Motivációm az az öröm, amit a gyermekek arcán látok – Interjú Gui Angélával

Gui Angéla, a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet kommunikációért, civil és külkapcsolatokért felelős igazgatója, de sokan jótékonysági futásairól, karitatív munkájáról ismerik. Szívén viseli a magyarországi és határon túli gyermekotthonok lakóinak sorsát, akikért soha nem rest futócipőt húzni és több száz kilométereket megtenni. Létrehozta az Egy Vérből Vagyunk Alapítványt, mely idén októberben megkapta a közhasznú minősítést. Angéla gyakorlatilag az év minden napján önkénteskedik, ezért példakép lehet sokak számára, közéjük tartozik a Margaret szerkesztői csapata is.

Az a hivatástudat és értékrend, amelyet képvisel nagyon erős gyökerekre utal. Mit hozott magával otthonról?

Azt, hogy másokon segíteni a legtermészetesebb dolog a világon. Gyakran megkérdezik, hogy miért segítek másokon? Én ezt a kérdést nem értem. Számomra olyan, mintha azt kérdeznék tőlem, hogy miért veszek levegőt? Lehet nem venni levegőt? Nem lehet. Azt hiszem a szüleimtől és a szülőföldemtől kapott értékek mellett elég sok empátiával áldott meg a Teremtő, azonnal bele tudok helyezkedni a másik helyébe, és át tudom érezni, milyen lehet neki. Szóval nekem nincs egy segítő üzemmódom, amelyet mondjuk karácsonykor bekapcsolok, én így működök mindig.  

Hogyan, mikor kezdődött az érdeklődése a nehéz sorsú gyermekek iránt, mi volt az a mozzanat, ami elindította önkénteskedés útján?

Felnőtt fejjel, 39 évesen kezdtem el sportolni, és ez a futás volt. Az első félmaratonomat a Bátor Tábor gyermekeiért teljesítettem, nekik gyűjtöttem. Óriási erőt adott a kilométerek leküzdésében, hogy azzal másokon segítek. Akkor megkérdeztem magamtól, miért nem szervezek én is jótékonysági futásokat, ha ez ilyen jó érzés? Megkerestem Böjte Csabát, megkérdeztem, szeretné-e, hogy elfussunk Dévától Budapestig és neki gyűjtsünk. Csaba testvér szerintem azt gondolta, na, ez a nő sem lehet százas, ha ilyesmibe vágja a fejszéjét. Szóval egyből igent mondott és az esemény olyan jól sikerült, hogy 5 nap alatt nem csak 500 kilométert futottunk, hanem 5 millió forintot is sikerült összegyűjtenünk. A táv megtétele alatt pedig annyi szeretet volt jelen, olyan sok öröm ért, hogy nem is volt kérdés, folytatni kell. Egyik cél pedig mindig hozta maga után a másikat.

 Hány ezer km-t futott már jótékonysági célokért?

Több, mint hatezer kilométeres jótékonysági futást szerveztem eddig azért, hogy a nehéz sorsú gyermekeken segítsek. Az Egy Vérből Vagyunk jótékonysági eseményeken azonban én nagyon keveset futok – az ember vagy fut, vagy futást szervez, a kettő együtt nem megy. Az én hosszú futásaim nem ezek, maratonnál hosszabb távokat általában a születésnapomon, egyedül futok.

Az adakozás karácsonykor különösen nagy hangsúlyt kap, Ön is sok gyermek kívánságát igyekszik teljesíteni ilyenkor. Idén a Margaret is csatlakozott az adománygyűjtéshez, mesélne erről egy kicsit? 

Már most annyi felajánlás érkezett, hogy az egészen biztosan nem fog elférni a garázsunkban. Hihetetlen látni azt, ahogyan évről-évre egyre többen bíznak meg bennem, vadidegen emberek gyűjtenek nekem, utalnak, adományoznak, szívvel-lélekkel készítik a cipősdoboznyi szeretet. Én tényleg azt hiszem, hogy az emberek jók és szeretnek másokon segíteni. Tudom ugyanakkor, hogy nem könnyű megtalálni azt az utat, amelyen biztosak lehetnek abban, hogy a felajánlásuk célba ér. Karácsonykor mindig könnyebben tudunk másokért tenni, de olyan jó lenne, ha az év minden napján gondolnánk azokra, akiknek nem csak az ünnepek alatt nehéz. 

