Amikor a szomszédban háború dúl…

Nem az a kérdés, hogy zajlik-e a világban valahol valamilyen háború, hanem sajnos csak az: épp hol.

Épp a szomszédban. Geopolitikai elemzéseket talál bőven az, aki szeretne a jelenlegi konfliktusban elmerülni, minden oldalról, nagytudású szakértőktől. Ehelyett néhány részes cikksorozatunkban elmeséljük, bennünk, a háború szomszédaiban milyen érzések kavarognak mostanság.  

Akárkivel beszéltem a héten, minden alkalommal megállapítottuk: furcsa csinálni a hétköznapi dolgainkat. Furcsa egyetemi zh-ra izgulni, a munkahelyünkön leadási határidőn stresszelni, még a Margaret Bloggal indított Mindennap Nőnap gyűjtésünk is hirtelen furcsának érződik, pedig abszolút szívügyünk. Ám közel egy hét hírböngészés után, határozottan érezzük a történések mentális hatásait. Félreértés ne essék, összehasonlítani sem lehet egy budapesti fiatal és egy Kárpátaljáról menekülni kényszerülő fiatal helyzetét, és nem is ezt szeretnénk.

Viszont muszáj érzékeltetni, hogy egyik sem veszi el a másik létjogosultságát. Attól még, mert tudjuk kellő perspektívában látni a történéseket, az ember saját életében fennálló nehézségek sosem lekicsinyelendők.  

Márpedig a szívünk és a gondolataink jelenleg folyton-folyvást elkalandoznak a saját teendőinktől, 600 kilométerre. Bármilyen gyűjtésszervezés, adakozás, önkénteskedés után is ott van bennünk egyfajta üresség, hogy a konfliktus nem oldódott meg, noha nem is rajtunk áll a megoldása. Mégis azt gondolom, leírhatatlanul fontos, hogy megtegyük, ami tőlünk telik.  Ez pedig mindenkinek másban merül ki, de adjuk azt, amit és amennyit jó érzéssel tudunk a pénzünkből, az élelmiszerünkből, az időnkből, a támogatásunkból, a kedvességünkből. Ugyanolyan értékes lehet az ételosztás a határnál, nyelvi segítségnyújtás a Nyugati Pályaudvarnál, felhívó plakát tervezés és szerkesztés otthonról, vagy beszélgetés a baráttal, akinek külhoni magyar a családja. 

Viszont mindeközben feltétlen engedjük meg magunknak, hogy várakozással tekintsünk egy hétvégi programra, vagy a közelgő tavaszra. Mert a kettő nem zárja ki egymást.

@kedvemma

Szürke hétköznapok ellen

Becsszó, nem megyünk át önsegítő blogba, viszont ma kicsit megközelítjük. Az új évből eltelt – jobban mondva elrohant – egy teljes hónap. Unalmasan telt? Kicsit. Mennyire volt vizsgaidőszak? Nagyon. Viszont, ha a legfurább hónappal a hátunk mögött továbbra is megmaradt a meh érzés, érdemes lehet néhány dolgot átgondolni. 

Tény, ami tény: a világunk jelenleg végtelen lehetőséget kínál. A nap bármelyik órájában, a hét bármelyik napján talál valami tennivalót az, aki találni szeretne, még egy világjárvány idején is. Szóval miért szenvedünk szabadidőnkben néha a kanapén azon elmélkedve, hogy eközben vajon elszalad-e mellettünk az élet? A kérdés egy baráti beszélgetés kapcsán is felmerült nemrég, és arra jutottunk:

rémesen keserű pirula az a felismerés, hogy az életed unalmas vagy monoton.

Főleg, mivel – ahogy tisztáztuk –  nem a lehetőségek hiányáról beszélünk.

De akkor miről? Mi hiányzik? Hol siklott ki (vagy inkább akadt el egy kicsit, ne túlozzunk) ez a vonat? Ó, szép kis listám van, mutatom.

1. Nemet mondasz a meghívásokra

A fenti érzések ellenére kihagysz olyan lehetőségeket, amelyek tökéletes alkalmak lennének arra, hogy kiszakadj és társaságban legyél. Ezzel mi a helyzet? Ha nem találkozol a barátaiddal egy sűrű időszakban is legalább néhányszor, amikor majd ráérnél keresni őket, már lehet nem lesznek ott. 

2. Túl nagy erőfeszítés átvenni a melegítőt

Kimondom mindannyiunk nevében: a Covid alatt a melegítő a második bőrünkké vált. Egyszerűen kényelmes, meleg, kedves, nem kell ragozni, jó benne az élet. De ne már, az élet nem csak a kényelemről szól. Az életről is szól… Tessék átvenni egy farmert vagy szoknyát – amiben a Margaret lányok (már lassan én is) nagyon jók.

3. Rosszul érzed magad és ennél rosszabbul is nézel ki

Igen, ez a kettő kijelentés ok-okozati összefüggésben áll, oda-vissza hatnak egymásra. A nyafogás csábító dolog, néha én is elmerülök benne ideig-óráig, de aztán felteszek egy Ilcsi zöldfüves arcpakolást, amitől úgy nézek ki, mint aki belefejelt egy mezőbe, beteszek valamit a Spotify-on és uccu. Újra enyém a világ!

4. Nem szeretnél egyedül dolgokat csinálni

Trükkös helyzet, ha úgy érzed, mindig várnod kell valakire ahhoz, hogy elmehess vacsorázni, edzeni vagy épp moziba. Bár kétség kívül ezeket a programokat szuper barátok körében végezni, ne tartson vissza az sem, ha épp nem érnek rá. Ideje élvezni a saját társaságod. 

