Dharma – Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig – Szűcs Péter

Pétert először Szabados Ági podcastjában ismertem meg (Lapozz a 99-re). Azt hiszem, nekem most ő az a kortárs író, akivel szívesen találkoznék.

A könyv sok kérdést hagy maga után.

Miként hat ránk a múlt?
Mi a “mi Dharmánk”?
Van-e életküldetés?
Mit jelent a halál?

A könyv minden lapján visszaköszön Szűcs Péter világjáró emlékeinek, tapasztalatainak és olvasottságának képe. Mint az indák az őserdő fáit, úgy szövik át az egész történetet a virágok, illatok világa és az utazás szeretete. A művészien megformált sorok berántják az embert e három különös világba, így a könyv sajnos gyorsan elfogyasztható. Gondolatai azonban sokáig velünk maradhatnak. De sebaj. Utána lehet folytatni az író blogján az olvasást. Ezt a könyvet főként 30 év felettieknek ajánlom.

  📖 Szűcs Péter: Dharma 📖 című könyve a burnout állapotában, elfáradtan talált rám. Azelőtt csak hallottam ezt a “kiégés” fogalmat, úgy képzeltem a felső-középosztálybeliek munkakerülésének szinonimája. A könyv sorai távoli országokba, számomra vágyott kultúrák csodavilágába repítettek. A művén keresztül találkoztam Tamással, aki szintén a kiégett harmincasok táborát gyarapítja. Három generáció életébe, összekapcsolódásába nyerhetünk betekintést. Három generáció, három különböző, de mégis összefonódó történet. Az első felében az 56’-os forradalom szenvedésébe Kamuti István kísér minket. A főhős Budapesten megélt borzalmak után kalandos úton New Yorkba, majd Brazíliába kerül. Az írás történelmi hűsége, a szerző gondos kutatómunkájának eredménye. Amikor 2015-ben nem volt pénzem albérletre, de a Google gyakornoki program miatt Budapesten kellett élnem, egy brazil katolikus misszionárius közösség, a Shalom tagjai fogadtak be és támogattak. A könyvben olvasott hatalmas életszeretet és hála, a velük töltött napok emlékét hívta életre. 

A második történet érint meg leginkább. Andrea és Tamás élete, az én generációm története.  A fogyasztás darálója az alkohol és drog mámorában eltelt estékről, a kiégés társadalmáról szólnak. Aztán nem maradt más, csak az üresség. Amikor ólomsúllyal nehezednek rád a napok.

A harmadik történet másképp jön közel. Andrea és Tamás gyermekének, Lénának az útja Indiába, Váránasziba vezet. Az elmúlás és a halál mindennapisága megérintő közelségbe kerül. Mennyire természetes a Gangesz partján a mindennapi temetés. Mekkora ellentét feszül az elmúlást végletekig tagadó, az örök fiatalság és szépség vágyképének hazugságait ígérő nyugati világhoz képest. Mikor pár éve keleten kalandoztunk barátaimmal, akkor döbbentett meg a felismerés, hogy mennyire tabusító, a halált elodázó társadalomban élünk itt a nagy nyugaton. India remek példa arra, hogy lehet másképp is állni ehhez. A keleti kultúra misztikus világa mindig is vonzott. Az élet körforgásának gondolata, a karma hívő keresztényként is megérint, gondolatisága elbűvöl.

“Az élet valójában végtelenül egyszerű, csak mi bonyolítjuk túl. Ami megy, azt el kell engedni, ami jön, azt el kell fogadni.”

Szeretem, ha egy könyv bekúszik a mindennapokba és gondolatai néha visszaköszönnek a hétköznapok forgatagában. A Dharma ilyen. “Az elmúlás” és a “ragadd meg a pillanatot”, az elengedés érzése sokáig társam volt elolvasása után. Most éppen eléggé szerelmes vagyok és az előre látható kudarc vagy csalódás ellenére is megyek és küzdök, ez a könyv nagy bátorító. Általa simán kimondok olyan érzéseket, amit esetleg gyávaságom miatt nem mertem volna. Több héten át vittem magammal ezt a könyvet. Igazi utazó társammá vált. Spóroltam a lapokkal, mert szerettem volna, ha tovább kitart. Így vált Szűcs Péter Dharma című könyve az egyik kedvenc regényemmé az együtt töltött idő alatt.

