Könyv az atomi szokásokról

Amikor egy hosszú könyvet kevesebb mint egy hétbe telik elolvasni, az számomra elég jó jel. Az Atomi Szokások azonban nem csak „elég jó”, hanem „nagyon jó” könyv, mindenkinek javaslom, hogy sorolja be az “egyszer el kell olvasnom” kategóriába, mielőbb.  

Az önsegítés és az önfejlesztés egy örökös mókuskerék. Könnyű csapdába esni, hogy folyamatosan javítani törekedj az életeden, anélkül, hogy valójában megtennéd: túlságosan leköt, hogy elolvasd az ezzel kapcsolatos összes könyvet. Aztán olykor-olykor előkerül egy könyv ebben a műfajban, amely beváltja az ígéreteket, és óriási értéket nyújt olvasóinak.

A szerző – James Clear – ebben a könyvben igen meggyőző érveket és példákat mutat be mélyreható kutatásaiból, amelyek több területet, például sportot, művészetet, tudományt, üzletet, történelmet stb. felölelnek. Az elvei pedig nagyon praktikusak, jól elegyítve a példákat és néhány elgondolkodtató életfilozófiát is.

A szokások megváltoztatásának 3 szintje van:

  1. Változó eredmények – olyan eredmények, mint a fogyás, 5 km-es futás stb.
  2. Változó folyamat – olyan rendszerek és rutinok kidolgozása, amelyek segítik az embereket a célok elérésében
  3. Az identitás megváltoztatása – bizonyos hiedelmek megváltoztatása, amelyek cselekvéseket hajtanak végre.

A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy az emberek általában azzal a céllal indulnak ki, hogy megváltoztassák az eredményeket, ezért nem tudják fenntartani a szokásaikat. Az ötlet az, hogy először az identitás megváltoztatásával kezdjük – nem arról van szó, hogy az emberek mit akarnak elérni, hanem inkább arról, hogy mivé szeretnének válni. Amint az emberek az identitásra összpontosítanak, Clear azt mondja, olyan viselkedéseket fognak alkalmazni, amelyek valószínűleg ennek az identitásnak megfelelnek. A cél tehát nem az 5 km lefutása, hanem az, hogy futóvá váljunk. Ha a hangsúly az identitás megváltoztatásán van, a folyamatban bekövetkezett változások a helyükre kerülnek, ami mindenesetre az eredmények változásához vezet.

A szerző keretei a helyes szokások kialakításában a következők:

  1. Jelzések – triggerek és jelek a környezetben; nyilvánvalóvá kell tenned
  2. Vágyak – motivációk az üldözésre; vonzóvá kell tennie a szokásait
  3. Válasz – az általunk végrehajtott intézkedések; A szokásokat kissé könnyűvé kell tenni, majd fokozatosan meg kell erősíteni, hogy ne váljanak túl nehézzé egy menetben. Az egyszerűvé tétel nem azt jelenti, hogy könnyű dolgok – hanem annyi súrlódást kell eltávolítani, ami a kívánt dolgok megtétele útjában áll.
  4. Jutalom – visszajelzés, a vágyak kielégítése; a szokásokat kielégítővé kell tenni.

A szerző a keretrendszer minden egyes fenti eleméhez gyakorlati tanácsokat ad arra vonatkozóan, hogy milyen részeket lehetne megváltoztatni, hogy ezek az elemek hatékonyak legyenek. Például: a jelzések esetében a szerző olyan szempontokat fed le, mint a hely, az idő, és az is, amit szokás halmozásnak nevez (egy új szokás felhalmozása egy meglévő szokás fölé). Azt is támogatja, hogy vizuális jelzéseket helyezzenek el a terek mentén, hogy a környezet megfelelő legyen a szokások kialakításához. A vágyhoz olyan ötleteket javasol, mint a kísértés-csomagolás (mint például a Netflix nézése közben futópadra). E gyakorlati tanácsok során a szerző jó néhány elgondolkodtató érvet ismertet, amelyekre lehet, hogy igent bólint. Egy fejezetben azt mondja, hogy minden viselkedésnek van egy felszíni szintű vágya és egy mélyebb mögöttes indítéka – a túlélés, az energiatakarékosság, a társadalmi elfogadás, a szaporodás stb. Sok terméket azzal a céllal fejlesztettek ki, hogy kielégítsék az ilyen veleszületett vágyakat (például: Instagram – nyerje el a társadalmi elfogadottságot). A szokások az ősi vágyak modernkori megoldásai, a régi bűnök új változatai. És miközben ezekbe a szempontokba mélyedik, számos mítoszt is feldúl a szokásképzés körül, például: a szokás elsajátításához a kulcs az ismétlés, nem a tökéletesség.

