Mindennap születésnap

Ma volt a születésnapom. Mármint nem ma, amikor ezt a cikket publikáljuk, hanem ma, amikor ezt a cikket írom. Minden évben összejövetelt szoktam szervezni, ugyan nem szeretek a rivaldafényben tündökölni, azt nagyon is, hogy a barátaim összejöjjenek egy apropó kapcsán. Azonban idén – sok-sok év óta először – nem szerveztem ünnepséget. Egyrészt: covid. Nem kell magyarázni. De másrészt vizsgáztam is aznap és egy rettentő sűrű időszak (szó szerint nem volt egy darab szabad napom se 3,5 héten keresztül) után tudtam, én este 9-re már ágyban leszek – és így is történt. 

Kicsit féltem, hogy milyen lesz a klasszikus nagyszabású értelemben nem megünnepelni a szülinapom. Eltérni a megszokástól mindig furcsa érzés, ennek tetejében úgy gondoltam, nem is vagyok önmagam, ha kihagyom ezt az eseményt. Nincsenek is barátaim, nem is vagyok fontos a családomnak, ha nem ünneplem meg velük – rettentő nagy túlzással persze. Ennek ellenére elengedtem a megszokott gyeplőt, és a nap megszámolhatatlan sok kis ünneppel volt tele. Volt becsöngető váratlan vendég virágcsokorral, volt kézzel írt levél a postaládában, voltak olyan rég nem látott ismerősöktől szívből jövő köszöntések, akikre nem számítottam, s voltak olyan kedvesen átgondolt üzeneteket, amelyeket megkönnyeztem (khm Margaret szerkesztőség). 

Nem lettem hirtelen minden tudás anyja, de az alábbi következtetéseket levontam:

1. Amikor felébredtem reggel, nem nyúltam a telefonomért (ezt egyébként is nagyon igyekszem, nagyon szeretném betartani), nem keltem fel egyből, nem indítottam el a napomat. Figyeltem a beszűrődő napsugarakat, ami téli szülinap lévén már önmagában is kincs, nagyokat pislogtam és vártam. Vettem egy mély levegőt. Hálát adtam azért, hogy megértem egy újabb (születés)napot – hányaknak nem adatik meg. 

2. Amikor valaki felköszöntött, nem vettem magától értetődőnek, igazán igyekeztem vissza is adni a rám gondolást. Jól van? Milyen klassz dolgokat csinált mostanság? Nehéz napja lehet? Magamban minden jót kívántam nekik (miután megköszöntem, persze). 

3. Anyukám iránt az idei szülinapomon különösen csordultig tele voltam szeretettel. Úgy gondolom, alapvető kell, hogylegyen, hogy az édesanyánknak hálásak legyünk a létezésünkért, akármilyen szülő is volt nevelkedésünk alatt, főként miatta vagyunk itt. Reggel a születésemről mesélt mosolyogva, potenciálisan az egyik legnagyobb fájdalomról, ami egy nő életében előfordul. Hálás voltam (vagyok) neki, hogy a legjobb tudása szerint nevelt fel. Hogy minden körülmények között számíthatok rá.

4. Ha elengeded a dolgokat, a szervezést, a meghívásokat, az izgulást, akkor meglepő, hogy hány ember terem ott. Még meglepőbb, ha esetleg nem azok, akik a szülinapi meghívókat kapták volna. 

5. S végezetül rájöttem, hogy mindezekhez nem kell születésnap. A következő évemben arra fogok törekedni, hogy erre mindennap emlékezzek. ❤

ui: tudom, ez nem épp szülinapi hangulatú dal, de emlékeztet arra, hogy az életet élni kell

@kedvemma

Minden évben ugyanott? 

Újévi fogadalmak, hah? Ismerem a harcot. Folyamatosan azt mondod magadnak, hogy ma lesz az a nap, amikor változtatni fogsz az életeden, szilveszterkor mágikus, dupla erőfeszítéssel, de ez soha nem történik meg. Tudod, hogy mit kell tenned, de a mindennapi cselekedeteid nem egyeznek a céljaiddal. Félsz attól, hogy ha majd idős, őszülő halántékkal visszanézel az életedre, úgy érzed, hogy elpazaroltad a fiatalságodat, viszont a jelen megbénít.

Ismerem a harcot, mert ez az én harcom is.

Eddigi huszonx évemből rájöttem, hogy a teljes élethez az a kulcs, hogy a mindennapi tetteid összhangban legyenek a prioritásaiddal és azzal, aki lenni szeretnél. Ha arról álmodozol, hogy színész legyél, de minden időd csak a nagy képernyő előtt töltöd, boldogtalan leszel. Ha arról álmodozol, hogy nagyszerű szülő legyél, de nem töltesz időt a gyerekeiddel, boldogtalan leszel. Ha arról álmodozol, hogy író legyél, de nem írsz egy sort sem, boldogtalan leszel.

Valószínűleg az az oka annak, hogy a mindennapi tetteid nem egyeznek a prioritásaiddal és a céljaiddal, hogy egy örökös, gyilkos körforgásba estél (ne aggódj, gyakran én is, nem vagy egyedül), ami valahogy így néz ki: 

1. Van egy vágyad: minden nap 30 percet edzeni, új nyelvet tanulni, a világ leggyorsabb pizzaevő bajnokává válni, bármi.

2. A projekted/álmodod kezdetén tele vagy elhatározással és lendülettel. Sokat kutattál a céljaiddal kapcsolatban, megszállottan utánaolvastál, gondolkodtál rajta, kitaláltad a tökéletes forgatókönyvet, meséltél róla a barátaidnak. 

3. Elkezdesz erőfeszítéseket tenni a célod felé, majd egyszer csak… feladod. Úgy érzed, „túl nehéz” és már nem szórakozol jól.

4. Könnyebb és szórakoztatóbb elfoglaltságokat találsz, mint például macskavideók böngészése, az Instagram ajánlásainak pörgetése, vagy a Tiktok nézése. Teszed ezeket a dolgokat, mondván magadnak, hogy csak egy kis szünetre van szükséged. Valójában könnyen lehet, hogy a feladás fájdalmát igyekszed csillapítani, míg az egész életed csak egy kis szünet lesz.