5. Unalom vs. szorongás, depresszió

Ha huzamosabb ideje azt gondolod, hogy unalmas és értelmetlen az életed, s úgy érzed, próbáltál is meg nem is változtatni rajta, de nem sikerült, lehet, hogy épp valami nehezebb dologgal küzdesz, mint gondolnád. Felkeresni egy pszichológust szó szerint sosem rossz opció, még ha úgy is érzed „nincs olyan hatalmas trauma az életedben, ami indokolttá tenné”. Az igazság az, hogy nem is kell, hogy legyen. Egyik barátnőm mondta évekkel ezelőtt, hogy a pszichológus a legjobb dolog, amire huszonévesen a pénzed költheted. Azóta is egyetértek vele!

Oké, realizáltuk a helyzetet. És most? 

Vállalj felelősséget az életedért.

Unalmas? Monoton? Te tudod megváltoztatni. Tudom, ez ezer meg egy részleten múlik… Három éve egy olyan egyetemre jártam, amitől borsózott a hátam. Tudtam, hogy nem választott iránnyal van bajom, hanem magával az intézménnyel. De annak ellenére, hogy nem szerettem, már túl voltam a java részén, s úgy voltam vele, letudom inkább. Szerencsére sok-sok (SOK) vacillálás után megfogtam a világom négy sarkát és kifordítottam magából – nekem legalábbis így érződött. Ugyanannál a szaknál maradva beadtam a felvételim egy másik egyetemre, s készen álltam arra, hogy akár az elejétől is elkezdjem, ha kell, másfél évvel azelőtt, hogy záróvizsgáztam volna. Szerencsére nem kellett teljesen elölről kezdeni, bizonyos tárgyaimat elfogadták, ám másokat nem, a teendőim nagyjából megháromszorozódtak, úgyhogy összességében volt ára. De elmondani se tudom, mennyire megérte. 

@kedvemma

Mindennap születésnap

Ma volt a születésnapom. Mármint nem ma, amikor ezt a cikket publikáljuk, hanem ma, amikor ezt a cikket írom. Minden évben összejövetelt szoktam szervezni, ugyan nem szeretek a rivaldafényben tündökölni, azt nagyon is, hogy a barátaim összejöjjenek egy apropó kapcsán. Azonban idén – sok-sok év óta először – nem szerveztem ünnepséget. Egyrészt: covid. Nem kell magyarázni. De másrészt vizsgáztam is aznap és egy rettentő sűrű időszak (szó szerint nem volt egy darab szabad napom se 3,5 héten keresztül) után tudtam, én este 9-re már ágyban leszek – és így is történt. 

Kicsit féltem, hogy milyen lesz a klasszikus nagyszabású értelemben nem megünnepelni a szülinapom. Eltérni a megszokástól mindig furcsa érzés, ennek tetejében úgy gondoltam, nem is vagyok önmagam, ha kihagyom ezt az eseményt. Nincsenek is barátaim, nem is vagyok fontos a családomnak, ha nem ünneplem meg velük – rettentő nagy túlzással persze. Ennek ellenére elengedtem a megszokott gyeplőt, és a nap megszámolhatatlan sok kis ünneppel volt tele. Volt becsöngető váratlan vendég virágcsokorral, volt kézzel írt levél a postaládában, voltak olyan rég nem látott ismerősöktől szívből jövő köszöntések, akikre nem számítottam, s voltak olyan kedvesen átgondolt üzeneteket, amelyeket megkönnyeztem (khm Margaret szerkesztőség). 

Nem lettem hirtelen minden tudás anyja, de az alábbi következtetéseket levontam:

1. Amikor felébredtem reggel, nem nyúltam a telefonomért (ezt egyébként is nagyon igyekszem, nagyon szeretném betartani), nem keltem fel egyből, nem indítottam el a napomat. Figyeltem a beszűrődő napsugarakat, ami téli szülinap lévén már önmagában is kincs, nagyokat pislogtam és vártam. Vettem egy mély levegőt. Hálát adtam azért, hogy megértem egy újabb (születés)napot – hányaknak nem adatik meg. 

2. Amikor valaki felköszöntött, nem vettem magától értetődőnek, igazán igyekeztem vissza is adni a rám gondolást. Jól van? Milyen klassz dolgokat csinált mostanság? Nehéz napja lehet? Magamban minden jót kívántam nekik (miután megköszöntem, persze). 

3. Anyukám iránt az idei szülinapomon különösen csordultig tele voltam szeretettel. Úgy gondolom, alapvető kell, hogylegyen, hogy az édesanyánknak hálásak legyünk a létezésünkért, akármilyen szülő is volt nevelkedésünk alatt, főként miatta vagyunk itt. Reggel a születésemről mesélt mosolyogva, potenciálisan az egyik legnagyobb fájdalomról, ami egy nő életében előfordul. Hálás voltam (vagyok) neki, hogy a legjobb tudása szerint nevelt fel. Hogy minden körülmények között számíthatok rá.

4. Ha elengeded a dolgokat, a szervezést, a meghívásokat, az izgulást, akkor meglepő, hogy hány ember terem ott. Még meglepőbb, ha esetleg nem azok, akik a szülinapi meghívókat kapták volna. 

5. S végezetül rájöttem, hogy mindezekhez nem kell születésnap. A következő évemben arra fogok törekedni, hogy erre mindennap emlékezzek. ❤

ui: tudom, ez nem épp szülinapi hangulatú dal, de emlékeztet arra, hogy az életet élni kell

@kedvemma