Az igazi keresztény

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Az elmúlt hónapokban igen gyakran felmerült bennem a kérdés: Ki az igazi keresztény? Mit jelent ez a szó, s vajon én közéjük tartozom-e? Gondolkozzunk együtt! A cikk elején szeretném leszögezni, egy hitét aktívan gyakorló, katolikus lány vagyok semmilyen teológiai képesítéssel. 

Ahhoz azonban, hogy az eredeti kérdésemre választ találjunk, célszerűbb először a vallás és a hit szó értelmével kezdeni eszmefuttatásunkat. A hit egy sokkal mélyebb, transzcendens dolgot rejt magában, mely valójában a vallás nélkül is megállja a helyét. A hit egy személyes kapcsolat az ember és a természetfeletti között, mely sokszor egy hitélményből, sokszor pedig egy döntésből indul. 

Ezzel ellentétben vallásos az, aki valamelyik vallási felekezet szabályait és szokásait betartja, és sajnos nem minden esetben mondható el az illetőkről, hogy hisznek is, vagy kapcsolatban is állnak a felekezetükhöz tartozó transzcendens lénnyel. Így beszélhetünk tehát például hívő keresztényekről, akik rendszeresen imádkoznak és vesznek részt istentiszteleteken, és vallásos keresztényekről, akik számára a keresztény kultúra és a keresztény szokások (karácsonyi éjféli mise, egymás elfogadása) adják az alapokat. Vagy beszélhetünk muszlimokról, akik a Ramadant tartják, de a napi ötszöri ima nem szerves része az életüknek. Tehát a hit és a vallás, bár kéz a kézben járhatnak és járnak is sokszor, mégsem jelentik egy és ugyanazt. 

Egy percig sem állítom, hogy baj lenne azokkal az emberekkel, akik „csak” vallásosak és nem hívők. Szerintem az már magában elegendő, ha hiszik, hogy van egy felsőbbrendű Valaki (bármely vallás tagjaiként), és nem mi, emberek vagyunk az istenek. Törekszenek jót tenni, és a törvényeknek, akár vallásaik törvényeinek megfelelően élni. 

Hadd idézzem egyik szerkesztőségi társam gondolatait: “Igaz embernek lehet hit nélkül is lenni, csak úgy nehezebb.”

Engem sokkal inkább az szomorít el, amit már tendenciózusan évek óta látok. Örülök, hogy egyre több ember vallja magát “kereszténynek” és Isten hozott! (haha), de az nagyon fáj, ahogy magát a kereszténységet elkezdték kiforgatni, a saját képükre és tetszésmódjukra változtatni.

A kereszténység nem egy húsvéti kalács, ahol eldönthetem, hogy mazsolával vagy mazsola nélkül szeretném megsütni. A kereszténység egy 2000 éve fennálló univerzális értékrend, amit nem mindenki a saját kedve szerint válogat össze.

Ha valaki kereszténynek, hívő kereszténynek vallja magát, akkor az egy csomagot kap. Egy csomagot, ami nem mindig öröm és kacagás, vannak benne nehézségek és kihívások is – de épp ettől olyan tökéletes! Mi lett volna, ha annak idején Jézus úgy dönt, hogy „Hmm, mégsem szeretnék egy 100 kg-os farudat órákon át cipelgetni, aztán pedig rászegezve megfulladni. Mi lenne, drága Apukám, ha ezt a részt kihagynánk?” – erre a Jóisten – „Oké! Skippeljük!” Hát nem…

Nekem is vannak olyan pontjai a katolikus teológiának, melyekkel nem feltétlen értek egyet, vagy éppen csak 40°-ban változtatnék rajtuk.

De el tudom fogadni, hogy a kereszténység egy jézusi értékrend, ezért igyekszem életemet ezen irányelvek mentén élni, és nem állítom magamnak össze a szép, illatos, kényelmes és egyedi húsvéti kosaramat.

De akkor mit tegyünk? Először is, mindenkinek tudom ajánlani a Bibliát (igen, azt az öreg könyvet, amiből a legtöbbet adták el a világon), méghozzá az egészet, legalább egyszeri elolvasásra. Katolikusoknak pedig tudom ajánlani a Katolikus Egyház Katekizmusát, melyben az értékrend igen részletesen ki van fejtve.

Nem tudom, hisz nem tudhatom, mit hoz a jövő a kereszténység számára.  Annyi viszont biztos, hogy én nem fogom a könnyebb utat választani, ahogy Jézus sem választotta azt, hanem meghalt értem és mindannyiunkért a kereszten. Remélem, hogy a magukat kereszténynek mondó emberek egyre többen hívő keresztények is lesznek, s nem akarják megváltoztatni a 2000 éve fennálló értékrendet. Mert Jézus már megváltotta a világot. Nekünk csak el kell fogadnunk ezt.

Kisbán Petra

Jézus kit követne ma az instán?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ha Jézus most köztünk élne, hogyan viselkedne? Regisztrálna a facebookra, instagramra, bekövetné a hírességeket? Lehet, hogy kommentelne, lájkolna, politikai dolgokról vitatkozna, csinálna live videót a Getszemáni kertből, lefotózná az utolsó vacsoráját? Egy selfie az apostolokkal? Online petíció és aláírásgyűjtés, tiltakozásul a templomi árusok ellen (manapság már nem dívik korbáccsal kergetni az embereket). Megtehetné. Miért ne. 

Vajon mit tenne?

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. De Ő Isten Fia volt. Nem ember.

Neki nem volt szüksége online platformokra, youtube csatornákra. A tanítványait egyenként, személyesen hívta el – nem messenger üzenetben.

Pétert a halászbárkánál. Mátét a vámnál. Bertalant pedig úgy látta a fügefánál imádkozni, hogy nem is volt ott. Mert Istenhez Bertalan internet nélkül tudott csatlakozni.