5. Ha felismered, a ciklus újraindul – visszatérsz a lista első, második vagy harmadik pontjához.  

Szóval hogyan lehet ezt megtörni? Már tudod, mit kell tenned, de félsz megtenni. Nincs mese, keményen kell dolgoznod. Nagyon, nagyon, nagyon, keményen. Ahogy a célok és a változás kapcsán mindig elhangzik, kezdd kicsiben. Határozz meg egy konkrét, könnyen elérhető célt. Csinálj egy fekvőtámaszt naponta. Tanulj meg egy szót spanyolul naponta. Gyakorold a gyorsevési technikádat minden nap (hogyan készülnek az emberek a gyorsevő versenyekre? Fogalmam nincs).

Gyorsan rá fogsz jönni, hogy elkezdeni a leges-legnehezebb dolog a világon. Sőt, néha ijesztő is.

De tudod, mi ijesztőbb ennél is? Ugyanott tartani egy év múlva, mint ahol most vagy.

Ha sikerül baba léptékben, minden nap tartanod magad a kitűzéseidhez, nem számít, milyen kicsi lépést tettél meg aznap, előbb-utóbb eljutsz A-ból B-be. Lesznek olyan napok, amikor az álmaid követése szívás, és nem fogsz jól szórakozni. Ez normális. Ahogy egy barátom mondta egyszer: “Az értékes dolgokat megszerezni szívás.” Egy napon majd, a számtalan fekvőtámasz után (metaforikus vagy esetleg szó szerinti fekvőtámasz) a tükörbe nézel és meglep a látvány. 

Könnyű mindezt elmondani, nehezebb megtenni. A nap végén csak rajtad múlik, hogy mi történik.

Itt az ideje, hogy a mindennapi tetteid tükrözni kezdjék azt az embert, akivé válni szeretnél.

@kedvemma

Nekem te ne mondd, hogy nyugi!

Azok a bizonyos pillanatok, amikor pattanásig feszülnek az idegszálak, sorra méri ránk az elmúlt időszak a csapásokat, úgy érezzük, hogy az élet személyesen kipécézett magának. Nem elég, hogy nem indult reggel az autó, lekéstük a buszt, a kedvenc kávézónkat átépítik, a mosogatólé szerű pótlékot pedig véletlen magunkra löttyintjük. Lélekben lehúzott redőnnyel, elkönyvelt nappal megérkezünk az egyetemre vagy a munkahelyre, ahol lesújt a végső döfés. Nem jár aznap a lift, esetleg fennakadunk a kilincsen. Kitör belőlünk a fortyogó vulkán, ám ekkor valaki ránk néz és azt mondja, „Nyugi!”. Szerencsére azonnal minden megoldódik. Vagy mégsem??!

Ember legyen a talpán, aki ilyenkor ne szeretné a nyugtató varázsszó tulajdonosát ott helyben felfalni. Legjobb esetben azt a reakciót váltja ki, hogy a körülmények áldozata lehunyja a szemét, vesz egy mély levegőt, s dühtől remegő hangon visszakérdez: „Ez a mondat segített valaha valakin?” Rosszabb esetben életünk túlfolyóban lévő poharára rányitja a csapot, amivel menthetetlenül kizúdul az áradat. Ezt a berögzült választ sokszor tudat alatt, többnyire ártatlan jószándékkal, automatikusan vetjük oda a másiknak az érzelmi stabilitás magaslatáról, ahonnan a bajokra remek kilátás nyílik.  Jó lenne valami közmegegyezésen alapuló, új alternatívát találni helyette, s csettintésre beiktatni a társadalmunkba – mondjuk úgy tegnaptól – de amíg ez megtörténik, érdemes más oldalról megközelíteni a problémát. 

Az elmúlt években azt figyeltem meg, hogy ezeknek a bosszúság kategóriájába eső csapásoknak a háromnegyedét el lehet engedni. Sőt, nem is kell elengedni, ha egyszer magunkra se vesszük. Mindenkinek lehet épp olyanja, amikor történhet bármilyen apróság, ki fogja akasztani a mércét. Azonban azoknak, akiknek közel minden napja a bevezetésben felvázolt hangulatban telik, elsősorban saját magukban kell keresniük a változtatnivalót. Felesleges olyan klisékkel dobálózni, hogy a környezetünket nem tudjuk kontrollálni, csak a történésekre adott reakcióinkat, mert ezeknek embereknek a klisék a dobogó második fokára azért stabilan odaértek. Ehelyett tegyük fel magunknak a kérdést: tényleg érdemes rajta idegeskedni? Látom épp kívülről, hogy mi történik? Csak mert, ahogy itt lógok a kilincsen az övemnél fennakadva, félig kiöntött kávéval, fulladozó levegővel… tulajdonképp egész vicces látvány. De ha esetleg meglátsz így, kérlek,

nekem te ne mondd, hogy nyugi!

@kedvemma

Apró, de finom öröm: HARIBO

„Haribo macht Kinder froh – und Erwachsene ebenso!” hallom a fülemben az eredeti német szlogent, ami lefordítva: a Haribo boldoggá teszi a gyerekeket – és a felnőtteket egyaránt. S valóban, a gumicukor szerencsére nem marad szükségszerűen a gyermekkorban, a múltheti szerkesztőségi megbeszélésen  is bizony előkerült belőle néhány zacskó. De mégis mi mindent tudunk róla? 

Vissza a kezdetekhez: a mára már harmadik generációs családi vállalatot száz évvel ezelőtt Hans Riegel alapította, Bonnban. A nevét is ezek kombinációjából kapta, az első két kezdőbetűket összeolvasva megkapjuk az oly sokak által comfort food-ként ismert HARIBO-t. Hans cukrászként tanult, de gyorsan vállalkozásra adta a fejét, a hátsókertben álló mosókonyhában egy zsák cukor, egy márványtábla, egy hokedli, egy tűzhely, egy rézüst és egy henger birtokában kezdte el a cukorkagyártást. A HARIBO sikerének első alapköveként megszületett a gumicukorkából készült Goldbären medvefigura elődje, a Tanzbären, ami akkoriban nagyobb és karcsúbb volt mai társánál. A vevők odavoltak érte, a kereslet növekedése miatt gyorsan fejleszteni kellett Hans felesége, Gertrúd asszony kiszállítási módszerén, aki eleinte kerekpáron hordta ki a megrendeléseket. Az 1920-as évek végére beszerezték az első, reklámfeliratokkal ellátott autót.