Érdekessé teszik ezt a könyvet ezek a konkrét megfigyelések és elemzések a történelemből, művészetből vett példákból. A könyv nagy jelentőséget tulajdonít a szokások kialakításának „hogyan”-nak, némi útmutatást adva még a célok megfogalmazásához is (vagy inkább a célok megfogalmazásához). rendszerek). Valójában a szerző megcáfolja a célok gondolatát, de inkább a rendszerekre összpontosít. Azt mondja, hogy agyunk szereti a kihívásokat, de csak akkor, ha a kihívások az optimális nehézségi zónán belül vannak. Olyan kihívás, amely ésszerűen elérhetőnek tűnik, ha az alany erőfeszítéseket tesz.

Míg a szokások kialakítása a könyvek nagy részét képezik, a szerző a szokások fenntartására is kitér. Azt mondja:

„A siker legnagyobb veszélye nem a kudarc, hanem az unalom.

Hajlamosak vagyunk feladni szokásainkat, mert nem okoznak örömet számunkra, miután rutint alakítottunk ki. Újdonságra vágyunk – a rossz szokások függőséget okoznak, mert állandóan újdonságot adnak. Az egyetlen módja annak, hogy naggyá válj, ha beleszeretsz a mindennapi szokásaidba.”

A Könyvajánlót @kedvemma fordította.

Forrás: https://tribuneonlineng.com/review-of-james-clears-atomic-habits/

Nagy Ön, kicsi te

A személyes névmások írásmódjával kapcsolatban számtalan tévhit él az írásgyakorlatban. Illetve nem tudom, hogy ezek tévhitek valójában vagy műmodorosságok, ahogy azt sem, hogy igazából melyik rosszabb a kettő közül. Vannak, akik minden személyes névmást nagy kezdőbetűvel írnak, mások mindent következetesen kicsivel – biztos nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy egyik sem helyes. 

A személyes névmások alapvető írásmódja mindig kisbetűs: te, neked, vele, mi. Akkor mégis mi gond?  

Feltehetőleg onnan eredeztethető ez az otromba nagybetűsség, hogy anno, a levelezés során nemcsak a megszólítást írtuk nagy kezdőbetűvel, hanem a szövegen belül is választhattunk: megtiszteljük-e a második személyű személyes névmásokat, no, meg a szívünk választottját vagy üzleti partnerünket a Te, Veled és társai nagybetűs írásával. Tény, hogy a nagybetűs írásmód a fokozott tisztelet érzékeltetésére szolgál, így az Ön nagybetűvel írása ma már kérdésen felül áll, ám nyelvtanilag, ha egy hivatalos levélben kis kezdőbetűvel írjuk az ön szót, nem követünk el helyesírási hibát – bár a címzett valószínűleg udvariatlannak fog tartani bennünket. Hangsúlyozom azonban, hogy a kis kezdőbetűs írás nemhogy nem számít nyelvi értelemben vett hibának, hanem az a helyes. Ha irodalom esszét írnánk, a tanárnő lepontozná minden egyes nagybetűs kis aranyos modorosságunkat. 

Manapság azonban ezekre fittyet hányva nem csak a tiszteletteljes Ön megszólítás során használunk nagybetűket, hanem átvittük a csodás internetes kommunikációnkba is. A helyesírási szabályzat csak a megszólított személyére vonatkozó névmásokat íratja nagy kezdőbetűvel, s azt sem kötelező érvénnyel, csupán mint lehetséges opciót tünteti fel. Sokan azonban a többi névmást is nagybetűvel írják, mondván, egy harmadik személynek is megadható a tisztelet, vagy éppenséggel saját maguknak is. Az Én nagybetűvel írása azonban nem vet túl jó fényt írójára. 

A probléma tehát akkor van, ha már a meglevő gyakorlatot is rosszul alkalmazzuk. Nemegyszer előfordul, főként hozzászólásokban vagy influencerek posztjaiban, hogy a személyes névmások nagy kezdőbetűvel éktelenkednek: „Írjátok meg, Nektek mi a nyári tervetek?” Hát, Nekem, semmi. És még lehet hova fokozni, ennél már csak a megszólítások nagybetűs írásmódja jobb: Hozzá, Vele, Szerelmem. Menten nyíljon meg alattam az Instagram. 

Megyek, lekisbetűzök mindenkit. 

@kedvemma: morcos

Forrás: a negyedikes nyelvtanóra és a https://helyesiras.mta.hu

Hogyan instázz jól?

A „Társadalmi Dilemma” című filmben megszólaltatott Facebook, Instagram, Pinterest fejesek mindegyike teljes magabiztosággal jelenti ki: ő nem rendelkezik felhasználói fiókkal ezen felületeken, sőt, a gyerekeiknek sem engedik a regisztrációt. Tisztában vannak azzal, hogy mit tesz velünk a social media. Sok közösségi média cég úgy jár sikerrel, hogy a lehető legtöbb figyelmünket leköti, majd egyszerűen kiárusítja a legtöbbet licitálóknak. Ahogy a mondás tartja, ha nem fizetsz a termékért, te vagy a termék.

