Hogy álljak már megint neki…

Pár év pszichológiai tanulmány után tudom, hogy fontos, sőt mindennek az alapja, nélkülözhetetlen, csupanagybetűs fogalom a MOTIVÁCIÓ. Most azért is írok róla, hogy újra legyen, mert sajnos nincs. Kicsit úgy érzem, hogy depresszióba ível a kiüresedettségem, amit feltölteni nem tudok, sőt néha nem is akarok.

Hogyan motiváljam magam? Mi motiválhat engem? Miért tegyek dolgokat? Másokért? Magamért? Azért, mert örömet okozhat vagy azért, mert megbánnám, ha nem tenném?  

Elkezdhetném, hogy a motiváció két fő fajtáját különböztetjük meg általában extrinzik és intrinzik motivációt, fontos alkotóelemei a…., nem akarom folytatni a leírást. Elvileg tudom, gyakorlatban olvasom a receptet, mégsem hat, mégsem kapcsolódom. 

Kiskoromban sem volt elég nekem annyi – mindenfajta magyarázat nélkül – hogy kislányom, csináld ezt azért mert: “jó lesz”, “hosszútávon hasznos”, “meglátod, milyen fontos”, akkor is túl sok volt bennem a miért. Mondjuk akkor spleennel még nem társultak a miértjeim.

Anyukámnak gyakorlatiasan mini célokat kellett megadnia, hogy a Nagy célt jelképező rajzolt hegyünk csúcsáig elérhessek az engem mutató piros szeggel.

Együtt találtuk ki az állomásokat, a pontrendszert és végeredményt is hozzá. Nem volt sok hegyünk, de belül mintha még ez a kisgyerek lennék: mindig rögtön akarom a hatást és az eredményt, illetve az ezeket jelző az állomásokat a hegycsúcs felé. Tegyétek fel a kezetek, ha Ti is ilyenek vagytok (remélem két képernyőn keresztül is megérzem, hogy nem vagyok egyedül ).

 Viszont ma már magamnak kell beosztanom az utat a hegyen. A felnőtt világomban a ponton állás lemaradásnak tűnik, sőt hátralépésnek, mert mint a régi képernyőkön, amikor adáshiba volt: rengeteg másik pont jelent meg mellettem: a viszonyítási pontok elnyomó tömege. És mi is a cél? Annyira kanyargós az út felfelé és annyi felhő van, hogy néha nem is látom. Elveszek. A hegycsúcs és a felé tartó bábum már inkább egy Monopolyhoz hasonlít,  jó és rossz dobásokkal, kimaradásokkal és hátralépésekkel. Azt hiszem, hozzá kell szoknom és belekalkulálnom a játékba, hogy nem csak előre lehet menni és nem csak felfele. Amit elvileg tudok is, csak hát gyakran elszámolom magam…

Losteiner Cecília

Gondolatkísérlet, avagy mit tennék, ha Magyarországon lenne háború…

Puskát ragadnék és a szeme közé lőnék az első „idegennek”, mint a Counter-Strike-ban, bumm, headshot? Nem. 

Odamennék, lengetném a kezem egy fehér zászlóval, kockáztatva, hogy megöl és Google- fordítóval elmagyaráznám neki, hogy a háború az rossz? Lehet. 

Megvédeném a családom? Egészen biztos. Ha teátrálisan akarnék őszinte lenni, akkor azt mondanám, hogy az életem árán is. 

Elmenekülnék? Lehet. 

Nem magamra bíznám egy állam hadseregének vezetését a pacifista jellemvonásom miatt? Szerencsére más se bízna rám ilyesmiket, az már a végszükség állapota lenne bárhol a világon…

Keresném a miérteket, az okokat, a magyarázatokat? Igen.

Lenne időm gondolkodni ezeken? Nem. 

Itt ülök.  Most még megtehetem mindezt.  Nem bunkerben, nem óvóhelyen, nem háborúban, nem csatában, nem síró és kétségbeesett emberek között, nem a házamat elhagyva, nem menekülve, nem ottragadva, nem ottmaradva vagyok.

Vagyok. Hálás lehetek, hogy az egyetlen megküzdési stratégiámat a szomszédban háború van, akár kaphatunk egy atomot kérdéskörében kell kitalálnom. Valami változott bennem az orosz-ukrán háború kitörése óta, elértéktelenedett valahogy minden, a jövőbeli kilátások a forinttal együtt zuhantak be a jelen örvényébe.  