Ki gondolta volna, hogy a HARIBO következő sikere a medvecukorka gyártása volt. A fekete édességet én a mai napig kerülöm, viszont a vásárlók már 1925 óta rajonganak érte – helyettem is. Még különlegesebbnek tartották, mint az akkorra már világhírű vált gumimacikat. A kereskedelem egyre inkább felfigyelt a HARIBO-ra, szépen lassan egész Németországot ellátták termékeikkel. A 30-as évekre stabil 400 főt foglalkoztató középvállalattá nőtte ki magát, saját üzemmel rendelkezett. Ekkor született meg a bevezetőben említett német szlogen is, s Hans bizonyára nem gondolta, hogy 2021-ben is el tudom neki dúdolni, magyar lány létemre. 

A felfelé ívelő vállalkozást a háború és az azt követő válság értelemszerűen erősen visszavetette, ráadásul 1945-ben Hans sajnálatos körülmények között, csupán 52 éves korában elhunyt. Az újjáépítés Gertrúd asszony vezetésével, mindössze 30 alkalmazottal kezdődött el, s nemsokára be is következett a generációváltás, két fiú gyermekük vette át édesanyjuktól az irányítást. A siker nem maradt el, öt évvel a háború után már több, mint ezer alkalmazottat foglalkoztattak. 

1960 az év, amit mi, lelkes HARIBO rajongók bevéshetünk a naptárba, ekkor született meg a Goldbären ma ismert formája és ízvilága.

A kultikussá váló édesség hatalmas sikere arra késztette a HARIBO-t, hogy hivatalosan is levédje termékét: így 1967-ben a német szabadalmi hivatal védjegy oltalom alá vette, manapság pedig az egy év alatt legyártott Goldbären figurák egymás mellé fektetve tízszer körbeérnék a Földet.

A személyes HARIBO időszámításom szerint a következő kultikus pont 1986-ban érkezett el, amikor a HARIBO felvásárolta a neussi székhelyű Edmund Münster GmbH & Co. KG. vállalatot, azaz a MAOAM-ot! A zacskón ma kultikussá vált design-t – kisebb ráncfelvarrásokat leszámítva – ekkor kapták meg a termékek. Az azóta eltelt 35 évben számtalan kitüntetésen, újításon, új terméken, új gyáron és központon túl a HARIBO termékei immáron 100 éve édesítik meg a mindennapjainkat és nyújtanak apró, de annál finomabb örömöket.

@kedvemma

kép forrása: http://haribo.com

Fotózás tippek kezdőknek

Régóta gondolkozom azon, hogy beruházok egy saját fényképezőgépre. Bár a telefonjaink már abszolút átvették ezt a szerepet a hétköznapokban, számomra azért mindig is más érzést nyújt, ha dedikáltan, fényképezőgéppel fotózok. Megkerestem hát Peidl-Bajári Lucát, aki az elmúlt évben rálépett a profi fotóssá válás útjára, árasszon el információkkal. Nem is lehetne találóbb, hogy Lucával a fotózásról beszélgettünk, hiszen mi egymást Instagramról, a képeink miatt ismerjük

Kezdjük az elején. Mondj néhány szót magadról, illetve meséld el, honnan jött a fotózás!

Nagyon sokáig nem tudtam, mi szeretnék lenni. Volt egy kis példaképem, aki HR szakot tanult épp, sokat mesélt róla, hogy mennyire szereti, ezért utánajártam, utánanéztem. Azt gondoltam, embereknek segíteni munkát keresni, interjúzni, beszélgetni… ez menni fog! Roppant érdekesnek találtam. El is végeztem a BGE Emberi erőforrás management szakát, úgyhogy most ebben dolgozom. 

A fotózás eleinte karriertől teljesen független jött: amikor kb. 2013-ban okostelefont kerestem, az volt a fő szempont, hogy jó legyen a kamerája. Nem izgatott, hogy miben erős mellette, engem csak a kamerája érdekelt! (nevet) Végigjártam a márkákat, az egyik fajta túlszaturált képet csinált, ez azt jelenti, hogy túl erősek voltak a színek, a következővel más volt a gond. Aztán jött az Instagram, meg a Facebook – én leginkább az előzőre figyeltem oda… Akkor az egységes feed még nem hódított akkora teret, mint napjainkban, ezt jelenleg a fotós profilomon is csak tanulnom, de visszagondolva már akkor is igyekeztem odafigyelni, hogyan komponálom a képeket. Tavaly volt még egy motiváló erő, ugyanis olvastam sok jó fotós képzésről, és egyszer csak jött egy érzés, hogy meg kéne próbálni. Ráadásul az volt az utolsó év az OKJ képzésekhez – úgy vettem, ez egy égi jel! 

Térjünk is át arra, hogy az ember lánya hogyan választ első fényképezőgépet?

Kutatómunka! Elsődleges forrás nekem a YouTube volt, ott angolul szinte minden fényképezőt bemutatnak. Emellett rengeteg szakmai blogon is utánaolvastam. Amit nekem a legtöbben tanácsoltak, hogy DSLR géppel nem lehet mellényúlni. volt, viszont manapság szuper tükör nélküli gépekkel is dolgozhatunk. Én mondjuk elég drága fényképezőt választottam, hiszen ezzel szeretnék dolgozni is, ezt ezért nem ajánlom beugró szinten, ha valaki csak hobbit keres, akkor nyilván nem majd’ 500 ezres fényképezőgéppel kell indítani. 

Hogy konkrétumokat is említsek: Canon M50 – fotóhoz és videóhoz is nagyon ajánlják, jól összerakott, tükör nélküli gép, ehhez hasonlóan a Canon EOS 250D DSLR a másik sokak által ajánlott. Az én fényképezőgépem a Canon EOS 6D Mark II, már tényleg felsőbb árkategória. Nem vagyok szponzorált tartalom, azért vagyok Canon-párti, mert ár-érték arányban jónak tartom, illetve egyik jó ismerősöm, akinek Nikonja van, annyit mondott, hogy most már Canont választana. Ez el is döntötte számomra. De fontosnak tartom megemlíteni, hogy minden márkának megvan a maga szépsége, előnye, illetve hátránya. 

Sokan mondják, hogy nem a fényképezőgép váza az igazán fontos, hanem az objektív – nem véletlen sokkal drágább is, mint a váz. Kezdőknek az 50 milliméteres fix objektív tökéletes, nekem is van, nagyon szeretem. Legnagyobb előnye, hogy ki lehet találni vele, mi az a téma, ami tetszik: egyaránt lehet portrét, családot fotózni, ételt, de akár esküvőt is – csak mindig a pár közelében kell tüsténkedni. Emellett jó a fényereje, 1.8-as. (Sok fényt enged be az objektív, sötétedéskor is szép képet tud készíteni.)