Mit tapasztalt ezekben a gyermekotthonokban és mire van leginkább szükség? 

Egy másik emberre. Arra, hogy valaki figyeljen rájuk, meghallgassa őket, játszon velük, melléjük üljön. Sokan azt gondolják, hogy csak pénzzel lehet másokon segíteni, pedig a legnagyobb segítség nem kerül semmibe. 

Persze mindenkinek a saját ideje a legdrágább, de ha abból adományozz, akkor élheti át igazán a másokon való segítés örömét. 

Mondok egy példát, idén nyáron egy egyhetes sporttábort szerveztem egy székelyföldi szórványkollégium nehéz sorsú gyermekei számára. Budapesttől elfutottunk Magyarfülpösig, ez 600 km volt. A célba érkezésünket követően kezdődött a tábort, amelynek első napján korom fekete felhők gyülekeztek az égen és a helyi emberek mondták, hogy óriási esőt jósolnak. Én éppen tollasoztam egy kislánnyal, amikor közelgő világvége időjárásról sopánkodtak körülöttünk. A kislány rám mosolygott, kacsintott egyet és azt mondta, neki ez élete legszebb napja és higgyem el, nem fog esni, mert a boldogság mindent elűz. Ennyi, ilyen egyszerű.

A karitatív munka egyszerre szívmelengető érzés, ugyanakkor nagy felelősség is, előfordul, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk vagy csak lelkileg elfáradunk. Mi adhat erőt, motivációt, hogy tovább csináljuk?  

Motivációt mindenkinek más és más adhat!  Én egészen biztosan nem fogok jótékonysági eseményt szervezni csak azért, hogy bekerüljek a tévébe. Az én motivációm az az öröm, amit látok a gyermekek arcán, amikor megérkezek, amikor egy cipőt adhatok neki, amikor elmondhatják nekem a féltett titkaikat. Nekem is vannak nehezebb időszakaim, amikor azt érzem, elfogyott az erőm és nem tudok több fájdalmat befogadni. Ilyenkor valahonnan a nagyvilágból mindig érkezik egy üzenet egy apától például, hogy követi az önkéntes munkámat és azt szeretné, hogy a lánya olyan legyen, mint én. Vagy kapok egy pár soros levelet egy lélekben örökbefogadott gyermekemtől, hogy: bárcsak itt lennél, akkor boldogok lennénk! Vagy megkeresnek a Margaret blogtól, hogy idén karácsonykor az alapítványomnak szeretnének gyűjteni. Szóval nekem nincs időm arra, hogy abbahagyjam!

Mit üzen azoknak, akik szintén elindulnának ezen az úton? 

Egymás segítése a legfontosabb feladatunk.  

Aki ad, az nem csak a segítő örömét élheti át, de az immunrendszere is erősebb lesz, szóval altruista embernek lenne igazán “kifizetődő”. 

József Attila: Nem én kiáltok! című versének részlete jutott eszembe üzenetként: 
„Hiába fürösztöd önmagadban
Csak másban moshatod meg arcodat.” 

Az interjút Ivanova Patrícia készítette.

Az Isten áldja önöket! – élmények az oltópontról

Covid oltóponton önkénteskedtem, és további vállalásaim szerint még jóval több segítő nap áll előttem, mint teljesített. Szeretném leszögezni már itt az elején, hogy írásom nem azzal a céllal készült, hogy önkéntes munkámat közönséggel ünnepeltessem, nem! Leginkább az önkéntesként szerzett élményeimet szeretném megosztani, az oltóponton megélt emberi pillanatokat és egy rövid betekintés nyújtani az oltópont életébe, hogy mennyi ember dolgozik azon, hogy mindenki megkapja az oltást és reményeink szerint a hátunk mögött tudjuk hagyni ezt a világjárványt.