Hiába ismerem a történelem periodikusságát, akár gazdaságilag, lásd: Kondratyjev-ciklus, akár Madách Az ember tragédiájából, akár Bibliából /Nincs új a nap alatt. /, akár Apukám elbeszéléseiből, mégis olyan, mintha az elmúlt 5 évben a kiszámítható kiszámíthatatlanná vált volna. Érett egy jó kis járvány a spanyolnátha után, de ki gondolta volna, hogy a világ kap egy közös problémát a nyakába, a globális környezeti problémákon felül?  Nem számítottam sem a videóórákra, sem a home office-ra, sem arra, hogy a karantén és a maszkok világában fogok időt tölteni. Nem gondoltam volna arra, hogy a lakáshiteltörlesztőrészletek számolgatása helyett infláción, az árupiac felborulása miatti drágulásokon fogok gondolkodni, a műtrágya-előállítás gázár-függőségén vagy gabona-exporttilalmon, amikor végigsétálok egy áruházban. 

Nem gondoltam volna, hogy ennyi változó lesz az életem egyenletében. 

Nem gondoltam volna, hogy változókat nem választhatom ki. 

Nem gondoltam volna, hogy a szükség fogja az embereket újra Változatlanhoz vezetni. 

Mit tennék, ha Magyarországon háború lenne?  Bízom benne, hogy imádkoznék. 

Losteiner Cecília Terézia

Borítókép forrása: healthyplace.com

Társaság éhség – Közösségek között?

Félreértés ne essék, van családom, munkahelyem, vannak barátaim, vannak közösségeim és  mégis felkiált bennem valaki, hogy nézz már körbe. A panelablak tökéletes panorámát nyújt a környékre. A távolbanézés pedig segít a képzeletemnek. Elképzelhetem Budapestre Párizs kávéházait, elképzelhetem a fonók világát, a kaláka munkát, elképzelhetem a századforduló kávéházi demokráciáit, majd megfordulhatok a tengelyem körül és észrevehetem, hogy egyedül megyek vissza a szobámba, hiába van péntek este. 

Mi az oka ennek? 
  • Fáradt vagyok
  • Nincs kedvem még egy bonyolult szervezéshez, összehangolni végtelenül elfoglalt emberek napjait, így maradnak a biztos barátaim otthon: a televíziós tartalomszolgáltatók hűséges társaságai.

Ugyanakkor annyira hiányoznak az építő beszélgetések, a közös világmegváltások, a pillanatok bor melletti őszintébb megélése. 

Pár órát szeretnék kérni a gimis szünetekből. 

Új embereket, új gondolatokat és világnézeteketet akarok megérteni, hisz magam is csak ezáltal fejlődhetek.  

Tanulni szeretnék valódi történetek valódi hibáiból.

Te is fiatal felnőtt vagy? Pályakezdő, aki keresi a helyét? Vagy egyetemista, aki még nem találta meg a számításait az évfolyamban? Esetleg egy friss szakításon átesett férfi vagy nő, aki ezzel baráti társaságokat is vesztett? 

Ha mindez igaz rád és akkor is, ha mindebből semmi sem igaz rád, 

akkor is felhívlak arra, hogy: 

Legyünk együtt, alkossunk közösségeket a munkahelyin és régi barátai köreinken túl is.
Legyünk több halmaz tagjai.
Legyünk egymás társasága.

Igenis beszélgessünk állampolgárként a politikáról, kultúremberként a művészetről, a férfiak problémáiról, a nők nehézségeiről, a kazahsztáni helyzet mozgatórugóiról, a versek és zenék lélekig ható erejéről és keressünk együtt megoldást a társadalmi problémákra.  

Mindenről és semmiről is beszéljünk, építően és nyitottan. 

Tanuljuk meg újra egymásra koncentrálva beszélgetni. 

Engedjük el a posztszocialista országokra jellemző félelmet a kapcsolódásra. 

(Nincsenek már besúgók és kirakatperek, öljük ki magunkból a átörökített félelmet erről. Igen, az okostelefonod lehallgathat, de azt szimplán csak otthon kellene hagynunk…) 

Alkossunk köröket, klubokat, egyesületeket, társaságokat. Építsük együtt a magját a közvetlen és közvetett környezetünknek. 