Jöhetnek a konkrét tippek kezdőknek? 

Ha legelőször van fényképezőgép a kezedben, akkor próbáld automatán. Ismerd ki azt, hogy az objektív hogy működik, olyan turpisságokat, hogy ha túl közel vagy, nem engedi ellőni a képet, mert életlen lesz. Én például a legelején nem tudtam rájönni, miért nem működik, nyomtam a gombot és nem történt semmi. Egy képnek 3 fontos eleme van: ISO, fényérték (F), illetve a zársebesség. Automatán nagyon szépen segít a fényképezőgép, kiigazítja ezt a három értéket, ami kezdőként óriási segítség lehet. Az első hónapokban érdemes tehát így használni, gépe válogatja, hogy automata módban pontosan milyen beállításokkal mit fog csinálni. 

Ha ez már jól megy, akkor lehet, manuál módra állítani (M) ám érdemes még kipróbálni a további lehetőségeket is (P, S, A módok). Innentől kezdve a már előbb említett 3 értékkel lehet játszani, állítgatni. Itt aztán rengeteg opció van, Pinterest-től kezdve Youtube-on át minden platformon lehet konkrét beállítások után nézelődni. Például meg lehet találni azt is, hogyan kell éjszakai csillagos égboltot fotózni. 

Amikor egy képet komponálunk, a harmadoló pontokra tesszük a hangsúlyt. Ezt be is lehet állítani minden fényképezőgépen, kezdőknek nagyon jó tipp, hogy rácsnézeten legyen. Az alapból felosztja a képet, azokra a pontokra csak rá kell helyezni a témát. Ezt sem kell persze mindig betartani, de ha van egy fontos dolog, mint mondjuk egy terebélyes lombkoronájú fa, azt lehet úgy igazítani, hogy középre helyezzük, így a kép szimmetrikus lesz, és abban is segít, hogy ne dőljön a fa jobbra-balra. Utómunkával persze sok mindent lehet javítani, de érdemes ezekre már a kép készítésekor odafigyelni, hiszen minél jobb képet készítesz a gépeddel, annál kevesebbet kell utómunkáznod. Rengeteg online oktatós platformon keresztül is elérhető már pár ezer forintért átfogó rövid képzés, egy-egy témára fokuszálva.

Apropó képzés. OKJ?

Ezzel kapcsolatban az információim nem biztos, hogy feltétlenül pontosak, ugye elvileg az OKJ az ide évtől megváltozott, de nem szűnt meg, úgyhogy utána kell járni, hogy jelenleg hogyan lehet jelentkezni. Ha valaki teljes állásban fotózással szeretne foglalkozni, akkor szüksége van egy papírra. (Fotográfus és fotótermék kereskedő – 54 810 01) Ehhez én azt tapasztalom, hogy kell egy erős belső motiváció. Képzése válogatja, nálunk például sok a „házifeladat”, különféle izgalmas témákban kell fotóznunk, amiből a portfóliónk áll majd össze. Én azt veszem észre, hogy a tanáraink leginkább azt szeretnék, hogy megértsük a technikai összefüggéseket és úgy készítsük a képeket, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mit csinálunk. Alapvetően arra lehet számítani, hogy lesz alkotói munka hangulatképekkel, emberábrázolás, illetve dokumentarista vonal, ami eseményfotókat takar. Változatos témákban kell kibontakozni, amelyek közül nem biztos, hogy mindegyik tetszik! Viszont, hogy rájöjj arra, hogy melyik lesz a te utad, mindet ki kell próbálni. A tanárunk azt szokta mondani, hogy „hozzá kell szigszalagozni a fényképezőgépet a kezünkhöz”, azaz lehetőség szerint mindig mindent fotózni kell, nincs mese!

Még benne vagy a képzésben és mellette dolgozol. Akkor egy héten, hogy néz ki nálad most a fotózás? 

Így van, nekem van egy 40 órás munkám, szerencsére most, hogy ilyen jó idő van és egyre többet világos, munka után még bőven tudok fotózni. Hete válogatja, hogy mennyire érek rá, nem szeretnék irreális képet festeni, de igyekszem majdnem mindennap fotózni, minden másnap egészen biztosan. Ez néha egy teljes biciklizés, kirándulás, máskor, ha csak meglátok egy bogarat az udvaron, de nem kell sehova, akkor is lefotózom a saját örömömre. Nagyon szeretem, feltölt. Az elején féltem, hogy milyen lesz az utómunka, sokat kell-e majd gép előtt ülni… hát tényleg sokat kell, de cserébe izgalmas látni, mivé alakul egy-egy kép anélkül, hogy különféle programokkal manipulálnád (pl. Photoshop).

De hát ez akkor rengeteg mennyiségű kép! Hol tárolod?

Nagyon jó kérdés, a fotózás nem csak kamerából és lencséből áll, hanem fontos a tárolás is. Én úgy tapasztaltam, hogy minimum 64 GB tárhelyű SD kártya szükséges a kamerába és nagy hangsúlyt kell helyezni az írási sebességre. Ha sorozatot készítesz, a fényképezőgéped gondolkozik… gondolkozik… és ha lassú az írási sebesség, lehet nem tudod elkapni, ami egyből utána történik! Ha tudod, hogy nem fogsz sorozatképet csinálni, ez nem lesz fontos, de egyébként érdemes odafigyelni erre is. 

És a kész képek? Mennyire szelektálsz markánsan?

Én rakosgatós típus vagyok. Amíg van hely, pakolászom a képeket, tipikusan a „soha nem lehet tudni” esete. Azzal nyugtatom magam, hogy volt már olyan, hogy valaki véletlen kitörölte a képeket, de nálam még megvoltak, ezért el tudtam újra küldeni – lehet, ez az emlék él bennem azóta is. Én egyébként külső adathordozón tárolom a képeket, jelenleg kettő darab van belőle, de hát ez is attól függ, ki mennyi képet készít, mennyit tart meg, milyen méretűt vesz – az első hónapok után elválik, hogy mekkora kapacitásra van szükség. Szerintem erre csak akkor érdemes beruházni, ha valaki tudja, hogy hosszútávon szeretne ezzel foglalkozni. Ahhoz drága, hogy csak álljon üresen.

Visszatérve a Photoshop előtt töltött órákra, mesélj kicsit a szerkesztésről!

