A “Mi leszel, ha nagy leszel?”-től a “Mikor jön a baba?”-ig -avagy kellemetlen kérdések, amelyekre nehéz jól válaszolni

Már kisgyerekként megkérdezik tőlünk, hogy „Na, kislányom, mi leszel, ha nagy leszel?”, aztán ahogy növünk fel, már nem csak erről faggatnak, hanem arról is, hogy „És mi újság a fiúkkal?”. Idővel megismerkedünk valakivel, akivel el tudjuk képzelni az életünket, és aki miatt szívesen válaszolunk az előbbi kérdésre; szívesen mesélünk a kapcsolatunkról, érzéseinkről. De ez se tart örökké, mert előbb vagy utóbb nekünk szegezik a kérdést, hogy „És mikor kéri meg a kezed?”, vagy ennek sokat sejtető, diszkrét verzióját („És… mik a tervek?”).

Azonban aggodalomra semmi ok, mert a kérdések akkor sem szűnnek meg, ha kimondtuk a boldogító igent. Hisz az esküvő után még egy ideig azt kérdezik, hogy „És milyen a házasélet?”, de aztán annak rendje és módja szerint jön az ennél izgalmasabb kérdés, hogy „Mikor jön a baba?”. És (bár erről még nincs személyes tapasztalatom) az első gyerek születése után rendre felteszik a következő kérdés, hogy „Ugye lesz kistesó?”.

Kérdések kereszttüzében élünk. Úton-útfélen olyan kérdésekbe botlunk, amelyek siettetnek minket, amelyek valamiképpen azt az üzenetet közvetítik, hogy az, ahol épp tartunk, nem jó, nem elég.

Majd, ha megugorjuk a következő szintet, akkor majd jól leszünk. Gimnázium végén legkésőbb, de lehetőleg már általános iskolában tudnunk kellene, hogy hátralevő életünkben mivel szeretnénk foglalkozni. Mintha a mai világban nem lehetne több egyetemet végezni, pályát módosítani, különböző munkakörökben kipróbálni magunkat. Mintha nem lenne teljesen rendben az is, hogyha gyerekkorod óta tudod, hogy mi leszel, ha nagy leszel, és az is, hogyha fogalmad sincsen, hogy mihez van tehetséged és motivációd, és keresed az utadat. Mintha nem férne bele még az is, hogy akár 30, 40, 50, 60, 70 évesen találj ki valami mást, ülj vissza az iskolapadba, hogy belekezdhess valami újba. 

És mit kezdjen az egyszeri fiatal a különböző párkapcsolati státuszokra vonatkozó kérdésekkel? Mi van akkor, hogyha éppen az az újság, hogy semmi újság nincs a fiúkkal? Vagy azért, mert éppen egy befejezett kapcsolatból próbálsz kikecmeregni érzelmileg, és még nem állsz készen arra, hogy bárkivel bármi újság legyen. Vagy azért, mert nem találod azt a személyt, akivel egy párt alkothattok. Mert éppen talán önmagadat is keresed, ahogy a helyedet a világban, a szerepedet nőként, és nem érted, hogy miért nem találod már régóta azt a férfit, aki később a nagybetűs újsággá válhat, akivel igazikká válhattok egymás számára. Na és mi van akkor, hogyha te teljesen jól vagy azzal, hogy jelenleg nem élsz párkapcsolatban, élvezed, hogy egyedül vagy és ezáltal megismered önmagadat egy másik szempontból, dolgozol vagy éppen tanulsz, szereted, amit csinálsz, és egyelőre nem érzed szükségét annak, hogy párt találj?

És azt hogyan mondod el egy kérdezősködő ismerősnek, hogy te már nagyon várod, hogy a barátod feltegye neked a nagy kérdést, és te sem érted, miért nem lépett még? Vagy, hogy éppen te érzed még magadban azt, hogy nem állsz készen az egy életen át tartó elköteleződésre? Hogy most kezdesz ráébredni arra, hogy a gyermekkorodban átélt események és a szüleiddel való kapcsolatod mekkora hatással vannak arra, hogy tudsz-e elköteleződni, tudsz-e biztonságosan kötődni valakihez? Hogy nem tudod pontosan mi a recept egy jó házassághoz, nincsenek jó kapott mintáid, amikben bízhatnál, és rettegsz, hogy elszúrod? És mi van akkor, hogyha neked és a barátodnak is jó az, ahol éppen tartotok, örültök egymásnak, tanuljátok egymást és a kapcsolatot, és egyikőtök sem érzi még azt, hogy itt lenne a lánykérés ideje? 

A kellemetlen kérdések egyik legkellemesebbike az, amit közvetlenül a házasságkötésetek után tesznek fel nektek, melyben a házaséletetek után érdeklődnek. Bár abban egészen biztos vagyok, hogy ténylegesen nem a házaséletetek részleteire kíváncsiak a kedves ismerősök. Szóval ilyenkor nyugodtan meséljetek arról, hogy milyen szép volt a nászút, mennyire szeretitek egymást és milyen jó együtt lenni. És egy pillanatig lubickoljatok a könnyű kérdések özönében, mert nem tart sokáig. 