Cselekvő ember vagyok,

már régóta ott dolgozott bennem a vágy, hogy tevőleg is segíthessek a járvány leküzdésében, hiszen a hírekben folyamatosan azt láttam, hallhattam, hogy milyen sokan éjt nappalá téve dolgoznak a covid elleni harcban. Több ismerősömet, egyesületi tagunkat is ápolták kórházban a covid miatt, sikerrel – végtelen hála az egészségügyben dolgozóknak!

A református összefogásnak köszönhetően

megtalált a lehetőség, így nem volt kérdés, vállaltam, hogy a Bethesda Gyermekkórház oltópontjain önkéntes segítő legyek. Anyaként is úgy éreztem, hogy a Bethesdának segítenem kell, hiszen a fiaimat sok ottani orvos vizsgálta kisgyermekként, mentünk oda törött kézzel, jártunk a kórházban műtéten, utóvizsgálatokon – volt tehát egy másik motivációm is, mert a hosszú évek alatt, a gyerekeim gyógyításáért hálából, volt mit viszonoznom.

Az oltóponton az a feladatom,

hogy az adott napra oltásra regisztrált embereket adminisztráljam. A mi részünkön három oltópont van, és egy egészen komoly létszámú csapat dolgozik azon, hogy az oltás gördülékenyen menjen. A csapatban van egy oltóparancsnok, vannak orvostanhallgató-segítők, van gyógyszerész, olthatóságot elbíráló orvosok, több önkéntes adminisztrátor, az oltásra érkezők útbaigazításában segítők, triázs felelős, vakcina futár… . Nem látom át még a teljes stábot, hiszen több helységben dolgozunk. Ami viszont biztos, hogy a hét minden napján megy az oltás, nincs pihenőnap. Óriási munka folyik, nincs megállás.

Az oltást azokon a napokon, amikor én dolgoztam, 8-kor kezdtük, de nem tudtam olyan korán érkezni, hogy ne várakozott volna már legalább pár oltásra regisztrált ember az épület előtt (pedig fél 8-ra mindig ott voltam). A legtöbben ott szorongatják a kezükben az oltási papírt, amit kitöltve kell vinni az oltópontra. Reggel megkapjuk az aznapi oltásra érkező emberek névsorát, lehozzák a napi triázs papírokat, amit szintén mi töltünk ki, és egy rövid eligazítással kezdünk. Persze a legfontosabb információkat már előzetesen tudjuk, hiszen van egy komoly táblázat, amiben minden fontos információ rögzítve van, és van egy belső levelezésünk is, amiben az aktuális információk érkeznek.

Az első napomon Szputnyik 2. oltásra érkezőket és Pfizer 1. oltásra érkezőket, a második napomon Pfizer 1. oltásra érkezőket fogadtunk.

Az oltóponti élet egyik élménye számomra az, hogy az oltásra érkező nagyon sokféle ember mindegyike türelmes, barátságos (legalábbis az eddigi tapasztalataim szerint). Egyértelműen érezni az embereken a megkönnyebbülést, hogy végre megkaphatják az oltást. Kedvesek, segítőkészek, érdeklődőek – mindenki!

Mintha ebben a közegben a helyére kerülne minden emberi dolog, ami kint a szürke hétköznapokban időnként nagyon félresiklik. Teljesen mindegy, hogy ki milyen életkörülmények között él, mit gondol a világról, vagy milyen életkorú, az oltóponton mindenki nagyon hasonlóan viszonyul a másikhoz.

Ismeretlenként is köszönünk, összemosolygunk idegen emberekkel, odafigyelünk egymás kérdéseire és problémáira, mindenki tudja, hogy itt fontosak vagyunk egymásnak, hiszen ugyanazért vagyunk itt, ugyanaz a célunk. Védelmet nyújtani az oltással.