A fotósuli előtt is telefonomon a Lightroom-ot használtam, az ingyenes verzióját. A legelején teljesen jó, amíg nem professzionális felhasználásra van szükség. Az előfizetés akkor érdemes, ha valaki jobban bele szeretné ásni magát, például tudom, hogy neked is volt Photoshop kalandod, mert szeretted volna megtanulni, pedig nem vagy fotós. Ez egy hosszabb folyamat, itt is rengeteget lehet keresgélni, akár mások feedjében, mi az a vizuális összkép, ami neked tetszik. Az a legjobb érzés, amikor már felismerik a képeimet színvilágról, szerkesztésről – hihetetlen jól esik! Én mai napig úgy érzem, hogy ez nem egyszerű és nem is sikerül mindig eltalálni. Nagyon igyekszik az ember, de sokat befolyásolnak a fények, illetve a témát körülvevő esztétika is. Ami „móka szinten” jó még az a Snapseed és a VSCO, de azt hiszem, ezeket mindenki ismeri.

A záró jolly joker interjú kérdés: hol látod magad 5 év múlva? 

Nagyon szép kis cél van előttem kitűzve, látom mostanság a képzésen, hogy milyen elismert fotóssá válhat valaki pár év alatt. Ezért szeretnék minél jobban elismert munkákat készíteni, azt elérni, hogy az emberek megkeressenek, ismerjék a nevemet. Azt hiszem ez az, ami mindenkiben megfogalmazódik. Jelenleg még keresem az utamat, mindent szeretek fotózni! De ez a jövőben biztosan változni fog és lesz egy fő fókuszom. Szeretem ezt az összetartó kis közösséget, sok segítséget kaptam eddig, én is szeretnék az lenni másoknak.

Luca Instagram: @lucagrphy

Az interjút @kedvemma készítette

Képek: Peidl-Bajári Luca 

„Még tart a nyár!” bakancslista

Biztos mindenkinek van egy saját bakancslistája, aminek a pontjait az élete során ki szeretné pipálni. Szerepelhetnek rajta olyan monumentális pillanatok, mint diplomát szerezni, lakást venni, megházasodni, elutazni valahová, nyelvvizsgákat vagy épp jogosítványt szerezni.

Bár ezek mind-mind fontos mérföldkövek, általában hosszabb ideig, akár évekig is meg kell dolgozni értük, vagy kevésbé befolyásolható a megtörténtük. Milyen jó lenne egy olyan lista, azoknak, mint én, akik élnek-halnak a listákért, amit már most, akár még nyáron elkezdhetünk kipipálgatni? 

Az idei nyár eszeveszett tempóban szalad. Nem is értem, hogyan járhatunk már derékig benne, szinte kacsintgat az ősz. S bár én igazi téli lány vagyok, nagyjából július elején kezdem várni a hólapátolást, a nyár hangulatát azért elismerem, tisztelem, és szeretem. Hogy mégse teljen nyakig elhavazva kinek munkában, kinek az iskolakezdésre koncentrálva a hátralévő idő a nyárból, elkészítettem egy egyszerű, de nagyszerű bakancslistát, tele olyan dolgokkal, amelyeket a legtöbben a hétköznapokban csak úgy maguktól nem csinálnának. 

De miért nem?? Gyakrabban kellene. 

  1. Hullócsillagokat nézni 💫
  2. Szüretre menni 🍇
  3. Táncolni az esőben 🌧
  4. Megnézni a napfelkeltét 🌞 (miért látunk sokkal több naplementét?)
  5. Ruhástul beleugrani a vízbe 🌊
  6. Házi tésztából pizzát sütni 🍕
  7. Kézzel írt levelet küldeni valakinek 💌 (igen, postán)
  8. Kiolvasni egy könyvet 📚 (vagy tízet, ha olyan könyvmoly vagy, mint én)
  9. Piknikezni barátokkal 🧺
  10. Kitenni egy Rubik-kockát 🟥
  11. Süteményt sütni a szomszédnak 🧁
  12. Kertimoziba menni 🍿
  13. Kütyü mentes napot tartani 📴
  14. Vízibomba csatázni 💧
  15. Hennát készíteni 🖊
  16. Mályvacukrot sütögetni tábortűzön 🍡
  17. Házi jégkrémet készíteni 🍧
  18. Megnézni a tűzijátékot 🎆
  19. Kora reggel jógázni a szabadban 🧘
  20. Elültetni valamit 🪴 (legyen fűszernövény, kisvirág, bármi)
  21. Sátorban aludni ⛺ (akár a kertben)

@kedvemma

Interjú egy világutazóval

Lassan, de biztosan megérkezett a nyár és távozni látszik a Covid. Idén már elkezdhetjük belelógatni lábujjainkat az utazás vizébe, azonban nyakig elmerülni még nem érdemes. Szerencsére információt gyűjteni sosem árt, úgyhogy lestoppoltam egy kávéra a legtöbbet utazott barátom, s megkérdeztem tőle: hogyan utazzunk budget-ből? Hogyan lehet a világ legtávolabbi helyeire is könnyedén eljutni a diákévek alatt? Milyen fiatal nőként egyedül tengerentúlon? És Kelet-Ázsiában? Ezekre és sok másra is válaszolt Sáfár Anna, Nusi, aki – ha utazásra gondolok – előbb jut eszembe, mint a Skyscanner vagy az Airbnb

Több búcsú és üdv újra itthon bulit szerveztem neked az évek során, mint az összes többi barátomnak együttvéve. Miért? Azontúl, hogy ilyen jó fej vagyok. Fel tudod idézni, hogy mi volt az első emlékezetes utazásod, ami berántott ebbe a világba? 

Bevallom az első nagy utazás egy fiúval kezdődött, Izraelbe mentem meglátogatni pár hónapos ismeretség után. Már megérkezni a Tel Aviv repterére is teljesen más élmény volt, szülők sehol, ez nem Európa, itt mindenki más, mint amihez én eddig hozzászoktam. Természetesen egyszerűbb volt felfedezni az országot egy helyi lakossal, mint egyedül, de ennek ellenére nagyon sokat készültem rá otthon, utánaolvastam, mit illik, mit szabad és mit nem. Még így is, hirtelen egy teljesen másik világban találtam magam, más kultúra, más gondolkodás, más emberek. Ez volt ez első alkalom életemben, amikor nem csak felfogtam, de láttam is, hogy mennyire sokszínű a világ és ez az érzés nekem nagyon tetszett. 

Szerinted mi az, amit az utazás adhat? Mitől több, mint az átlag hétköznapok?