Vannak, akik egy alternatív valóságot építenek fel közösségi hálóikon: sok ezer Facebook „baráttal”, vásárolt vagy kétes applikációkon keresztül szerzett kamu követőkkel bástyázzák körbe magukat.

Ugyanezen emberek a like-okat számolgatják és nem áll tőlük távol, hogy letöröljenek olyan posztokat, amelyek nem teljesítenek „elég jól”. Előfordulhat az is, hogy egy-egy kép kirakása előtt sokszor átgondolják, ki merjék-e egyáltalán tenni a fényképet, hiszen az nem „tökéletes”.

Ed Sheeran egy interjúban egyszer azt nyilatkozta, hogy akárhányszor azt látja, hogy valaki egy szelfiet posztol, megkérdezné tőle: minden rendben? Véleménye szerint ez egy kétségbeesett próbálkozás arra, hogy egy rossz nap, önbizalomhiány vagy bármi súlyosabb probléma árnyékát elhalványítsák a bókoló hozzászólások. 

Pedig a probléma ennél mélyebben gyökeredzik. Hiszen a social mediának megvan az a tulajdonsága, hogy azon keresztül beállított, tökéletes életekbe nyerhetünk betekintést. Mindenki a szép pillanatait igyekszik megosztani és ezzel önmagában még nem is lenne semmi gond – csak tudni kell a helyén kezelni. De miért van mégis az, hogy számos emberből mindez utálatot, irigykedést és végső soron gyűlölködést vált ki saját maga iránt? Az én életem miért nem ilyen tökéletes? – teszik fel ennek eredményeképp sokan a kérdést. A social media pszichológiájáról külön értekezéseket lehetne írni, ám én most arról szeretnék beszélni, hogy hogyan lehet jól használni ezeket a felületeket.

Hiszen a nap végén mindez csak egy eszköz, amit vagy uralunk vagy hagyjuk, hogy minket uraljon. 

Volt a szerkesztőségünkből olyan, aki információforrásként tekint rá, vagy kalligráfia rejtelmeit, új recepteket onnan sajátított el.  Előfordult olyan is, aki kifejezetten lélekápolásra használja, feltöltő, motiváló oldalakat követ, és bizony valaki most törölte le az egészet, mert nem tudta jól érezni magát használata közben.

Nekem az Instagram egy olyan felület, ahol kiélhetem a kreatív energiáimat. Teljesen hullámzó, van, hogy hetekig nem teszek ki semmit, van, hogy mindennap megörökítek valamilyen hangulat-pillanatot. De ez pont az, ami: egy pillanat. Nem aggódok azon, vajon tetszeni fog-e másnak, mert ha nem tetszik, kikövet. Szóval szerintem így lehet „jól” instázni, ha mintegy képes naplóként használod a neked fontos pillanatokra. A barátaid úgyis ezekre kíváncsiak. 

ui: tegyél szívességet magadnak és töröld ki azokat a facebook és insta „barátaidat”, akikkel nem ülnél be bármikor szívesen egy kávéra valahova. 

@kedvemma

Két hetem a Tinderen

Mindenkinek van egy ismerőse (vagy legalább ismerősének az ismerőse), aki Tinderen ismerte meg a jövendőbelijét és épp most házasodnak. Akik évek óta járnak. Aki hosszú, reménytelen ismerkedések után, esetleg poénból töltötte le az alkalmazást és hopp – derült égből szerelem. Aztán ott van az a tábor is, aki élből elutasítja, egyéjszakás kalandok fertőjének könyveli el. Hol az igazság? Vélhetőleg a kettő között. 

Becslések szerint a Tinderen nagyjából 50 millió felhasználó naponta 30 milliárd alkalommal áll párba. Próbáltam volna ezeket a csillagászati számokat valahogyan vizualizálni, de csak addig jutottam, hogy 1 kiló rizsben nagyjából 50 ezer szem van, tehát a szemléltetéshez ezer zacskóra lenne szükség – kezdjetek ezzel, amit szeretnétek. Egyből azon is elgondolkoztam, hogy talán épp ennek a nagy merítésnek köszönhető, hogy mégsem olyan sikeres a Tinder. A bőség zavara, ugye… Már Örkénytől is megtanultuk, hogy a választék tud csalóka lenni. Mondjuk a Tinderen még csak fel sem kell próbálni azt a bizonyos kalapot, hiszen másodpercek alatt húzunk valakit jobbra vagy balra. Egy fogalom is kialakult a jelenségre, a „face-ism”, amikor kizárólag az arcról nyert benyomások alapján hozunk egymás megbízhatóságával kapcsolatban ítéleteket. Ehhez mindössze 0,1 – 0,3 másodperc kell! Érzed már a nyomást? 

