Hol vagy, Istenem?

Hívőnek lenni kicsit olyan, mintha kint lennél a tengeren: néha minden nyugodt, napfényes és gyönyörűen süt a nap. Magadba szívod a levegőt és elfelejted a nyugtalanságot. Aztán jön egy kisebb-nagyobb vihar és szem elől téveszted a napot. Ilyenkor gyakran csak a felhőkre koncentrálunk, és elfelejtjük, hogy nem végleg tűnt el a nap. Vagyis, amikor nem érzékeljük a körülmények miatt Istent, azt érezhetjük, hogy tulajdonképpen nincs is ott.

De hogyan lehet ezen segíteni? Mi történik, ha én próbálkozni szeretnék, hogy elérjem? Emberek vagyunk, erősen érzelem-orientált teremtmények. Ráadásul egy kapcsolatról van szó. Csakhogy egy fizikailag nem látható, nem tapintható személlyel. Mire tudunk ilyenkor támaszkodni? Tapasztalatból tudom, hogy az ember képes ilyenkor arra gondolni, hogy talán maga a Jóisten az, aki nem szeretne velünk kapcsolatba lépni. Az Ő döntése, hogy nem találkozunk.

Én egy dologba tudok kapaszkodni: ha valóban Isten képmására teremtettünk, kell, hogy legyen valami kölcsönös bennünk. Tehát, ha teszel egy gesztust Isten felé – akkor ugyanúgy, mint az embereknél- ez valamilyen reakciót ki fog váltani. Habár Isten tudja, hogy mit érzünk, ettől függetlenül más, ha megfogalmazzuk neki a bánatunkat, ha elmondjuk neki, hogy hiányzik. Azt hiszem, ezt tenném első lépésként. Ha távol vagyunk a nekünk kedves személyektől, ők is hasonlóan hiányoznak. De ugye, mekkora a különbség, ha ezt csak sejtik, vagy ha a saját szavainkkal el is mondjuk nekik, hogy fontosak a számunkra?

Úgy tartják, ha valakit meg akarsz találni, keresd ott, ahol a legvalószínűbb, hogy jelen van. Ahhoz, hogy meglássuk Istent, tudni kell, mi is ő. Ki is Ő. 

Isten esszenciája a Szeretet. Ha igazán szeretsz valakit, megértheted, Isten hogyan is gondolkodik Rólad. Hitünk szerint ennek a szeretetnek a túlcsordulásából született az egész világ. Mégis, ha felkelek hétfő reggel, és kiöntöm a kávét, lekésem a buszt, elszakítom a kedvenc nadrágomat és utána még tesz is egy kellemetlen megjegyzést a főnököm…Vagy ne adj Isten, sokkal komolyabb problémák érnek, mint betegség, válás, haláleset… amiket nem is értünk…Ilyenkor nehéz abban a tudatban maradni, hogy ez a világ Isten túláradó szeretetéből fakadt. Nehéz megtalálni azt az érzést, hogy Isten valóban, önfeláldozóan szeret és gondoskodik rólunk. De nem csak a kellemetlenségek, hanem a mindennapi robot, a sokféle teendő… ezek mind-mind energiát és figyelmet vonnak el tőlünk. És utána jön a panasz, hogy nem találjuk Istent. 

Vegyünk engem: én is rájöttem, hogy nem segít, ha egy nap csak annyi időt szánok rá, hogy lefekvés előtt, két álomba-bóbiskolás között próbálom átbeszélni Vele a napomat. Akkor se lennék hatékony, ha egy hús-vér emberrel történne ugyanez.

„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekbõl kerestek engem” (Jer, 29:13).

Én úgy látom, a kulcs az, hogy tényleg akarnunk kell! Nem elég erős az a hit, ha csak addig oké a dolog, amíg egyszerűen megy minden. Amíg sokat nem kell küzdeni érte. Amíg nem tudjuk elmondani a Jóistennek legalább egyszer az életben: „most nagyon sok mindent csinálok egyszerre, sok nehéz érzést viszek, de tudod Uram, a Te hiányodnál nincsen rosszabb nekem”. Mert ha valakit szeretünk, meg tudjuk ezt fogalmazni neki. Ha valakit szeretünk és egy kapcsolat fontos, azért mi is legalább egyszer foggal-körömmel megküzdünk… És észre se vesszük, csak miután elindultunk, csak miután tettünk végre egy komoly lépést felé, hogy Ő közben már lépett harminchármat felénk…

Hornisch Aliz

Első Margaret este – Baritz Laura nővérrel

Hol volt, hol nem, a Margaret Blog a Három Szerb Kávéház meghívásának köszönhetően megrendezte első személyes, azaz offline eseményét. Vendégelőadónk nem más, mint Baritz Laura Sarolta nővér volt, aki közgazdászként sikeres karriert futott be, majd szerzetes nővér lett, ám a multik világában szerzett tapasztalatait továbbra sem hanyagolta el. Az ő nevéhez köthető az „etikus közgazdaságtan” kifejezés, amit Magyarországon elsőként a Corvinus egyetemen kezdett el oktatni.

Az este keretein belül több kérdés is elhangzott. Mi elsőként kíváncsiak voltunk rá, hogy vajon Laura nővér nőként hogyan élte meg azt a felelősségteljes menedzseri munkát, ami abban az időben inkább a férfiak asztala volt, összevetve a női szerzetesi közösséggel, ahol most él? Vajon melyik közegben könnyebb együttműködni, együtt dolgozni? A válaszából kiderült, hogy a férfiaktól rengeteget lehet tanulni, élvezte a közös munkát. Mivel Isten képmására férfinak és nőnek lettünk teremtve, ez magába foglalja azt is, hogy szükségünk van egymásra.

