell engedni elmenni? Ki dönt(het) erről és mikor? Ha nem fogan meg vágyott utódunk, vajon meddig mehetünk el azért, hogy mégis lehessen vérszerinti gyermekünk? Ha csak génmódosítással gyógyítható betegségben szenvedünk, vajon élhetünk-e a lehetőséggel vagy ezzel már Istent játszunk?

És ha még a fogantatása előtt megóvhatnánk gyermekünket számos (akár súlyos vagy halálos) betegségtől azzal, hogy mesterségesen beleavatkozunk a genetikájába, vajon élnénk a lehetőséggel?

És mit tennénk, ha a jövőben egy olyan társadalomban élnénk, ahol a legtöbb gyerek mesterséges módon fogan, és előre programozott, kiváló képességekkel születik, jelentősen hátrányos helyzetbe hozva ezzel a mi, átlagos képességű gyerekünket? 

Én magam sokat gondolkodtam ezeken a kérdéseken, és arra jutottam, hogy szerintem etikus minden beavatkozás, amely valamilyen betegséget gyógyít vagy előz meg. És nem tudom elítélni azokat az eljárásokat sem, amelyek révén meddő pároknak mégis születhet gyermeke -amennyiben ez nem jár a már megfogant életek kioltásával . És ha mélyen magamba nézek, nem tudom azt mondani, hogy bizonyosan nem avatkoznék bele a gyerekem genetikájába például intelligencianövelő célzattal, ha tudom, hogy ennek hiányában jelentősen hátrányos helyzetbe kerül.

Szerencsés vagyok, hogy az élet egyenlőre nem állít ilyen erkölcsileg nehéz kérdések elé,

mert sok kérdéssel kapcsolatban a legőszintébb válaszom az, hogy fogalmam sincs, mi a helyes, és lehet, hogyha tudnám is, adott helyzetben nem lennék képes aszerint dönteni.