Az agy bénító ellensége: a stressz

Ugye már te is voltál olyan stresszes helyzetben, amikor a neved sem jutott az eszedbe? Én igen. Anno matekból írtam egy ötös dolgozatot és a tanár nem hitte el, hogy nem puskáztam. Hogy demonstrálja hipotézisét, kihívott a táblához, hogy oldjam meg ott és akkor. Engem elöntött a lámpaláz, nem jutott eszembe a dátum sem, nemhogy a feladat megoldása. Bizony, ott álltam a tábla előtt és csak kínosan nevetgéltem, mert semmi sem ugrott be. Majd a tanárnő egy lemondó utasítással a helyemre parancsolt. De mi volt az, ami szabotálta az agyam működését? Vagy valóban csak szimplán ostoba lennék? 

A csodálatos agy

Agyunk csodálatos készülék, sok alkatrész precíz és pontos munkája felel azért, hogy vissza tudjunk emlékezni Nagymamánk kedvenc sütijére vagy, hogy el tudjunk találni a legközelebbi piacig.

Egy nagyon fontos alkatrésze az agyunknak a hippocampus. Feladata többek között, hogy egy raktárként működjön, eltárolja és kapcsolatot létesítsen a különböző emlékeink között. A trükkös része az, hogy nagyon sok olyan receptor van benne, amely az úgynevezett stresszhormonokat, a kortikoszteroidokat érzékeli.

Ha túl sok, túl nagy és krónikus stressz ér téged, eláraszt a sok munka, akkor az agy egyből csökkenti ennek a területnek az aktivitását. Nem elég, hogy valami nem jut az eszedbe, , de maga az emlékezni akarás is egy stresszt kiváltó tényező lehet. Még több kortikoszteroid szabadul fel, ami aztán még jobban megnehezíti az emlékezést, így létre is jön egy ördögi kör.

Emlékezz!

Amit látsz és hallasz, azt a hippocampus megerősíti és emlékekké kódolja az amigdala segítségével.

Miután sikerült az emlékeket elraktároznod, azok könnyedén előhívhatóvá válnak a későbbiekben, ebben a prefrontális kéreg van a segítségedre.

Az extrém és krónikus stressz erre a folyamatra van hatással. Alapvetően az enyhe stressz teljesítményfokozó hatással is bírhat, de a stressz elhúzódó, krónikus formája pont ellentétes hatást fejt ki. Amikor stressz ér téged, és megnövekszik a kortikoszteroidok szintje a véredben, akkor azok stimulálják az amigdala működését, ami aztán csökkenti a prefrontális kéreg aktivitását, így nehezebben lesznek előhívhatók az emlékeid.

De mi lehet ennek a gátló folyamatnak célja? Lényegében a túlélés. Gondolj csak egy ősemberre, aki a mamut elől menekül. Fontos, hogy a menekülés utasítása vészhelyzetben felül tudja írni a gondolatokat, hogy így csak az élete megmentésére koncentrálhasson, bármiféle magasabb szintű gondolkodási, emlékező folyamat nélkül. 

Jó hír, hogy rendszeres mozgással és specifikus légzőgyakorlatokkal nagyon szépen lehet csökkenteni a stressz szintjét. Aki rendszeresen mozog, az könnyebben fog aludni is, csökken a szorongás szintje és növekszik a jó közérzete is. Tegyél a mentális egészségedért!

Források:

  • dr. Giulia Enders (2017). Bélügyek, Park Könyvkiadó.
  • Elizabeth Cox. A stressz és emlékezet meglepő kapcsolata, TED-Ex.
  • Stressz, érzelmek és emlékezet. (2017) BME-BMETE471004.

Tóth-Kuthy Bernadett

Kisasszonyok – nagy tanulságok 

Tudom, tudom, tudom, le vagyok maradva, de a hétvégén végre eljutottam addig, hogy megnézzem a 2019-es Kisasszonyokat és ejha! Gyanítom, hogy mindenki látta már rajtam kívül, úgyhogy nem is filmajánlót szeretnék írni, hanem egyfajta összegzést. Mert a film sok pontján is megérintett! Vigyázat, spoiler következik. 

Egyből belecsapok a közepébe: nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy a két főhősünk, Jo és Laurie a film végén nem egymás mellett köt ki. És nem (csak) azért, mert a romantikus lelkem hollywoodi happy-endek formálták!! Látunk egy fiatal nőt és férfit, akik a gyerekkorból kijövő félben együtt töltik idejük, napjaik nagyrészét. Teszik mindezt a családjaik körében, egymás legközelebbi családtagjait támogatva. Persze az egyik fél szerelembe esik, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a másik pedig kategorikusan tiltakozik a dolog ellen. Egy ilyen állapotot fenntartani csak ideig-óráig lehet, hiszen teljesen felemésztő azt tettetni, hogy nincsenek mélyebb érzéseid a barátod iránt. Ahogy azt is, hogy mindezt nem veszed észre. 