Ez a közös cél pedig egy áldott állapotot teremt. Egymás hibáira is megértően tekintünk. Ha valaki nem hozott oltási papírt nincs dorgálás, készülünk erre a helyzetre, nálunk van oltási papír, ha kell, a kitöltésben is segítünk. Ha rossz információt kapott a regisztrált, és nem a megfelelő oltópontra érkezett, akkor sincs felháborodás, nincs világvége, átmennek az amúgy közeli pontra minden zokszó nélkül. Toleránsak vagyunk egymással az esetleges hibák ellenére is. Minden úgy működik, mint a nagy könyvben. Már-már katartikus helyzetet teremt az oltás, ami egy kilátástalannak hitt járványhelyzetből a biztonság, a szabadság felé vezető utat, és úgy tűnik az egymás iránti bizalmat is megnyitja.

Nem is tudok megfelelő jelzőt használni azzal kapcsolatban, amit az orvosokkal kapcsolatban tapasztaltam. Végtelen türelemmel, valódi odafordulással kezelnek minden oltásra érkező embert- pedig milyen régóta csinálják már…. ! Mindenkivel egyesével átbeszélik az oltási kérdőív válaszait, az oltóparancsnok pedig időről időre kinéz hozzánk is, hogy az adminisztrációban minden rendben van-e. Mindenki megérkezett-e időre, van-e hiányzónk? Ha valaki nem jön a megadott időpontra, akkor azokat egy óra elteltével egyesével felhívjuk, és meghallgatjuk, hogy kivel mi történt, miért nem tudott eljönni. Az egyik a kiírt délelőtti időpont helyett csak délután tud jönni, a másik közben kórházba került más ügyből kifolyólag, mégsem tud oltakozni… sok-sok történet, mi pedig jelöljük ezeket, egyeztetünk az oltóparancsnokkal. Ha belegondolunk, logikusan összerakható, hogy mennyi további adminisztráció van még az oltások és a különféle esetek mögött…

A regisztráció és a triázs egymás mellett van – be szoktunk segíteni egymásnak
Sokféle ember érkezik, nem ismerem őket,

de a pár perces találkozás is elárul egy picit az adott ember életéből.

Például ott volt az a vak fiú, aki az édesanyjával érkezett az oltásra. Ahogy ott álltak a regisztrációnál, nem tudtam nem észrevenni, ahogy a kezével az anyja kezét kereste, amelyik az oltási papírokat hajtogatta éppen.

Vagy amikor a nagyjából velem egyidős mentálisan sérült, kerekesszékes férfi érkezett az édesanyjával. A hölgy megkért, hogy szóljak egy orvosnak, mert a férfit nem tudja bevinni az oltópontra, ugyanis nem tudja ráadni a maszkot. A doktornő már sok embert oltott aznap, de minden zokszó nélkül kijött az épület előtt várakozó anyához és fiához. Megoldották az oltást úgy, hogy a sérült férfi komfortzónáját és korlátait figyelembe vették.

Vagy ott volt az a helyzet, amikor egy idős házaspár rossz oltópontra érkezett a telephelyen belül. A néni majdnem sírva fakadt, hogy ő nem tud átgyalogolni a másik pontra, mert nagyon fáj a lába. A doktornő fogta magát, átment az amúgy nagyjából 200 méterre található másik oltópontra, leregisztrálta az idős hölgyet, és a mi oltópontunkon elintézte a hölgy oltását.

Végtelen türelmet, megértést és segítőkészséget tapasztaltam az orvosi csapat részéről

Bőven tudnám folytatni a sort, hiszen sok apró áldásos pillanat éri az embert egy ilyen egyszerű munka során is, mint amit én végzek önkéntesként. Az oltás valahol egy diadalmenet, hiszen minden újabb beoltott emberrel, egy újabb lépést teszünk a vírus, a betegség leküzdéséért. Az emberek számára pedig a megnyugvást és a biztonság érzését hozza el az oltás szerintem, legalábbis én ezt látom az arcokon, amikor az oltás és a megfigyelési idő után szedelőzköndek és elindulnak haza.

Az egyik férfi a regisztrációs pult előtt elhaladva megállt egy pillanatra mielőtt még kilépett volna az épületből, odafordult hozzánk és csak annyit mondott:

az Isten áldja önöket!