Hiszen még csak ezután jön a feketeleves, hogy „Mikor jön a baba?”, vagy az idő előrehaladtával „Mikor jön már a baba?”. Pedig nagyon sok oka lehet annak, hogy nem jön a baba, és ezt nem biztos, hogy a távoli rokonok, ismerősök orrára akarjátok kötni. Lehet például, hogy nem szeretnétek még kisbabát, mert nem álltok még rá készen érzelmileg, egészségileg vagy anyagilag. Az is lehet, hogy még szeretnétek kettesben lenni, kiélvezni egymás társaságát, kialakítani és megszilárdítani a családi szokásaitokat, hagyományaitokat. És sajnos egyre gyakrabban fordul elő az is, hogy ténylegesen nem jön a baba. Fájdalmas lehet az évek óta gyermekre áhítozó párnak szembesülnie egy érdeklődő ismerős kérdésével úgy, hogy valójában ők maguk is ugyanezen a kérdésen gondolkodnak már mióta. 

De akkor mi a megoldás? Ne tegyünk fel soha kérdéseket? Vagy jelentsük ki kategorikusan azt, hogy erre nem válaszolunk? Nem hiszek az ilyen szélsőséges megoldásokban.

Sokkal inkább abban hiszek, hogy beszélgetni kell. Valódi, mély, tartalmas beszélgetéseket kell kezdeményezni. Meg kell kérdezni a másiktól, hogy hogy van, de nem csak úgy, ahogy az szinte minden nap elhangzik, hanem azt kell megkérdeznünk, hogy valójában hogy van. Milyen érzéseket él meg, mi foglalkoztatja, mivel küzd, mi okoz neki nehézséget, milyen örömök és sikerek vannak az életében.

Teremtsünk a beszélgetésekhez időt, és ne tegyünk fel olyan kérdést, amit fél óráig tarthat megválaszolni, ha éppen nincs öt percünk se. Ne tegyünk fel kérdéseket rutinból, megszokásból, és ha kérdezünk, akkor legyen bennünk érzelmi nyitottság és kíváncsiság a válaszra. Ha pedig minket kérdeznek, akkor rajzoljuk körül a határainkat. Mondjuk el, hogy számunkra ez egy intim téma, amit nehezen osztunk meg másokkal, de ha a másikat valóban érdekli a válasz, akkor mi nyitottak vagyunk arra, hogy közösen megteremtsük a bizalmas beszélgetés feltételeit: időt, intim teret, odafigyelést, nyitottságot. És ha sor kerül egy ilyen beszélgetésre, akkor kérdezzünk mi is: a másik ezt, hogy éli/élte meg, volt-e az életében a miénkhez hasonló helyzetben, neki mik a tapasztalatai. 

Alkossuk meg az őszinte, valódi beszélgetések kultúráját, mert az ilyen beszélgetésektől mindannyian többek leszünk. 

Gergely-Papfalvy Bori

Az Univerzum legjobb kérdése – végre megtudhatjátok

Kaptál már idegesítő és kéretlen tanácsokat, mikor csak meghallgatásra vágytál volna? Előfordult már veled, hogy nem hagytak beszélni, hanem közbevágtak bölcs, de annál frusztrálóbb gondolatokkal? Esetleg nem tudod, hogyan kezelj jól egy „lelkizős” szituációt? Most elmondom neked a legjobb kérdést, amivel biztosan célba érsz! Gyere!

A legelső kérdés

Nagyon megtisztelő, mikor valaki megosztja velem lelkének egy darabját, érzésvilágát és beenged egy olyan világba, amely nagyon intim és személyes. Nem mindenki szeret vagy tud az érzelmeiről és érzéseiről beszélni. Mikor pedig a hallgatóság nem megfelelően reagál vagy nem úgy, ahogy neki szüksége lenne rá, akkor előfordulhat, hogy később kevésbé szívesen fogja megosztani az érzéseit. Nagyon fontos, hogy olyan befogadó felek legyünk, akik biztonságot és megfelelő támogatást tudnak nyújtani. Azonban útközben felmerülhetnek bizonyos nehézségek…Személyesen engem néha felidegesít, mikor megosztáskor kéretlen tanácsokat kapok vagy mikor a hallgatóságom közbevág – mikor én csak arra vágytam volna, hogy elmondhassam, hogy mi van bennem. Máskor pedig fordítva éreztem: nem kaptam buzdító és támogató tanácsot. Idővel rá kellett jönnöm egy nagyon érdekes tényre: a másik fél nem gondolatolvasó…Ezért, ha mi vagyunk a hallgató fél, érdemes feltenni a lehető legjobb kérdést már a dolgok legeslegelején:

Tanácsot szeretnél kapni vagy ventilálni szeretnél?”

Így elkerülhetővé válik a fölösleges és kéretlen tanácsok, vagy az azok hiánya által keltett frusztráció.