Na, de ez a lényeg: Jo nem akarja észrevenni az orra előtt lévő szerelmet. Nem csak a másik fél érzéseit, a sajátjait sem. Rájön, hogy valójában a szerelem és a szeretet között rettentő vékony a határ, és a 2019-es adaptációban ekkora megírja minden szerelmes levelek legszerszerelmeslevelebbikét – amely persze már elkésve érkezik. Időközben Laurie már tudomásul vette a visszautasítást és továbblépett. Ráadásul milyen irányba!! De ezt nem áruljuk el, nézzétek meg a filmet.  

Két tanulságot viszont megragadtam belőle, amelyben szerintem mindannyiunknak lenne hova fejlődni.

Először is, a levél. A levél, amely Jo részéről bizonyos fokig megalkuvást jelent ugyan, de mindeközben akkor és ott őszinte magával – életében talán először. Előtte – sok évet felölelő – másfél órán át hallgattuk, ahogy ő nem fog megházasodni, neki soha nem lesz férje, a nővérét el akarja szöktetni az esküvőjéről. Annyira leköti, hogy a kor szellemével szembemenve független, önálló, hajadon nő legyen, hogy maga előtt is titkolja: igazából nem erre vágyik. Néha magunknak se ismerjük be, ha valami olyasmi után vágyakozunk, ami ijesztőnek vagy elérhetetlennek tűnik… inkább elhitetettjük saját magunkkal és a világgal, hogy tulajdonképp miért nem vágyunk rá, miért nincs szükségünk rá, és végsőroson önnön magunkat beszéljük le az egészről. Hányszor van ilyen? Velem rengetegszer! Miért csináljuk ezt…?

Másodszor, a film zseniálisan bemutatja, hogy ha ott van egy lehetőség, akkor őszintének kell lenned magaddal meg a másikkal különben lehet, hogy mire elég bátor leszel hozzá, már eltűnik. (Mert feleségül kéri a húgod.) Ilyenkor mindig azon gondolkozom, hogy nem sokkal rosszabb kimondatlan érzések, szavak közepette leélni az életünket, mint őszintének lenni és vállalni a potenciális vele járó kudarcokat? Költői kérdés. De, sokkal rosszabb. 

Ha ezzel most esetleges párkapcsolatok lavináját indítottam útjára, akkor szívesen, és hívjatok meg az esküvőre, írok egy köszöntőt! 

@kedvemma 

Kép forrása: Variety

Hogy álljak már megint neki…

Pár év pszichológiai tanulmány után tudom, hogy fontos, sőt mindennek az alapja, nélkülözhetetlen, csupanagybetűs fogalom a MOTIVÁCIÓ. Most azért is írok róla, hogy újra legyen, mert sajnos nincs. Kicsit úgy érzem, hogy depresszióba ível a kiüresedettségem, amit feltölteni nem tudok, sőt néha nem is akarok.

Hogyan motiváljam magam? Mi motiválhat engem? Miért tegyek dolgokat? Másokért? Magamért? Azért, mert örömet okozhat vagy azért, mert megbánnám, ha nem tenném?  

Elkezdhetném, hogy a motiváció két fő fajtáját különböztetjük meg általában extrinzik és intrinzik motivációt, fontos alkotóelemei a…., nem akarom folytatni a leírást. Elvileg tudom, gyakorlatban olvasom a receptet, mégsem hat, mégsem kapcsolódom. 

Kiskoromban sem volt elég nekem annyi – mindenfajta magyarázat nélkül – hogy kislányom, csináld ezt azért mert: “jó lesz”, “hosszútávon hasznos”, “meglátod, milyen fontos”, akkor is túl sok volt bennem a miért. Mondjuk akkor spleennel még nem társultak a miértjeim.

Anyukámnak gyakorlatiasan mini célokat kellett megadnia, hogy a Nagy célt jelképező rajzolt hegyünk csúcsáig elérhessek az engem mutató piros szeggel.

Együtt találtuk ki az állomásokat, a pontrendszert és végeredményt is hozzá. Nem volt sok hegyünk, de belül mintha még ez a kisgyerek lennék: mindig rögtön akarom a hatást és az eredményt, illetve az ezeket jelző az állomásokat a hegycsúcs felé. Tegyétek fel a kezetek, ha Ti is ilyenek vagytok (remélem két képernyőn keresztül is megérzem, hogy nem vagyok egyedül ).