Ezekből az apró csoportokból áll össze ugyanis egyszer a társadalmunk…vagy legalábbis remélem…

Losteiner Cecília Terézia

KÖNYVAJÁNLÓ: Mit tenne……?- sorozat

Biztosan ismeritek, azt az érzést, amikor egy könyvesboltban az eladó kérdésére azt válaszoljátok 45 perc boltban eltöltött idő után, hogy “csak körülnézek”. Gyakran előfordul velem ilyenkor a rózsaszín köd állapota, bár nem monogám verzióban, ugyanis az összes elém táruló kiadványba – sajnos vagy nem sajnos – egyszerre leszek szerelmes. 

Most is így történt, nem sikerült elmennem csukott szemmel a könyvesbolt mellett, betértem és plusz táskát kellett kérnem a távozáshoz. Mi ragadott meg? Ebben a konkrét esetben az, hogy belegondolhatok, hogy mit tenne Keynes, Nietzsche, Freud és De Beauvoir. Mindig szerettem a tudományos ismeretterjesztő irodalmat, a kora gyermekkoromat például:  a Vili Világa!-sorozat határozta meg. (Remélem, ezzel a mondattal sok embernek hozok elő szép emlékeket a matricagyűjtésről.) 

Az ismeretterjesztők – már ha jók – egyszerre jelentenek szórakozást, játékos tanulást, fejlődési lehetőséget és annak az ígéretét, hogy nem megy kárba az időnk egy újabb könnyebben fogyasztható mesének is beillő alkotással. A HVG-könyvek véleményem szerint régóta vezetik az ismeretterjesztő műfaj piacát és, azt kell hogy írjam, most sem csalódtam bennük. A Mit tenne…..?- sorozat hétköznapi kérdéseket tesz fel, amire az adott tudományterület legnagyobb alakjaival és elméleteivel adnak választ és dobpergés: mindezt laikusok számára is érthetően teszik. 

Ha megijednél a közgazdaságtantól – mondjuk az első egyetemi éveidben –  vagy ismételni szeretnéd a már megtanult fakóbb ismereteid: csapd fel az oxfordi tanár, Tejvan Pettinger: Mit tenne Keynes? kötetét és olvasd el, arra az egyszerű kérdésre a választ Bentham-től, Mill-től, Fisher-től, Hicks-től és Keynes-től, hogy: Mennyit igyon az ember, ha szeret sörözni? A határhaszon elméleten túl garantáltan meg fogsz ismerkedni a legnagyobb közgazdászok gondolataival, elméleteivel és kisebb részletekről az életrajzukból és mindez nem lesz fárasztóan tankönyvszagú – már csak a szebbnél szebb grafikák miatt sem.

Nekem az tetszik a sorozatban a legjobban, hogy össze tudja az ember  kapcsolni a fejében az eddig párhuzamosan futó gondolkodókat, ezáltal láthatja, hogy hogyan fejlődik a tudomány, miért fontosak az érvek és az ellenérvek, bizonyítások és cáfolatok és, ami a legfontosabb: maga döntheti el, hogy melyikkel ért egyet. 

Jelenleg pszichológusok, filozófusok, feministák és közgazdászok válaszolnak a – könyv fejezeteit adó – hétköznapi kérdésekre. 

Nekem már a polcomról néznek le a könyvekben szereplő, mindennapi kérdésekre válaszoló pszichológusok, filozófusok, feministák és közgazdászok és vonnak kérdőre, hogy emlékszem-e az elolvasottakra.  

Ha hasonló élményt szeretnél, kérd el a könyveket valakitől, kölcsönözd ki a könyvtárból vagy csábulj el nekik egy könyvesboltban.

Losteiner Cecília Terézia

Borítókép: HVG könyvek

Látogatás javítóintézetben 

Érezted már azt, hogy tennél, de nem tudod, hogyan? Voltál már börtönben, javítóintézetben vagy néztél meg filmet az ottlakók életéről? E cikkben megpróbálom leírni, amivel jó lenne, ha egyszer mindenki szembesülne. Miért? Hogy hálásabb legyen. Miért? Hogy lássa a sors sorstalanságait. Miért? Hogy lásson és tenni akarjon. Én, ezzel a cikkel szeretnék tenni a lányokért. 