A több Tinderen töltött idő kritikusabbá és érzékenyebbé tette a felhasználókat, ezzel párhuzamosan persze nőtt azoknak a száma is, akik unaloműzés vagy önértékelésük növelése miatt regisztráltak a társkereső alkalmazásra – főleg a pandémia alatt. A mi Tinder történeteinket inkább a kíváncsiság motiválta, térjünk rá arra, amiért a legtöbben erre a cikkre kattintottak: a saját tapasztalatokra. 

A Tinder karrierem 2 hétig tartott, évekkel ezelőtt. Feltöltöttem magamról szeméremsértést nem megvalósító képeket, leírtam egy teljesen random mondatot a bio-ba és nem kötöttem össze az Instagrammal, hiszen – mint azt tapasztalt tinderezőktől megtudtam – lányoknál ez a követőszerzés egyik kiemelt módja, ami távol álljon tőlem.

Az első tanulságom az volt, hogy a Tinder melós!

Ha nem húzogatsz folyamatosan embereket, akkor az egész projekt megáll, értelemszerűen jobbra pöccintés nélkül nincsenek párba állások sem. Amennyiben viszont rendszeresen pörgeted, ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani a sok potenciális lovaggal. Főleg, hogy én az a tinderező voltam, aki mindenkinek válaszolt és amikor letöröltem, mindenkinek megírtam, hogy pá. Köszönöm, de miattam inkább ne szülessen egy új főgonosz. 

Ha valaki túljut a 0,1 másodperces „face-ism” mércéjén, Damoklész kardjaként még mindig ott lebeg felette az első mondat súlya. Azaz a hogyan írjuk rá a lányra (vagy a fiúra, hajrá csajok) az, ahol roppant szerteágazó tapasztalataim szerint könnyen el lehet rontani. Az én profil-leírásom a pattogatott kukoricával volt kapcsolatos (bele se megyek), ezért mindenki, aki arra csapott le, aranyos volt. Semmi fogódzkodót nem adott a profilom, értékeltem az erőfeszítést. Az összes „mizu?” jellegű kérdéssel azonban nem tudtam mit kezdeni, a vicces pick-up line-okon pedig azért jót mosolyogtam.

A lényeg szerintem itt is a stílus, alapvetően nem gondolom nehezebbnek, mint élőben nyitni valakinél.

Ha nem játszod meg magad egyik oldalon sem, akkor a két szituáció eredményének nem kéne nagyban eltérnie. Beszélgetéseket hosszasan fenntartani pötyögve azonban nem túl ideális, főleg ismerkedési célzattal, ezért talán érdemes mielőbb elmenni találkozni. Azért talán, mert nálam nagyjából itt ért véget a dolog. Két hét nézelődés után letöröltem az alkalmazást – miután mindenkitől szépen elköszöntem, ugye.

Azaz majdnem mindenkitől, mert ott volt a kivétel, aki erősíti a szabályt.  Szerencsére valakit nem tántorított el a “nem szeretnék Tinderről ismerkedni” etalon mondatom, így végülis ha úgy vesszük pár hónappal (!) később lett Tinder randim! Azért az autójába beszállva megjegyeztem, hogy “kérlek, ne rabolj el”… Értitek, csak a miheztartás végett. Noha nem leszek én az az ismerős, aki miatt mostantól a Tinder kapcsolatok sikerességére lehet hivatkozni, a kedvenc bögrémet neki köszönhetem (és persze sok mást is).

Mi a tanulság? A Tinderen egy csomó jófej embert meg lehet ismerni, minden tét nélkül. Teljesen el tudom képzelni, hogyha valaki komoly szándékkal regisztrál, el tud vele jutni egyből a kettőbe. Egy próbát mindenképp megér! De azért legyetek óvatosak.

@kedvemma

Produktív nyár?

A terveink néha nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Ez akkor fájdalmas, ha láttuk, tudtuk előre a következményeket, el is háríthattuk volna őket, de bíztunk abban, hogy esetleg elmaradnak. Rengetegen várnak más eredményeket úgy, hogy közben a tetteiken mit sem változtatnak. Noha néha derült égből nem csak mennykő, hanem valami jó dolog is lecsaphat, ez azért általában nagyon ritka. 

Előttünk a nyár, ami ugyan legtöbbünknek munkával (is) telik, de azért mégiscsak hosszabbak a napok, nem vagyunk négy fal közé zárva, programok egész arzenáljából lehet válogatni, még a munkaidő után is. Ám ugyanekkor ilyenkor sokan megijednek a hirtelen nyakukba szakadt szabadságtól, vagy a nyomástól, hogy lebilincselő programokat kell szervezniük. Mi van akkor, ha nem szeretnél szórakozni egész nyáron, hanem fókuszáltan a céljaid felé haladni? – kaptam meg ezt a kérdést egyik barátomtól a héten. Nos, arra jutottam, hogy ennél tökéletesebb időt ehhez keresve sem találhat. 