 Viszont ma már magamnak kell beosztanom az utat a hegyen. A felnőtt világomban a ponton állás lemaradásnak tűnik, sőt hátralépésnek, mert mint a régi képernyőkön, amikor adáshiba volt: rengeteg másik pont jelent meg mellettem: a viszonyítási pontok elnyomó tömege. És mi is a cél? Annyira kanyargós az út felfelé és annyi felhő van, hogy néha nem is látom. Elveszek. A hegycsúcs és a felé tartó bábum már inkább egy Monopolyhoz hasonlít,  jó és rossz dobásokkal, kimaradásokkal és hátralépésekkel. Azt hiszem, hozzá kell szoknom és belekalkulálnom a játékba, hogy nem csak előre lehet menni és nem csak felfele. Amit elvileg tudok is, csak hát gyakran elszámolom magam…

Losteiner Cecília

Kihalt árucikk az őszinteség?

Betti Furcsa Kérdései #2

Nagy leckét kaptam

A Jóisten nagyon érdekes élethelyzetet teremtett számomra. Egy hozzám nagyon közel álló barátomról derültek ki olyan dolgok, amelyek az egész kapcsolatunkat megrengették. Alapjaiban. Volt egy képem róla, rólunk, sok közös emlékünk, kalandunk, nevetések, mély beszélgetések. Nagyon szerettem őt. Kérdés ugye, hogy hogyan lehet az, hogy ilyen közel álltunk egymáshoz, és mégsem tudtam mindezeket? Ennyire naiv vagyok? Ahogy forgatom magamban a gondolatokat és keresem a válaszokat, mindig oda lyukadok ki, hogy nem volt velem őszinte. Nem a szemembe hazudott, „csupán” elhallgatta az igazságot. Nem tudom, melyik a rosszabb… Igaz, vannak az embereknek botlásai, elszúrt dolgai, amelyeket meg kell tudni bocsátani. Én tulajdonképpen ezt is megbocsátom neki, csak… nem felejtek. Viszont egy tutibiztos: nem okozott volna ekkora kárt, ha őszinte és egyenes, a kezdetektől fogva.

A hazugság, a nem őszinte és egyenes viselkedés előbb vagy utóbb kiderül. Mindig. 

Házifeladat

Én részesültem abban a kegyelemben, hogy ezzel egyidőben, egy barátom kendőzetlenül őszinte volt velem, pont az ellenkezőjét bizonyítva, a fentebb említett esetnek. Akkor furcsálltam, ilyen nyíltan beszél? Most pedig összeteszem a két kezemet, hogy az őszinteség még nem egy kihalófélben lévő furcsa teremtmény. Rájöttem, hogy mekkora az értéke az egyenes, gerinces viselkedésnek. Hidd el, lehet hogy az igazságot kimondani nehéz és fáj, de mindenképpen kifizetődik hosszútávon. Ha pedig később derül ki, akkor sem kerülöd el a fájdalmat, sőt, felfokozva fog lecsapni. Persze nem kell mindig, mindenki előtt őszinteségi rohamot kapni, és mindent is elmondani.

De abban nagy felelősségünk van, hogy ne hallgassunk és ne mismásoljunk olyanról, amiről a másik félnek tudnia érdemes.

Ne mondjunk mást, vagy ferdítsünk csak azért, hogy „ne bántsuk meg” a másikat. Arra érdemes figyelni természetesen, hogy hogyan tálaljuk a gondolatainkat, de meg kell adni a lehetőséget a másik fél számára, hogy megtudja az igazságot – Tőled. Ez a tiszteletteli viselkedés egyik mércéje.  

Képviseld mindig az igazságot és az egyenességet akkor is, ha nehéz. Mi keresztények erre (is) vagyunk meghívva. 

A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.”

Máté 7,13-14

Szeretettel,

Tóth-Kuthy Betti

Erősebb vagy, mint gondolnád

Makayla a texasi Prosper High School diákja, a Cheetahs cheerleader csapat tagja, világbajnok a sportágban.  2021. szeptember 20-án egy edzésen leejtették, amelynek következtében kitörte a nyakát. Több életmentő műtétet hajtottak végre rajta, napokig lélegeztetőgépen volt, olyan gerincsérülése lett, amelyből nem biztos, hogy valaha teljesen felépül. Orvosai megmondták neki, hogy sose fog járni tudni, tolószéke élete végéig szükséges eszköz marad. Makayla azonban máshogy vélekedik és naponta rengeteget gyógytornázik, terápiás feladatokat hajt végre annak érdekében, hogy minél hamarabb teljes életet tudjon élni. Hatalmas akaratereje és hite van, meggyőződése, hogy önállóan járni fog és ezért az álmáért emberfeletti küzdelmet folytat. 

Minden kis mozdulat nagy előrelépés számára, hiszen hetekbe, hónapokba telt, hogy egyáltalán érezze a lábait, meg tudjon fordulni, az ujjait mozgassa.