Az est mottója a „szemben az árral” hasonlat volt, amit javarészt Laura nővér életútja, illetve a Margaret Blog munkássága is inspirált. Megkérdeztük, hogy azáltal, ha valaki keresztény, a hétköznapi életében mennyire halad szemben az árral? Laura nővér letisztult, mégis nagyon mély gondolatokat osztott meg ezzel kapcsolatban. Az ő megfogalmazása alapján, ha valaki Krisztust követi, annak mindegy, hogy a világ éppen mit harsog felé. Lehet, hogy egyezik a környezet gondolkodásmódja mindazzal, amit a kereszténység képvisel. Máskor pedig lehet a szöges ellentéte is. Mi csak kövessük Krisztust, mert a célunk se nem együtt úszni, se nem szembe menni az árral, hanem Jézussal együtt járni.

Fotó: Kakukk Zita

Szó esett még a keresztény szemléletű közgazdaságtanról is, hogy Laura nővér ezzel hogyan ismerkedett meg, és hogyan történt a saját „pálfordulása”, amikor a Pepsi-Cola sikeres magyarországi menedzsereként úgy döntött, hogy leszáll a repülőkről, elhagyja az irodák világát, és belép a domonkos nővérek rendjébe.

Laura nővér alapító tagja a KETEG-nek, azaz a Keresztény Társadalmi Elvek a Gazdaságban posztgraduális kurzusnak, ami az etikus közgazdaságtanra épül. A képzés célja olyan gazdasági és más területeken működő szakemberek oktatása, akik hivatásuknak tartják a közjó és a teljes emberi fejlődés lehetőségének megteremtését. Mindezért a kezdeményezésért a nővér Európai Polgár díjat kapott, amin állítólag ő is meglepődött. Mi azért megértjük ezt a döntést, és örülünk is neki.

Az este egyik nagy tanulsága volt az is, hogy a pénz nem „ördögtől való”. Azaz, nem feltétlenül kell szétosztani mindenünket, amink csak van, ha követni akarjuk Jézust. Viszont az ember nem csak egy nagy házhoz tud ragaszkodni, de, ahogy Laura nővér fogalmazott „három babszemmel is képesek vagyunk önzőek lenni”. Vagyis, végső soron, nem az számít, hogy pontosan mennyi a vagyonunk, hanem ami van, ahhoz milyen szálak fűznek? 

Fotó: Kakukk Zita

Záró gondolatként az is elhangzott, hogy bár keresztényként az életünk célja nem az, hogy szándékosan szembe haladjunk az árral, mivel a hitünk nem egy keresztesháború, ugyanakkor mindig ki kell állni a keresztény értékek mellett, ha arról van szó. Vagyis, időnként ne csak a rózsafüzért vegyük fel, de kössük fel azt a bokszkesztyűt!

Ha pedig valami nagyobb jó érdekében anyagi áldozatot kell hoznunk és le kell tudnunk küzdeni az önzőségünket, akkor tudjuk mindenre azt mondani, ami visszahúz: nekem nincsen erre szükségem. 

Hornisch Aliz

Borítókép: Kakukk Zita

Egy karantén margójára

Sajnos ez a tavasz sem úgy indult, ahogy kellett volna. A megújult korlátozások mellett én házi karanténba is kerültem, a szó legelzártabb értelemében.

Emlékszem, ha tavaly azt mondták volna nekem, hogy jövő ilyenkor is karantén lesz, nagyban tart majd a maszk hordás és az online oktatás, fel se fogtam volna… Akkoriban egy teljes hét bezártság is borzasztóan soknak tűnt. Nem tudtuk elhinni, hogy mindez valóban megtörténik.

Ráadásul közben megindultak a halálozási mutatók, a megbetegedési ráták, és napi szinten aggódtunk a saját, a szüleink, a nagyszüleink és a barátaink életéért, egészségéért. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtuk a helyzet kimenetelét megmondani, csak új, szigorú szabályokkal befolyásolni.

És most?

Az aggódás és a stressz a mai napig nem változott. Elgondolkodtam, hogy hosszú távon milyen beidegződéseink maradnak a korona után. Például, hogyan fogunk viszonyulni a betegségekhez? Mindig meglapul bennünk majd a félelem, az idegesség, és az immunrendszer állandó erősítésére való törekvés, vagy egy idő után eltűnnek ezek a gondolatainkból? Vajon felszívódhat-e egy világjárvány „nyom nélkül”?

Ez az év kevésbé a vágyak betöltéséről és a jó programokról szólt. Sok helyen mondták, hogy fel kell ismernünk mindannak az értékét, amink már van. De én eddig csak tűrtem, és elviseltem a sok változást, lemondást, a magam módján „túléltem”. Most elgondolkodtam mindezen. A hálát valóban nem lehet mantrázni. De az sem elég, ha az ember csak a fejével értékel dolgokat, s a szívével nem. Sok mindenért hálásnak tartottam magam eddig is, de még soha nem tapasztaltam meg az életörömöt olyan mélységben és szerteágazóan, mint ebben a karanténban. 

Tavaly sokkal nehezebben viseltem a bezártságot. Most új értelmet nyert, hogy minden nap együtt lehetek a testvéreimmel, rájöttem hogy ez mekkora kincs. Hol együtt nevethetünk, vagy épp megőrülhetek tőlük, de azt is jókedvűen. Sokat ér, hogy minden nap van mit ennünk, rendes tető van a fejünk fölött. Közhely nélkül, áldás a napsütés, mert azt üzeni, hogy itt egy újabb tavasz. Ami azt is jelenti, hogy -fagyos szentként- négy réteg helyett, már csak hármat fogok hordani… Annyi pici, jelentéktelen dolog tud örömet okozni. Olyan, mintha egy új szemüveget vettem volna fel. Most is látom benne a színeket, csak sokkal élesebbek!

Elsőre furcsának tűnhet, de lehet nem baj, ha ez a járvány nem tűnik el „nyomtalanul”. Arra jutottam, hogy ha a vírus testi szövődményei veszélyesek lehetnek, legalább a lelki változások legyenek az ellenkezői. Tegyünk érte, hogy ne csak a testünk produkáljon negatív tesztet, hanem a lelkünk is.

Hornisch Aliz

Miért van szükség állatkísérletekre?

Sok kérdés keringett bennem ezzel a témával kapcsolatban, és nehéz volt rájuk egyértelmű választ találni. Habár nem tudok teljesen komplex képet adni, de leírtam azokat a dolgokat, amik nekem is segítettek, hogy többet megértsek az állatkísérletek létéről/szükségességéről.

