Létezik társadalmi mobilitás?

Végtelenszámú filmen látjuk az amerikai álmot. A nulláról jött gyerek ösztöndíjat nyer a legmenőbb egyetemre és végül megvalósítja önmagát. A zsebét nyomó csekkönyvvel megy vissza büszke vidéki rokonokhoz megmutatni, hogy ő már többé nem oda tartozik és támogatni tudja a családját. Az öreg kontinens közép-kelet-európai régiójára (vagy nevezzük inkább nyugat-balkáninak), azonban nem ez a filmekben leírt idézőjeles valóság a jellemző. Milyen az élet nálunk? Van átjárhatóság a társadalmi rétegek között itthon? Ebben a cikkben ezzel a kérdéssel foglalkozom. Bár egyetlen szóval is letudhatnám, méghozzá azzal hogy:  Nincs. 

Több aspektusa van a nincsnek: onnantól kezdve, hogy milyen területén lakunk az országnak, városban vagy faluban élünk-e, az iskola- és egyetemválasztáson át, a párválasztáson keresztül mindenünket áthatja a társadalmi réteg, amibe születtünk. Észre sem vesszük, de a születési körülményünk és társadalmi rétegünk burkában élünk. Azokkal az emberekkel barátkozunk, akikkel “egy levegőt szívtunk”, hiszen hasonló státusz, hasonló gondtalanság vagy gondok kötnek össze bennünket. Nincs féltékenység, vágyódás, csak megértő bólogatás van. Ezt ismerjünk, ebben akarunk maradni. A szüleinknek olyan társat fogunk bemutatni leginkább, aki eléri ezt a szintet. Ha nem éri el, akkor találkozhatunk a latin és török sorozatokból ismert drámákkal,  avagy a szegény lány és a gazdag üzletember hogy küzdi le együtt  a szocializációs és egyéb különbségeket.

Ám nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem is keresztezik az útjaink egymást olyannal, aki nem azonos közegből érkezik, hiszen nem azonos iskolákba járunk, nem ugyanolyan lakóhelyen élünk, nem ugyanazon a buszvonalon közlekedünk. Párhuzamos valóságok lineáris egyenesein haladunk. 

 Tudattalanul az elvárásunk az, hogy értse meg a másik a mi nyelvünket, ez a pszichológiában “ismerősségi hatásnak” nevezett jelenség két azonos társadalmi rétegbe tartozónál a legerősebb. A status quo-t fenntartjuk, hiszen elvárás magunkkal szemben, hogy a szüleink által teremtett életszínvonalat megtartsuk, esetleg meghaladjuk. Már a partnerek megválasztása sem véletlenszerűen történik: 1991-ben készült kutatás gazdaságtudományi magyarázata szerint elsődleges szerepe van az egymás melletti döntésünkben a  haszonmaximalizálásnak: a partnerek mérlegelik, hogy a párkapcsolat létesítésével mennyiben tudják növelni vagy megőrizni erőforrásaikat (feltételezve, hogy a magasabb végzettség több erőforrást jelent ahhoz képest, ha egyedülállók maradnának (Becker 1981) Vagy gondoljunk a barátainkra, van olyan köztük, aki nem közel azonos körülmények közül érkezik? Ha őszinték vagyunk magunkkal, bevallhatjuk, hogy nem igazán. S mindez miért van?

Azért, mert a különböző közegek között szinte alig van átjárás.

Nekem az első rácsodálkozás a társadalmi rétegem zártságára egy vidékszociológiai kutatás volt. Igaz, másodéves egyetemistaként feltűnt, hogy nem vagyok budapesti, csak vidéki, tolnai hangképzéssel, a pesties i használat helyett. Ugyanakkor, a  jogi egyetemre járók egy részétől maximum ennyiben különböztem, mert akkor még nem tudtam, hogy kiváltság az egyetem, én azt hittem, hogy alapvetés.  Egészen addig, amíg Borsodban, régi bányavidékkel élő fiatalokkal nem találkoztam, akikben fel sem merült, hogy számukra is  lehetőség lenne az egyetem. Főiskola, külföld, összeszerelőüzem mint életcél, ez volt – jövőképvázlat, amit a szájukba adtak, amire hitték, hogy csak arra érdemesek. Megdöbbentem, és elkezdtek kattogni fejemben a miértek. Voltam olyan házakban és körülmények között interjút készíteni, amit addig elképzelni sem tudtam és nem értettem, hogy hogy nem vettem mindezt észre, amikor ugyanabban az országban élek, ugyanazt a levegőt szívom. Szemellenző volt rajtam? Azt hiszem, igen. A saját világomban autóval elmegyünk az ilyen helyek mellett, megállás nélkül továbbhajtunk, vagy pénztárcánkat féltve be se térünk. Az ember öltözködéséről megmondom, hogy hova tartozik és az sem véletlen, hogy a társkereső oldalakra feltöltött képeken nagy jelentősége van minőségi karóráknak.

Az emberek jelzik egymás felé jól felismerhető módon, hogy hova tartoznak. S nem is tudatosan, de kirekesztjük a nem oda tartozót.

Én például ezért támogatnám az angolszász országokban jellemző egyenruha viselését az iskolákban, hogy gyermekként még ne érezzük a ruházkodás által teremtett különbségeket.

Nincs nálunk kimondott kasztrendszer, de mégis mintha nem mozdulnánk el onnan, amit kaptunk. Az értékek menti élet legyen számunkra az első, ne az anyagiak szerinti. Ne ijedjünk meg kilépni a komfortosból. Menjünk el egy villanegyedbe és egy szegénysorra is, és vegyük észre, hogy mindkét helyen emberek laknak, csak emberek.

Forrás:

Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Tóth István György (szerk. 2022): Társadalmi Riport 2022. Budapest: TÁRKI Becker, G. S. (1991 [1981]): A treatise on the family, enlarged edition. Cambridge, US:Harvard University Press.