Jelenleg már a mindennapi élet tevékenységeit gyakorolja, maga vásárol, kis segítséggel rajzol, sminkel, süt. Az intenzív osztályon, a rehabilitáción, majd az otthon töltött időről napi szinten posztol a „Makayla’s Fight” Instagram oldalra. Eleinte édesanyja és nővére adtak a barátoknak, rajongóknak felvilágosítást Makayla aktuális állapotáról, azonban mostanra ő is be tud már számolni arról, mit csinál, hogyan fejlődik. Öröm hallgatni a live videóit, mert ennyire életvidám, optimista lányt ritkán látni. Ő tényleg minden helyzetben a jót látja, a lehetőséget a javulásra és fény próbál lenni azok életében, akik szintén hasonló cipőben járnak. Úgy gondolja, Isten azért szánta neki ezt az életet és ezt a megpróbáltatást, mert ő elég erős ahhoz, hogy felépüljön és példát tudjon mutatni. 

162 ezer ember a világ minden pontjáról egy emberként drukkol Makayla-nak, hogy minden mozdulattal előbbre jusson és az orvosi véleményt meghazudtolva újra járni tudjon. Természetesen nagy elismerést érdemel a fantasztikus, összetartó családja, hiszen szülei, nővére és bátyja rengeteget támogatják lelkileg, kísérgetik, segítenek neki. Azonban övé a legfőbb érdem, hiszen megtehetné, hogy régi élete után sír, begubózik, elbújik a világ elől. Helyette naponta felkel, felöltözik, szépen elkészül, tornázik, fejleszti magát, régi csapattársainak szurkol, interjúkat ad. Nagy álma, hogy könyvet írjon majd történetéről és jövőre szeretne visszamenni az iskolájába leérettségizni, majd egyetemre felvételizni. 

„Mindig lesznek emberek, akiknek jobb az életük, mint neked. Mindig lesznek, akiknek rosszabb. Azonban annyi dologért hálásak lehetünk. Ezeket viszont csak akkor kezdjük értékelni, amikor elveszik tőlünk.”

– vélekedik Makayla. 

Sokszor hajlamosak vagyunk kis dolgokon bosszankodni. Mennyit tudunk azon szenvedni, ha elmegy előttünk a busz? Mi lenne, ha a jövőben inkább hálásak lennénk, hogy tudunk futni a busz után? Magunknak teszünk jót azzal, ha egy kis hálát és optimizmust viszünk az életünkbe. 

Merrikin Gina

Csak bocsáss meg! – mintha olyan könnyű lenne…

Jaj, csak bocsáss meg! Nem olyan nehéz ez. Engedd el!

Nézd meg a Jégvarázst, ott is azt énekelik, hogy Let it go…

De valóban ennyire egyszerű lenne? Mikor beledöfik a szívedbe a kést a szavakkal, tettekkel. Mikor azt érzed, hogy emberi mivoltodban gyaláztak meg, kihasználtak és nem tiszteltek. Esetleg önmagadnak kell megbocsátanod? Ekkor valóban annyira egyszerű lenne kimondani a szót, hogy megbocsátok? Szerintem nem. 

Mit jelent megbocsátani?

Számomra megbocsátani annyit jelent, hogy elengedem a belülről felemésztő haragot, ami megtörtént az megtörtént – de nem felejtek. Ha hibáztam, valaki hibázott, akkor igyekszem tanulni belőle – így válhat a tanítómesteremmé. A megbocsátás a pszichológiában egy megküzdési stratégia, amely megvéd minket az interperszonális konfliktusok mentális és fizikai káros hatásaival szemben. Egy hosszú lelki folyamat eredménye és sajnos nem megy egyről a kettőre. A düh és harag állapota előzi meg, egyfajta érzelmi tornádó az előszobája.

A pszichológia kétféle megbocsátást különít el egymástól az érzelmi és döntési megbocsátást.

Az utóbbi egy racionális döntésből fakad, az előbbire azonban várni kell és hosszabb időt vesz igénybe. Az érzelmek lassan őrölnek, nem múlnak el csak azért, mert én azt akarom. Az érzelmi megbocsátás általában a döntési megbocsátás után érkezik, és jelentősen csökkenti a harag érzését. Az értelmi megbocsátás által sajnos nem feltétlenül csökken a bennünk lévő harag, de gyorsan bekövetkezhet. Irányulhat önmagunk és mások felé – nagy kérdés, hogy melyik a nehezebb?

Miért nehéz megbocsátani?