Jézus egy offline követő táborra tett szert. És elég kitartóra! Kétezer éve lankadatlanul követik, s az emberei száma hol fluktuálódik, hol stabilabb, de nem akar elfogyni soha. Pedig Jézus leginkább csak egy dologról beszélt: az Atyáról. A sok-sok példabeszéd és tanmese, gyógyítás és bűnbocsánat mind egy nagy „tutorial” volt arról, hogy milyen is az a Mindenható.

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. Ha azt szeretnénk, hogy mások is kövessék őt, a fókuszt csak egy pontig irányíthatjuk magunkra, és csak ideig-óráig. Nem nőhetjük túl a Jóistent, de mint mai keresztényeknek, jelen kell lennünk a 21. században is. Útjelzőként. A nem hívő ember Bibliája a hívő ember – mondják.

De hát mégis hogyan? Így hogyan fognak követni?

Talán youtube sztárként? Insta huszárként? Legjobb sztorikat posztoló keresztényként? Legviccesebb papként? Leglazább politikusként? 

Hogyan fogadjanak el a több mint kétezeréves hitünkkel, ebben az egyre gyorsuló és naprakész világban? Ósdi szövegnek hathat minden példabeszéd, és ma már az ősi Szeretet fogalma is hatalmasra tágult. Mindenki szeret mindent, mindenki elfogad mindenkit és egyformának kell tekinteni minden fajta szeretetet. 

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”

Azt gondolom, egy hívő ember át tudja adni az Atya jelenlétét másoknak azelőtt, hogy egy szót is kiejtene a száján Istenről. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell Róla beszélni, de a mindennapi példánkkal, ahogyan mások felé fordulunk és ahogyan másokat szeretünk, meg tudjuk mi is mutatni Jézus mindenki számára elérhető szeretetét.  Mert a missziónk: tegyük elérhetővé Istent. S ne csak elérhetővé, de a példánkkal követhetővé is.

Az eredeti kérdéshez elérve: Jézus kit követne az instagramon?

Gondolhatjuk, hogy Keresztelő Szent Jánost. Lehet, hogy Péter apostolt. Vagy Heródest. Poncius Pilátust. Vagy talán a farizeusokat? Bekövetné napjaink politikusait?

Erre pont annyira van értelme megtalálni a választ, mint ahogy arra, hogy Jézus vajon politizálna-e, szavazna és vajon kire szavazna. Vagyis de… ezt az utolsót egyébként pont tudjuk!

Ugyanis Jézus Rád szavazna. 

És rám. Meg ránk. Rátok.  

Sőt, rájuk is!

Ha Jézus politizálna, Ő már jó ideje leadta a szavazatát: minket választott. Titeket. Engemet. Úgy döntött, végigcsinálni emberbőrben egy életet mindenkiért megéri. Megéri a „jó” emberekért. És megéri a „rossz” emberekért. Azokért, akiket bizonyos országokban inkább már halálra ítélnének, annyira reménytelen esetek. Jézus beszavazott az emberiségre. „All in One” – mondta, mikor az Atya megkérdezte, van-e esetleg kedve minket megváltani.

– All in One, Atyám. Mindent vagy semmit. Ha kell, megszületek. Ha kell, köztük élek. Ha kell, meghalok. A Fiad vagyok. Szeretlek, Atyám. Elmegyek, hogy követhessenek Hozzád. Ahogy a mennyben, úgy a földön is: legyen meg a Te akaratod.

Hornisch Aliz

Nem kiabálni; világítani akarok.

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Patrícia legutóbbi cikke Hodász atyáról kapott hideget, meleget. A szerkesztőségünk sokszínű és sokhangú, nálunk is voltak egyetértések, de más szemszögek is. Már rég el akartunk indítani egy vita rovatot, ahol megnyilvánulhat többféle szemszög, többféle vélemény is. Patrícia cikke egy jó lehetőség arra, hogy ezt elkezdjük. Beszélgettünk és kíváncsi a véleményemre, ahogy én is az voltam az övére. Ezt szeretem a Margaretben, hogy tudunk vitatkozni, beszélgetni, új szemszögeket megmutatni egymásnak és különböző stílusban írni, kihez mi áll közel, kinek milyen a személyisége. 

Én személy szerint nem akartam volna Hodász atya személyéről írni, mert úgy gondolom, írtak róla eleget, de Pati cikke kapcsán úgy éreztem muszáj „papírra” vetnem, ami bennem van, mert erős vádakat kapott, megítélésem szerint túl erőseket. Ezt a cikket harmadszorra írom újra, mert nehéz, nagyon nehéz megfogalmaznom, ami ezzel a témával kapcsolatban bennem van. Ezért úgy döntöttem, nem Pati cikkére és nem is Hodász atya személyére fogok koncentrálni, inkább magamra koncentrálok, arra, ami bennem van. Nem ígérem, hogy ez lesz az év véleménycikke és azt sem, hogy válaszolok a vádpontokra, vagy hogy jó vitát tudok indítani. Egyszerűen csak írni fogok, írni arról, milyen viharok vannak bennem és felteszem a kérdéseimet. Örülök, hogyha ehhez tud valaki kapcsolódni.

Újra és újra két tűz között találom magam. Kiabál a világ és kiabálnak a keresztények. Megértem, én is szoktam kiabálni. Remélem, hogy akkor jobban meghallanak. Remélem, hogy akkor nem veszik el a hangom, hisz mindenki olyan hangos. Aztán elfáradok, nem bírok már kiáltani, feladom. És akkor, akkor hallani kezdek. Hallani az Istent, hallani a másik embert. Kegyelmet kapok és megértést és én is megérthetek. De ilyenkor a legnehezebb. Kevesen vannak, akik nem kiabálnak, hirtelen egyedül érzem magam. 