Ugyanis a nyár nem a pihenésről szól. Nem a pihenésről szól, abban az ideális esetben, ha valaki egész évközben megadja a testének és a lelkének a szükséges törődést.

Nem kimerülten, túlhajszoltan zuhan be a nyári hónapok ringató ölébe, hanem csupán egy újabb évszakváltásként konstatálja. Ha valaki még abban a szerencsés helyzetben van, hogy egyáltalán nem, vagy nem teljes állásban kell dolgoznia, elképesztő eredményeket érhet el 2 hónap energiaráfordítással – bármi is legyen a cél. Persze szuper az a szünidő is, amikor két utazás között pusztán annyi idő telik el, ameddig egy bőröndöt kipakol és tiszta ruhákkal bepakol az ember lánya, szerintem nem is realizáljuk, hogy produktívan mennyire értékesen lehet tölteni a nyári hónapokat. 

Például egy új nyelv alapjait intenzíven megtanulni. Elsajátítani egy új hobbit. Formába kerülni, nem a strandolás miatt, az egészséged miatt. Elindítani egy blogot vagy YouTube-csatornát. Keresni valamilyen nyári iskolát és egy továbbképzést elvégezni. Venni a bátorságot és elkezdeni terápiára járni. Felújítani, kipofozni a lakást. A benne lévő bútorokat, átfesteni, lecsiszolni. Önkénteskedni, rendszeresen, amire évközben nem feltétlen van idő. Besegíteni kisgyerekes barátoknál, hogy ők is kivehessenek 1-1 napot a nyáron. Megtanulni meditálni, jógázni, vagy bármilyen relaxációs technikát. Átmeneti örökbefogadóként kiskutyát, kiscicát, kisnyulat gondozni. A lista végtelen. 

De a szabad hetek másra is nagyon hasznosak.

Elő lehet venni azokat a kérdéseket, amelyekre néha magunk is félünk választ kapni.

Hónapokat, vagy akár éveket el tudunk tölteni úgy, főleg felnőttként, hogy a munka-egyetem-család triumvirátusa mögé rejtjük ezeket. Gondolok itt a világ-nagy-kérdéseire (ki vagyok? mi a célom? mi tölt fel? és társai) valamint az egyszerű hétköznapiakra is, mint úgy töltöm a szabadidőm, ahogy szeretném? Azok az emberek vesznek körbe, akik szeretném, hogy körbevegyenek?

Szeptemberre meg lehet a válasz…

@kedvemma

A férfi, aki kétszer halt meg

Nem sűrűn fordul elő, hogy egy könyv első részét követően egy héten belül elolvassam a folytatást is és mindkettőről könyvajánlót írjak! Leginkább azért, mert két regény megjelenése között általában legalább egy évnek el kell telnie, de szerencsére erre a vonatra én már akkor pattantam fel, amikor bőven megjelentek, ezért nem kellett egy percig sem várakoznom. Nem úgy, mint a harmadik résznél, ami majd ősszel érkezik, pedig legszívesebben a hétvégén olvasnám is. 

Az első könyv lezárultát követő csütörtökön újra együtt a nyomozóklub. Elizabeth levelet kapott egy régi kollégájától, aki fontos szereplő volt a nő életében. A férfi most a segítségét kéri egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyben ellopott gyémántok és egy rettegett maffiafőnök is szerepel, és ami miatt veszélyben forog az élete. Miközben egyre nő a halottak száma, Elizabeth csatasorba állítja Joyce-t, Ibrahimot és Ront a kíméletlen gyilkos utáni hajszában és ha még a gyémántokat is megtalálnák, az lenne csak az igazi ráadás. Ezúttal azonban egy olyan ellenséggel néznek szembe, akinek nem jelentene különösebb gondot eltenni négy öregembert az útból. A kérdés az, vajon képes lesz a csütörtöki nyomozóklub elkapni a gyilkost, mielőtt ő kapná el Elizabethéket? 

Annyira a szívemhez nőtt az első könyv, hogy máris vettem le a polcról a másodikat, mert nem bírtam elszakadni a nagy négyestől. Ezt a részt még gyorsabban ledaráltam, mint az elsőt. A krimiszál ezúttal személyes, ezért a kedvenc nyugdíjasaim nem csak hobbiból, hanem belső „kényszerből” is nyomoznak. Sok minden kiderül a legrejtélyesebb főszereplő múltjáról, amiből nem fogok semmit sem elárulni, mert olyan hatalmas spoiler, hogy az első részből felmerült kérdéseket is helyreteszi. 