Azért, mert megsértik az egónkat és az önérzetünket. Azt érezzük szubjektíve, hogy méltatlanul bánnak velünk, igazságtalanok és ez bántó. Ha saját magunknak okoztuk a bajt, akkor pedig csalódunk saját magunkban. Haragot érzünk, a vérnyomásunk az egekbe repül és olyan, mintha ez az állapot örökké tartana. Megbocsátáskor felül kell emelkednünk a bántó tetten és meg kell látni mögötte az embert, aki sokszor hibázik és gyarló. Mikor megbocsátunk, akkor le tudjuk választani a tettet, a bűnt az emberről és tudunk rá úgy tekinteni, mint halandóra, aki hibázhat. Ezzel nem a tettét legitimáljuk, hanem azt ismerjük el, hogy ő is ember, aki hozhat bántó és rossz döntéseket. A tettet elítélhetjük úgy is, hogy közben megbocsátunk a másiknak vagy saját magunknak. Kihívást jelent, mert nem csak az egónkon és a sértettségünkön kell túllépni, hanem a másik embert – tette ellenére – esendő mivoltában kell tudnunk látni. Ez egy nagyon nehéz feladat, mikor sértve és bántva érezzük magunkat. 

Mit tehetünk?

Ha hívők vagyunk, akkor imádkozhatunk bölcsességért, ahogy Salamon király is tette.  Imádkozhatunk tisztánlátásért, hogy ne az egónk, az érzelmeink vagy a büszkeségünk vezéreljen egy-egy helyzetben, hanem a józan ész és a Jézus vajon mit tenne gondolat.

Igyekezzünk azt meglátni, hogy mindenki hibázhat, hiszen emberek vagyunk. 

Sokat segíthet a naplóírás, az önreflexió és a megbocsátás REACH-modellje is. 

Hogyan is működik?

  1. R (recall): Először idézzük fel a sértést.
  2. E (emphatize): Próbáljunk meg együttérezni azzal a személlyel, aki megbántott minket.
  3. A (altruistic gift): Nyújtsuk át a megbocsátás ajándékát a másiknak (és magunknak is…).
  4. C (commit): Éljük meg az érzelmi felejtést.
  5. H (hold): Tartsunk ki a megbocsátás mellett akkor is, ha kétségeink lennének.
A megbocsátás pozitív hatásai

A megbocsátásnak számos pozitív hatásáról beszél a pszichológia.

Többek között nő az önbecsülésünk, pozitívabbak lesznek az emberi kapcsolataink, csökken a szorongás szintje és a negatív érzések mértéke az elkövető irányába.

A haragtartásért pedig komoly árat kell fizetnünk: fizikai és lelki jóllétünket veszélyezteti, alvási problémákhoz, kimerültséghez, immunrendszerünk sérülékenységéhez vezet és megnövekszik a szív- és érrendszeri problémák valószínűsége is. Olyan hormonális változást idézhet elő, mint egy krónikus stresszhelyzet. Azzal pedig, hogy megbocsátunk csupán a haragtól válunk el, felejtenünk nem kell. A megbocsátás elhozza a lelki békét, de bölcsebbekké, erősebbekké is válhatunk a tapasztalat által. 

Úgy látom, hogy a megbocsátással a tettesnek, mint esendő embernek bocsátok meg és nem a tettét igazolom. Tudom, rettentő nehéz, hiszen azt érezhetjük, hogy ilyenkor a gyengébb fél szerepébe kerülünk. De ne felejtsd el soha, hogy aki megbocsát az nem gyenge és végképp nem naiv. A megbocsátás az emberi szellem egyik legtiszteletreméltóbb és legbátrabb cselekedete, amely gyümölcsöket hoz számodra és embertársaid számára is.  

Akkor odalépett hozzá Péter és megkérdezte: “Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” “Mondom neked – felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.”

Máté 18.22-23

Tóth-Kuthy Betti

Források:

A két évig velünk élő Covid – Valaha sikerül teljesen elfelejtenünk?

A Covid szó hallatán mindenkinek más negatív élmény jut eszébe. Egyesek hozzátartozót veszítettek el, máig valamilyen poszt Covid tünettel élnek és persze ne feledkezzünk el az egészségügyi dolgozókról, akik a járványhullám durvább hónapjaiban éjt nappallá téve ápolták a betegeket. A szerencsésebbek utazást kellett lemondjanak, nem tudtak álomesküvőt szervezni, karanténban ücsöröghettek hetekig vagy bosszankodtak, hogy a maszktól bepárásodik a szemüvegük. Különböző méretű problémák, azonban mind negatív érzést váltottak ki az adott emberből. 

Emlékszem, amikor még februárban bejelentették, hogy eltörlik a korlátozásokat, én nagyon örültem. Milyen jó lesz végre visszanyerni a Covid előtti szabad, boldog életünket.

Amikor azon a bizonyos hétfői napon mentem a munkába, a metró mozgólépcsőjén félúton rájöttem, hogy valami nagyon hiányzik. A maszkom.