Hodász atyára is kiabálnak, egyre csak egyre kiabálnak. Úton, útfélen ítéletet és kritikát kap. Lehet, van cseppnyi igazság a médiában megjelenő, személyét kritizáló cikkekben, az írók van, hogy jogos kérdéseket tesznek fel. De hova vezet a kiabálás? Talán több hívő lesz tőle? Talán többen mennek papnak? Talán segít, hogy újraéledjen az egyházunk? Vagy épp csak megtör valakit, valakit, aki nem tökéletes, de aki tud szólni emberkehez vagy legalább is az emberek egy csoportjához mindenképp! 

Egyre több pap lép ki az egyházból és egyre kevesebb ember meri vállalni hitét a médiában. Mit akarnak elérni ezen szerzők azzal, hogy hétről hétre cikkeket hoznak le róla és kritizálják?

Én se szeretem, ha papok politizálnak, legyen szó bármely politikai oldalról. Azonban megemlítik-e a kritikák tömkelege mellett a sok pozitív szolgálatot, amit végez? Megemlítésre kerül-e, hogy bár adott videójával vagy véleményével nem értenek egyet, de vannak a hitre buzdító, pozitív tartalmai, melyek fiatalokhoz tudnak szólni?  És van-e joguk megítélni és megmondani neki, hogy mit és hogyan csináljon, mikor van egy egyházi vezetője, akinek ez a feladata? Figyelnek-e arra, hogy egy papról hogyan beszélnek? Egy papról, aki Istennek szentelte életét? Félreértés ne essék, én is gyakran kritizálom az egyházat és úgy gondolom, jogunkban áll kritikát megfogalmazni, csak nem mindegy, ezt a kritikát hogyan fogalmazzuk meg és milyen keretek között tesszük ezt, hisz a Biblia is elmondja:

„Ha testvéred vétkezik (ellened), menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni [MTörv 19,15]. Ha rájuk sem akar hallgatni, mond meg az egyháznak.”

Ezért, ha valakinek problémája van Hodász atya bármi munkásságával, akkor az illetőnek semmi más feladata nincs, mint jelezni négyszemközt az aggályait, majd, ha az nem talál meghallgatásra, jelezni az egyháznak. 

Megéri-e kiabálni egymásra, keresztény közösségeinkben, mikor kívülről ránk is kiabálnak, folyamatosan, kitartóan, erősen?  Koncentrálhatunk-e arra, hogy ki mit, hogyan tesz vagy inkább arra, hogy együtt mit tehetünk, összefogva Jézus szeretetére koncentrálva? Figyelhetünk-e arra, hogy különbözőségeink ellenére valami nagyobb, csodálatos erő összeköt minket? Szétszakadhatunk-e, egymásnak eshetünk-e vagy szeretetet kommunikálhatunk, megismertethetjük Jézus nevét minél több emberrel? Nem mindegy, mire fordítjuk az energiáinkat és nem mindegy, hogy mire figyelünk, a fényre vagy a széthúzásra.

Én nem akarok már kiabálni, nem akarok ítélkezni és nem akarok szétszakadni sem. Nem akarok két tűz közt szenvedni, felégni harcokban, háborúkban. Egyet akarok, csak egyet tenni, világítani.  

„Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. „ 

Jn 17,20-24

Demjén Dorottya

Nem láttam Hodász Andrást a finn nagykövetségnél 

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Vajon a más társadalmi témákban előszeretettel megnyilvánuló katolikus pap miért nem érezte fontosnak, hogy felszólaljon a bibliai idézet miatt bíróság elé citált Päivi Räsänen ügyében?

Vasárnap én is részt vettem a Vád alatt a Biblia elnevezésű tüntetésen, melynek célja az volt, hogy kiálljunk a volt finn belügyminiszter mellett. Päivi Räsänen – akinek bírósági tárgyalása hétfőn folytatódott – azért került a vádlottak padjára, mert néhány évvel ezelőtt a Szentírásból idézett LMBTQ-kérdésben. Abból a Szentírásból, melyet Istentől kaptunk, s melynek tanítását kétezer éve hisszük és valljuk. Katolikus papként minden bizonnyal így van ezzel Hodász András is, ám a nyilvánosságban rendszeresen megszólaló atya valamiért nem érezte úgy, hogy ki kellene fejeznie a szolidaritását a hite miatt meghurcolt finn politikussal.

Pedig nem akármilyen ügyről van szó. Päivi Räsänen perének végkifejlete egész Európára és a kereszténységre kihatással lehet. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a bírósági döntés pro vagy kontra, de precedensértékű lesz a vallásszabadság kapcsán alkalmazott európai joggyakorlatban.

Ha Hodász András nem is, több mint háromezer ember átérezte az esemény súlyát, és megjelent a finn nagykövetség előtt vasárnap délután. A helyszínen a beszédek mellett Päivi Räsänen videóüzenetét is meghallgathatták az egybegyűltek.

De hol volt Hodász atya?

Az a Hodász atya, akinek annyira fontos a sajtószabadság, hogy nem tudott szó nélkül elmenni a rendszeresen keresztényellenes cikkeket közlő Index megszűnése mellett, sőt, még az orgánum melletti tüntetésen is részt vett (amit egyébként a nyíltan abortuszpárti Momentum szervezett).

Az a Hodász atya, akinek mindenről megvan a véleménye, és azt bátran el is mondja a nyilvánosság különböző felületein. 

Az a Hodász atya, aki nem érti a gyermekvédelmi törvénnyel kapcsolatos népszavazást – mivel szerinte nincsen LMBTQ-lobbi – és fel is szólal ebben az ügyben. Az a Hodász atya, aki olyan fontos dolgokra hívja fel a figyelmet, mint a fiatalok mentális egészsége. 

Hodász atya számára általában nagyon fontos az igazság. Most mégis hallgat. Most, amikor a szólás- és vallásszabadság, sőt, a Biblia szövege a tét. 