„Csak hallgass már meg”

A ventilálás olyan, mint egy szelep, amely a nyomást enyhíti a rendszerben. Kiadjuk magunkból azt, ami bennünk van, például a frusztrációt vagy a félelmet. A hallgató fél mit tehet ilyenkor? Hogyan viszonyuljon a ventiláló félhez és milyen viselkedést kerüljön el?

Empatikus és értő figyelemmel forduljon a másik felé és egy ítélkezésmentes közeget teremtve hallgassa meg.

Ne ítéljen, adjon visszajelzést például bólogatás, szemkontaktus vagy apró hangok: „ühüm” formájában. Legyen jelen egy teret biztosítva, ahol a másik fél megszellőztethezi az érzéseit. Ne kezdje el mondani, hogy „én ezt és ezt csinálnám”, „én a múltkor így kezeltem”, ne kezdjen el magáról beszélni, hiszen a történet nem róla szól, ne terelje magára szót. Hagyja, hogy a másik fél legyen a középpontban, az ő érzései és érzelmei – a ventilálás a ventilálóról szól. Ne adjon kéretlen tanácsot és ne ítélkezzen – csak legyen teljes lényével jelen.

Tanácsadás

Én személy szerint vigyáznék azzal, hogy milyen tanácsokat osztogatok, mert ami nekem bevált, az lehet, hogy a másik felet a romlásba taszítja. Ami nekem a tuti út volt, az más számára lehet egyenes út a csalódáshoz.

Óvatosan a tanácsokkal!

Persze vannak olyan alapigazságok, amelyeket el lehet mondani, viszont mindenkinek saját magának kell megtalálni a válaszokat a kérdéseire. Ezt nem lehet kispórolni és nem is szabad – így fejlődünk.

Tehát gyorsan, mit is tanultunk ma? Egy-egy beszélgetés előtt érdemes feltenni a kérdést a másik félnek:

Tanácsot szeretnél vagy inkább ventilálnál?”

Tóth-Kuthy Betti

Miért öltözz igényesen?

Egy ideális reggelen miután megszólal az ébresztőórám és letelik a szundi időm, felkelek, megmosom az arcomat. Gyors reggeli, majd beleugrom az előre kikészített összeállításomba, kis smink és már indulok is munkába. 

Véleményem szerint az öltözködésünk, úgy mint az időjárás vagy a minket körülvevő emberek, nagy hatással van mentális egészségünkre, boldogságunkra. 

Coco Chanel szerint

 „egy ruhában mindig a nő a legfontosabb. A ruha a nő nélkül mit sem ér.” 

Ez szerintem maximálisan így van, de mindeközben egy ördögi kört is rejt magában. Ha eldöntöd, hogy szeretnél jól öltözni, és ezért képes vagy áldozatokat hozni, akkor egy idő után megérik az eredmény. Bátrabb leszel és egyre jobban fogsz öltözni. Ettől jobban fogod érezni magadat, hiszen elértél valamit, s tovább nő majd az önbizalmad, amitől egyre inkább TE kerülsz a középpontba és a ruha egy kiegészítővé válik.

Azaz a döntést az öltözködés – önbizalom – öltözködés mágikus háromszög követi. 

Az igényes öltözet pedig nem csak a külsőről szól, de a személyiségedről is sokat elárul, hogy milyen ruha van rajtad.  Bár többen az évek során felveszünk egy öltözködési stílust, amit nem szeretünk megvariálni, tudat alatt tisztában vagyunk vele, hogy a külső és a belső összhatás harmóniájára kellene odafigyelnünk. Némi utánajárással megtalálhatnánk a testalkatunknak és színtípúsunknak megfelelő ruhatárat, amivel a belsőnket is kifejezhetjük. Csupán energiát kell belefektetni, és kilépni a komfortzónából, hisz tudjuk, mindez megtérül.

Bárcsak ilyen könnyű lenne. Mert persze január elsején azt is eldöntjük, hogy minden nap felkelünk reggel edzeni az évben, de aztán jönnek azok a sötét hideg téli napok, és ha tegnap sem keltem fel, akkor ma miért tegyem? Ugyanígy hihetetlen nehéz a tudatos öltözködés is. Eszméletlen fárasztó és sok kreativitást igényel minden este/reggel kiválasztani, miben menjünk holnap munkába. Fárasztó egy nehezebb, sírós napon is belelépni az elegáns szoknyába, magassarkúba.

Akkor miért csinálom mégis? Miért nem választom a kényelmes farmer-bebújós pulcsi kombót, amikor csak lehet? 

Egyrészt mert hálás vagyok a Jóistennek, s igyekszem minél inkább becsülni és dekorálni azt, amit tőle kaptam. Mert megtanultam elfogadni és szeretni magamat. Mert szeretném, ha az emberek egy igényes és elegáns nőnek ismernének.

Igényesség és elegancia. Ez a két fogalom nem azt jelenti, hogy a legdrágább divatcégek ruháiban parádézunk, vagy a mindenki divatját követjük. Sokkal inkább szól a higiéniáról, a kellemes illatról, az egyediségedről, a belsőd kifelé sugárzásáról, más szóval 

„az elegancia az egyetlen szépség, ami sosem fakul”. 