A maszkom, amit amióta hordani kell, utálok, mert az alapozóm fele rajta marad, melegíti az arcomat, szorítja a fülemet és még sorolhatnám. Amikor körbenéztem, láttam, hogy sok ember érezheti ugyanezt, ugyanis majdnem minden 3. ember maszkban utazott, távolságot tartva. El akarjuk felejteni azt, amit az elmúlt két év okozott nekünk, azonban egyik napról a másikra nem megy. Vannak közöttünk nem is olyan kevesen, akik még most is, ha valaki köhög, arrébb állnak, előveszik a kézfertőtlenítőt mielőtt esznek, felveszik a maszkot a buszon, stresszelnek, ha tömegbe kell menni. Bevallom, ezek közül néhány rám is igaz. Sajnos egy ideig ez még így lesz. Remélhetőleg minél hamarabb sikerül mindenkinek elfelejteni, túltenni magát a járvány okozta gyászon, ijedtségen, elszigetelődésen.

Azonban addig is, legyünk kedvesek egymással, aki nem fél, ne nézzen furcsán arra, aki továbbra is viseli a maszkot, hiszen nem tudhatja, hogy esetleg az édesanyját vesztette el vagy ő maga szenvedett valamilyen egészségkárosodást.

Tartsuk tiszteletben, ha valaki még nem tud felejteni, mert a járvány és a járvány okozta sebek nem egyik napról a másikra tűnnek el. 

Megkérdeztem néhány ismerősömet, hogy ők mit éreznek a „hirtelen szabadság” kapcsán, megmaradt-e nekik valamilyen szokás, félelem a járvánnyal kapcsolatban, amit ma is őriznek. 

„Bennem még mindig van félelem. A maszkot ugyanúgy hordom a tömegközlekedésen, üzletekben. Sajnos a társadalmi életemre is nagy hatással volt/van a Covid. Nem igazán mertem házibulikba menni vagy olyan barátaimat meglátogatni, akikről tudtam, hogy félvállról veszik a koronavírus jelenlétét. Bevallom őszintén nagyon nehéz elengedni egyik napról a másikra a kialakult elővigyázatosságomat, hiszen valahol már szokássá vált.” (Anita, 27 éves)

2020. március előtt akkor volt rajtam orvosi maszk, amikor az ovis farsangon Elena doktornőnek öltöztem a Klinikákból. Mostanra a második bőröm lett. Ha nincs rajtam, szinte meztelennek érzem magam. Sokkol, ha a filmek tömegjeleneteiben nem viselik. Tisztán emlékszem 2021. május 26-ra, amikor az első szabadtéri koncertre mentem nélküle és úgy izgultam, mint egy elsőbálozó. Ennyit a „normális” életről.” (Lilla, 39 éves)

„Az igazság az, hogy korábban voltak félelmeim, de már megszoktam ezt a helyzetet. Ami megmaradt az az, hogy, igyekszem nem túl közel menni a járókelőkhez, illetve beteg ismerőseimhez. Továbbá, rendszeres szokásommá vált a kézfertőtlenítő használata és a használati tárgyak fertőtlenítése is, például a kilincseké, telefonoké.” (Emőke, 27 éves)

„Nyomot hagyott bennem a Covid. Ha látok élőben, vagy képen olyan helyet, ahol sokan vannak egy zárt térben, rögtön az az első gondolatom, hogy itt valami nincs rendben, meglesz ennek a böjtje. Igaz, előtte se kedveltem a tömött helyeket, azonban a Covid óta méginkább kerülöm ezeket. A gyakori kézmosásra is figyelek, igyekszem minél kevesebb felülethez hozzáérni nyilvános helyeken. Annak ellenére, hogy a média már az eladhatóbb, izgalmasabb hírekre utazik, azért még korai minden védelmet ignorálni, hiszen sajnos nagyon sok családban okozott legalább ijedtséget a vírus…” (Miki, 28 éves)

Összességében láthatjuk, hogy két év hatásai nem tűnnek el nyomtalanul. Valamilyen szinten megváltoztattak minket, hozzáállásunkat embertársainkhoz, reakcióinkat egyes helyzetekhez. Talán sose leszünk ugyanazok az emberek, akik előtte voltunk. Remélhetőleg sokkal együttérzőbbek, segítőkészebb és empatikusabbak leszünk. Próbáljunk meg a “Minden rosszban van valami jó” elv alapján valami kedvezőt kihozni ebből. 

Kedves Olvasó, ha magadra ismertél, ne aggódj, nem vagy egyedül! Rendben van, hogy hordod még a maszkot. Rendben van, hogy kerülöd a tömeget. Rendben van, hogy még időre van szükséged, amíg teljesen fellélegzel!

Merrikin Gina

Társaság éhség – Közösségek között?