A szereplőket persze sokkal jobban megismerjük, továbbra is karakteresek, kitartóak és erősek, azonban a hibáik, nehézségeik is előtérbe kerülnek ebben a részben.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a négyes egyik tagja egy majd’ 50 éven át praktizáló pszichiáter, s ebben a részben bizony szükség van a szakértelmére: néhány szereplő akaratereje alatt mélyen gyökerező fájdalmak szunnyadnak. A nyomozóklub tagjai mindazonáltal nem félnek belevágni az újba, az ismeretlenbe, s ezúttal is egyenlő arányban keveredik a krimi szál és a négy nyugdíjas rácsodálkozása a XXI. századra, megtörténik például első találkozásuk az Instagrammal. 

Fordulatos, izgalmas történet tele sziporkázóan szellemes párbeszédekkel és szeretnivaló figurákkal, akik imádják, ha zajlik körülöttük az élet. És ami a legfontosabb: arany szívük van. A barátságuk, a szerelmük mindennél többet ér, még akkor is, ha ezúttal önmagukat kell legyőzniük…

@kedvemma

Kép forrása: Index

Hol a „reset” gomb?

Bajban vagyok, mert az utóbbi időszakban teljesen megbillent az életem klassz kis menetrendje, ami mostanra rányomta – ha nem beleégette – a bélyegét hangulatomra is. Nincs hónap első napja, se hétfő, pláne nem új év, ám ez most mégis egy új kezdet. Ne legyek drámai, de a helyzet hatalmas fejfájást okoz! Mármint nem viccelek, akkora fejfájás közepette írom ezt a cikket… ezért ezennel megnyomom inkább a reset gombot. 

Néha olyan magasra tudnak csapni a hullámok, hogy a kapitányhídról nem látunk messzire, csak az éppen aktuális monstrum közepette próbálunk kormányozni és drukkolunk, hogy a benntartott nagylevegő kitartson a vihar végéig. Így csak ideig-óráig lehet üzemelni, és ha kicsit elül a vihar, feltétlen számba kell venni a hajónkon bekövetkezett károkat, kihalászni a tengerbe potyogott rakományt és kifújni magunkat. 

Mit is jelent ez a valóságban? Azt, hogy mindannyian megcsúszunk néha a terveinkben, a feladatainkban, az edzésünkben, a háztartásban… vagy épp mindezekben egyszerre. Ennek két fő oka lehet. Az egyik, hogy nem jól mértük fel a saját kapacitásainkat. Túl sokat vállaltunk vagy nem tudunk nemet mondani, ezért olyan feladatok, programok is landoltak a határidőnaplóban, amelyeknek nem kellett volna. Márpedig túl nagy rakománnyal nem érdemes nekiindulni a tengernek, mert félő, hogy elsüllyed tőle a hajó. A másik ok viszont legtöbb esetben rajtunk kívül áll: egy váratlan esemény, új élethelyzet, segítségre szoruló barát, az élet kiszámíthatatlan kártyája, amelyre hirtelen, csapot-papot eldobva kellett reagálni. Előfordulhat, hogy több olyan helyen kell egyszerre helytállnunk, amiből csupán egy is teljes embert igénylő feladat lenne.

Zsonglőrködünk egy ideig, amig szép lassan a földre potyognak a tányérok és ott állunk üres kézzel, összetört cserepek között. 

Ilyenkor könnyen megvághatjuk magunkat, nehéz visszaállni a rutinba, ha egyszer elvesztettük. Félreértés ne essék, a rutin alatt nem az unalmas, kőbevésett, minden spontaneitást mellőző, szürke hétköznapokat értem, hanem az alapvető jószokásokat, egészséges életmódot és harmonikus egyensúlyt, amit sokan – többek között én is – hosszú évek tudatos munkájával alakítottak ki maguknak. Hát jól sutba dobtam az elmúlt egy hónapban… kérem vissza! 

Konstruktív lány vagyok, úgyhogy következzen, hogy mit teszek:

  1. összeszedem, hogy milyen teendőim lógnak a levegőben, jó öreg listába rendezem, előrevéve azokat, amelyek határidőhöz kötöttek / ráérnek ugyan, de nyomasztanak
  2. kitakarítok, főleg az íróasztalom környékét nézem át mélyebben
  3. magamat is rendbe kapom, levezetésnek pamper night 
  4. a következő néhány napban rettentő szigorúan veszem az étkezések időpontját, tápláló életeket csinálok, lefekszem időben és sportolok 
  5. engedek a szigorból, amint visszaállt az egyensúly

————

Jelentem, hogy időközben eltelt egy hét és ez az 5 pont aranykombó! Viszlát gödör, viszlát medence alja, hello nyár! 

@kedvemma

A csütörtöki nyomozóklub

Egy békés nyugdíjasotthonban négy valószínűtlen barát minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkosságokról beszélgessenek. S bár Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron már a nyolcvanhoz közelítenek, van még pár trükk a tarsolyukban, a saját szokatlan eszközeikkel nagyon könnyen megkedveltetik magukat az olvasóval. 