Dobálózhatok itt a klisékkel, hogy különböző kultúrákat, vallásokat, világokat ismersz meg. De ez alap. Nekem a személyiségemet változtatta meg nagy mértékben az utazás, főleg a gondolkodásmódomat. Aki ismer, nehezen tudja elhinni rólam, hogy új társaságokban sokat feszengek, szorongok. Ez az “első benyomás sokat számít” szindróma… Sose tudtam, hogy kellene viselkedni új emberek között, vagy miről lehetne velük beszélgetni. Mindig úgy éreztem, hogy mindenki mennyire menő és én annyira kívülálló vagyok. A társaság az utazásaim során viszont mindenütt annyira multi-kulti volt, jöhettél te bárhonnan, ha jó fej voltál, befogadtak, érdeklődtek és öt perc trécselés után azt vetted észre, hogy a következő nap már valami dzsungelbe mész kajakozni írekkel meg németekkel. Sokat beszélgettünk arról, hogy ki hogyan éli az életét otthon, milyen az aktuális politikai helyzet, hogy igen, én cserkész vagyok, de nem tudok tüzet rakni és persze ne felejtsük el azt a rengeteg spontán bulit vagy kulturális programot, ami összehozta a kis csapatot akár csak egy hétre, ám végül örök barátságok keveredtek ki belőle. Annyira feldobott, hogy ilyen jó kis társaságba keveredtem, hogy az önbizalmam is megerősödött, azóta pedig már mindenhova hívnak, hogy “jaj, Nusinak szólni kell mert ő jó fej”.

Jöjjenek a leg-ek. A legtávolabbi hely, ahova eljutottál? A legjobb utazás? No, és a legrosszabb? 

Legmesszebb Mongóliáig jutottam el. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy kijutok, de mondták, hogy menjek, nekem meg volt időm és pénzem szóval vettem egy repjegyet és megérkeztem a kecskék országába. Csodálatos egy hely. Egyszerűen a természet kellős közepén találtam magam, városokat elvétve, ha talál az ember, a betonutakat el lehet felejteni, néha a nagy semmiben feltűik egy jurta antennával a tetején – igen, itt is van azért összkomfort. Lovagolhatsz a sztyeppéken, tevegelhetsz a sivatagban és megpróbálhatsz egy rénszarvast is meglovagolni, bár én ahhoz túl magasnak bizonyultam. A legkedvesebb élményem ott az volt amikor egy mongol bácsi a nagy mongol semmi közepén meghallotta, hogy magyar vagyok odajött hozzám, átölelt és mosolyogva csak annyit mondott “Hát akkor mi rokonok vagyunk!”

A legjobb utazás mikor eldöntöttem, én most nem várok senkire, elindulok egyedül és tettem egy Szingapúr-Thaiföld-Vietnám körutat. Nem kellett senkihez alkalmazkodni, útközben megismerkedtem egy csomó új emberrel, búvárkodtunk, béreltünk robogót, rengeteg finom ételt ettünk és felfedeztünk mindent, amit csak lehetett. Nem voltak kötöttségek, hogy most két nap múlva nekem itt és itt kell lennem, mert ilyen és ilyen program van, minden teljesen spontán ment. Életemben először még egy repülőt is lekéstem, pedig ilyenekre mindig nagyon odafigyelek. Másnap ment egy másik ugyanannyiért… akkor meg minek aggódjak!

Legrosszabb út nem igen volt. Természetesen voltak kisebb rosszabb élmények, de valahogy azokból is mindig egy jó sztorik kerekedtek ki. 

Volt olyan alkalom, amikor konkrétan féltél vagy eltévedtél? Hogyan lehet egy ilyen szituáción felülkerekedni?

Én sok mindentől félek, de úgy vagyok vele, hogy ne már, hogy a félelem állítson meg, hogy egy elképesztően klassz élményben legyen részem. Általában olyan vagyok, hogy rettegek az elején, beleugrom, aztán úszom az árral. Lesz, ami lesz! Természetesen kulturált mederben, azért van egy határ. 

Egy ilyen élményem van igazából, amikor nagyon féltem. Több év kihagyás után egyik haverom javasolta, hogy menjünk búvárkodni Horvátországába. Annyira bezsongtam az ötlettől, hogy végre megint látom majd a lenti világot… Korábban Hondurason végeztem el egy búvártanfolyamot, ahol olyan az élővilág, hogy lemerülsz pár méter mélyre és egyből mindenütt csodás halak, korallok, polipok és minden csudaszép színes! Na, a szomszédban nem ez van. Beugrottuk a tengerbe, és bumm, sokkolt a tény, hogy jobbra szikla, balra pedig a nagy kék semmi. Szerencsére ott voltak velem a többiek, ezért gondoltam, majd megszokom. Majd bepárásodott a szemüvegem és több kitisztítás után se sikerült megoldanom a problémát, hogy valamit lássak ebből a nagy semmiből. Egy kisebb pánikroham tört rám olyan 20-25 méter mélyen. Próbáltam magamat nyugtatni, hogy jó lesz ez, de olyan szaporán vettem a levegőt, hogy aztán azon aggódtam, hogy mindjárt elfogy az oxigén. Mutogattam a dive buddy-mnak (merülő társ -a szerk.), hogy figyelj ez nekem így nagyon nem jó és felmegyek, mert közben már azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha itt és most elájulok. Rohantam fel a felszínre, tipikus filmbeli jelenet a végén, még sikoltottam is egyet, hogy „Á, levegő!”. Még az is kimaradt, hogy 5 méternél 3 perce meg kellett volna állnom pihenni, nehogy keszon beteg legyek. Miután lenyugodtam és szépen mélyeket lélegeztem a szárazföldön, még aznap úgy döntöttem, hogy gyakorlom én egy kicsit ezt a búvárkodást a pár méteres vízben. Aztán másnap már minden ment simán, mert eldöntöttem, ha már ennyi pénzt kiadtam ezért az útért, nehogy egy pánikroham állítson meg a merülésben!

Mi az a hely, ahova mindenképp visszamennél és miért? És mivel jó indítani, ha valaki most kezdi az első önálló kalandozásokat?