Félreértés ne essék, van családom, munkahelyem, vannak barátaim, vannak közösségeim és  mégis felkiált bennem valaki, hogy nézz már körbe. A panelablak tökéletes panorámát nyújt a környékre. A távolbanézés pedig segít a képzeletemnek. Elképzelhetem Budapestre Párizs kávéházait, elképzelhetem a fonók világát, a kaláka munkát, elképzelhetem a századforduló kávéházi demokráciáit, majd megfordulhatok a tengelyem körül és észrevehetem, hogy egyedül megyek vissza a szobámba, hiába van péntek este. 

Mi az oka ennek? 
  • Fáradt vagyok
  • Nincs kedvem még egy bonyolult szervezéshez, összehangolni végtelenül elfoglalt emberek napjait, így maradnak a biztos barátaim otthon: a televíziós tartalomszolgáltatók hűséges társaságai.

Ugyanakkor annyira hiányoznak az építő beszélgetések, a közös világmegváltások, a pillanatok bor melletti őszintébb megélése. 

Pár órát szeretnék kérni a gimis szünetekből. 

Új embereket, új gondolatokat és világnézeteketet akarok megérteni, hisz magam is csak ezáltal fejlődhetek.  

Tanulni szeretnék valódi történetek valódi hibáiból.

Te is fiatal felnőtt vagy? Pályakezdő, aki keresi a helyét? Vagy egyetemista, aki még nem találta meg a számításait az évfolyamban? Esetleg egy friss szakításon átesett férfi vagy nő, aki ezzel baráti társaságokat is vesztett? 

Ha mindez igaz rád és akkor is, ha mindebből semmi sem igaz rád, 

akkor is felhívlak arra, hogy: 

Legyünk együtt, alkossunk közösségeket a munkahelyin és régi barátai köreinken túl is.
Legyünk több halmaz tagjai.
Legyünk egymás társasága.

Igenis beszélgessünk állampolgárként a politikáról, kultúremberként a művészetről, a férfiak problémáiról, a nők nehézségeiről, a kazahsztáni helyzet mozgatórugóiról, a versek és zenék lélekig ható erejéről és keressünk együtt megoldást a társadalmi problémákra.  

Mindenről és semmiről is beszéljünk, építően és nyitottan. 

Tanuljuk meg újra egymásra koncentrálva beszélgetni. 

Engedjük el a posztszocialista országokra jellemző félelmet a kapcsolódásra. 

(Nincsenek már besúgók és kirakatperek, öljük ki magunkból a átörökített félelmet erről. Igen, az okostelefonod lehallgathat, de azt szimplán csak otthon kellene hagynunk…) 

Alkossunk köröket, klubokat, egyesületeket, társaságokat. Építsük együtt a magját a közvetlen és közvetett környezetünknek. 

Ezekből az apró csoportokból áll össze ugyanis egyszer a társadalmunk…vagy legalábbis remélem…

Losteiner Cecília Terézia

Megvan a bizonyíték a lélek létezésére?

Néha furcsa kérdéseken agyalok. Honnan jön az ihlet? Miért dugul be az orrom? Mit jelent az, hogy valamihez van kedvem? Most egy beszélgetés alkalmával kezdtem el azzal foglalkozni, hogy honnan is tudom, hogy van lélek? 

Diszklémőr: Nem vagyok teológus, sem pap, sem pápa, sem nővér, sem rabbi, sem táltos. 

Mi is az a lélek?

A lélek szó sok kultúrkörben használatos, így eltérő jelentésekkel bír. Számos mitológiai és vallási felfogásban az élőlény testetlen lényege. Egy absztrakt fogalom, amely a testi létezéstől elválik. 

Az idők kezdete óta nagy érdeklődés övezte a lélek működését. Gondoljunk csak a fáraókra, akik már haláluk előtt 10-20 évvel elkezdték építtetni a sírjukat. Hitük szerint halál után a lélek, a , csak akkor maradhatott továbbra is fent, ha nem veszítette el a kapcsolatát a testtel. Többek között ezért is fektettek nagy hangsúlyt a mumifikálásra. A brahmanizmus híres tana a lélekvándorlás volt, Perzsiában pedig úgy hitték, hogy a léleknek vissza kell térnie szülőeleméhez, a tűzhöz – ezért előnyben részesítették a tűz általi temetést.

A mai értelemben is használatos lélek kifejezést először kr. e. 6. század filozófusai használták. Püthagorasz például úgy vélte, hogy a lélek egy isteni lehelet, amely a testbe lett száműzve.

Platón szerint a test a lélek börtöne, így a halál a szabadulást jelenti. Az indián kultúrában az életet egy utazásként fogták fel, aminek a kezdete az volt, hogy a lélek levált a Nagy Szellemről. A kereszténység pedig úgy vallja, hogy egész lényünk értékes, de a szellemnek, a léleknek kell irányítani a lényünket. A test és lélek egyek, amelyet nem lehet szétválasztani egymástól. Tehát valamiért a legtöbb kultúra kereste a transzcendenst. De mi lehetett ennek az oka?