Egy tanárnőnek köszönhetően lehetőségem adódott, hogy egy látogatást tegyek az EMMI Rákospalotai Javítóintézete és Központi Speciális Gyermekotthonában. Jártam már börtönben is, voltam szegényebb települések falukutatásán, de amikor fiatalkorú lányokat lát az ember, előjön belőle egyfajta ösztönös érzékenység.

 Hogyan képzelünk el egy gyermeket? Tiszta, ártatlan, őszinte. Egy fiatal felnőttet? Kevésbé hófehéren. S, mire asszociálunk egy bűnelkövetőről? Agresszív, hazug, rossz. Ez a három azonban eggyé válik a javítóintézet lakóiban. Az én elméletem az, hogy semmi sem fehér vagy fekete. A külső körülmények miatt keveredik a fehér festékbe fekete, a szürkéből világosabb pedig nehezebben lesz sajnos, mint sötétebb színű. A javítóintézetek missziója mégis ez. 

A maximum 4 év (általában 2 év)  javítóintézeti életük alatt, a lányokból az ott dolgozók megpróbálják abszolút kivonni a feketét: neveléssel, tanítással, terápiás foglalkozásokkal és odafigyeléssel. Ugyanakkor ez rendkívül nehéz, hiszen a bünelkövetés vagy éppen a “nem megfelelő viselkedésük” oka legtöbbször az, hogy maguk is áldozatok voltak, bemocskolták a fehér színüket.A lányok az épület falai között kapnak kezelést, de egy trauma gyógyítása sokszor a begyógyulni nem akaró sebek felületi kezeléséhez hasonlít leginkább, a varrosodásig  nyílt, fáj és nem tudni, mennyire mély. Vannak jó példák, néha még receptekért is visszatelefonálnak a régi lakók és jelzik, hogyan alakul az életük: kiléptek a saját árnyékukból: dolgoznak, tanulnak vagy éppen családjuk lesz a “javító” után. Sajnos azonban, nem ez az átlagos. A javítóintézet biztonságában hiányjelek kerülnek a család, régi barátok, kapcsolatok mellé. Nem könnyű a bent biztonságában tetteikkel és traumáikkal együtt élni családjuk, barátaik nélkül. Ezért van, hogy öngyilkossági kísérleteket, szökéseket kell megakadályozniuk a javítóintézetben dolgozóknak. Kikerülve valószínűleg még nehezebb nem visszaesni a csalogató csapdákba visszakerülve a kiindulási közegükbe. 

Egy alternatív valóságban éreztem magam ezeket látva és hallgatva az intézménylátogatáson, az épületben és az udvarán. A szocializációs közegeim védőburokban tartottak. Bárcsak a javítóintézetben lakó lányok is, így nőhettek volna fel. Mi az oka, mi lehetett bennük, ki nem volt mellettük, hogy egyesek közülük megvalósítják a rablást, kifosztást, de még életellenes bűncselekményeket is? A válasz talán el is bújt a kérdésekben: a rossz szocializációs környezet, a pszichés gondok, a mintakövetés, függőségek, egy fel nem dolgozott trauma, a több pénztől remélt kiugrás vagy figyelemfelhívás az elhanyagolásért mind egy zsilip, amely a mélybe nyílik. S, ha ezt tudjuk, miért nem torlaszoljuk el a zsilipet? Miért azt választjuk, hogy kiteszünk másokat a mélybe esésnek és utána próbáljuk csak kihúzni? Amikor elhagytuk az intézet falait, az kezdett a fejemben egyre hangosabbá válni, hogy milyen hálás lehetek, hogy engem mindig megtartott valami, hálóim vannak, gátak és karok a zsilip fölött.

Losteiner Cecília

Ha szeretnél bepillantást nyerni a Javítóintézet mindennapjaiba: A Javító – teljes film – shoeshine.hu

Ha mélyebben érdekel a téma olvasd el: Iustum aequum salutare 11. évf. 4. sz. 79-94 oldalán (2015.) Farkas Henrietta Regina: A javítóintézeti nevelés kiszabásának bírói gyakorlata Magyarországon

Javítóintézeti nevelés: A bíróságot abban, hogy a javítóintézeti nevelés mint szankció mellett döntsön, a bűncselekmények típusa, a büntetett előélete és az elkövetők személyi körülményei befolyásolhatják, míg az időtartamra a bűncselekmény száma, rendbelisége és súlya lehet kihatással.