Másrészt (sajnos) egyfajta védelemből, hiszen mind emberek vagyunk és az első benyomás, sajnos, igenis sokat jelent. Fontos, hogy tudjunk élni az első benyomással! Azaz ne úgy jelenjünk meg, hogy “bocsánat, hogy élek”, hanem úgy, hogy “megérkeztem!” 

Végezetül pedig, fontos a jólöltözöttség a többiek felé irányuló tiszteletből, hogy kifejezd, előre készültél mind a találkozásra, mind az alkalomra. Itt az igényesség nem csupán magára az öltözékre, sokkal inkább a belefektetett energiára utal. Arra, hogy tájékozódtál, például milyen viselet helyénvaló az adott eseményhez – így míg itthon feketében illendő a temetéseken megjelenni, addig Dél-Afrikában a piros szín az előírás.

Az olasz és a francia nők szerint az a divat, ami neked jól áll. 

Találd meg a ruhát, és a stílust amiben jól érzed magad, örömmel és büszkeséggel tölt el! Amiben a te személyiséged kerül előtérbe! És hogy miért? Elsősorban magadért, hogy növekedhessen az önbizalmad, kibontakozhass, és így ezen a téren is segíts magadnak közelebb kerülni a boldogsághoz. 

Kisbán Petra

Hol a „reset” gomb?

Bajban vagyok, mert az utóbbi időszakban teljesen megbillent az életem klassz kis menetrendje, ami mostanra rányomta – ha nem beleégette – a bélyegét hangulatomra is. Nincs hónap első napja, se hétfő, pláne nem új év, ám ez most mégis egy új kezdet. Ne legyek drámai, de a helyzet hatalmas fejfájást okoz! Mármint nem viccelek, akkora fejfájás közepette írom ezt a cikket… ezért ezennel megnyomom inkább a reset gombot. 

Néha olyan magasra tudnak csapni a hullámok, hogy a kapitányhídról nem látunk messzire, csak az éppen aktuális monstrum közepette próbálunk kormányozni és drukkolunk, hogy a benntartott nagylevegő kitartson a vihar végéig. Így csak ideig-óráig lehet üzemelni, és ha kicsit elül a vihar, feltétlen számba kell venni a hajónkon bekövetkezett károkat, kihalászni a tengerbe potyogott rakományt és kifújni magunkat. 

Mit is jelent ez a valóságban? Azt, hogy mindannyian megcsúszunk néha a terveinkben, a feladatainkban, az edzésünkben, a háztartásban… vagy épp mindezekben egyszerre. Ennek két fő oka lehet. Az egyik, hogy nem jól mértük fel a saját kapacitásainkat. Túl sokat vállaltunk vagy nem tudunk nemet mondani, ezért olyan feladatok, programok is landoltak a határidőnaplóban, amelyeknek nem kellett volna. Márpedig túl nagy rakománnyal nem érdemes nekiindulni a tengernek, mert félő, hogy elsüllyed tőle a hajó. A másik ok viszont legtöbb esetben rajtunk kívül áll: egy váratlan esemény, új élethelyzet, segítségre szoruló barát, az élet kiszámíthatatlan kártyája, amelyre hirtelen, csapot-papot eldobva kellett reagálni. Előfordulhat, hogy több olyan helyen kell egyszerre helytállnunk, amiből csupán egy is teljes embert igénylő feladat lenne.

Zsonglőrködünk egy ideig, amig szép lassan a földre potyognak a tányérok és ott állunk üres kézzel, összetört cserepek között. 

Ilyenkor könnyen megvághatjuk magunkat, nehéz visszaállni a rutinba, ha egyszer elvesztettük. Félreértés ne essék, a rutin alatt nem az unalmas, kőbevésett, minden spontaneitást mellőző, szürke hétköznapokat értem, hanem az alapvető jószokásokat, egészséges életmódot és harmonikus egyensúlyt, amit sokan – többek között én is – hosszú évek tudatos munkájával alakítottak ki maguknak. Hát jól sutba dobtam az elmúlt egy hónapban… kérem vissza! 

Konstruktív lány vagyok, úgyhogy következzen, hogy mit teszek:

  1. összeszedem, hogy milyen teendőim lógnak a levegőben, jó öreg listába rendezem, előrevéve azokat, amelyek határidőhöz kötöttek / ráérnek ugyan, de nyomasztanak
  2. kitakarítok, főleg az íróasztalom környékét nézem át mélyebben
  3. magamat is rendbe kapom, levezetésnek pamper night 
  4. a következő néhány napban rettentő szigorúan veszem az étkezések időpontját, tápláló életeket csinálok, lefekszem időben és sportolok 
  5. engedek a szigorból, amint visszaállt az egyensúly

————

Jelentem, hogy időközben eltelt egy hét és ez az 5 pont aranykombó! Viszlát gödör, viszlát medence alja, hello nyár! 

@kedvemma

„Hustle culture” – a siker mindenek felett? 