Farkas Zolek

Mallorcai Mesék – egy bébiszitter naplója

A kalandok és élmények szeretete nem áll távol tőlem. Szeretek új embereket, helyeket, szokásokat megismerni, túrázni és felfedezőset játszani, újból és újból rácsodálkozni a világ kisebb-nagyobb dolgaira. Mondanom sem kell, hogy a COVID minden ilyesfajta lehetőségtől megfosztott, így nyáron, mint egy palackba zárt szellem tört fel bennem a vágy, hogy „nekem mennem kell, vagy megőrülök”. Ha te is küzdöttél ilyesfajta gondolatokkal, vagy csak kalandozni van kedved, akkor gyere most velem,Mallorcára. 

Egy hét alatt szerveztem meg az egészet. Család megtalálása és repülőjegy megvétele. Összepakolás és huss, úgy hagytam el Magyarországot, mint akit kilőttek egy rakétából és becsapódtam hatalmas sebességgel Mallorca szigetére.

Na de mit is csinálok én Mallorcán?

Bébiszitter vagyok, avagy aupair-hogy egy divatosabb szóval éljek. Regisztráltam egy honlapra az aupairworld.com-ra és nekiálltam, hogy családot keressek magamnak. Ez az oldal nem más, mint a gyerekvigyázók Tindere. Igen, jól hallottad TIN-DER. Regisztrálnod kell, majd az adataid és profilod alapján párosít téged a családokkal, eszméletlen csúcs és nagyban megkönnyíti, hogy megtalálhasd a megfelelő helyet. Nem túlzok, első pillantásra megtaláltam az én célpontomat: két gyerek, apuka, anyuka, vicces közös egyenpóló és bohóckodtak a képen. Éreztem, hogy írnom kell nekik, egy belső hang nagyon hívott, hogy őket válasszam. Írtam, írtak, kölcsönös volt a szimpátia és június 29-én már repültem is Palmába, Mallorca fővárosába. 

Milyen az élet egy messzi-messzi galaxisban?

Nem untatnék senkit sem a munkaköröm részleteivel, akit érdekel, az keressen fel privátban szívesen elmondok mindent is. Dióhéjban annyit, hogy a hét minden napján „dolgozom” (gyerkőcökkel vagyok), vannak szabadnapjaim, tudok sokat kirándulni, pihenni, barátokkal lenni és autóval kalandozni. A szülők hiperjófejek, kis lakásban lakunk, van saját szobám, az időjárás általában mindig napos, de nagyon párás és 400 fok van. A hűsítő tenger viszont szerencsére a közelben van, szóval igazán nem panaszkodhatom. Spanyolul és angolul beszélek, sokat főzök (ami az egyik kedvenc hobbim az evés mellett hihihi), takarítok (ez teljesen önkéntes, nem kellene) és élvezem az életet, a Vida itt nagyon dolce. Igen, vannak nehezebb napok, mikor nincs annyi türelmem, mikor fáradtabb vagyok, vagy a hőségben meg akarok halni. Van, hogy hiányzik a családom és a barátaim nagy köre, az otthoni megszokott rutinom és biztonság, de valahogy a bennem lévő hála, hogy itt lehetek és a SZABADSÁG érzése szinte mindent felülmúl. 

Félelmetes utazni?

Az a vicces, hogy utazás előtt olyan hihetetlen az egész, viszont mikor megérkezel az adott helyre, akkor pedig már olyan természetesnek tűnik, hogy ott vagy. Nehéz ezt leírni.

Olyan eufóriával tölt el engem mikor egy új helyen lehetek, mintha be lennék szívva (még nem voltam, úgyhogy ez csak amolyan költőasszonyi túlzás). Dobog a szívem, hajt a felfedezés vágya, az ereimben zubog az adrenalin és mindent látni szeretnék. Ez a löket az, ami miatt a félelem helyett sokkal inkább a kíváncsiság uralkodik el rajtam és segít át a legnehezebb időkön. Emiatt nem nagyon tartok az új helyzetektől, mert a lelkesedésem mindent áthat-egy ideig. Mindig az eleje a legnehezebb-technikailag: belejönni a helyi közlekedésbe, nyelvbe és szokásokba. Majd később, kb. egy hónap elteltével belejössz és talán jön az unalom és a „haza akarok menni” érzés. Végül kis idő múlva megnyugszol és rájössz, hogy nem is akarsz (még) hazamenni és tulajdonképpen nagyon is jó és izgalmas az élet az új helyen. Tehát a megszokás egy folyamat, amiben nagyon sokat segít a hozzáállásod, hiszen annyi mindent tanulhatsz és végül nem ugyanaz az ember fog hazamenni, mint aki kiment…