A cikk ötlete akkor fogalmazódott meg bennem, amikor megnéztem egy videót, amiben olyan állatokat mutattak be, akik először pillantották meg életükben a napfényt a laboratóriumi körülmények után. Szívszaggató volt olyan kisebb állatokat látni, akik úgy néztek ki, mint amikor egy sav megmarja a bundájukat, ezzel eldeformálva a külsejüket. A szerző szerint ezeket az állatokat „megmentették” a tudósok kezei közül, és a nézőben jó érzést keltett az a tudat, hogy mostantól biztosan jó dolguk lesz. 

Egy-egy ilyen cikk és videó után, ami erős érzelmi hatással bír, az ember szívesen menne vasvillával bármilyen Fehér Ház elé, követelni, hogy szüntessék be a felesleges állatkínzásokat, és amennyiben lehet, az összes állatkísérletet. Én is átéltem ezt.

De mi az igazság?

Az első sokkot követően összeszedtem a legfontosabb információkat, és rá kellett jönnöm, hogy a téma ennél (vagyis a vasvillás rohamnál) azért jóval összetettebb.

A kezdetek

Mióta ember él a földön, saját érdekében több célra használ fel állatokat. A táplálkozásunkra szolgál az összes felhasznált állat több mint 95%-a, míg tudományos kutatások céljára 0.3%-a. Érdemes ezeket az arányokat egymás mellé állítani.

Mai tudásunk mintegy 80%-át csak 1800 után szereztük, több mint 50%-át pedig 1900 óta, és jelentős részét állatkísérletes kutatásoknak köszönhetjük. Csak egy példa, hogy a gyermekágyi szepszis megelőzését kidolgozó Semmelweis Ignác maga is végzett állatkísérleteket.

Nem mindenki számára egyértelmű, de az orvostudományt korlátozza az az erkölcsi elv, hogy emberen kísérleteket nem végezhet, és vizsgálatokat is csak korlátozottan, indokolt esetben és körültekintően. Ezzel párhuzamosan az életjelenségek csak élő szervezetekben tanulmányozhatók, és nemigen lehet hatékony, gyógyító eljárásokat kifejleszteni, ameddig nem ismerjük az egészséges és kóros élő szervezet működését. Emiatt az élettudományok nem nélkülözhették az állatkísérleteket, egészen napjainkig. 

Etikai kérdezz-felelek

Az állatvédő mozgalmak leggyakrabban az „állatok jogaiért” harcolnak. De vannak-e az állatoknak jogaik?

A jog -egyszerűen megfogalmazva- egy követelés (igény), amelyet az egyik fél a másikkal szemben támaszt. Jogok csak olyan lények között támadnak és védhetők meg, akik morális követeléseket támasztanak vagy támaszthatnak a másikkal szemben. Az mindenki számára érthető, hogy az állatoknak nincs meg a képességük a morális mérlegelésre. Természetesen nagyon sok mindenre megtaníthatóak, de nem olyan lények, amelyek morális követeléseket támaszthatnának, vagy ilyenekre reagálnának. Tehát az állatokon végzett kísérletek nem sértik az állatok jogait, mert ilyenek nincsenek. De ez nem azt jelenti, hogy bármit megtehetnénk az állatokkal. A jogokkal kötelezettségek is járnak.

Ferenc pápa úgy fogalmaz a Laudato si’ nevű enciklikájában, amiben a teremtésvédelemről ír, hogy bár az ember be tud avatkozni a növények és állatok életébe, és felhasználja őket, amikor életéhez szüksége van rájuk, az állatokon végzett kísérletek csak akkor elfogadhatók, „ha értelmes keretek között maradnak, és hozzájárulnak emberi életek gyógyításához vagy megmentéséhez”. Szavait idézve: „A Katekizmus határozottan emlékeztet, hogy az emberi hatalomnak vannak korlátai, és ellenkezik az emberi méltósággal az állatok haszontalan kínzása és válogatás nélküli irtása.”

Tehát az állatokkal való emberséges bánásmód, a szenvedés minimalizálása alapvető követelmény, a fölösleges és értelmetlen fájdalom okozása pedig egyértelműen elutasítandó.

A pápa szavai alapján érdemes azon is elgondolkodni, hogy ha keresztény emberként olyan terméket veszek, amit előtte állatokon -kifogásolható módon- teszteltek, és ez sem az életben maradásomat, sem a gyógyulásomat nem szolgálja (pl. egy kozmetikum), akkor az erkölcsileg mennyire helyes.

Understanding Cruelty-free and Vegan logos - Ethical Pixie

#Cruelty-free

Ide vág közvetlenül a „cruelty-free”, vagyis magyarul a „kegyetlenség-mentes” termékek jelensége is. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az adott termék előállításába és gyártásába semmilyen módon nem vonnak be állatkísérleteket, a procedúra teljesen erőszakmentesen zajlik. A tájékozódást a „Cruelty-free” logók segítik, amelyek biztosítják vevőik számára, hogy a fent leírtak igazak az adott termékre.

Állatvédelem

Az első ilyen mozgalom megalapítása Frances Power Cobbe, egy idősebb angol hajadon nevéhez fűződik. Ő turistaként 1863-ban Olaszországban tartózkodva tudomást szerzett Maurice Schiff professzor kutyákon végzett élettani kísérleteiről Firenzében, ezért egy petíciót szerkesztett, amelyben a professzort felszólította a kísérletek abbahagyására, és amelyet aláíratott az akkor a városban élő angol közösség több tagjával. A tudománytörténészek ezt számítják az állatkísérletek elleni első, szervezett tiltakozásnak.