A szereplők imádnivaló nyugdíjasok, hihetetlen élettapasztalattal maguk mögött, akik párhuzamosan küzdenek az öregedés elfogadásával, szeretteik elvesztésével és a gyilkos(ok?) elfogásával. Hiszen amikor hirtelen kegyetlen gyilkosságok történnek a saját otthonukban, a szórakozásból összeülő csütörtöki nyomozóklub egy aktív nyomozás kellős közepén találja magát és kénytelen a rendőrséggel együttműködni.

A történet kellemesen csordogál, a szereplőket gyorsan meg lehet kedvelni, miközben jól szórakozunk és könnyen odaképzeljük magunkat közéjük. Ahogy annak lennie kell, fejezetről fejezetre derül ki valami, amitől azt hinnénk, egy szál megoldódott, de nem! Még kuszább lesz az egész történet és csak a legvégén derül fény a teljes igazságra.

Ha nem krimiként tekintek erre a könyvre, akkor telitalálat! Nekem így is az volt, mert nem szeretek se horrort nézni, se lélekszaggató könyvet olvasni. Ám mielőtt valaki leveszi a könyvespolcról, meg kell említeni, hogy ne egy véres krimire számítson. Noha itt is van gyilkosság, feszültséggel és fordulatokkal teli nyomozás, kaland meg izgalom, még ezek is olyan… kedvesen történnek. A múltbéli titkos események megmutatják a jelenbeli rejtélyek okát – sokszor gondoltam magamban, hogy tulajdonképpen megértem, ki miért tette, amit tett. Így fordulhatott elő az, hogy néha együtt nevettem a szereplőkkel, máskor pedig sóhajtoztam szívszaggató vallomásaikon.

Richard Osman mesterien játszik az olvasó érzéseivel, hiszen ebben a történetben a klasszikus értelemben vett nyomozás inkább mellékszál, főszerepet a sorok között megbúvó, mély lélektani mondanivaló kap.

Az a fajta, amely után az ember elgondolkodik és átértékeli kicsit magában a saját miértjeit. 

Élveztem ebben a nyugdíjas közösségben lakni pár hétig, pedig még elég messze vagyok tőle!

A könyvből második rész is készült (hamarosan olvasom is), a harmadik rész ősszel várható, ha pedig valakit még eddig se sikerült volna meggyőznöm, a csütörtöki nyomozóklub filmjogait Steven Spielberg vette meg. 

@kedvemma

A kép forrása: 168 Óra

„Hustle culture” – a siker mindenek felett? 

Az elmúlt pár évben azt veszem észre, hogy a barátaim közül egyre többen igyekeznek rálicitálni egymásra az elfoglaltságokat tekintve, s az utóbbi időben egészen elképesztő léptéket öltött e jelenség. Lépten-nyomon elcsípek olyan beszélgetéseket, amelyekben büszkén mesélik ismerőseim, hogy egész héten csak négy órákat aludtak, mostanság heti ötven órát dolgoznak és ma elfelejtettek enni, csak egy alma van bennük. Büszkeséggel tölti el őket, hogy mennyire rettentően, mérhetetlenül túlhajszoltak és arccal rohannak a kiégés felé. 

Számomra ez teljességgel érthetetlen. Természetesen én is tapasztalom azt a nyomást, amelyet a társadalom előszeretettel pakol a nyakunkba. Nem véletlenül lettek rá fogalmak is: a FOMO-tól (fear of missing out, a kimaradástól való félelem) a kapunyitási pánikon át egészen a hustle culture kifejezésig. Ám ugyanekkor azzal is tisztában vagyok, hogy van egy minimum, amelyet alapvetően nem áldozhatunk fel a siker oltárán. 

A bevezetőben említett ismerőseimtől sokszor megkapom reakcióként, hogy de jó neked, hogy van időd rá. Kevés dolog tud annyira felhúzni, mint ez a mondat. Szeretném, ha realizálnák, hogy

nekik is lenne idejük rá, ha beosztanák azt vagy prioritást élvezne náluk az adott tevékenység, amire én általában nagy logisztika árán időt szánok.

Itt nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Például a színházba járás nálam épp nem éli reneszánszát, ezért amikor az egyik barátom a hónapban már negyedszerre megy színházba és megjegyzi egy könyv-élménybeszámolóm után, hogy „de jó neked, nekem nincs időm olvasni”, bátran válaszolhatom: mert épp színházba jársz helyette. Szinte láttam, ahogy felkapcsolódott a villanykörte a fejében. 

Miért rettentően fontos ez? Nos, azért, mert ha úgy kezded szemlélni az életed, hogy arra van időd, amire szeretnéd, hogy legyen két hatalmas változás megy végbe. Egyrészt, megtanulsz priorizálni a teendőid között, értelmesen beosztani az idődet és ténylegesen átgondolni, hogy mire szánsz belőle. Ehhez hozzátartozik az is, hogy tudj nemet mondani, le tudj tenni dolgokat és választani tudj a végtelen lehetőség közül, amelyet felkínál az élet. Másrészt, felismered, hogy rajtad áll, hogy mire irányítod a fókuszt! Ez egyben rettentő felszabadító és ijesztő.