Az elmúlt pár évben azt veszem észre, hogy a barátaim közül egyre többen igyekeznek rálicitálni egymásra az elfoglaltságokat tekintve, s az utóbbi időben egészen elképesztő léptéket öltött e jelenség. Lépten-nyomon elcsípek olyan beszélgetéseket, amelyekben büszkén mesélik ismerőseim, hogy egész héten csak négy órákat aludtak, mostanság heti ötven órát dolgoznak és ma elfelejtettek enni, csak egy alma van bennük. Büszkeséggel tölti el őket, hogy mennyire rettentően, mérhetetlenül túlhajszoltak és arccal rohannak a kiégés felé. 

Számomra ez teljességgel érthetetlen. Természetesen én is tapasztalom azt a nyomást, amelyet a társadalom előszeretettel pakol a nyakunkba. Nem véletlenül lettek rá fogalmak is: a FOMO-tól (fear of missing out, a kimaradástól való félelem) a kapunyitási pánikon át egészen a hustle culture kifejezésig. Ám ugyanekkor azzal is tisztában vagyok, hogy van egy minimum, amelyet alapvetően nem áldozhatunk fel a siker oltárán. 

A bevezetőben említett ismerőseimtől sokszor megkapom reakcióként, hogy de jó neked, hogy van időd rá. Kevés dolog tud annyira felhúzni, mint ez a mondat. Szeretném, ha realizálnák, hogy

nekik is lenne idejük rá, ha beosztanák azt vagy prioritást élvezne náluk az adott tevékenység, amire én általában nagy logisztika árán időt szánok.

Itt nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Például a színházba járás nálam épp nem éli reneszánszát, ezért amikor az egyik barátom a hónapban már negyedszerre megy színházba és megjegyzi egy könyv-élménybeszámolóm után, hogy „de jó neked, nekem nincs időm olvasni”, bátran válaszolhatom: mert épp színházba jársz helyette. Szinte láttam, ahogy felkapcsolódott a villanykörte a fejében. 

Miért rettentően fontos ez? Nos, azért, mert ha úgy kezded szemlélni az életed, hogy arra van időd, amire szeretnéd, hogy legyen két hatalmas változás megy végbe. Egyrészt, megtanulsz priorizálni a teendőid között, értelmesen beosztani az idődet és ténylegesen átgondolni, hogy mire szánsz belőle. Ehhez hozzátartozik az is, hogy tudj nemet mondani, le tudj tenni dolgokat és választani tudj a végtelen lehetőség közül, amelyet felkínál az élet. Másrészt, felismered, hogy rajtad áll, hogy mire irányítod a fókuszt! Ez egyben rettentő felszabadító és ijesztő.

Hiszen így a te életed valóban a te felelőséged, nem lehet a kifogások kényelmes ölébe bújni.  

A legtöbb esetben tulajdonképpen erről van szó. Időnk arra van, amire szeretnénk, hogy legyen… itthagyom még egyszer, hadd ülepedjen ez a mondat. 

!!Figyelem!! Természetesen van olyan élethelyzet, amikor mindez egész egyszerűen nincs így. Előfordulhat, hogy valaki olyannyira leterhelt, sűrű, kilátástalan időszak közepette próbál boldogulni, a tőle telhető legjobbat nyújtani, hogy bármi egyéb nem fér a tányérjára.  Érezheti magát akár rajta kívülálló, családi, egészségügyi okok miatt is gúzsba kötve. Semmiképp nem szeretnék senki hátán pálcát törni, bízom benne, hogy pont annyi terhet kapott, amennyit el tud hordozni magával. Ám ha beszélgetni szeretnél valakivel, az üzeneteim nyitva állnak. 

@kedvemma

Az agy bénító ellensége: a stressz

Ugye már te is voltál olyan stresszes helyzetben, amikor a neved sem jutott az eszedbe? Én igen. Anno matekból írtam egy ötös dolgozatot és a tanár nem hitte el, hogy nem puskáztam. Hogy demonstrálja hipotézisét, kihívott a táblához, hogy oldjam meg ott és akkor. Engem elöntött a lámpaláz, nem jutott eszembe a dátum sem, nemhogy a feladat megoldása. Bizony, ott álltam a tábla előtt és csak kínosan nevetgéltem, mert semmi sem ugrott be. Majd a tanárnő egy lemondó utasítással a helyemre parancsolt. De mi volt az, ami szabotálta az agyam működését? Vagy valóban csak szimplán ostoba lennék? 

A csodálatos agy

Agyunk csodálatos készülék, sok alkatrész precíz és pontos munkája felel azért, hogy vissza tudjunk emlékezni Nagymamánk kedvenc sütijére vagy, hogy el tudjunk találni a legközelebbi piacig.

Egy nagyon fontos alkatrésze az agyunknak a hippocampus. Feladata többek között, hogy egy raktárként működjön, eltárolja és kapcsolatot létesítsen a különböző emlékeink között. A trükkös része az, hogy nagyon sok olyan receptor van benne, amely az úgynevezett stresszhormonokat, a kortikoszteroidokat érzékeli.