András atya, kérem, indokolja meg, hogy miért nem vett részt a tüntetésen! Vagy ha nem ért rá, akkor meg miért hallgat? 

Hol vannak a videók a témában? Hol vannak az Instagram-bejegyzések  és az Instagram-sztorik? A bibliai idézet miatt bíróság elé állított volt finn belügyminiszter ügye még ennyit sem érdemel?

András atya, pont  Önt nem háborítja fel a Szentírás szövege ellen indított per? Hogy immáron keresztény hitünk szabad megvallása és Isten szavának idézhetősége forog kockán?

Az Index-botrányról azt írta annak idején, hogy „Vére rajtunk”. No, de kérdezem én: ennek az ügynek a vére kin szárad majd? Nem lehet, hogy ha szó nélkül hagyjuk Päivi Räsänen meghurcolását, akkor bűnösök közt mi is cinkosok leszünk?

Atyám, ne értsen félre, eszem ágában sincs megmondanom Önnek, hogy mely ügyekben szólaljon fel, és melyekben nem. Azonban egy katolikus paptól joggal elvárható, hogy ha már a magyarországi sajtószabadság helyzete és a gyermekvédelmi törvény annyira zavarja, akkor az Isten szavának idézése miatt bíróság elé citált volt finn belügyminiszter mellett is álljon ki!

Máskülönben joggal feltételezhetjük Önről, hogy a közéleti megnyilvánulásait nem a krisztusi igazság kompromisszumok nélküli képviselete, hanem más érdekek motiválják.

“Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.”

Mt 10:32-33

Ivanova Patrícia

Borítókép forrása: Papifrankó youtube

Happy New Year with a Feast of the Motherhood of Mary

The article was written for the Feast of the Motherhood of Mary

Happy New Year everyone! What a great way to start the first day of 2022 with a Feast of the Motherhood of Mary! We’re in a very special and exciting time, not only are we starting another year but because of the abundance of graces there are. 

In the Gospel for this feast day, the picture of the nativity with the Holy Family and the shepherds are painted. The birth of Our Lord, Our Saviour, that Mary herself have longed prayed for has now been answered. Mary, The Mother of God, whom Jesus’ humanity came from and through whom “The Word became flesh and dwelt among us.” (Jn 1:14)

Just as Jesus was formed in Mary’s womb, let yourselves be formed by her too.

St. Louis de Montfort in True Devotion to Mary, says that “Mary being the most conformed of all creatures to Jesus Christ, it follows that, of all devotions, that which most consecrates and conforms the soul to Our Lord is to His Holy Mother, and that the more a soul is consecrated to Mary, the more is it consecrated to Jesus.” In the same book, St. Louis de Montfort have strong conviction that a devotion to Mary “is an easy, short, perfect, and secure way of arriving at union with Our Lord.”

Mary subtly leads and transforms us to her Son.

The preparation for consecration to Mary consists of 33 days of preparation with prayers and reflections, and on the day after the 33 days of preparation is when the consecration to Mary is made. To put simply, a consecration to Mary means the offering of ourselves to God through Our Mother Mary.  A list of some materials can be found below.

Jesus entrusted us to her Mother, when He said on the Cross “Woman, behold your son”, “Behold Your Mother” (Jn 19:26, 27) Mary is Our Mother too. St. John Bosco said “When Mary became the Mother of God, true God and true Man, she also became our Mother. In his great mercy, Jesus wished to call us His brothers and sisters, and by this name He constituted us adopted children of Mary.” Just like any mother, Mary as Our Mother means that she knows our needs before we even ask God for them and she intercedes for us.

Redemptoris Mater, an Encyclical Letter of St. Pope John Paul II on The Mother of the Redeemer, has got more to say about the Motherhood of Mary. “Without any doubt, Mary is worthy blessing by the very fact that she become the mother of Jesus according to the flesh (“Blessed is the womb that bore you, and the breasts that you sucked” (Lk 11:27)), but also and especially because already at the Annunciation she accepted the word of God, because she believed it, because she was obedient to God, and because she “kept” the word and “pondered it in her heart” (cf. Lk 1:38, 45; 2:19, 51) and by means of her whole life accomplished it.” 

Starting this New Year with the Feast of the Motherhood of Mary, may we remind ourselves of the grace and blessing of having Mary as our mother too.

May you all consider doing the preparation for consecration to Mary this year. As St. Louis de Montfort said “to do all our actions through Mary, with Mary, in Mary and for Mary, so that we may do them all the more perfectly through Jesus, with Jesus, in Jesus and for Jesus.” So that our Mother Mary may help us be transformed to Jesus. And as the beloved disciple St. John said in his Gospel during the wedding at Cana where Mary said “Do whatever He tells you” (Jn 2:5) Our Lady, being obedient that she is, knows that whatever her Son tells us to do will be what is best for us. God’s will, ultimately, is for the salvation of our souls. Through the intercession of Our Blessed Mother, may God bless you all this year!

Andrea Nunez Cabanas

Some materials on preparation for consecration to Mary:
Preparation for Total Consecration according to Saint Louis Marie de Montfort
True Devotion to Mary with Preparation for Total Consecration, Saint Louis de Montfort
33 Days to Morning Glory: A Do-It-Yourself Retreat In Preparation for Marian Consecration, Michael E. Gaitley

Quo vadis – a keresztény hit valódi értelme egy regényben

A Quo vadis az első század Rómájába vezet vissza minket. Az egyik oldalon Nero császár udvara – a pompázatos lakomák, a fülledt romlottság és az élvezetek hajszolásának színtere. A másik oldalon az első keresztények, akik titokban kezdték el Krisztus tanait követni, melyeket akkor még nem ismert a világ. Eljutunk Róma virágzásától – a város égésén át -, egészen az első keresztényüldözésekig.