Íme néhány közhely, csak most, csak Neked, hogy miért lehet hasznos az utazás:

  • Önismeret és bátorság: Rádöbbensz, ha rá vagy szorítva, mennyi mindent meg tudsz csinálni egyedül is. Egy bátor és magabiztos egyén pedig hegyeket képes megmozgatni-befektetés ez a jövődbe barátom!
  • Alázatot és elfogadást tanulsz: Nem mindig az a jó, ahogy te csinálod…és ez teljesen oké!
  • Új szokások és emberek: Bővül a világképed, megértőbb leszel és nyitottabb.
  • Nyelvet tanulhatsz a helyiektől és nem a tankönyvből: Az akcentus pedig a bátorság jele!
  • Önmagaddal lehetsz: Egyedül lenni nagyon jó tud lenni. Nem jelent egyet a magánnyal, hanem minőségi pillanatokat jelent saját magaddal. Azzal a személlyel, akivel minden egyes percet együtt töltesz, szeresd és barátkozz meg vele.
  • Új ízeket kóstolhatsz, új kultúrákba kukkanthatsz be: Hogyan öltözködnek? Mit viselnek? Mivel töltik az idejüket? 

Végül, én különösen két dolog miatt szeretek utazni: egyrészt kalandozok és világot látok, másrészt pedig mindig rádöbbenek, hogy mennyire gyönyörű hely a hazám, mennyi kincset érő barátom, rokonom van és hogy tulajdonképpen mennyire szerencsés és áldott vagyok, hogy Magyarországot az otthonomnak hívhatom. Mindig jó elmenni és mindig jó visszajönni. Minden egyes visszajövetel után jobban értékelem a hazámat. Az életet én egy könyvnek látom, aminek csodálatos, egyedi lapjai vannak és aki nem utazik (pedig megtehetné) az úgy tesz, mintha a könyvnek csak egy oldalát nézné egész életében. Persze tudom mások vagyunk és más vágyaink vannak, de hidd el, érdemes fellapozni…

A folytatás következik „Hogy élnek Mallorcán?” témában, figyeld majd a cikket!

Tóth-Kuthy Betti

Interjú egy világutazóval

Lassan, de biztosan megérkezett a nyár és távozni látszik a Covid. Idén már elkezdhetjük belelógatni lábujjainkat az utazás vizébe, azonban nyakig elmerülni még nem érdemes. Szerencsére információt gyűjteni sosem árt, úgyhogy lestoppoltam egy kávéra a legtöbbet utazott barátom, s megkérdeztem tőle: hogyan utazzunk budget-ből? Hogyan lehet a világ legtávolabbi helyeire is könnyedén eljutni a diákévek alatt? Milyen fiatal nőként egyedül tengerentúlon? És Kelet-Ázsiában? Ezekre és sok másra is válaszolt Sáfár Anna, Nusi, aki – ha utazásra gondolok – előbb jut eszembe, mint a Skyscanner vagy az Airbnb

Több búcsú és üdv újra itthon bulit szerveztem neked az évek során, mint az összes többi barátomnak együttvéve. Miért? Azontúl, hogy ilyen jó fej vagyok. Fel tudod idézni, hogy mi volt az első emlékezetes utazásod, ami berántott ebbe a világba? 

Bevallom az első nagy utazás egy fiúval kezdődött, Izraelbe mentem meglátogatni pár hónapos ismeretség után. Már megérkezni a Tel Aviv repterére is teljesen más élmény volt, szülők sehol, ez nem Európa, itt mindenki más, mint amihez én eddig hozzászoktam. Természetesen egyszerűbb volt felfedezni az országot egy helyi lakossal, mint egyedül, de ennek ellenére nagyon sokat készültem rá otthon, utánaolvastam, mit illik, mit szabad és mit nem. Még így is, hirtelen egy teljesen másik világban találtam magam, más kultúra, más gondolkodás, más emberek. Ez volt ez első alkalom életemben, amikor nem csak felfogtam, de láttam is, hogy mennyire sokszínű a világ és ez az érzés nekem nagyon tetszett. 