Ma már az állatvédők több fronton is küzdenek az állatok vizsgálatokban való felhasználása ellen. Erőfeszítéseik eredménye, hogy többször sikerült leállítaniuk állatkísérleteket végző kutatásokat. A hátránya ennek, hogy sok, állatokon alapuló vizsgálatnak még nincsen kifejlesztett alternatívája. Egy példa, hogy az amerikai mezőgazdasági minisztérium az egyre terebélyesedő ellenkezést látva bejelentette, hogy a jövőben nem teszteli a toxoplazmózis kórokozóját macskákon. A toxoplazmózis fertőzés a macskákról az emberre is átterjedhet, és szélsőséges esetben halállal is végződhet. Várandós nőkre is veszélyes, pontosabban a magzat fejlődésére, ha az édesanya még nem esett át a fertőzésen. A program már évtizedek óta tart, de a minisztérium engedett a nyomásnak, így felfüggesztették a tiltakozók által „cica-vágóhíd”-nak nevezett kutatást. Viszont az, hogy most hogyan vizsgálják tovább a toxoplazmózist, egyelőre nem világos.

Találkozhatunk azzal a jelenséggel is, hogy a kísérleteket végző szakemberek úgy vannak bemutatva, mint gonosz tudósok, akik érzéketlenül suhogtatják fehér köpönyegüket, és nem számít nekik, ha állatok tömegeit kell feláldozniuk. Azonban több szakember kiállt már amellett, hogy hivatásukból fakadóan tisztelnek minden életet, és szeretik az állatokat. Még akkor is, ha az emberek – de sokszor állatok – érdekében is végzett kutatásaikban sajnos más állatok feláldozására kényszerülnek. 

Állatkísérletek pro és kontra

Eddig több mint 70 olyan gyógyszer ismeretes, amelyet emberek és állatok gyógyítására egyaránt alkalmaznak. A poliomyelitis, vagyis járványos gyermekbénulás néhány évtizeddel ezelőtt még rettenetes betegség volt. A legyőzését lehetővé tevő védőoltás kifejlesztéséhez majmokat kellett felhasználni. Amikor azonban a védőoltás elkészült, vele nemcsak ezt a szülők rémét jelentő betegséget sikerült szinte teljesen kiküszöbölni, de az Afrikában élő ismert állatvédő Jane Goodall csimpánzait is ezzel oltották be, amikor a majomkolóniát poliomyelitis fenyegette.

Ugyanakkor, az állatkísérleteket ellenzők szerint az állatokon folytatott vizsgálatok hatásaiból nem lehet pontosan következtetni az emberekre gyakorolt hatásokra, mivel ezeknek az állatoknak döntő többsége egér, kisebb részük patkány, illetve valamilyen hidegvérű állat, vagy nyúl. Emiatt felesleges, aránytalan és így törvénybe ütköző a kísérletezés, ráadásul akár az emberre veszélyes, ha fals következtetésekre vezethet.

Sokszor idézett eset azé az ’50-es években kifejlesztett altatóé, amely – bár állatokon tesztelték a bevezetése előtt – emberi tragédiák ezreit okozta. Thomas Hartung, a Johns Hopkins Egyetem professzora erre úgy fogalmazott, hogy „az ember azért nem 70 kiló patkány…”

A Safer Medicines Trust kutatóintézet 2012- ben megjelent tanulmánya szerint a gyógyszeripari állatkísérletek több kárt okoznak, mint hasznot, ezért az alternatív megoldások mellett teszik le a voksukat. Ilyen lehet a szövettenyésztésen alapuló vizsgálat vagy számítógépes modellezés.

A 2012-2013 között az 1,17 millió európai polgár által aláírt Stop Vivisection nevű polgári kezdeményezés szervezői szerint, az állatkísérleteknek nincs az emberre is értelmezhető eredménye és akadályozza az orvosbiológiai kutatási módszerek kifejlesztését.

Több szakember szerint viszont az állatkísérletek segíthetik a betegségek diagnosztizálását és gyógyítását, de a természetvédelmet vagy éppen a fajfenntartást is, így betiltásuk súlyos következménnyel járna.

Mit hoz a jövő?

1875-ben egy bizonyos Sir George Duckett a következő kijelentést tette Angliában: “Az orvostudomány valószínűleg elérkezett végső határáig, és semmit sem tudhat meg és semmit sem nyerhet élő állatokon való kísérletek megismétlésével”.

Azóta az állatkísérleteket alkalmazó orvostudomány az antibiotikumokat, a védőoltásokat, a szervek átültetését, a cukorbetegek kezelésére szolgáló inzulint, a szívsebészetet és hatékony gyógyszerek sokaságát adta az emberiségnek, hogy csak a legfontosabbakat említsük. 

Azonban az állatkísérletekkel egyetértő szakemberek többsége is szorgalmazza a kapcsolódó jogi szabályozás szigorítását, valamint az állatkísérleteket kiváltó alternatív módszerek alkalmazását.

Hogy mik ezek az alternatív módszerek? Az állatkísérletek helyettesítésének egyik alternatíváját a laborban növesztett emberi sejtkultúrák, szövetek és szervek jelenthetik. Az akár 3D-s modellek vagy a mesterségesen serkentett bőrszövet egyes kutatók szerint pontosabb információt ad, mint a nyuszik. Segíthetik továbbá a kutatás fejlesztését az úgynevezett human-on-a-chip eljárások, a számítógépes modellek, és végül, de nem utolsósorban az önkéntesek bevonásával végzett vizsgálatok is.

Az állatkísérletek kivezetését nem sürgetők szerint ugyanakkor mindez még messze nem elég. Ők úgy vélik, hogy az élő szervezetek – mint az emberi lények és az állatok – felépítése annyira bonyolult, hogy nem lehetséges mesterségesen készített, különálló szerveken vizsgálni az életjelenségeiket.

Mindent összevetve, már nem egy kecsegtető kezdeményezés indult, ami idővel a kísérleti állatok helyébe léphet. Mégis, ma még bizonytalan, hogy tudjuk-e valaha teljes mértékben száműzni az állatkísérleteket az orvostudományból.

Azt gondolom, hogy érző szívű emberként érdemes ezeket az új kutatási lehetőségeket figyelemmel követni, akár támogatni, amellett, hogy szándékosan nem szabotáljuk a jelenleg is folyamatban lévő, és értünk zajló kísérleteket. 