Hiszen így a te életed valóban a te felelőséged, nem lehet a kifogások kényelmes ölébe bújni.  

A legtöbb esetben tulajdonképpen erről van szó. Időnk arra van, amire szeretnénk, hogy legyen… itthagyom még egyszer, hadd ülepedjen ez a mondat. 

!!Figyelem!! Természetesen van olyan élethelyzet, amikor mindez egész egyszerűen nincs így. Előfordulhat, hogy valaki olyannyira leterhelt, sűrű, kilátástalan időszak közepette próbál boldogulni, a tőle telhető legjobbat nyújtani, hogy bármi egyéb nem fér a tányérjára.  Érezheti magát akár rajta kívülálló, családi, egészségügyi okok miatt is gúzsba kötve. Semmiképp nem szeretnék senki hátán pálcát törni, bízom benne, hogy pont annyi terhet kapott, amennyit el tud hordozni magával. Ám ha beszélgetni szeretnél valakivel, az üzeneteim nyitva állnak. 

@kedvemma

Kisasszonyok – nagy tanulságok 

Tudom, tudom, tudom, le vagyok maradva, de a hétvégén végre eljutottam addig, hogy megnézzem a 2019-es Kisasszonyokat és ejha! Gyanítom, hogy mindenki látta már rajtam kívül, úgyhogy nem is filmajánlót szeretnék írni, hanem egyfajta összegzést. Mert a film sok pontján is megérintett! Vigyázat, spoiler következik. 

Egyből belecsapok a közepébe: nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy a két főhősünk, Jo és Laurie a film végén nem egymás mellett köt ki. És nem (csak) azért, mert a romantikus lelkem hollywoodi happy-endek formálták!! Látunk egy fiatal nőt és férfit, akik a gyerekkorból kijövő félben együtt töltik idejük, napjaik nagyrészét. Teszik mindezt a családjaik körében, egymás legközelebbi családtagjait támogatva. Persze az egyik fél szerelembe esik, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a másik pedig kategorikusan tiltakozik a dolog ellen. Egy ilyen állapotot fenntartani csak ideig-óráig lehet, hiszen teljesen felemésztő azt tettetni, hogy nincsenek mélyebb érzéseid a barátod iránt. Ahogy azt is, hogy mindezt nem veszed észre. 

Na, de ez a lényeg: Jo nem akarja észrevenni az orra előtt lévő szerelmet. Nem csak a másik fél érzéseit, a sajátjait sem. Rájön, hogy valójában a szerelem és a szeretet között rettentő vékony a határ, és a 2019-es adaptációban ekkora megírja minden szerelmes levelek legszerszerelmeslevelebbikét – amely persze már elkésve érkezik. Időközben Laurie már tudomásul vette a visszautasítást és továbblépett. Ráadásul milyen irányba!! De ezt nem áruljuk el, nézzétek meg a filmet.  

Két tanulságot viszont megragadtam belőle, amelyben szerintem mindannyiunknak lenne hova fejlődni.

Először is, a levél. A levél, amely Jo részéről bizonyos fokig megalkuvást jelent ugyan, de mindeközben akkor és ott őszinte magával – életében talán először. Előtte – sok évet felölelő – másfél órán át hallgattuk, ahogy ő nem fog megházasodni, neki soha nem lesz férje, a nővérét el akarja szöktetni az esküvőjéről. Annyira leköti, hogy a kor szellemével szembemenve független, önálló, hajadon nő legyen, hogy maga előtt is titkolja: igazából nem erre vágyik. Néha magunknak se ismerjük be, ha valami olyasmi után vágyakozunk, ami ijesztőnek vagy elérhetetlennek tűnik… inkább elhitetettjük saját magunkkal és a világgal, hogy tulajdonképp miért nem vágyunk rá, miért nincs szükségünk rá, és végsőroson önnön magunkat beszéljük le az egészről. Hányszor van ilyen? Velem rengetegszer! Miért csináljuk ezt…?

Másodszor, a film zseniálisan bemutatja, hogy ha ott van egy lehetőség, akkor őszintének kell lenned magaddal meg a másikkal különben lehet, hogy mire elég bátor leszel hozzá, már eltűnik. (Mert feleségül kéri a húgod.) Ilyenkor mindig azon gondolkozom, hogy nem sokkal rosszabb kimondatlan érzések, szavak közepette leélni az életünket, mint őszintének lenni és vállalni a potenciális vele járó kudarcokat? Költői kérdés. De, sokkal rosszabb. 

Ha ezzel most esetleges párkapcsolatok lavináját indítottam útjára, akkor szívesen, és hívjatok meg az esküvőre, írok egy köszöntőt! 

@kedvemma 

Kép forrása: Variety