Szerinted mi az, amit az utazás adhat? Mitől több, mint az átlag hétköznapok?

Dobálózhatok itt a klisékkel, hogy különböző kultúrákat, vallásokat, világokat ismersz meg. De ez alap. Nekem a személyiségemet változtatta meg nagy mértékben az utazás, főleg a gondolkodásmódomat. Aki ismer, nehezen tudja elhinni rólam, hogy új társaságokban sokat feszengek, szorongok. Ez az “első benyomás sokat számít” szindróma… Sose tudtam, hogy kellene viselkedni új emberek között, vagy miről lehetne velük beszélgetni. Mindig úgy éreztem, hogy mindenki mennyire menő és én annyira kívülálló vagyok. A társaság az utazásaim során viszont mindenütt annyira multi-kulti volt, jöhettél te bárhonnan, ha jó fej voltál, befogadtak, érdeklődtek és öt perc trécselés után azt vetted észre, hogy a következő nap már valami dzsungelbe mész kajakozni írekkel meg németekkel. Sokat beszélgettünk arról, hogy ki hogyan éli az életét otthon, milyen az aktuális politikai helyzet, hogy igen, én cserkész vagyok, de nem tudok tüzet rakni és persze ne felejtsük el azt a rengeteg spontán bulit vagy kulturális programot, ami összehozta a kis csapatot akár csak egy hétre, ám végül örök barátságok keveredtek ki belőle. Annyira feldobott, hogy ilyen jó kis társaságba keveredtem, hogy az önbizalmam is megerősödött, azóta pedig már mindenhova hívnak, hogy “jaj, Nusinak szólni kell mert ő jó fej”.

Jöjjenek a leg-ek. A legtávolabbi hely, ahova eljutottál? A legjobb utazás? No, és a legrosszabb? 

Legmesszebb Mongóliáig jutottam el. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy kijutok, de mondták, hogy menjek, nekem meg volt időm és pénzem szóval vettem egy repjegyet és megérkeztem a kecskék országába. Csodálatos egy hely. Egyszerűen a természet kellős közepén találtam magam, városokat elvétve, ha talál az ember, a betonutakat el lehet felejteni, néha a nagy semmiben feltűik egy jurta antennával a tetején – igen, itt is van azért összkomfort. Lovagolhatsz a sztyeppéken, tevegelhetsz a sivatagban és megpróbálhatsz egy rénszarvast is meglovagolni, bár én ahhoz túl magasnak bizonyultam. A legkedvesebb élményem ott az volt amikor egy mongol bácsi a nagy mongol semmi közepén meghallotta, hogy magyar vagyok odajött hozzám, átölelt és mosolyogva csak annyit mondott “Hát akkor mi rokonok vagyunk!”

A legjobb utazás mikor eldöntöttem, én most nem várok senkire, elindulok egyedül és tettem egy Szingapúr-Thaiföld-Vietnám körutat. Nem kellett senkihez alkalmazkodni, útközben megismerkedtem egy csomó új emberrel, búvárkodtunk, béreltünk robogót, rengeteg finom ételt ettünk és felfedeztünk mindent, amit csak lehetett. Nem voltak kötöttségek, hogy most két nap múlva nekem itt és itt kell lennem, mert ilyen és ilyen program van, minden teljesen spontán ment. Életemben először még egy repülőt is lekéstem, pedig ilyenekre mindig nagyon odafigyelek. Másnap ment egy másik ugyanannyiért… akkor meg minek aggódjak!

Legrosszabb út nem igen volt. Természetesen voltak kisebb rosszabb élmények, de valahogy azokból is mindig egy jó sztorik kerekedtek ki. 

Volt olyan alkalom, amikor konkrétan féltél vagy eltévedtél? Hogyan lehet egy ilyen szituáción felülkerekedni?

Én sok mindentől félek, de úgy vagyok vele, hogy ne már, hogy a félelem állítson meg, hogy egy elképesztően klassz élményben legyen részem. Általában olyan vagyok, hogy rettegek az elején, beleugrom, aztán úszom az árral. Lesz, ami lesz! Természetesen kulturált mederben, azért van egy határ. 

