példakép

Egy ismeretlen példakép: Karacs Ferencné Takács Éva

/ margaretbloghu / Hozzászólás

Ha nem ismertél férje nevét használó, sőt a -né tagot is felvevő feministát, akkor íme egy:  Karancs Ferencné Takács Éva. Egyenlő a fizetésed a férfi kollégáddal, egyetemre jársz, meghallgatják a véleményed, szavazhatsz? Csak pár dolog, amit többek között Karancs Ferencné Takács Évának köszönhetsz, legalábbis Magyarországon. 

Közelednek a választások és magától értetődőnek vesszük, hogy van jogunk szavazni, hiszen a világ számos országában már a női kvóta bevezetése van napirenden. Megdöbbenünk és felháborodva olvassuk, hogy Afganisztánban miként alakul nőtársaink sorsa. Kinek, kiknek köszönhetjük, hogy ma Magyarországon – ha nem is minden tekintetben -, de egyenlőnek gondolhatjuk magunkat a férfiakkal? Elárulom: pár férfinak, férjnek, pár nőnek, akik férfi álnevet, álruhát használtak és még pár nőnek, akik saját nevükön is mertek publikálni a témában. Mertek felszólalni és példaként élni életüket! A saját néven publikálásban első, Karacs Ferencné Takács Éva volt, aki 1779-ben született. Egy olyan korban élt és alkotott, amikor még csak az első gőzüzemű vasút indult el, de mégis bátran és az elsők között hirdette a női és a férfi intellektus egyenértékűségét. Nem élhette meg a női szavazati jog bevezetését 1919-ben, valamint a két nem jogi egyenlőségét sem (1945-ben következett be Magyarországon), de gondolataiban és Karacs Ferenccel közös házasságukban az egyenértékűség, egyenrangúság és a közös döntések voltak az alapelvek. 

Az írásait olvasva az jutott eszembe, hogy a “meghaladta korát” jelzőt biztosan ő inspirálta. 

Hogy képzeljünk el 1779 és 1845 között egy modern nőt?

Segítek:
  • Szerelemből házasodott, ami sok kultúrában még ma is kuriózum, lásd.: szerelemgyilkosságok Indiában.
  • Férjével külön szobát tartottak fent a még nem befutott művészeknek: többek között Katona Józsefnek, aki náluk dolgozott a Bánk Bánon és Éva véleményét ráadásul mindig ki is kérte.
  • Egy olyan korban dolgozott együtt a cselédjeivel, amikor  a szocioökonómiai státuszukból még a mainál is kevésbé léphettek ki és tudtak kilépni az emberek.
  • 9 gyermeke született, ha az előzőek nem lettek volna elég figyelemreméltó adatok.
  • Egyik lánya Karacs Teréz a nőnevelés egyik úttörője lett.
  • A nevelésben a sport fontosságát olyannyira nagynak érezte, hogy külön testedzésre szolgáló részt alakított ki a  házuk udvarában.
  • Minden leányát a házi munkákon kívül olyan iparágban is jártassá tette, amelynek jövedelméből a saját erejükből már korán fedezhették ruházati és szórakozási szükségleteiket.
  • Büszkén mondogatta: „Az én gyermekeim nem tudják, mi a verés, mi a büntetés!“ Pedig e pedagógiai módszer alkalmazása még ma is beszélgető műsorok vitatárgya.
  • Tanult és képezte magát. 1816 táján a szőlőmívelést szakértőktől megtanulta és veresegyházi kis szőlőjét saját felügyelete alatt nagy hozzáértéssel munkáltatta azt, majd tanított meg másokat később a szakszerű művelésre.
  • Volt véleménye a politikáról is: Bár lelkesedett Kossuth tolláért, mellyel 1840-ben a nemzetet ébresztgetni kezdte, nyugtalanul nézte a politikai fejleményeket, mikor lapszerkesztésre Kossuth engedélyt kapott. „A kormány forradalmat akar előidézni Kossuth által. Adja az ég, hogy ez ne történjék meg, mert ha megtörténik, eltapossák a maroknyi magyart!“

A sajtóban körbenézve ritkán találkozik az ember olyan emberekkel, akikre csupa nagybetűvel érdemes hivatkozni, rá igen, rá kellene is, ezért született e rövid ismertető Karacs Ferencné Takács Éváról. Írjuk fel a nevét és legyünk olyanok, mint ő a saját korában: haladók, gondolkodók, véleményt formáló, bátrak, nők, anyák, feleségek, emberek. 