Ha túl sok, túl nagy és krónikus stressz ér téged, eláraszt a sok munka, akkor az agy egyből csökkenti ennek a területnek az aktivitását. Nem elég, hogy valami nem jut az eszedbe, , de maga az emlékezni akarás is egy stresszt kiváltó tényező lehet. Még több kortikoszteroid szabadul fel, ami aztán még jobban megnehezíti az emlékezést, így létre is jön egy ördögi kör.

Emlékezz!

Amit látsz és hallasz, azt a hippocampus megerősíti és emlékekké kódolja az amigdala segítségével.

Miután sikerült az emlékeket elraktároznod, azok könnyedén előhívhatóvá válnak a későbbiekben, ebben a prefrontális kéreg van a segítségedre.

Az extrém és krónikus stressz erre a folyamatra van hatással. Alapvetően az enyhe stressz teljesítményfokozó hatással is bírhat, de a stressz elhúzódó, krónikus formája pont ellentétes hatást fejt ki. Amikor stressz ér téged, és megnövekszik a kortikoszteroidok szintje a véredben, akkor azok stimulálják az amigdala működését, ami aztán csökkenti a prefrontális kéreg aktivitását, így nehezebben lesznek előhívhatók az emlékeid.

De mi lehet ennek a gátló folyamatnak célja? Lényegében a túlélés. Gondolj csak egy ősemberre, aki a mamut elől menekül. Fontos, hogy a menekülés utasítása vészhelyzetben felül tudja írni a gondolatokat, hogy így csak az élete megmentésére koncentrálhasson, bármiféle magasabb szintű gondolkodási, emlékező folyamat nélkül. 

Jó hír, hogy rendszeres mozgással és specifikus légzőgyakorlatokkal nagyon szépen lehet csökkenteni a stressz szintjét. Aki rendszeresen mozog, az könnyebben fog aludni is, csökken a szorongás szintje és növekszik a jó közérzete is. Tegyél a mentális egészségedért!

Források:

  • dr. Giulia Enders (2017). Bélügyek, Park Könyvkiadó.
  • Elizabeth Cox. A stressz és emlékezet meglepő kapcsolata, TED-Ex.
  • Stressz, érzelmek és emlékezet. (2017) BME-BMETE471004.

Tóth-Kuthy Bernadett

Kisasszonyok – nagy tanulságok 

Tudom, tudom, tudom, le vagyok maradva, de a hétvégén végre eljutottam addig, hogy megnézzem a 2019-es Kisasszonyokat és ejha! Gyanítom, hogy mindenki látta már rajtam kívül, úgyhogy nem is filmajánlót szeretnék írni, hanem egyfajta összegzést. Mert a film sok pontján is megérintett! Vigyázat, spoiler következik. 

Egyből belecsapok a közepébe: nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy a két főhősünk, Jo és Laurie a film végén nem egymás mellett köt ki. És nem (csak) azért, mert a romantikus lelkem hollywoodi happy-endek formálták!! Látunk egy fiatal nőt és férfit, akik a gyerekkorból kijövő félben együtt töltik idejük, napjaik nagyrészét. Teszik mindezt a családjaik körében, egymás legközelebbi családtagjait támogatva. Persze az egyik fél szerelembe esik, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a másik pedig kategorikusan tiltakozik a dolog ellen. Egy ilyen állapotot fenntartani csak ideig-óráig lehet, hiszen teljesen felemésztő azt tettetni, hogy nincsenek mélyebb érzéseid a barátod iránt. Ahogy azt is, hogy mindezt nem veszed észre. 

Na, de ez a lényeg: Jo nem akarja észrevenni az orra előtt lévő szerelmet. Nem csak a másik fél érzéseit, a sajátjait sem. Rájön, hogy valójában a szerelem és a szeretet között rettentő vékony a határ, és a 2019-es adaptációban ekkora megírja minden szerelmes levelek legszerszerelmeslevelebbikét – amely persze már elkésve érkezik. Időközben Laurie már tudomásul vette a visszautasítást és továbblépett. Ráadásul milyen irányba!! De ezt nem áruljuk el, nézzétek meg a filmet.  

Két tanulságot viszont megragadtam belőle, amelyben szerintem mindannyiunknak lenne hova fejlődni.

Először is, a levél. A levél, amely Jo részéről bizonyos fokig megalkuvást jelent ugyan, de mindeközben akkor és ott őszinte magával – életében talán először. Előtte – sok évet felölelő – másfél órán át hallgattuk, ahogy ő nem fog megházasodni, neki soha nem lesz férje, a nővérét el akarja szöktetni az esküvőjéről. Annyira leköti, hogy a kor szellemével szembemenve független, önálló, hajadon nő legyen, hogy maga előtt is titkolja: igazából nem erre vágyik. Néha magunknak se ismerjük be, ha valami olyasmi után vágyakozunk, ami ijesztőnek vagy elérhetetlennek tűnik… inkább elhitetettjük saját magunkkal és a világgal, hogy tulajdonképp miért nem vágyunk rá, miért nincs szükségünk rá, és végsőroson önnön magunkat beszéljük le az egészről. Hányszor van ilyen? Velem rengetegszer! Miért csináljuk ezt…?