Hornisch Aliz

Források:

https://www.parlament.hu/documents/10181/1202209/Infojegyzet_2017_39_allatkiserletek.pdf/ddaf46f9-1f4b-46a9-ad95-7e8687ea70d1

https://divany.hu/vilagom/2019/03/22/allatkiserletek-betiltasa/

https://index.hu/techtud/2019/04/24/az_allatkiserletek_allatok_millioit_olik_meg._es_ez_jo/

Francis, P. (2015). Laudato si. Vatican City: Vatican Press, May24, w2.

Nagy, S. (2007). Állatkísérletek az orvostudományban. M. Boros (szerk.), Az állatkísérletek etikai vonatkozásai és törvényi szabályozása (pp. 13–22).Cruelty-free kép forrása: https://ethicalpixie.com/2019/01/07/understanding-cruelty-free-and-vegan-logos

Lehet valódi sünink otthon?

Leülök Dóri mellé az interjú elkészítéséhez, ölében a sünije, Hastings. Úgy bizony, ez a neve. Ez a kis fényes szemű, fehér hasú gombóc egy kész személyiség. Óvatosan a süni felé nyúlok, aki először az idegen láttán összegömbölyödik és fújni kezd. Megsimogatom, ott, ahol el tudom érni. Erre óvatosan megszagol, majd egyre bátrabban nyalogatja a kezemet. Dóri meglepődve rámnéz: Kedvel téged!

Honnan jött az ötlet, hogy a sünit befogadjátok, vagy hogy egyáltalán sünitek legyen?

Voltunk a Zoo Caféban pár évvel ezelőtt, ahol találkoztunk afrikai fehér hasú törpesünökkel. Bár utólag visszagondolva ez számukra nem egy ideális hely, hiszen a sünik mindennél jobban szeretik a nyugalmat. De akkor jöttem rá, hogy lehet otthon is sünit tartani.

Hogyan szereztétek be őt, hol lehet egyáltalán sündisznót venni?

Süntenyésztőket érdemes megkeresni, mert sünt nem lehet úgy tartani, hogy befogjuk az utcáról, sőt, úgy tudom, hogy a nálunk honos európai sünt nem is szabad. Előtte alaposan utána olvastunk, hogy mit is kell tudni róluk, és amikor úgy láttuk, hogy ez nekünk való, belevágtunk.

Mi a legfontosabb, amit tudni kell egy jövendőbeli süntulajdonosnak?

Egyrészt azt, hogy éjszakai állat. Neki is van kereke, mint a hörcsögöknek (áramot is termelhetne akár), éjjelenként három órát biztosan teker. Olyan kereket kell keresni neki, ami nem hangos, vagy ne aludjunk vele egy szobában. Az első pár éjszakán mi sem aludtunk. Nyilván hozzá lehet szokni, mint mindenhez, de fel kell rá készülni, hogy ő éjszaka aktív. Emellett kicsit úgy tudnám jellemezni, mint a kutya és a hal között egy átmenet… (nevet). Nem az a tipikus hozzád bújós, és” örül, ha meglát” kisállat – tisztelni kell a határait. Nem szabad elvárni, hogy olyan legyen, mint egy kutya, nem lehet annyit babusgatni, cserébe viszont jól lehet mellette dolgozni. Szerintem az elfoglalt felnőtteknek egyik legjobb háziállat. Mert aranyos, az embert felvidítja, és olyan napi fél órát kell/lehet vele foglalkozni. Van, hogy a fürdőköpenyemben alszik, én pedig közben dolgozom. Így együtt is vagyunk, meg tisztelem is az intimszféráját. Aludni, azt nagyon szeret!

Technikai információkat is tudsz mondani, például mit eszik és hasonlók?

Most alapvetően macskakaját eszik, jobb minőségűt, de a tenyésztő is elmondja, hogy mit kell neki adni. Ami szerintem ilyen „gondoljuk-meg” dolog, hogy kukacot is kell ennie, élő kukacot. Ez kapható kisállatkereskedésekben. Én sajnos undorodom a kukacoktól, szóval a férjemet szoktam megkérni, hogy adja oda, vagy kinyitom a dobozt, és úgy eszik belőle. Zöldséget és gyümölcsöt is kell ennie, mondjuk Hastings elég válogatós, nem hajlandó gyümölcsöt enni. Önmagában elég olcsó ez a része a fenntartásának. Illetve inni vizet szokott, kis tálkából. Fontos, hogy a sünik tejet nem ihatnak, mert laktózérzékenyek. Emellett kis alomtácát is be lehet tenni a ketrecükbe, macska almot szoktunk hozzá használni. Magát a ketrecet vagy fa forgáccsal, vagy puha takaróval lehet kibélelni – mi a takarót választottuk.

Összességében mit üzennél azoknak, akik kedvet kapnának egy sünire beruházni?

Ahogy említettem, éjszakai állat, nem igényli feltétlen a társaságot, és nem kell napi több órát játszani vele. Olyan gyerekek mellé is tudom ajánlani, akik már nagyobbak, és nagyon szeretnének egy kutyát, viszont a szülők nem biztosak benne, hogy a gyerekek sétáltatnák azt a kutyát még három hét után is. A süni szuper „átmeneti kisállat” lehet arra, hogy megtanuljanak egy másik élőlényről gondoskodni. Mivel a sünik nem szökkennek úgy az öledbe, mint egy macska, tőlük minden egyes szeretetkifejezés többször annyit jelent! Ami fontos, hogy tisztelni kell őket, cserébe bizalmukkal és sün-barátságukkal ajándékoznak meg…

A süni gazdájával, Kriston Dorottyával beszélgetett Hornisch Aliz

Kudarc és siker – a folytatás bátorsága

Senki nem születik nyertesnek, de senki nem születik vesztesnek sem. Kudarcaink és sikereink állandó körforgásában élünk. Nevezhetjük ezeket évszakoknak is, ahogy egy éven belül követi egymást az ősz, tél, majd tavasz és a nyár. 