 ((A lányok távol vannak a családjuktól, a barátaiktól, az otthonukuktól. A kapcsolattartási lehetőségeik korlátozottak, ugyanakkor biztonságban vannak és sokszor jobb körülmények között is, mint ahonnan jöttek, de ne essünk túlzásokba, ez sem 3D-s televíziót jelent a szobáikban. ))

Segítség! Hogyan segítsek egy földön fekvőnek? 

Volt már veletek olyan, hogy láttatok egy földön fekvőt az utcán  és nem bírtatok továbbmenni? Bízom benne, hogy senki sem hagyja ilyenkor ott a másikat csak, ha látja már mások intézkedését. Megállok, ellenőrzöm az életfunkcióit pipa, de mi a következő lépés? 

Ma este is ez történt velem. A Kálvin tér környékén egy nőt láttam két kuka között feküdni cipő nélkül, őszi öltözékben, a földön. Először megijedtem, hogy ott fekszik, közelebb mentem és már hallható volt a szuszogása és látható a mellkas mozgása, tehát életben volt és én megnyugodtam, hogy nem a rendőrséget kell hívnom. Megfogtam finoman a karját, hogy figyelmeztessen a lehetséges éjszakai fagyokra és megnézzem, hogy magánál van-e. Üvegesen, de rám pillantott. A közelebbhajolás pedig felfedte bódult állapotának egyik vélhető okát, vagyis tömény alkohol szaga volt.  Mit kell ilyenkor tenni? Mit tegyek ? Mit tegyünk? Ítélkezés nélkül kell cselekednünk, főleg mikor bekapcsol egy ok-okozati összefüggés a fejünkben az ital illatától. Ne feledjük ilyenkor, hogy a valódi mögöttes indokot nem ismerjük. Nem is fontos ezekben a percekben a miért, engedjük el. Sokkal fontosabb a toxikusság a mértéke, illetve hogy mihamarabb megbizonyosodjunk róla. Az odafordulással lehet, hogy az életét mentjük meg! S elképzelhető, hogy egyszer úgy adódik, hogy a mi megmentésünkre mond igent vagy nemet valaki. Mindez másodpercek alatt lejátszódik a fejünkben, aztán elkezdjük a helyzetet praktikusan szemlélni és megkérdezni a mellettünk állókat vagy, ha egyedül a vagyunk a telefonunkat, hogy kinek szóljunk, mit kell ilyenkor csinálni, kit kell értesíteni? A mínusz egyedik lépés, hogy ne egyedül legyünk, hívjunk egy járókelőt magunk mellé segítőnek, tanúnak, hogy a saját biztonságunk mindenképpen garantáljuk. Több olyan szituációban voltam már, ahol bár többen voltunk, de csak néztünk egymásra az emberekkel. Szeretném, ezért tudatosítani mindenkiben, magamban is, hogy a 112-es segélyhívó számot tárcsázzuk. A vonal túlsó végén lévő hang irányít minket a további cselekedetekben. Szóval mégegyszer 1-1-2, állapot és helyszínmeghatározás, majd instrukciókövetés, ezt kell tennünk, ez a kötelességünk, ha egy földönfekvőt látunk. Ne ijedjünk meg, segítsünk! Ne ítélkezzünk, tegyünk! 

(((Nem először fordult velem elő ilyen, többször hívtam már mentőt, volt hogy megköszönték,volt hogy rosszallóan néztek és a kiérkezés előtt erőre leltek és elmentek a hasonlóan talált embereim. )))

Losteiner Cecília Terézia

Egy ismeretlen példakép: Karacs Ferencné Takács Éva

Ha nem ismertél férje nevét használó, sőt a -né tagot is felvevő feministát, akkor íme egy:  Karancs Ferencné Takács Éva. Egyenlő a fizetésed a férfi kollégáddal, egyetemre jársz, meghallgatják a véleményed, szavazhatsz? Csak pár dolog, amit többek között Karancs Ferencné Takács Évának köszönhetsz, legalábbis Magyarországon. 