A Nobel-díjas regény párbeszédeiben megelevenednek előttünk történelmi személyek úgy, ahogyan azokat Sienkiewic elképzelte. Találkozik egymással a föld két ura: Nero, az őrült császár, aki „rövidesen eltűnik, mint egy véres álom”, és Péter apostol, „az egyszerű lacernába öltözött aggastyán, aki örökre birtokába veszi a világot és a várost.” 

A történet középpontjában kirajzolódik egy szerelmi szál is: Vinicius, a fiatal és életerős római patrícius és Lygia, a lygius törzsből származó, keresztény leány között. A szerelmükben bemutatkozik a két világ: a hedonizmus és züllöttség, valamint a tisztaság és alázat világa. 

A regényben helyet kap szerelem, üldözés, kegyetlenség és boldogság. 

A Quo vadis azonban nem csak egy lehengerlően izgalmas olvasmány: ez a regény kijózanító erővel ébreszt rá a kereszténység valódi értelmére azzal, hogy visszavisz annak gyökereihez. 

Rádöbbent, milyen jó dolgunk van nekünk ma keresztényként. Míg a korai keresztények az éj leple alatt, sötét köpönyegben osonva gyalogoltak, hogy hallgassák az örömhírt, addig mi választhatunk, hogy a hét mely napján, melyik órájában, melyik templomban, melyik papot szeretnénk hallgatni az adott misén. Míg ők az életüket kockáztatták azzal, hogy a katakombákban gyülekeztek, hogy az új tanokat hallgassák, addig mi kihagyjuk a vasárnapi misét, ha éppen nincs kedvünk hozzá. Míg ők boldogan vállalták a mártírhalált Krisztusért, addig mi meghátrálunk, ha csak egy vita erejéig ki kell állni a keresztény hitünk mellett. 

Ráébreszt arra is, hogy miért a szeretet vallása a miénk:

„Látod, az emberek eddig nem ismertek olyan istent, akit szeretni lehetett, ezért egymást sem szerették, s ebből származott boldogtalanságuk, mert miként a világosság a naptól, a boldogság a szeretetből fakad. Erre az igazságra nem tanították meg őket sem a törvényhozók, sem a filozófusok, nem volt meg ez se Görögországban, se Rómában.” 

A regény elolvasása után újraértékeljük keresztény hitünket, vallásunk alapját és célját és feltesszük magunknak a kérdést: mi mennyit lennénk hajlandók feláldozni hitünkért? 

Kocsis Krisztina

Szeress, ne szenteskedj!

Keveset beszélünk róla, pedig a jelenlegi világban elképesztően fontos a keresztyén emberek hitelessége. Belegondoltunk már, hányan fordultak el a vallástól az ájtatos szavak üressége miatt?

Ha hívőnek vallod magad, egyszerűen nem mindegy hogyan élsz. Felelős vagy a kimondott szavakért, tettekért. Manapság pedig különösen is, hiszen valljuk be, a keresztyének megítélése nem javult az évek során. Gondoljunk csak bele hányan hagyják el a vallásos iskolákat ateistaként, hány gyermek gyűlöli meg a templomokat a kötelező vasárnapok miatt, hányan ülnek üres tekintettel a padokban és hányan csalódtak már túlbuzgó, de hiteltelen emberekben? 

És akkor jön a nagy kérdés: vajon miért? 

Mert nem mindegy, hogyan élünk. A keresztyén ember az életével mutat példát. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem egyszerű feladat: a legnagyobb, amit kaphatunk. Kemény döntéshelyzetekkel, próbatételekkel jár. A hívő lét nem azt jelenti, hogy mindenkivel bűbájos vagy és megértő. Nem a felszínen, nem a külvilágnak kell kedvesnek lenni és közben ugyanúgy élni, mint bárki. Nem önző módon, saját magadat különbnek tartva. A hívő lét azt jelenti, hogy értékeled azt az életet, amit ajándékba kaptál és megpróbálod a lehető legtöbbet kihozni belőle, szeretettel. 

Valószínűleg mindenki tud legalább egy példát a környezetéből, akinek volt már rossz tapasztalata a vallás terén. Tudunk olyan családokról, akik tökéletesnek tűnnek kívülről, de ha kilépnek a mosolyálarc mögül, ordibálnak a gyerekükkel, vagy fokozatosan boldogtalanságba hajszolják egymást. Ez hamis. Kioktatni valakit Isten igéjével: szintén hamis. Ugyanúgy, mint: jótékonykodni csak a külvilágnak, folyamatosan megmutatni milyen „jóemberek” vagyunk, csak vasárnap másként élni. Nem beszélve az ítélkezésről, a bezzegkeresztényekről, vagy éppen a politikai, közéleti példákról.

Kötelességünk hitelesen élni. Ez nem azt jelenti, hogy nem vétkezhetünk, hiszen eredendően bűnösök vagyunk és sosem lehetünk tökéletesek. Tudnunk kell, hogy a legapróbb hibákért is felelősségre vonhatnak, hiszen sokak fejében él az a kép, hogy mi mindent jobban tudunk másoknál, maradiak vagyunk, és eltartott kisujjal elítéljük „a bűnben élőket”.  Sajnos, sokan tettek azért, hogy ez vélemény kialakuljon. Ezért szükséges nap mint nap hangsúlyozni, mekkora felelősségünk van.

Nem fogsz mindenkinek tetszeni, ha odaszánod az életedet Istennek. Lehet, hogy teljesen hülyének néznek, kinevetnek, szerencsétlen birkának tartanak, felróják a múltbeli hibáidat és elítélnek érte. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz ezt felvállalni, viszont jól tudjuk: mi nem az emberek felé tartozunk elszámolással:

Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”

Gal 1:10

Az a feladatunk, hogy törekedjünk a jóra és a szeretetre a nehézségeken át is, hitelesen, ne a felszínen. Lapozz ma a sokszor olvasott Szerethimnuszhoz és olvasd el hangosan! Ez a mi nagy feladatunk.