Te most melyik évszakodban vagy? Minden jól halad, többé-kevésbé abba az irányba tartasz, ami Neked megfelel? Vagy éppen váltáson gondolkodsz, talán éppen egy kudarc ért, párkapcsolati, munkahelyi, vagy akár családi problémák is terhelhetnek.

Minap a prédikációban elhangzott, hogy Jézus nem a nyertesekből csinált magának csapatot, hanem a vesztesekből csinált nyerteseket. A vesztesekből. Nyerteseket.

Ezen elgondolkodtam. Biztos már mindenkit ért valamilyen siker, legyen az bármi. Gyerekként még az olyan természetesnek tűnő dolgokat is megünnepeltük, hogy megtanultuk bekötni a cipőfűzőnket. Tulajdonképpen a mai napig biztosan érnek minket apró sikerek. Valakivel végre sikerül találkozni, nem felejtjük el berakni az esernyőt, tudunk vért adni, átmegyünk a vizsgán, találunk egy jó ajándékot anyukánknak stb. Az élet apró örömei elkísérnek.

Mégis, ha nyomás alatt áll életünk valamelyik része, akkor könnyű ezeket elfelejteni.

Pedig a kudarcaink nem véglegesek. Én ezt sok úton megtapasztaltam. Nagyon nehezen indultam neki az egyetemnek érettségi után, szívesen rápihentem volna egy évet. Mindig is jó tanuló voltam, de itt kicsit „elengedtem” a dolgot. Meg is lett az eredménye: kapásból egy év csúszással indítottam, a családom legnagyobb megdöbbenésére. Ezután fel kellett tennem a kérdést: szeretném megcsinálni ezt a szakot? Érdekel? Miért vagyok itt, kinek a vágyaiért tanulok? Ha akkor és ott nem találok ezekre kielégítő választ, egyetemet váltottam volna.

De találtam válaszokat. Szeretnék gyógytornász lenni. Megszerettem abban a félévben, amit láttam belőle. Már nem voltam az a dicsőséges diák, mint amikor nekiindultam, de mégis küzdeni akartam érte. Így hát folytattam.

Jelenleg a mesterképzést végzem, mert időközben megéreztem a hívást, hogy szeretnék majd tanítani az egyetemen. Mivel tudatosabb lettem, csatlakoztam egy kutatáshoz, ahonnan lett egy nagyszerű konzulensem, és most készülök a TDK-ra… Öt évvel ezelőtt, amikor kijöttem az anatómia terem ajtaján dermedten és zúgó fejjel, nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez a történet. Egy kudarc története.

Az élet nem egy év körforgását veszi alapul, néha felborul a sorrend. Ha már sok kudarc ért bennünket, sok az ősz és sok a tél, akkor gyakran feltesszük a kérdést: velem van a baj? Rosszul csinálom, változtassak? Szerintem egyik kérdés sem rossz. Néha meg kell állni, őszintének lenni, akár irányt váltani. Viszont ha „csak” egy esés volt, onnan érdemes felállni.

Winston Churchill szavait idézve:

“A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes: a folytatáshoz való bátorság az, ami számít.”

Hornisch Aliz

Interjú – Egy hívő és nem hívő párkapcsolata – az első megdöbbenéstől az oltárig

A téma személyességére tekintettel a keresztneveket másra cseréltük.

Mi volt Andrisról az első benyomásod?

Az, hogy jól néz ki, magas az érzelmi intelligenciája, mert úgy tud bókolni, hogy közben egyáltalán nem tolakodó…és van barátnője. Utóbbiban tévedtem, ez az első kapcsolata. Amúgy annyira nem tulajdonítottam jelentőséget a bemutatkozásának, hogy a vezetéknevét el is felejtettem.

Tudtad akkor, hogy nem hívő? Amikor ez kiderült, hogyan álltál hozzá?

Azt gondolom, hogy egész történetünk központjában az isteni humor áll, kezdve attól, hogy mindketten utáljuk a romantikus regényeket és filmeket, mégis sikerült ugyanarra a metróra felszállnunk, ahol egy közös ismerősnek köszönhetően ismerkedtünk meg. Az első randinak körülbelül az ötödik percében kiderült, hogy ő vallásos családból érkező keményvonalas ateista, én meg „hardcore” katolikus vagyok. Ráadásul mindketten elég komoly sztereotípiákkal is rendelkeztünk a másik táborról. Ő valahogy úgy képzelte a keresztény lányokat, mint a spanyol inkvizícióról nosztalgiázó, tudományellenes fiatalokat, akik úgy öltözködnek, mint az Agymenők Amy-je, és állandóan olyan párokon szörnyülködnek, akik a tizedik házassági évfordulójuk előtt megérintik egymás kezét. Én meg egy átlagos ateistát egy titokban Kim Dzsongun-rajongó kommenthuszárnak gondoltam. Az első randi tehát komoly csalódás volt… Amúgy én akkor nem akartam senkibe se szerelmes lenni (ez független a vallástól, családi gyökere van), de hála Istennek, ekkor már késő volt, egyikünk se bírt fölállni, folytattuk a beszélgetést az ellenséggel.

Mik voltak a legfontosabb kérdések, amiket meg kellett beszélnetek?

Az első kölcsönös megdöbbenés után (azta, egészen normális srácnak tűnik…) el kellett dönteni, hogy együtt maradunk-e, és ha igen, akkor milyen játékszabályok mentén.

Attól a ponttól kezdve, hogy hajlandóak voltunk tiszteletben tartani a másikat, két kérdés maradt: az esküvő és a gyereknevelés, ami nyilván összefügg, mert egy ateista sem ígér meg olyat, amit egyáltalán nem tervez betartani. Mi ugye a legszélsőségesebb eset voltunk: sem egy vallásellenes ateista, sem egy aktív, hétköznap is közösségbejáró keresztény nem képes a kompromisszumra, mégis itt valakinek teljesen engednie kellett. Arra is igényünk volt, hogy mindent alaposan megbeszéljünk, gyorsan kialakítsuk a közös normarendszert, és nem csak ezen a területen. Az ő szülei és az én szüleim is elváltak, én különösen problémás családból érkezem, és eldöntöttük, hogy ezt az egész párválasztásosdit vagy jól akarjuk csinálni, vagy sehogy.  