Vietnámba mindenképp, hiszen túl kevés időt tudtam ráfordítani az országra és egybekötném egy kis Laosszal, illetve Kambodzsával. És hogy miért? Hát mert oda akarok menni. (nevet) Az elején úgy utaztam, hogy vettem egy repjegyet aztán elindultam – alig szerveztem valamit. Egyeltelen biztos pont volt, hogy mindig kell egy jó hostel, no, meg a jó társasággal nem lehet mellényúlni. Mostanság amúgy is mindenki „utazósba’ tolja”, azaz mindenhol arról szól a fáma, hogy épp ki merre megy, mit érdemes arrafelé csinálni, mint valami élő tourinform. Persze helyben mindig bújtam a Pinterestet. Aztán egy idő után rájöttem, hogy azért egy minimális felkészülés kell. Mongóliában ismertem meg egy kanadai párt, akik már több mint 10 éve utazgatnak és blogolnak róla. Nekem ők a Biblia ilyen szempontból. Persze ilyen emberekből több millió van a neten, érdemes őket követni, lehet néha össze is fut velük az ember a nagy út során. 

Konkrét tippek terén a legfontosabb, hogy ne vigyél sok ruhát mert a felét úgyse fogod hordani, mobilnetet ne vegyél, a szálláson mindig van wifi, inkább élvezd az utat, este tudsz instára posztolni. Ja, és legyen nálad egy kis pálinka a gyomorbajokra. 

Végezetül hogyan győznél meg valakit, aki nem szeret utazni, mert túl sok nyűggel jár – miért érdemes? 

Ha valaki nagyon-nagyon de nagyon akar valamit, akkor a nyűg nem akadály! A nyűg gyorsan eltűnik, mikor az ember ráérez az utazás ízére. Jó dolog utazni, mert tanulsz belőle. Tanulsz másoktól, felfedezel olyan dolgokat, amit nagyon kevesen. És amikor az ember megszervez egy ilyen nagy horderejű utat és elindul… na, akkor majd lesz mit mesélni az unokáknak! 

Kövessétek Nusi utazós kalandjait Instagramon @nussancska

Az interjút @kedvemma készítette.

Képek: Sáfár Anna

A foci mindenkié

Piros-fehér-zöld csíkok az arcon, cider az egyik kézben és zászló a másikban. Amíg a magyarok bent vannak, nekik kötelező drukkolni, kiesésükkel azonban ki-ki visszatér a kedvelt csapataihoz. Bár a németek kiesésével csoportunkból senki nem jut be a negyeddöntőbe – ennyi erővel akár a magyarokat is továbbjuttathatták volna -, a tét egyre nő. Tőlem pedig egyre inkább hitetlenkedve kérdezi minden fiú barátom, hogy „Komolyan nézed? És tudod is mi történik? Azta.” Hát még ha azt is hozzáteszem, milyen tippet tettem és ki fogja rúgni az első gólt. 

Őszintén szólva az idei az első EB, amit rendesen nyomon követek. Sőt, az UEFA alkalmazásában is végig tippelgetem a bajnokságot, első gólszerző nevekre is teszek, akikről még életemben nem is hallottam. Amikor bejön, az a legnagyobb kezdők szerencséje, de ez titok. Viszont kezdem megérteni, miért izgalmas ez a szurkolói élet. Egyfelől természetesen  a hangulat mindenen túltesz. Nincs olyan bár, kocsma, étterem Budapesten, ahol meccsnapokon legalább egy  tévén ne lehetne követni az aktuális játékot. De ha valaki néhány meccs esetén csak otthon ül le a képernyő elé, ahogy azt én is többször tettem – hogy egyrészt teszteljem,a sport tetszik igazán vagy csak a hangulat, másrészt ennyi ideje a világon senkinek nincs,amennyi meccs az EB-n – egész hasonló élményben lehet része.

Mert közösen drukkolni valaminek klassz. Mert együtt örülni győzelem esetén felemel, a veszteség pedig együtt elviselhetővé válik. A foci tipikusan az a sport, ami nagyon könnyen összehozza az embereket, talán könnyebben, mint bármi más, mert egészen közismert, valamennyit mindenki hozzá tud szólni, még ha csak Ronaldo, Messi vagy Beckham nevével is. Ugyanekkor heves vitákat is ki tud váltani, amelyeken nekem néha muszáj volt magamban kuncogni. Ártatlan „Szerintetek mi lesz a döntő kimenetele?” kérdésem például olyan lavinát indított el kerettagokról, sikerekről, elfogult bírókról, hogy álmomban se gondoltam volna.  

A házi tippelgetős bajnokságunkban végül 7. helyen végeztem. A kompetitív énem kedvéért hozzáteszem, hat nagyon focis fiú előzött meg, úgyhogy ki tudok békélni az eredménnyel. Hát még ha nem felejtettem volna el útközben néhány meccsre tippet írni… bele kell jönni, na. Majd három év múlva megnyerem! Vagy nem. Viszont addig is, ha valaki megszeretne tanítani FIFA-zni…

@kedvemma

Egyenlő otthon – boldog otthon?

Mi a boldog otthon receptje? Biztosra veszem, hogy ez a kérdés sokunkban felmerült. Sorra vehetünk itt olyan nagy szavakat, mint az egészséges határok meghúzása, az őszinte kommunikáció, hasonló világkép vagy megegyező nevelési módszerek. S valóban, ezek mind-mind fontosak! De azt hiszem sokkal több vita ered a nem megfelelő helyen megnyomott fogkrémes tubusból, a feltornyosuló koszos edényekből és a szanaszéjjel hagyott szennyesből, mint a fennkölt, világ-filozófiai elmélkedésekből. 

Az IKEA középeurópai térségre fókuszáló kutatása is feltette nemrég ezt a kérdést, s megdöbbentő módon azt a választ kapta, hogy a megkérdezett magyarok 79%-a szerint a házimunka egyenlő megosztása hozzájárul mind a boldogabb párkapcsolat, mind a boldogabb otthon megteremtéséhez. Az otthoni élettel való elégedettség az általános elégedettségi mutató fontos szegmense, már pedig a legalacsonyabb pontszámot – mind az élettel való elégedettség, mind a nemek közötti egyenlőség érzésében – Magyarország érte el. A kiugróan magas szám vélhetően a mindenkit bezártságban tartó korona vírusnak köszönhető, azonban a covid maximum felszínre hozott egy egyébként évek óta szunnyadó tényszerűséget.