Másodszor, a film zseniálisan bemutatja, hogy ha ott van egy lehetőség, akkor őszintének kell lenned magaddal meg a másikkal különben lehet, hogy mire elég bátor leszel hozzá, már eltűnik. (Mert feleségül kéri a húgod.) Ilyenkor mindig azon gondolkozom, hogy nem sokkal rosszabb kimondatlan érzések, szavak közepette leélni az életünket, mint őszintének lenni és vállalni a potenciális vele járó kudarcokat? Költői kérdés. De, sokkal rosszabb. 

Ha ezzel most esetleges párkapcsolatok lavináját indítottam útjára, akkor szívesen, és hívjatok meg az esküvőre, írok egy köszöntőt! 

@kedvemma 

Kép forrása: Variety

Hogy álljak már megint neki…

Pár év pszichológiai tanulmány után tudom, hogy fontos, sőt mindennek az alapja, nélkülözhetetlen, csupanagybetűs fogalom a MOTIVÁCIÓ. Most azért is írok róla, hogy újra legyen, mert sajnos nincs. Kicsit úgy érzem, hogy depresszióba ível a kiüresedettségem, amit feltölteni nem tudok, sőt néha nem is akarok.

Hogyan motiváljam magam? Mi motiválhat engem? Miért tegyek dolgokat? Másokért? Magamért? Azért, mert örömet okozhat vagy azért, mert megbánnám, ha nem tenném?  

Elkezdhetném, hogy a motiváció két fő fajtáját különböztetjük meg általában extrinzik és intrinzik motivációt, fontos alkotóelemei a…., nem akarom folytatni a leírást. Elvileg tudom, gyakorlatban olvasom a receptet, mégsem hat, mégsem kapcsolódom. 

Kiskoromban sem volt elég nekem annyi – mindenfajta magyarázat nélkül – hogy kislányom, csináld ezt azért mert: “jó lesz”, “hosszútávon hasznos”, “meglátod, milyen fontos”, akkor is túl sok volt bennem a miért. Mondjuk akkor spleennel még nem társultak a miértjeim.

Anyukámnak gyakorlatiasan mini célokat kellett megadnia, hogy a Nagy célt jelképező rajzolt hegyünk csúcsáig elérhessek az engem mutató piros szeggel.

Együtt találtuk ki az állomásokat, a pontrendszert és végeredményt is hozzá. Nem volt sok hegyünk, de belül mintha még ez a kisgyerek lennék: mindig rögtön akarom a hatást és az eredményt, illetve az ezeket jelző az állomásokat a hegycsúcs felé. Tegyétek fel a kezetek, ha Ti is ilyenek vagytok (remélem két képernyőn keresztül is megérzem, hogy nem vagyok egyedül ).

 Viszont ma már magamnak kell beosztanom az utat a hegyen. A felnőtt világomban a ponton állás lemaradásnak tűnik, sőt hátralépésnek, mert mint a régi képernyőkön, amikor adáshiba volt: rengeteg másik pont jelent meg mellettem: a viszonyítási pontok elnyomó tömege. És mi is a cél? Annyira kanyargós az út felfelé és annyi felhő van, hogy néha nem is látom. Elveszek. A hegycsúcs és a felé tartó bábum már inkább egy Monopolyhoz hasonlít,  jó és rossz dobásokkal, kimaradásokkal és hátralépésekkel. Azt hiszem, hozzá kell szoknom és belekalkulálnom a játékba, hogy nem csak előre lehet menni és nem csak felfele. Amit elvileg tudok is, csak hát gyakran elszámolom magam…

Losteiner Cecília

Kihalt árucikk az őszinteség?

Betti Furcsa Kérdései #2

Nagy leckét kaptam

A Jóisten nagyon érdekes élethelyzetet teremtett számomra. Egy hozzám nagyon közel álló barátomról derültek ki olyan dolgok, amelyek az egész kapcsolatunkat megrengették. Alapjaiban. Volt egy képem róla, rólunk, sok közös emlékünk, kalandunk, nevetések, mély beszélgetések. Nagyon szerettem őt. Kérdés ugye, hogy hogyan lehet az, hogy ilyen közel álltunk egymáshoz, és mégsem tudtam mindezeket? Ennyire naiv vagyok? Ahogy forgatom magamban a gondolatokat és keresem a válaszokat, mindig oda lyukadok ki, hogy nem volt velem őszinte. Nem a szemembe hazudott, „csupán” elhallgatta az igazságot. Nem tudom, melyik a rosszabb… Igaz, vannak az embereknek botlásai, elszúrt dolgai, amelyeket meg kell tudni bocsátani. Én tulajdonképpen ezt is megbocsátom neki, csak… nem felejtek. Viszont egy tutibiztos: nem okozott volna ekkora kárt, ha őszinte és egyenes, a kezdetektől fogva.

A hazugság, a nem őszinte és egyenes viselkedés előbb vagy utóbb kiderül. Mindig. 