Mi miatt döntöttél úgy, hogy van jövője a kapcsolatnak, bár ő akkor ateistaként tekintett magára?

Elsősorban nem én döntöttem, hanem ő. Megmondtam neki, hogy a fenti két kérdésben (gyereknevelés és esküvő) nem tudok engedni, viszont én sem várom el tőle, hogy olyan áldozatot hozzon értem, amire én nem vagyok hajlandó érte. Annyit kértem, hogy fontolja meg jól, most még tudunk szeretetben szakítani. Ő pedig azt mondta, hogy valamiben minden nőnél engednie kéne, elfogadja, annyit kér csak, hogy értékeljem a gesztust. Szerintem amúgy a párválasztás pont olyan, mint az ingatlanpiac, álszentség ezt tagadni. Van kereslet és kínálat, jól kell felmérni a lehetőségeinket és az igényeinket. A férjemmel minden más szempontból hasonlítunk. Ugyanúgy gondolkodunk párkapcsolatról, nemi szerepekről, politikáról, zöldmozgalomról stb., ugyanannyira a maximumra törekszünk a munkában, mint amennyire lusták vagyunk minden más területen, megegyezik a stílusunk, a kulturális igényszintünk és hogy vagy véresen komolyak vagyunk, vagy pedig a legmélyebb ökörködésbe süllyedünk. Azt azért nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, hogy bár hiába éreztem magam jó helyen, mégis máshogy terveztem az életemet. Rengeteget imádkoztam, és mindig azt a megerősítést kaptam, hogy ez egy lehetséges út a sok közül, és persze választhatok másikat is, de ne azért, mert könnyebb életet akarok. Mert senkivel sem lenne könnyebb, csak más.

Mit tartasz fontos szempontnak két ember kapcsolatában?

Szexuális vonzalom, kölcsönös tisztelet és barátság. Hasonló gondolkodás a nemi szerepekről, hasonló intellektuális szint, tudjunk egymással bármiről beszélni, és folyamatosan, tudatosan fejlesszük a konfliktuskezelési készségeinket. Legyen néhány közös szabadidős tevékenység, illetve a másik idegesítő tulajdonságainak és rigolyáinak tudatos feltérképezése, és annak átgondolása, hogy én ezeket hogyan kezelem, tudom-e egyáltalán kezelni.

A házasságotokban a hitet hogyan éled/élitek meg?

Talán meglepő, de a férjem közelebb hozott Istenhez, és felpörgette a vallásosságomat. Egyrészt semmilyen elvárása nincs felém, tényleg akkor gyakorlom a vallásomat, ha belső igényem van rá, és hálás vagyok, mert kiderült, hogy továbbra is van rá igényem. Másrészt egy „házi ateistának” megvan az az előnye, hogy hitelességet vár el, és nem fogad el közhelyes válaszokat. Például megkérdezte, hogy miért lóvágtában imádkozom étkezés előtt, és hogy mi értelme a böjtnek. Előbbi egy teljesen jogos kritika volt, utóbbi meg egy olyan kérdés, amire elsősorban magamnak kell válaszolnom. Másrészt senkiben nem láttam még annyira megnyilvánulni az istenképiséget, mint benne, és rajta keresztül különleges mélységben tapasztalom meg Isten szeretetét. 

Ezenkívül van változás, amiben talán a sunyi aknamunkám is szerepet játszik, és amiből nagyon sokat tanultam. A férjem még mindig nem katolikus, de már istenhívő úgy, hogy soha nem gyakoroltam rá nyomást (én voltam az egyetlen a családjából, aki békén hagyta), csak minden nap imádkoztam érte. Ő azt mondta, hogy jól esik neki, mert a szeretetem megnyilvánulása, de nem akarja, hogy hiú reményeket tápláljak. Nem lett igaza, megjött a Szentlélek meghívása. Ez nem egy látványos megtérés volt, szerintem ő se tudja, hogy mikor fordult át. Először csak csatlakozni akart a közösségemhez (Mi, te? Ugye tudod, hogy itt ima is van, meg ilyesmi?), ott pedig feltétel nélküli elfogadást tapasztalt, és senki nem vetette a szemére, hogy az imákat nem mondja vagy nem jön lelkigyakorlatra. Aztán kicsit szégyenkezve, de megkért, hogy imádkozzak egy-egy barátjáért, kollégájáért (Tudod, én nem hiszek benne, de ők igen, biztos jól esik nekik, nem gond, megtennéd?). A jegyesoktatást még ateistaként kezdte el, aztán hirtelen azt hallottam, hogy egy barátnak Isten léte mellett érvel, majd kifejti a papunknak, hogy miután a gyerekek megszületnek, ő is akar templomba járni, mert fontos a plébániai közösség. Csak bámultam, hogy ő, aki nem is olyan rég agymosásnak tartotta az egészet… Aztán egy bécsi kirándulás után bevallotta, hogy évek óta először imádkozott. Azóta néha szükségét érzi, hogy eljöjjön templomba, adventben együtt imádkozunk, de továbbra sem én ugrálok az ügyben, a Szentlélek azt csinál, amit akar.

Milyen előnyök származhatnak ebből a helyzetből? Fő nehézségként mit említenél meg?