Ha megkérdezünk egy nőt, hogy mi a terve mára, feltehetőleg nem azt a választ várjuk tőle, hogy egy óra porszívózás. A nők azonban naponta közel egy órával több házimunkát végeznek, mint a férfiak, ami heti szinten majdnem egy teljes munkanapot kitesz. Leszögezem, hogy én nem vagyok a klasszikus női – férfi szerepek ellen, sőt! Remek, ha egy család, akár csak a gyermekek érkezése után, követni tudja és követni szeretné a hagyományos modellt, amennyiben az édesapa dolgozik, az édesanya pedig a családi tűzhely őre – annak legtöbb házimunkájával és gyereknevelésével együtt. 

Abban bizonyára mindannyian egyetértünk, hogy a XXI. századi nők szerepe nem korlátozódik csupán a ház és a gyerekek körüli teendőkre. Igazából kijelenthetjük: mi nők, jól kivívtuk magunknak! Az elvárásoknak közel lehetetlen megfelelni. Legyen diplománk, építsünk karriert, de ne legyünk túl törtetők, az visszataszító. A munka mellett szüljünk gyerekeket, viszont, ha gyerekeket szülünk, ne maradjunk sokáig távol a munkától. De ha visszatérünk dolgozni, egyből nekünk szegezik a kérdést, miért másnak szültük a gyereket? Az anyaság és a karrier mellett természetesen legyünk igazi vérbeli nők, akik egy átdolgozott nap után is örömmel tüsténkednek a konyhában, várják férjüket meleg vacsorával, miközben az igéző fehérneműk csak bevetésre várnak. Úgy tűnik nyertünk magunknak a korábbi időkhöz képest olyan fantasztikus új lehetőségeket, mint az edukáció vagy az egyenlőség a munkaerőpiacon, azonban mintha eközben a társadalom elfelejtette volna, hogy a nők napja is csupán 24 órából áll. 

A megoldás erre természetesen nem az, hogy a nőket visszaparancsoljuk a háztartásba. Az otthoni teendők tekintetében tízből csupán egy háztartásban teljesen a férfi feladata a házimunka és az együtt élő párok csupán egyharmada osztja meg egymás között a feladatokat. Az otthoni sztereotípiák még mindig aktuálisak. A nők főznek, vasalnak és takarítanak, a férfiak teszik rendbe az autót, viszik ki a szemetet. Nem meglepő, hogy a kutatások is ugyanezt a munkamegosztást erősítették meg, amellyel természetesen nincs is feltétlenül baj, én is inkább a mosogatást választom az olajcsere helyett. Azonban míg mosogatni minden este kell, olajat cserélni csupán évente szükséges. 

Az a tény, hogy az otthoni élet nem tűnik sokkal másabbnak, mint fél évszázaddal ezelőtt, meglepő, hiszen az élet egyéb területein a férfi női szerepekkel kapcsolatos attitűdök nagyon is megváltoztak. A párok nagy része hajlandó ugyan egymás területén alkalmanként besegíteni, de ez az igyekezet igencsak megcsappan, amint a házimunka hosszútávú megosztása kerül szóba. 

@kedvemma

Források:
https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/HTML/?uri=LEGISSUM:c10940 https://www.ikea.com/hu/hu/files/pdf/95/62/9562fce7/az-ikea-nemek-kozti-egyenloseget-vizsgalo-tanulmanya.pdf

Luxuscikk a méltóság?

Vatta, anyagzsebkendő, toalettpapír… ezek a legtöbb háztartásban megtalálhatók. A kérdés csak az, ki mire használja őket? Fiatal lányok és nők milliói maradnak ki világszerte az iskolából, a munkából, vagy kénytelenek azokon a napokon más eszközökhöz folyamodni, mert nem elérhetőek számukra az alapvető női higiéniai termékek. Ez röviden a menstruációs szegénység.

A havi vérzés a női lét természetes velejáróra – egy átlagos nő élete során körülbelül 450 alkalommal menstruál. De vajon összeszámolta már valaki, hogy ezalatt mennyit költ a menstruációjára? Az összeg több mint egy millió forintra rúg. Noha havi bontásban csupán pár ezer forintot jelent, a menstruációs szegénységben élő nőknek ez az összeg nem áll rendelkezésükre. Ahol dönteni kell, hogy étel legyen vagy befizetett villanyszámla, a higiéniás termékek hátra sorolódnak. 

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tapasztalatai alapján hazánkban a nők 30%-át érintheti a menstruációs szegénység, a jelenség azonban nehezen mérhető, mert az esetek többségében rejtve marad. A környezetük csak azt észleli, hogy a nők, lányok hiányoznak – többnyire igazolatlanul. A kimaradás gyakori oka, hogy menstruációs termékek hiányában gyakran fertőzésveszélyes körülmények között vészelik át ezeket a napokat, összevérzett ruháik miatt megszégyenítve. Az indokolatlanul sok iskolai hiányzás gyakran a tanulmányoktól való végleges elmaradás előszobája, s a munkahelyi betegszabadságok, szabadnapok száma is korlátozott. A folyamat tehát egy öngerjesztő kör: amennyiben egy nő havi rendszerességgel nem jut hozzá az alapvető intim higiéniai termékekhez, és kimaradozni kényszerül, nem kerül közelebb ahhoz, hogy ezeket a későbbiekben önerőből megvásárolhassa magának.

Több szervezet szívügyének tekinti, hogy megoldást találjon a kérdésre. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat #nemluxustáska kampány keretén belül országszerte tízezer rászoruló nőnek gyűjtött mindennapi higiéniai termékeket, a Magyar Vöröskereszt pedig az Always intim higiéniai márkával együttműködve a #lánybólnővé program keretén belül 18 millió forint értékű adományt osztott szét a mélyszegénységben élő fiatal lányok megsegítésére. A segítségnyújtás mellett fontos a menstruációs intelligencia fejlesztése is, ugyanis a felvilágosításnak hatalmas szerepe van abban, hogy a fiatal lányok ne kerüljenek kellemetlen szituációkba a menzeszük miatt. Elmaradott régiókban gyakran előfordul, hogy még a szülők sincsenek tisztában a női test alapvető működésével, nemhogy a gyerekek, sokan nőgyógyászhoz is csak első gyermekük születésekor jutnak el először.

A témát övező tabuk és stigmák miatt a társadalom nehezen nyit e probléma felé. A menstruáció közkedvelt “havibaj” szinonimája jól árulkodik arról, hogy valójában mit gondol e jelenségről a társadalmunk. Nehéz élethelyzetek és életutak talán elválasztanak minket egymástól, de a megértő segítségnyújtás ugyanolyan közel is hozhatna. 

@kedvemma

E cikk a szerző 2019. évi Cikkíró Pályázatra írt művének átdolgozott, aktualizált változata.