Honnan tudhatjuk, hogy létezik a lélek?

Az első válasz a lelkiismeret. Na igen, de mi történik, ha valaki nem érzi a lelkiismeretét? Mi a helyzet a pszichopatákkal, akik nem éreznek bűntudatot, megbánást vagy lelkiismeret-furdalást? Akkor náluk hogyan tudnánk a lélekről bizonyosságot szerezni? Vagy ha nem érzékelik a belső iránytűt, a lelkiismeretet, akkor lelkük sincs? 

Gondolkozzunk kicsit tovább! Minden növénybe bele van kódolva, hogy mivé válhat. Egy mustármagba bele van programozva, hogy belőle milyen növény fejlődhet. Többé nem válhat, mint amit a kód megenged. Az emberbe is vannak kódok elrejtve, a maximális potenciál, amivé válhat. Nem tudom megfigyeltétek-e, de a legtöbbünkben van egy transzcendens iránti vágy „minden emberben Isten alakú az űr”.  Nézzük csak az ősembereket, akik már a barlangok falára is természetfeletti ábrákat, lényeket festettek. Vagy ősmagyar őseinket, akik táltosok segítségével kívántak kapcsolatba kerülni a transzcendenssel. Kérdésem az, hogy ki ültette belénk ezt a vágyat? Honnan jön ez a vágy? Magától alakult volna ki, vagy egy felsőbb erő belénk programozta?  

Hogyan vágyakozhat az ember olyasvalami után, aminek a létezésről nem is tud?

Van bennünk egy entitás (talán a lélek?), ami vágyik a felsőbb erőre és magasabb szinten működik, mint a biológiai szerkentyűink? Talán a transzcendens iránti vágy lehet a lélek a bizonyítéka, a léleké, aki folyamatosan vágyódik Alkotója felé. 

Lehet, hogy a cikk elolvasása után még több kérdés merült fel benned és csak még jobban összezavartalak. De arra buzdítalak, hogy tegyél fel te is kérdéseket, majd kutass a válaszok után, a saját válaszaid után – megéri.

Tóth-Kuthy Betti

Amikor a szomszédban háború dúl…

Nem az a kérdés, hogy zajlik-e a világban valahol valamilyen háború, hanem sajnos csak az: épp hol.

Épp a szomszédban. Geopolitikai elemzéseket talál bőven az, aki szeretne a jelenlegi konfliktusban elmerülni, minden oldalról, nagytudású szakértőktől. Ehelyett néhány részes cikksorozatunkban elmeséljük, bennünk, a háború szomszédaiban milyen érzések kavarognak mostanság.  

Akárkivel beszéltem a héten, minden alkalommal megállapítottuk: furcsa csinálni a hétköznapi dolgainkat. Furcsa egyetemi zh-ra izgulni, a munkahelyünkön leadási határidőn stresszelni, még a Margaret Bloggal indított Mindennap Nőnap gyűjtésünk is hirtelen furcsának érződik, pedig abszolút szívügyünk. Ám közel egy hét hírböngészés után, határozottan érezzük a történések mentális hatásait. Félreértés ne essék, összehasonlítani sem lehet egy budapesti fiatal és egy Kárpátaljáról menekülni kényszerülő fiatal helyzetét, és nem is ezt szeretnénk.

Viszont muszáj érzékeltetni, hogy egyik sem veszi el a másik létjogosultságát. Attól még, mert tudjuk kellő perspektívában látni a történéseket, az ember saját életében fennálló nehézségek sosem lekicsinyelendők.  

Márpedig a szívünk és a gondolataink jelenleg folyton-folyvást elkalandoznak a saját teendőinktől, 600 kilométerre. Bármilyen gyűjtésszervezés, adakozás, önkénteskedés után is ott van bennünk egyfajta üresség, hogy a konfliktus nem oldódott meg, noha nem is rajtunk áll a megoldása. Mégis azt gondolom, leírhatatlanul fontos, hogy megtegyük, ami tőlünk telik.  Ez pedig mindenkinek másban merül ki, de adjuk azt, amit és amennyit jó érzéssel tudunk a pénzünkből, az élelmiszerünkből, az időnkből, a támogatásunkból, a kedvességünkből. Ugyanolyan értékes lehet az ételosztás a határnál, nyelvi segítségnyújtás a Nyugati Pályaudvarnál, felhívó plakát tervezés és szerkesztés otthonról, vagy beszélgetés a baráttal, akinek külhoni magyar a családja. 

Viszont mindeközben feltétlen engedjük meg magunknak, hogy várakozással tekintsünk egy hétvégi programra, vagy a közelgő tavaszra. Mert a kettő nem zárja ki egymást.

@kedvemma