Hamar egymásra hangolódtunk, mert fel kellett nőni a feladathoz. Az első egy-két hónapban, szinte idegenként, teljesen ki kellett tárulkoznunk a másiknak. Komoly önismereti tréning volt, el kellett döntenünk, hogy pontosan mit várunk az élettől és egymástól, beleértve azt is, hogy pontosan mit jelent számomra a vallásos nevelés. Tudatosan túl kellett lépnünk a rózsaszín felhőn, korán kellett komoly konfliktusokat megoldanunk. Miután mindez sikerült, egyértelmű volt, hogy össze fogunk házasodni. Nyilván erős alap akkor is van, ha hasonló a világnézet, de miután eldöntöttük, hogy együtt maradunk, néhány kommunikációs hibát meg önbizalomhiányos rohamot leszámítva nem volt komolyabb kihívás, az összeszokottságunk pedig már többször is kiállta a próbát. Tavaly temettük el az öcsémet, a férjem pedig mindig érezte, hogy mikor mire van szükségem, aztán közbejött egy munkanélküliség, március óta pedig mi is folyamatosan össze vagyunk zárva, és kifejezetten élvezzük. Ez szerintem azért is van így, mert a legkomolyabb vitákon túlestünk az első pár hónapban. Ezenkívül, ahogy már utaltam rá, úgy érzem, hogy keresztényebb lettem. Sajnos gyakran háttérbe szorul az alaptanítás, a feltétel nélküli szeretet, itt viszont – mivel az elfogadás nem volt könnyű – ezt mindketten tudjuk gyakorolni. Közben persze a sztereotípiáink is lerombolódtak, sokkal nyitottabbak vagyunk mások felé, megtanultunk vallásról úgy beszélni, hogy még véletlenül se legyen sértő és ahogy már mondtam, Andris a hitéletemet is felpörgeti. Azt is megtanultam, hogy a „térítés” elsősorban Isten dolga, legfeljebb eszköznek használ, ha épp úgy látja jónak. Ha én lendültem volna akcióba, akkor az azt jelentette volna, hogy nem tisztelem őt, és szétmentünk volna. Így viszont adtam egy lehetőséget a Szentléleknek. Jól tettem. Nehézségünk ebből most már nincs, úgy pedig nyilván még könnyebb, hogy a világnézeti különbség fokozatosan csökken, de ez persze nem volt előre látható.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, esetleg tartanak nem hívő emberekkel ismerkedni?

Nem gondolom, hogy mi példa lennénk és direkt máshogy gondolkodó párt kell keresni, de ez is egy működőképes modell, ahol az isteni kreativitás ki tud bontakozni. Önismeret viszont kell hozzá, és fontos a racionalitás: akkor szabad „beleugrani”, ha minden más tényleg rendben van. És igen, már az első randikon muszáj komoly témákról beszélgetni. Kívülről nézve inkább az elvallástalanodás veszélye merülhet föl, mert az is egy opció, hogy a hívő fél enged. Szerintem viszont az Egyház túl sokszor koncentrál a statisztikára. Ha egy állítólag keményvonalas keresztény a vallása helyett a párját választja, akkor ez már az okozat, nem a másik ember az oka. Amúgy meg ugyanazok az alapelvek érvényesek, mint vallásos párral: ima, hagyjuk működni a Szentlelket, hallgassuk meg a környezetünkben a számunkra fontos emberek véleményét, emellett legyünk tisztában a szerelem pszichológiai és biokémiai hátterével, tudatosan tanuljuk a konfliktuskezelést, a lányregény pedig nem szakirodalom. Legyünk nyitottak az isteni humorra, és ne szedjünk össze minden jöttmentet a tömegközlekedési eszközökön, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ilyen viszonyok csak a nyálas filmekben működőképesek. (Huhh, még meg sem születtek a gyerekeim, máris elvesztettem a hitelességem, de ezért nagyon hálás vagyok, köszönöm, Istenem.)

Az interjút Hornisch Aliz készítette

Mi a te 25-öd? – avagy a legfontosabb 25 dolog, amit 25 éves koromra megtanultam

Nemrégen láttam, hogy valaki csinált egy „bakancslistát” a legfontosabb bölcsességekből, amiket huszonöt év alatt tapasztalt. A saját huszonötödik szülinapom után úgy döntöttem, hogy én is készítek egy összegzést a saját negyed századomból – ami igazából jóval hosszabbra sikeredett! De most kiemeltem huszonöt dolgot, amit megoszthatok veletek. Ez egy teljesen szubjektív lista,  kíváncsi vagyok, hogy másokkal vannak-e egyezőségeink. Ha igen, írjátok meg Nekünk!

  1. Az elegendő alvás nem csak egészségesebbé tesz, de türelmesebbé is. 
  2. Az első benyomás fontos, de nem szabad beérni vele.
  3. A megértő hallgatás több jót tehet, mint gondolnád.
  4. A kitartás addig használ, amíg nem ártasz vele magadnak.
  5. Egy jól sikerült nevetés a vitaminok legjobb kiegészítője.
  6. Ha valakit megdicsérsz, te sosem leszel vele kevesebb. 
  7. Ha mindig megtalálod másokban a jót, körbe leszel véve szeretnivaló emberekkel.
  8. Ha valamin hosszú ideje gondolkozol, hogy tényleg szeretnéd-e, akkor nem akarod igazán.
  9. A pontosság igenis számít.
  10. Egy séta néha jobbat tesz a léleknek, mint ötven ülve eltöltött gondolat.
  11. A bocsánatkérés nem egy képesség, amivel születünk. Ezt gyakorolni kell.
  12. Lehet jól dönteni egy pillanatnyi idő alatt is.
  13. Az érettséget nem az éveink száma méri.
  14. Az életben szerzett legértékesebb kincseim a barátaim.
  15. Ha valakit egyszer őszintén megszeretsz, azt valahol mindig szeretni fogod.
  16. A hazugságok tényleg kiderülnek.
  17. Ha valakinek hiányzol, keresni fog. Ha valaki hiányzik neked, keresni fogod…
  18. A tiszteletet is ki lehet érdemelni, de mindenkinek van egy kezdőtőkéje, ami kijár neki.
  19. Fontos, hogy egy titkot tényleg meg tudj tartani. Nehezebb, mint az ember hinné.
  20. Normális, ha a szüleid döntésit már más színben látod, és esetleg jobb megoldásokat is találtál volna.
  21. A fejlődés az egyik legrázósabb dolog, amit eddig átéltem.
  22. A kedvesség egy csodafegyver. Valakinél lassabban hat, de biztosan célt ér.
  23. Nagyon sok olyan dologról tud változni az ember véleménye, amikről azt gondolta, soha.
  24. A „mindig” és a „soha” elsősorban döntés kérdése.
  25. Éhesen nem szabad fontos döntéseket hozni.

Hornisch Aliz

Kép: unsplash