Közelednek a választások és magától értetődőnek vesszük, hogy van jogunk szavazni, hiszen a világ számos országában már a női kvóta bevezetése van napirenden. Megdöbbenünk és felháborodva olvassuk, hogy Afganisztánban miként alakul nőtársaink sorsa. Kinek, kiknek köszönhetjük, hogy ma Magyarországon – ha nem is minden tekintetben -, de egyenlőnek gondolhatjuk magunkat a férfiakkal? Elárulom: pár férfinak, férjnek, pár nőnek, akik férfi álnevet, álruhát használtak és még pár nőnek, akik saját nevükön is mertek publikálni a témában. Mertek felszólalni és példaként élni életüket! A saját néven publikálásban első, Karacs Ferencné Takács Éva volt, aki 1779-ben született. Egy olyan korban élt és alkotott, amikor még csak az első gőzüzemű vasút indult el, de mégis bátran és az elsők között hirdette a női és a férfi intellektus egyenértékűségét. Nem élhette meg a női szavazati jog bevezetését 1919-ben, valamint a két nem jogi egyenlőségét sem (1945-ben következett be Magyarországon), de gondolataiban és Karacs Ferenccel közös házasságukban az egyenértékűség, egyenrangúság és a közös döntések voltak az alapelvek. 

Az írásait olvasva az jutott eszembe, hogy a “meghaladta korát” jelzőt biztosan ő inspirálta. 

Hogy képzeljünk el 1779 és 1845 között egy modern nőt?

Segítek:
  • Szerelemből házasodott, ami sok kultúrában még ma is kuriózum, lásd.: szerelemgyilkosságok Indiában.
  • Férjével külön szobát tartottak fent a még nem befutott művészeknek: többek között Katona Józsefnek, aki náluk dolgozott a Bánk Bánon és Éva véleményét ráadásul mindig ki is kérte.
  • Egy olyan korban dolgozott együtt a cselédjeivel, amikor  a szocioökonómiai státuszukból még a mainál is kevésbé léphettek ki és tudtak kilépni az emberek.
  • 9 gyermeke született, ha az előzőek nem lettek volna elég figyelemreméltó adatok.
  • Egyik lánya Karacs Teréz a nőnevelés egyik úttörője lett.
  • A nevelésben a sport fontosságát olyannyira nagynak érezte, hogy külön testedzésre szolgáló részt alakított ki a  házuk udvarában.
  • Minden leányát a házi munkákon kívül olyan iparágban is jártassá tette, amelynek jövedelméből a saját erejükből már korán fedezhették ruházati és szórakozási szükségleteiket.
  • Büszkén mondogatta: „Az én gyermekeim nem tudják, mi a verés, mi a büntetés!“ Pedig e pedagógiai módszer alkalmazása még ma is beszélgető műsorok vitatárgya.
  • Tanult és képezte magát. 1816 táján a szőlőmívelést szakértőktől megtanulta és veresegyházi kis szőlőjét saját felügyelete alatt nagy hozzáértéssel munkáltatta azt, majd tanított meg másokat később a szakszerű művelésre.
  • Volt véleménye a politikáról is: Bár lelkesedett Kossuth tolláért, mellyel 1840-ben a nemzetet ébresztgetni kezdte, nyugtalanul nézte a politikai fejleményeket, mikor lapszerkesztésre Kossuth engedélyt kapott. „A kormány forradalmat akar előidézni Kossuth által. Adja az ég, hogy ez ne történjék meg, mert ha megtörténik, eltapossák a maroknyi magyart!“

A sajtóban körbenézve ritkán találkozik az ember olyan emberekkel, akikre csupa nagybetűvel érdemes hivatkozni, rá igen, rá kellene is, ezért született e rövid ismertető Karacs Ferencné Takács Éváról. Írjuk fel a nevét és legyünk olyanok, mint ő a saját korában: haladók, gondolkodók, véleményt formáló, bátrak, nők, anyák, feleségek, emberek. 

Történelem iránt érdeklődöknek ajánljuk írásait : 
  • Tudományos Gyűjteményben: 
  • 1822. XII. A leánykák házi neveléséről,
  • 1823. VIII. A házasságban lévő asszonyok kötelességeikről,
  • 1824. VI. Barátságos beszélgetés a földmívelő nép állapotjáról,
  • 1825. XI., 1826. IX. Egy barátnémhoz írt két levelem nemünk érdekében)
  • Vajthó László: Magyar Irodalmi Ritkaságok (Bp., 1935. 31. sz.)  című könyvében 

Losteiner Cecília Terézia

Kép forrása: https://hu.museum-digital.org/singleimage.php?imagenr=104376
Tulajdonosa/jogkezelője: Karacs Ferenc Múzeum, Püspökladány