Demeter Anna

Nem hiába születtem így… interjú Ivicsics Borival, fogyatékosságügyi aktivistával

Borival először emailben „találkoztam”, egy keresztény esemény kapcsán vettük fel a kapcsolatot egymással. A levélváltásunk során egy laza, fiatal lányt ismertem meg. Aztán találkoztunk élőben is, és jött az első döbbenet, majd aztán sorban a többi. Borinak ugyanis nincsen karja, végtaghiányosan született. Azazhogy mégiscsak van, csak neki a lába a karja is.

Megrökönyödésre okot adó könnyedséggel igazítja meg a szemüvegét – a lábával. Ír, gépel és vezet. Elmondása szerint azzal azért meggyűlik a baja, hogyha egyszerre kell sétálni és cipekedni. Vagy, ha a haját kell befonni. De egyébként teljes életet él. Diplomás közlekedésmérnök, NEK-szervező, a Freekey és a Nő az erőnk fogyatékosságügyi aktivistája. Borival fogyatékosságról, nőiességről, társadalmi szerepvállalásról, küzdelmekről és hitről beszélgettünk. 

Kicsit azt érzem, hogy még a mai világban is csak nehezen tudunk a fogyatékosságról beszélni. Én például most keresem a szavakat, mert nem tudom, hogy hogyan hivatkozzak Rád úgy, hogy ne legyek se bántó, se finomkodó. 

Én nem szoktam semmire megsértődni, ettől függetlenül azt el tudom mondani, hogy a fogyatékos személyek általában azt szeretnék, hogy ne a fogyatékosság határozza meg őket. Ne azt mondják ránk, hogy fogyatékosok, hanem hogy fogyatékos személy, vagy fogyatékossággal élő emberek. 

Nagyon színes egyéniség vagy: határozott, értékeit felvállaló, azokért küzdő nő. Több önkéntes projektben is benne vagy, szeretsz több dolgot csinálni egyszerre. Mit gondolsz, mennyire lennél más, hogyha karokkal születsz? 

Ez egy érdekes kérdés, amire más választ adtam volna öt évvel ezelőtt, amikor először kerültem fogyatékos aktivisták közösségébe, és más választ adtam volna kilenc évvel ezelőtt, amikor érettségiztem. Akkor úgy éreztem, hogy átlagos életet élek: tanultam, készültem az egyetemre, szórakoztam. Nem éreztem kifejezetten, hogy valamire azért nincs lehetőségem, mert nincs kezem. Direkt azokat az utakat kerestem, amire tudtam, hogy képes vagyok, meg tudom csinálni. Bár ezt sokszor a környezetem nem hitte el, de végül nekem lett igazam. Az biztos azonban, hogy annak a révén kerültem ilyen fogyatékosság-ügyi projektek közelébe, hogy végtaghiányos vagyok. A mi lett volna, ha… kezdetű kérdéseken nem érdemes rágódni.

Ha jól tudom, két évvel ezelőtt jött létre az egyik ilyen projekt, a Freekey, aminek te kampányarca vagy. 

Igen, Csángó Dani és Sándor Anikó hozta létre a Freekey-t, ők hívtak maguk mellé másik nyolc embert. Van a csapatban több fogyatékossággal élő személy, és vannak akadémiai szintű kutatók, gyógypedagógusok is. A Freekey célja, hogy megvalósítsa a külföldön már működő személyi asszisztencia szolgálatot Magyarországon is, felhívja erre a lehetőségre a figyelmet. A csapatunk tagjai ezért is kutatnak, hogy itthon milyen módon lehet ezt megvalósítani. 

Sok fogyatékossággal élő embernek segítségre van szüksége, kinek többre-kinek kevesebbre. A személyi asszisztencia számukra biztosít egy embert – egy asszisztenst -, aki ki-ki szükségleteinek megfelelő óraszámban segíti őket a mindennapi feladataikban. Számukra ez a szolgálat az önálló életvitelt jelenti, azt, hogy függetlenedhetnek a szüleiktől, különböző intézményektől. Dolgozhatnak, hasznosnak érezhetik magukat. 

Csángó Dani, a vezetőnk, 15 éve egy baleset miatt lett négyvégtag bénult. Ő megengedheti magának, hogy 0-24 órában asszisztensek segítsék, és így ő dolgozik, egyedül él és párkapcsolata van. Ilyen életet szeretnénk mindenkinek. 

Van a Freekey mellett egy másik projekt is, amiben benne vagy. Ha jól tudom, a Nő az erőnk egy elég friss kezdeményezés.

A Nő az erőnk úgy indult, hogy egy online workshopon együtt dolgoztunk két lánnyal, különböző társadalmi kérdések kapcsán. Végül ketten, Kocsis Nikolettel, úgy döntöttünk, hogy a workshopon született ötltetet meg is valósítjuk: március 8-án rendeztünk egy online eseményt, a Fogyatékossággal élő nők napját. Ez egy kerekasztal-beszélgetés volt különböző a fogyatékossággal élő nőket érintő témákról. Szakértőként adott elő Menyhárt Barbara, aki szociálpolitikusként pont ezen a területen kutat, hogy fogyatékos nőként miben vagyunk kettős hátrányos helyzetben. Az esemény szervezésekor alakult meg a Nő az erőnk, amit Nikollal és Barbival (egyelőre) hárman folytattunk tovább, mivel nincsen Magyarországon olyan szervezet, amely ezt a célcsoportot támogatná.

Az a célunk, hogy egyrészt megerősítsük a fogyatékos nőket, másrészt megismertessük az átlagemberrel azt, hogy ez a szűk társadalmi csoport milyen problémákkal küzd.

Például nem egyszerű párt találni, vagy megélni a nőiességünket.

