Hogyan szól hozzád az Isten? – Nagypapám tanúsága a mise csodájáról

Ahogy nagyszüleim együtt a hitben jártak, az mindig is példa volt számomra. Drága Nagypapám őszinte tanúságtevését olvashatjátok a mise csodájáról, őrizzétek a szívetekben. 

„Köszönöm a szíves felkérést. Nehéz és szokatlan feladat számomra így írni, nem vagyok a szavak embere, nem vagyok kitárulkozó, tanúságtevő típus. Ebben a „műfajban” is inkább a kevesebb szóval járó formát választanám. Most mégis megpróbálkozom megfogalmazni, miért tartom fontosnak részt venni a miséken és a különleges adventi Rorátékon.

Nem tudnám kizárólag észérvekkel megfogalmazni a választ, úgy érzem, ez csak egyfajta megközelítése a válasznak. Időben egy kicsit visszamennék az engem ért gyász és veszteség idejére. Akkor – és azóta is – vigasztalást, megerősítést keresve sokkal gyakrabban jártam el szentmisékre, mondhatnám „rászoktam”.

Akkor is egyfajta hívást éreztem és érzek most is.

Rögtön tisztáznám, szó sincs semmiféle hallucinált hívó szavakról vagy víziókról. Semmi misztikum vagy rajongás. A késztetés – talán helyesebb is ez a szót használni a „hívás” helyett – eleinte szinte teljesen érzelmi, lelki alapú volt.

Feleségemmel egykor végig egymás kezét fogva vettünk részt a szentmiséken. Amikor már egyedül mentem – azért is, hogy ott az Eucharisztiában valahogy újra együtt lehessünk – úgy éreztem, ott van mellettem, mint mindig, megismerkedésünk óta.

Eszembe jutottak az evangéliumi Jézus hívó szavai is: jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok…Én pedig mentem, csak azt éreztem, hogy jó ott lenni. Talán a kiválasztott Apostolok érezhették úgy a Tabor –hegyen, hogy Uram, jó nekünk itt lenni…Eszembe jutnak az ifi-ének sorai: „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak…”

Az Isten hívása mindenkinek személyre szóló is. Bizonyos, hogy erősítést kaptam, és kapok, tudom, hogy nincsenek véletlenek. Sokszor felidéztem Ady Endre gyönyörű sorait Az Úr érkezése című versében. („Amikor terhemet roskadozva vittem…”). Ez így van azóta is. Egyszerűen érzem és tudom, hogy Jézus vár, (sajnos gyakran üres templomokban), csak így egyszerűen, türelmesen, és szeretettel, mint az idős, magányos édesanya, aki várja mindig már kiröppent gyermekeit. Nem kényszerít soha, mégis tud motiválni a Lélek által. Hogyan és miként, nem tudjuk. A Lélek ott fú, ahol és ahogy akar. Egy élettel magam mögött már tudom, hogy minden kegyelem, az egész életem, a létezésem, a következő levegővételem. Életünk minden pillanatában ott volt és van az Isten, tudom. Egy csendes erdei kirándulásban, akár egy balatoni, vagy Duna-kanyari csodálatos naplementében, családi karácsonyainkban, de betegágyunknál és a temetésen is. És mindig adott és adott. Tudom és érzem, hogy nekünk is kellene adni Neki, de mit? Hiszen Neki nincs szüksége semmire és mégis: amikor Isten nekünk ajándékozza magát karácsonykor, nekünk is illene adni valamit. Adjuk önmagunkat? De hiszen Pál Apostol mondta, hogy most még mindnyájan Istenéi, gyermekei vagyunk, de még nem tudjuk, mivé leszünk. 

Én – bevallom – rendkívül nehezen ébredek-kelek reggelente. Most, mint már a korábbi években is Adventben, átadtam Istennek a reggeli restségemet és az ébredési nehézségeimet. Megfigyeltem, hogy a dolgok fejben dőlnek el, sok minden elhatározás kérdése. Istentől végtelen nagy ajándékként kaptuk a szabad akaratot, a döntés szabadságát. Én úgy gondoltam, ezt az ajándékot viszem Neki, szabad akaratomból kifejezett, iránta érzett szeretetemnek ezt a megnyilvánulását. Isten szeretett előbb, hív bennünket kezdeményezőként, mi válaszolhatunk igennel vagy nemmel, akár süketek is maradhatunk hívó szavára. Én megpróbáltam ajándékul vinni Neki önmagamat, döntési joggal rendelkező személyiségemet. Minden esti imámban kértem – ha másnap élni enged – ébresszen fel reggel, halljam meg az ébresztést. Meghallgatott – úgy tűnik, csak az utolsó négy nap nem tudtam elmenni, mert beteg lettem. Talán Isten humora, hogy az utolsó négy napon betegség miatt nem tudtam elmenni – hagyott pihenni! 

Kedves Olvasók, gondolataimból talán kitűnik, hogy számomra az évközi misék és az adventi roráték melletti döntés döntően emocionális alapokon áll. Ezekről nagyon nehéz beszélni, mint általában a lélek legmélyén levő dolgokról, az ember Isten-kapcsolatáról. Életünk útja egy, az Isten által felrajzolt íven halad.

Ma már úgy látom, Isten engem a gyász és a fájdalom után így próbál meg újra „felépíteni”. A szentek jobban tudnak beszélni lelki dolgaikról, talán késztetést is kapnak hozzá. Én nem vagyok szent, csendben próbálok élni, ahogy tőlem telik.

Szeretettel:

 Dr. Kuthy Imre”

Őrizzétek a szavakat, engedjétek, hogy eljusson hozzátok. Hátha Titeket is úgy megérint, mint ahogy engem. 

Tóth-Kuthy Betti

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s