Egy ilyen élményem van igazából, amikor nagyon féltem. Több év kihagyás után egyik haverom javasolta, hogy menjünk búvárkodni Horvátországába. Annyira bezsongtam az ötlettől, hogy végre megint látom majd a lenti világot… Korábban Hondurason végeztem el egy búvártanfolyamot, ahol olyan az élővilág, hogy lemerülsz pár méter mélyre és egyből mindenütt csodás halak, korallok, polipok és minden csudaszép színes! Na, a szomszédban nem ez van. Beugrottuk a tengerbe, és bumm, sokkolt a tény, hogy jobbra szikla, balra pedig a nagy kék semmi. Szerencsére ott voltak velem a többiek, ezért gondoltam, majd megszokom. Majd bepárásodott a szemüvegem és több kitisztítás után se sikerült megoldanom a problémát, hogy valamit lássak ebből a nagy semmiből. Egy kisebb pánikroham tört rám olyan 20-25 méter mélyen. Próbáltam magamat nyugtatni, hogy jó lesz ez, de olyan szaporán vettem a levegőt, hogy aztán azon aggódtam, hogy mindjárt elfogy az oxigén. Mutogattam a dive buddy-mnak (merülő társ -a szerk.), hogy figyelj ez nekem így nagyon nem jó és felmegyek, mert közben már azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha itt és most elájulok. Rohantam fel a felszínre, tipikus filmbeli jelenet a végén, még sikoltottam is egyet, hogy „Á, levegő!”. Még az is kimaradt, hogy 5 méternél 3 perce meg kellett volna állnom pihenni, nehogy keszon beteg legyek. Miután lenyugodtam és szépen mélyeket lélegeztem a szárazföldön, még aznap úgy döntöttem, hogy gyakorlom én egy kicsit ezt a búvárkodást a pár méteres vízben. Aztán másnap már minden ment simán, mert eldöntöttem, ha már ennyi pénzt kiadtam ezért az útért, nehogy egy pánikroham állítson meg a merülésben!

Mi az a hely, ahova mindenképp visszamennél és miért? És mivel jó indítani, ha valaki most kezdi az első önálló kalandozásokat?

Vietnámba mindenképp, hiszen túl kevés időt tudtam ráfordítani az országra és egybekötném egy kis Laosszal, illetve Kambodzsával. És hogy miért? Hát mert oda akarok menni. (nevet) Az elején úgy utaztam, hogy vettem egy repjegyet aztán elindultam – alig szerveztem valamit. Egyeltelen biztos pont volt, hogy mindig kell egy jó hostel, no, meg a jó társasággal nem lehet mellényúlni. Mostanság amúgy is mindenki „utazósba’ tolja”, azaz mindenhol arról szól a fáma, hogy épp ki merre megy, mit érdemes arrafelé csinálni, mint valami élő tourinform. Persze helyben mindig bújtam a Pinterestet. Aztán egy idő után rájöttem, hogy azért egy minimális felkészülés kell. Mongóliában ismertem meg egy kanadai párt, akik már több mint 10 éve utazgatnak és blogolnak róla. Nekem ők a Biblia ilyen szempontból. Persze ilyen emberekből több millió van a neten, érdemes őket követni, lehet néha össze is fut velük az ember a nagy út során. 

Konkrét tippek terén a legfontosabb, hogy ne vigyél sok ruhát mert a felét úgyse fogod hordani, mobilnetet ne vegyél, a szálláson mindig van wifi, inkább élvezd az utat, este tudsz instára posztolni. Ja, és legyen nálad egy kis pálinka a gyomorbajokra. 

Végezetül hogyan győznél meg valakit, aki nem szeret utazni, mert túl sok nyűggel jár – miért érdemes? 

Ha valaki nagyon-nagyon de nagyon akar valamit, akkor a nyűg nem akadály! A nyűg gyorsan eltűnik, mikor az ember ráérez az utazás ízére. Jó dolog utazni, mert tanulsz belőle. Tanulsz másoktól, felfedezel olyan dolgokat, amit nagyon kevesen. És amikor az ember megszervez egy ilyen nagy horderejű utat és elindul… na, akkor majd lesz mit mesélni az unokáknak! 

Kövessétek Nusi utazós kalandjait Instagramon @nussancska

Az interjút @kedvemma készítette.

Képek: Sáfár Anna