Németh Györgyi, a Gödi Lokálpatrióták Egyesület elnöke

Forrás: Gödi Lokálpatrióták Egyesületének honlapja

A cserkészet tüze

A következetes cserkészneveléssel igyekszünk értékeket mutatni, és olyan fiatalokkal gazdagítani a világot, akik nem csak felismerik ezen erényeket, hanem úgy is döntenek, hogy azok mentén élik életüket. 

Késő délután volt. Az egész napos kirándulás és gyerek csicsergés után kifejezetten jól esett a néma séta a faluig. Nyitva lévő boltot kerestünk, s meg is találtuk. Hamar kiderült, hogy a tulajdonos emlékszik ránk. „Előrendeltek 300 darab kenyeret tavaly nyáron!” Na, igen, azok csak mi lehettünk. „Programot szerveztek a faluba is. Meg takarítottak az erdőszélen és rendbe tették a temető körüli murva utat! Jaj, nagyon ritkán járnak erre fiatalok.” A rengeteg átélt kalandhoz képest szinte jelentéktelen, de megtörtént eset. Kicsiben viszont mindent megmutat, ami a cserkészet lényegéhez tartozik.

Noha a cserkészképzet sokszor nem haladja meg az amerikai filmekből ismert kekszet áruló térdzoknis kislány vagy katonásdit játszó, jelvényeket gyűjtő kisfiú képét, a cserkészet ennél sokkal több. Egy önkéntes, politikamentes ifjúságnevelő mozgalom, amely nyitott mindenki számára származástól, nemtől, társadalmi és vagyoni helyzettől, valamint felekezettől függetlenül. Emberebb ember, magyarabb magyar – ez a cserkészek követelése. A következetes cserkészneveléssel igyekszünk értékeket mutatni, és olyan fiatalokkal gazdagítani a világot, akik nem csak felismerik ezen erényeket, hanem úgy is döntenek, hogy azok mentén élik életüket. 

Jó kérdés, hogy mégis miféle vonzerőt jelent a végtelen egyéni szabadság és “kötöttségmentesség”századában egy olyan közösség, ahol néha kötelező viselet az egyenruha, ahol törvényként olyan egyszerű igazságokat kell megtanulni, mint a „A cserkész testben és lélekben tiszta” vagy „A cserkész feljebbvalóinak jó lélekkel és készségesen engedelmeskedik”. Ahol az idősebb cserkészlétre (roverség) készülő 16–18 éves korosztály nem szégyelli Baden-Powell alapító „Az egyetlen igazi siker: a boldogság” jellegű tanításit magáévá tenni. Ha csak így tesszük fel a kérdést, helytálló válasz nem adható: a cserkészet kisiskolás gyerekeknél a szülők döntése is, ők orientálják egyik vagy másik szabadidős elfoglaltság felé a gyerekeiket.

Ha viszont úgy tesszük fel a kérdést: miért sikeres megtartó erő a cserkészet kamaszkorban, amikor sokkal kényelmesebb egy héttel több balatoni semmittevés, mint kétszer ennyi idő egy térerő nélküli erdőszélen, katonai sátorban? A válasz erre egyszerű: azért, mert ez valami nagyon más. Más, mint amit a külvilág általában élményként, életmódként felkínál. Valami, ami lángra lobbant. Forrás mellett bivakolni, mező közepén fürdősátorban jéghideg vízzel mosakodni, megtanulni egy-gyufás tüzet rakni és sátorfeszítő-csomóval sátrat állítani, éjszakai túrán vállalhatatlanul eltévedni majd előkeveredni, alakzatban egymást túlénekelve népdalra menetelni, istentiszteleten részt venni saját kezűleg épített oltárnál az erdő közepén… Talán érezhető, hogy a Facebook-generáció idején a cserkészet nagybetűs kuriózum, egy közösség, amely felejthetetlen élményeket tartogat és egy olyan tűz, amelyhez kétségkívül jól esik egyre közelebb és közelebb húzódni. 

@kedvemma

Fotó: Unsplash

Hivatalos honlap: https://www.cserkesz.hu/