Te egyébként hogyan éled meg a nőiességedet? Szerinted a fogyatékos nők számára ez miben és mennyivel nehezebb, mint egy egészséges nő számára? 

Én úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb. Mert az emberek kívülről a fogyatékosságot látják elsősorban, és miután megszokták, hogy egyébként majdnem mindent meg tudok csinálni, akkor kezdik el észrevenni, hogy engem akár szépnek is lehet nevezni. Az ember sajnos sokat ad mások véleményére, reakcióira, és ez akkor is így van, ha nem kéne így lennie. Ha egy lány úgy nő fel, hogy elsősorban fogyatékosnak látják, akkor nehéz meglátnia magában, hogy egyébként ő nő.

Pedig igenis fel kell venni azt a csinos ruhát, magassarkút, rúzst, sminket! És az is igaz, hogy neked kell nőnek érezni magad, nem mások reakcióitól függeni.

Ezzel együtt azért nehéz, főként a kamaszkor. Én például nagyon sokáig nem kaptam olyan reakciót, hogy „csinos vagy ma”. 

Az biztos, hogy számít a környezet véleménye. Te milyen reakciókkal szoktál találkozni, amikor meglátnak téged – például az utcán? 

Nagyon vegyes. Gyerekként például nagyon zavart, hogy megbámulnak. Ez egy folyamat volt, amíg megtanultam kezelni. Mert az biztos, hogy a gyerekek meg fognak nézni, és mondani fogják, hogy „Anya, annak a néninek nincs keze?!”. Én ezen már csak mosolygok, ilyenek a gyerekek. A szülők reakciója érdekesebb, mert van, aki ilyenkor leguggol és okosan elmagyarázza, hogy vannak ilyen emberek, akik valamilyen fogyatékossággal élnek. És vannak, akik tabuként kezelik, elráncigálják a gyereket. Szerintem fontos elmondani, hogy vannak, akik így élnek, és jó, ha a gyerek találkozik ezzel. A felnőttek azért mások. Van, aki például odajön és kérdez, és ilyenkor, ha éppen olyan a kedvem, akkor szívesen szóba elegyedem vele és beszélgetünk. Volt például, aki kocsiból kiszállva kikerekedett szemmel megkérdezte, hogy „Te hogy vezetsz?” és én meg szépen elmagyaráztam neki. 

Egyébként tényleg: hogy vezetsz? 

Az, hogy én ma vezetek, egy öt éves történet, és számomra az önállóságom megvalósítása. Sokáig anyukám fuvarozott, én meg figyeltem, hogy vezet. Először meg kellett győznöm a szüleimet, hogy én vezetni szeretnék. Aztán ki kellett találnom, hogy ezt hogyan lehet megvalósítani, amiben az, hogy közlekedésmérnök vagyok, nagy segítség volt. Hogy a kérdésedre is válaszoljak: automata váltós autóm van, a jobb lábammal kormányzok, a bal lábammal pedig a pedálokat nyomkodom. A fejemmel kezelem az indexet. 

Amíg hallgattalak, azon gondolkodtam, hogy hogyan van mindehhez erőd. És ehhez hogyan kapcsolódik, ha kapcsolódik, a hited? 

Kapcsolódik is, meg nem is. Az éltet, hogy a munkám mellett csinálhatom ezeket a jó és hasznos projekteket, amiket élvezek is. Nem érzem azt, hogy hiába születtem így mert, ha lennének karjaim, nem csinálnám ezt a munkát. Amikor a hitre és Istenre gondolok, akkor igyekszem arra koncentrálni, amit kaptam, amellett, amit nem kaptam meg. Igyekszem elfogadni, hogy ez van és a legjobbat kihozni belőle.

A hit ehhez ad erőt. Úgy érzem, hogy úgy vezetett Isten, hogy ezeket a projekteket adta lehetőségül, és mindazt, amit ezek által kapok.

Emellett azért van, hogy megkérdezem Istent, hogy „na, Istenem, ezzel mi lesz?”, mert azért nem tudok mindent elfogadni. De tudom, hogy ez egy folyamat, és mindig van, amin lelkileg dolgozni kell.

Az interjút Gergely-Papfalvy Bori Janka készítette.

C.S. Lewis: a keresztény zseni

C.S. Lewis a Narnia krónikái írója ír családban született és egészen 1929-ig ateista volt. Megtéréséhez segítette kedves barátja, J.R.R. Tolkien, akivel egy egész éjszakai filozofálás után eljutottak arra az igazságra, hogy Jézusnak mégis csak léteznie kellett. Tolkien meggyőzte Lewist, hogy a történelem eddigi mítoszai, elméletei, mind az előfutárai voltak a kereszténységnek. A beszélgetés után elolvasta az evangéliumokat és arra jutott, hogy annyira racionálisan és tényszerűen írták meg őket, hogy nem lehetnek kitalációk. Mivel pedig az ész és a logika mentén vizsgálódott, ezek révén is sikerült megtérnie. Olyannyira hívő lett, hogy számos művet írt, kifejezetten a hit védelmében.

A leghíresebb alkotása a Narnia krónikái. Kiskoromban láttam először a Narnia történetét, de ekkor még fogalmam se volt mélyebb tartalmáról. Mindig is az egyik kedvenc filmem volt és ahogy felnőttem, mindig egyre többet és többet értettem meg belőle. Eldöntöttem, elolvasom mind a 7 részét. Milyen jól tettem! 

C.S Lewis nem a képünkbe akarja vágni, hogy „térjél meg”,” légy vallásos”! Sokkal finomabb módszert választ. Mesél. Mesél a nagy, jóságos oroszlánról, aki az erdő ura és minden emberfiát szeret, életét adja értük, a megtestesült jóság és szeretet. Mesél a gonosz királynőről, aki édeskedő hazugságokkal próbálja megnyerni magának az embert, de miután felhasználta őket céljához, pusztulásba és kietlenségbe taszítja őket. Mesél Ádám fiáról és Éva lányáról, akiknek harcolniuk kell a gonosz ellen, de akik sokszor hibáznak és válnak árulóvá, az oroszlán mégis megkönyörül rajtuk és megbocsát. 

