Életem karácsonyai egy pillanatban

Elérkeztünk az év legvarázslatosabb időszakához: advent van és mindjárt itt a karácsony. 

Csodálatos, ragyogó ünnep ez, minden évben eljön, de csak rövid ideig tart – hiába próbálják a plázák megnyújtani -, mire az ember megszokná, el is múlik. Talán pont ettől értékes: sokat várunk rá és aztán hipp-hopp eltelik. 

Reggel van, nemrég jött fel a nap, a díványon fekszem, két hónapos kislányom arcát mellkasomba fúrva alszik. Nézem őt, hallgatom a szuszogását és arra gondolok, hogy az advent és a karácsony időutazás. Valahogy belesűrűsödnek az eddigi ünnepek emlékei, és ott van benne az eljövendő karácsonyok reménye is. 

Homályos képek jelennek meg lelki szemeim előtt, s lapozok közöttük, mintha csak régi fotóalbum lenne.

Kislány vagyok, anyukámmal és a húgommal linzert készítünk. Belekóstolok a nyers tésztába és nem értem, hogy minek sütjük meg, ha így is ilyen finom. Gyömbér és fahéjillatú boldogság ez.

Még mindig kicsi vagyok, és elképzelem, ahogy az angyalok az ablakon át, kezükben a karácsonyfával berepülnek az ablakon. Azért van ilyen hideg, mert nyitva felejtették az ablakot. 

Valamelyik télen Lengyelországból két katolikus diáklány jön Magyarországra, nálunk laknak pár hétig. Semmit nem értek abból, amit mondanak, de az egyiknek nagyon kedves mosolya van. Készül is egy kép rólunk, a konyhában állunk és a lány kezében edény van. Valószínűleg sütit sütünk. Emlékezni vélek erre, de lehet, hogy csak a fénykép miatt. 

Már iskolás vagyok, a nagymama nálunk lakik, beteg. Anya ápolja. Velünk van ő is karácsonykor, a hajában mindig rózsaszín göndörítők vannak és a teraszra jár cigarettázni. Vékony, törékeny nő, igazán sosem volt vallásos, de anyukámmal sokat mondják a Miatyánkot. Neki ez az utolsó karácsonya. 

Felső tagozatos vagyok és szerepelek a betlehemes játékban. Angyal vagyok, Mária szerepét mindig a legnépszerűbb lány kapja. Nem baj, az angyaloknak nem kell egyedül énekelniük. 

Gyerekként ez volt a kedvenc ünnepem, de kamaszkoromban nem szerettem a karácsonyt. A családban ezidőtájt sok volt a nehézség, az ünnep vagy felszínes volt, vagy semmilyen. Dacoltam mindennel és leginkább magammal, kikopni látszott belőlem a karácsony fénye. 

Felnőttként aztán újra szebbek lettek az ünnepek, de már jobban várom, hogy az én ajándékaimat kibontsák, minthogy megtudjam, én mit kapok. És akkor örülök igazán, ha a zserbót sikerül pont úgy elkészítenem, ahogy a férjem nagymamája csinálta régen. 

Kislányomra nézek. Vajon neki milyen ünnepei lesznek? Számára mi lesz fontos a karácsonyban? A várakozás izgalma, az ajándékok, az együtt töltött idő, a finomságok? Vagy sikerül átadni az ünnep valódi lényegét, amit még én sem értek igazán? Nem tudok ezekre a kérdésekre válaszolni. Csak azt remélem, hogy ahogy figyelem a kis tiszta lelkében megszületni a hitet, talán az én felnőtt lelkem is megérez valamit a betlehemi jászol melegéből.