Történelem iránt érdeklődöknek ajánljuk írásait : 
  • Tudományos Gyűjteményben: 
  • 1822. XII. A leánykák házi neveléséről,
  • 1823. VIII. A házasságban lévő asszonyok kötelességeikről,
  • 1824. VI. Barátságos beszélgetés a földmívelő nép állapotjáról,
  • 1825. XI., 1826. IX. Egy barátnémhoz írt két levelem nemünk érdekében)
  • Vajthó László: Magyar Irodalmi Ritkaságok (Bp., 1935. 31. sz.)  című könyvében 

Losteiner Cecília Terézia

Kép forrása: https://hu.museum-digital.org/singleimage.php?imagenr=104376
Tulajdonosa/jogkezelője: Karacs Ferenc Múzeum, Püspökladány 

Példaképeink – Létezhetnek a 21. században?

/ margaretbloghu

Tudjátok, én sosem voltam az lány, aki hitt abban, hogy az életünkben létezhet egy olyan személy, aki annyira meghatározó karakter, hogy miközben a személyiségünk folyamatosan változik, Tőle mindig tanulhatunk valami újat. Úgy gondolom, hogy minden ember személyisége olyan egyedi és megismételhetetlen, hogy elképzelni sem tudtam, hogy létezhet valaki, akinek a története ennyire megfog, magával ragad és mélyen megérint. 

Ezt a cikket valójában nem A döntés című könyv ajánlójaként írom meg Nektek – sokkal inkább szeretném, ha megéreznétek annak a nőnek a nagyszerűségét és erejét, akit én megismerhettem, miközben első megjelent könyvét olvastam. 

A legfontosabb, amit Dr. Edith Eva Egertől megtanultam, hogy az életem minden helyzetében VAN lehetőségem, hogy szabadon döntsek arról, miként tekintek az adott helyzetre. „Senki nem veheti el Tőled, amit a fejedbe raksz.” – írja, mint iránymutatás a könyv elején. Gondoljatok csak bele, hogy ő ezt egy koncentrációs táborban rabként élte meg. 

A döntés egy személyes hangvételű könyv, amiben megismerhetünk egy pozitív pszichológiai irányzatot egy holokauszt túlélő szemszögéből, életútja és terápiás élményei ábrázolásával. A könyv talán egyik legcsodálatosabb jelenete, amikor Dr. Mengele arra utasítja Eddit, hogy táncoljon neki a barakkban, miközben az SS tisztek épp arról döntenek, hogy a fogvatartott lányok közül kit és milyen sorrendben gyilkoljanak meg. Ő pedig táncol és táncol, képzeletében a budapesti Operaház Színpadán, Júlia szerepében. Minden lépésére gondosan ügyelve és közben azon gondolkodva, hogy képzeletében sokkal szabadabb, mint bármelyik fogvatartója. 

Rengeteg dolgot tudnék kiemelni azok közül az élményeim közül, melyeket ennek az elképesztően bátor, kíváncsi, bölcs és érzékeny nőnek köszönhetek, azonban a cikk rövidsége miatt engedjetek meg egy személyes példát. Amikor első osztályos voltam, a diszlexiám miatt nem tanultam meg olvasni, mint az osztálytársaim.  Fél évig fogalmam sem volt, hogy mi történik „odakint”. Aztán hangos olvasásra került a sor és én annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam és annyira féltem. Féltem, hogy megaláznak, hogy most kiderül, hogy én nem tanultam meg olvasni, hogy nekem nem sikerül az, ami mindenki másnak olyan kitűnően megy. A pad alá bújtam és próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék. Persze nem értettem, hogy ez baj, hogy valami nem az igazi. 6 éves kislány voltam, azt hiszem nem is kellett értenem. Aztán a középiskolában és az egyetemen elkezdtem megfeszülve tanulni és teljesíteni, folyamatosan kompenzálni próbáltam valamit, szerettem volna, ha az évfolyamon valakinek én tudok segíteni, hogy kompetensnek és intelligensnek tartsanak a csoporttársaim, a családom, a barátaim. 

Dr. Egertől tanultam erre a helyzetre egy módszert, amit most megosztok Veletek: Képzeld el minél pontosabban azt az eseményt, amit átéltél, emlékezz vissza ki volt ott Veled, mennyi idős voltál, mi történt pontosan. Aztán fogd kézen a kiskori önmagadat és mondd el neki, hogy nincs többé egyedül ebben a helyzetben, hogy szereted és vigyázni fogsz rá, bármi történjen és aztán kísérd ki ebből a szituációból.

Úgy gondolom, mindannyiunknak van az életében egy „ilyen” helyzete. Dr. Edith Eva Eger számomra azért példakép, mert napról napra tanít, fogja a kezem és neki köszönhetően megtanultam gyógyítani a saját helyzeteimet.


Andó Júlia