Házifeladat

Én részesültem abban a kegyelemben, hogy ezzel egyidőben, egy barátom kendőzetlenül őszinte volt velem, pont az ellenkezőjét bizonyítva, a fentebb említett esetnek. Akkor furcsálltam, ilyen nyíltan beszél? Most pedig összeteszem a két kezemet, hogy az őszinteség még nem egy kihalófélben lévő furcsa teremtmény. Rájöttem, hogy mekkora az értéke az egyenes, gerinces viselkedésnek. Hidd el, lehet hogy az igazságot kimondani nehéz és fáj, de mindenképpen kifizetődik hosszútávon. Ha pedig később derül ki, akkor sem kerülöd el a fájdalmat, sőt, felfokozva fog lecsapni. Persze nem kell mindig, mindenki előtt őszinteségi rohamot kapni, és mindent is elmondani.

De abban nagy felelősségünk van, hogy ne hallgassunk és ne mismásoljunk olyanról, amiről a másik félnek tudnia érdemes.

Ne mondjunk mást, vagy ferdítsünk csak azért, hogy „ne bántsuk meg” a másikat. Arra érdemes figyelni természetesen, hogy hogyan tálaljuk a gondolatainkat, de meg kell adni a lehetőséget a másik fél számára, hogy megtudja az igazságot – Tőled. Ez a tiszteletteli viselkedés egyik mércéje.  

Képviseld mindig az igazságot és az egyenességet akkor is, ha nehéz. Mi keresztények erre (is) vagyunk meghívva. 

A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.”

Máté 7,13-14

Szeretettel,

Tóth-Kuthy Betti

Erősebb vagy, mint gondolnád

Makayla a texasi Prosper High School diákja, a Cheetahs cheerleader csapat tagja, világbajnok a sportágban.  2021. szeptember 20-án egy edzésen leejtették, amelynek következtében kitörte a nyakát. Több életmentő műtétet hajtottak végre rajta, napokig lélegeztetőgépen volt, olyan gerincsérülése lett, amelyből nem biztos, hogy valaha teljesen felépül. Orvosai megmondták neki, hogy sose fog járni tudni, tolószéke élete végéig szükséges eszköz marad. Makayla azonban máshogy vélekedik és naponta rengeteget gyógytornázik, terápiás feladatokat hajt végre annak érdekében, hogy minél hamarabb teljes életet tudjon élni. Hatalmas akaratereje és hite van, meggyőződése, hogy önállóan járni fog és ezért az álmáért emberfeletti küzdelmet folytat. 

Minden kis mozdulat nagy előrelépés számára, hiszen hetekbe, hónapokba telt, hogy egyáltalán érezze a lábait, meg tudjon fordulni, az ujjait mozgassa.

Jelenleg már a mindennapi élet tevékenységeit gyakorolja, maga vásárol, kis segítséggel rajzol, sminkel, süt. Az intenzív osztályon, a rehabilitáción, majd az otthon töltött időről napi szinten posztol a „Makayla’s Fight” Instagram oldalra. Eleinte édesanyja és nővére adtak a barátoknak, rajongóknak felvilágosítást Makayla aktuális állapotáról, azonban mostanra ő is be tud már számolni arról, mit csinál, hogyan fejlődik. Öröm hallgatni a live videóit, mert ennyire életvidám, optimista lányt ritkán látni. Ő tényleg minden helyzetben a jót látja, a lehetőséget a javulásra és fény próbál lenni azok életében, akik szintén hasonló cipőben járnak. Úgy gondolja, Isten azért szánta neki ezt az életet és ezt a megpróbáltatást, mert ő elég erős ahhoz, hogy felépüljön és példát tudjon mutatni. 

162 ezer ember a világ minden pontjáról egy emberként drukkol Makayla-nak, hogy minden mozdulattal előbbre jusson és az orvosi véleményt meghazudtolva újra járni tudjon. Természetesen nagy elismerést érdemel a fantasztikus, összetartó családja, hiszen szülei, nővére és bátyja rengeteget támogatják lelkileg, kísérgetik, segítenek neki. Azonban övé a legfőbb érdem, hiszen megtehetné, hogy régi élete után sír, begubózik, elbújik a világ elől. Helyette naponta felkel, felöltözik, szépen elkészül, tornázik, fejleszti magát, régi csapattársainak szurkol, interjúkat ad. Nagy álma, hogy könyvet írjon majd történetéről és jövőre szeretne visszamenni az iskolájába leérettségizni, majd egyetemre felvételizni. 

„Mindig lesznek emberek, akiknek jobb az életük, mint neked. Mindig lesznek, akiknek rosszabb. Azonban annyi dologért hálásak lehetünk. Ezeket viszont csak akkor kezdjük értékelni, amikor elveszik tőlünk.”

– vélekedik Makayla. 

Sokszor hajlamosak vagyunk kis dolgokon bosszankodni. Mennyit tudunk azon szenvedni, ha elmegy előttünk a busz? Mi lenne, ha a jövőben inkább hálásak lennénk, hogy tudunk futni a busz után? Magunknak teszünk jót azzal, ha egy kis hálát és optimizmust viszünk az életünkbe. 

Merrikin Gina