C.S. Lewis meséit azoknak ajánlom, akik elfáradtak a prédikációkban, a vallásos könyvekben. A Narnia krónikái üdítő, könnyed és mégis hatalmas mélységeket tartalmazó történetek, amelyek közelebb visznek minket gyermeki hitünkhöz, akkor is, ha azt gondoljuk, hogy az már elveszett.

forrás: http://cslewis.hu/eletrajz/

Demjén Dorottya

Felvállaljam a hitemet? Vagy totál ciki?

Egyszer egy barátom megkérdezte tőlem, hogy nekünk, keresztényeknek fel kell-e vállalnunk a hitünket? Érdemes-e tudatni a világgal az álláspontunkat?
Hezitálás nélkül azt mondtam, hogy igen. De miért?

Neked mi a történeted?

Személyes történet következik. Nagyon sokáig szégyelltem, hogy hívő vagyok és vasárnaponként templomba járok. Akkoriban még úsztam és vízilabdáztam és nem számított menőnek az, aki ilyesfajta mókába bocsátkozik. Titkoltam. Ha rákérdeztek, akkor próbáltam a témát terelni, mert kínos volt számomra. Emlékszem, hogy mikor egy-egy misére mentünk, akkor előtte azért imádkoztam, hogy csak nehogy meglásson egy ismerősöm, mikor épp a templomajtón megyek be. Egész egyszerűen cikinek tartottam, mert nem volt divatos és egy kamasz számára tudjuk, hogy mennyit jelent a kortársak véleménye. Mikor étteremben ettünk és étkezés előtt imádkoztunk teljesen égett az arcom, hogy mennyire kínos már. Látják, hogy imádkozunk és  mit fognak így gondolni  rólunk…Beálltam a sorba, úsztam az árral, titkoltam azt, ami mára az életem legfontosabb részévé vált. A suliban „szentfazéknak” csúfoltak mert kiderült, hogy járunk templomba. Mondanom sem kell, hogy nagyon-nagyon rosszul esett.-Nem segített abban, hogy boldogon beszéljek Jézusról és a hitről.

Nagy változást hozott, mikor egy évig az USÁ-ba jártam egy Katolikus Gimnáziumba. Itt történt a Pál vagy Paul fordulásom. Hahaha. Megláttam, hogy hinni és a hitet gyakorolni nem gáz. Sőt! A világ egyik leggyönyörűbb és legbátrabb dolga kiállni valami mellett még akkor is, ha a többség esetleg teljesen mást mond. Az ottani barátaimmal sokat énekeltünk a templomi kórusban, voltunk a March for Life-on Washington D.C.-ben, amely egy pro-life tüntetés volt. Segítettünk egy hajléktalan szállón, host apukámmal pedig sokat beszélgettünk vallási kérdésekről. Példát adott, hogy a hitünk mellett ki kell állni és beszélni kell róla, finoman és elfogadóan-itt a „hívőség” az életem és a személyiségem részévé vált. Az, hogy mára büszke vagyok a hitemre, egy hosszú folyamat volt. Nem volt könnyű. De mik segítettek?

Miért legyél bátor?

  • Példát mutatsz: Megmutatod a világnak, hogy a keresztény fiatalság nem halott. Hogy vannak életvidám, bulizós, bátor, de mély morális elvek mentén élő fiatalok. A kereszténység nem egy hóbort vagy szokások halmaza, ez egy életforma. Szabályokkal jár, de ezek megtartanak Téged. Mint a jogrendszer: keretet ad, amin belül biztonságosan mozoghatsz-Értünk, Érted van. Mutass példát azzal, ahogyan élsz. A szavak is fontosak, de talán a minta még inkább!
  • Elkerülöd a kognitív disszonanciát: Ez a jelenség akkor lép fel, amikor nem azt teszed, amit gondolsz. Ha hívőnek tartod magad, de rejtegeted és egészen máshogy élsz, akkor nem lesz béke a lelkedben-szerintem.
  • Motiválsz: Erőt adsz, inspirálsz, így is lehet élni-boldogan! Sokszor az emberek azt látják, hogy mennyi szabállyal és lemondással jár a keresztény lét. De amint rájössz arra, hogy mindezek egy védőhálót jelentenek, akkor megélheted a belső szabadságot. Világíts, motiválj és legyél bátor! 
  • Kinek a véleménye számít? Azok a bizonyos többiek… adsz a véleményükre? Akik nem fogadnak el Téged azért, amiben hiszel, azok véleményére adsz-e, ha igen miért? Engeded, hogy befolyásoljanak? De most komolyan, ne a félelem szabja meg a döntéseket! Ha ez befolyásol, akkor azt jelentheti, hogy mégsem fontos annyira az, amiben hiszel? Vagy ennyire könnyen feladod magad? Mások határozzák meg, hogy ki vagy? Ezeket nem bántó kérdéseknek szánom, csak nekem sokat segítettek a fókusz visszaszerzésében. Aki Téged elítél azért, amiben hiszel, azzal egyébként sem egymást keresitek. Nekem az alábbi igerész nagyon sok támaszt adott:

„Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.” (Máté 10:32-33) 

Élj az értékeid szerint őszintén és azokat az embereket fogod vonzani, akik „hozzád valók”. Minden más hazugság magad és a világ felé – előbb vagy utóbb érezni fogod. Többé már nem megyek az árral, vagyis de, csak szembe és úszok. Fel kell-e vállalni a hitünket? Igen! Mert ha mi nem tesszük, akkor ki fogja? Ki lesz Jézus hangja a világban?

Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat! (Máté 5: 13-16)

Tóth-Kuthy Bernadett