Egy hazugság: ami nem öl meg, az megerősít

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Én nem hiszek abban, hogy ami nem öl meg, akkor az biztosan megerősít. Ahányszor ezt meghallom, egyre többször hozzáteszem, hogy ami nem öl meg, az sajnos még megnyomoríthat.

Nem lehet olyan, hogy valami történik velünk, és ugyan „nem halunk bele”, de elképesztően fáj? Nagyon sokáig kell dolgoznunk rajta, hogy ne hagyjon komoly sebeket? 

Pontosan ezért, ez a szólás nem validálhatja semelyik szenvedésünket se, amin átmegyünk. Természetesen lehet a sebeinkből újjászületni, a tapasztalatokból tanulni, de ha ez megtörténik, az elsősorban a mi érdemünk, nem pedig a traumáé, ami ért minket.

Ez a mi saját belső erőnk (és számomra a Jóisten működése is), ha sikerül egy krízisből épkézlábbal kikeverednünk, ha nem reccsenünk meg, ehelyett sikerül változni, adaptálódni. Ha egy nehéz időszakon túljutunk, az azt jelenti, hogy túlélők vagyunk. Nem azt, hogy ez volt a minimum, aminek történnie kellett!  

Nem kell normálisnak, a fejlődéshez szükségesnek felfogni, hogyha szenvedünk, az majd a javunkra válik.

Nem szabad azzal nyugtatgatnunk magunkat, hogy ami nem öl meg, az majd megerősít. Ez a gondolat káros a mentális és fizikális egészségünkre, mert motiválhat minket, hogy benne maradjunk olyan (élet)helyzetekben, amik egészségtelenek.

Ugyanakkor, „mire gondolhatott a költő”, amikor ezt a szállóigét megfogalmazta?

Nem szeretném elvenni teljesen a szenvedés és a fájdalom érdemét se, mert két értékes dolog. Bár legtöbbször összekötjük ezeket a fogalmakat egy negatív élménnyel, amit életünk során tapasztaltunk meg, van, hogy a jó dolgok is fájnak, például sok pozitív változás járhat fájdalommal és félelmekkel. Ilyen az apaság-anyaság, elköteleződés, egyetem-módosítás, munkahely-módosítás, új társaságba lépés, vagy éppen bizonyos kapcsolatok megszakítása. Milyen lesz elköteleződni? Milyen lesz szülőnek lenni? Mi lesz, ha egyetemet váltok mert nem ez az irány? Mi lesz, ha erre meg erre igent mondok? Vagy ha arra meg arra nemet?

Sok kérdést át kell szenvedni, át kell rágni.

Néha fájdalmas döntéseket kell meghozni a saját jóllétünk érdekében. Ezeken keresztül valóban megerősödhetünk, hiszen rájövünk, mit is szeretnénk, kik is vagyunk mi.

Vannak az élettel természetes módon járó kihívások is. Ezeket szintén nem kezelném egy szinten azokkal a szituációkkal, amikor komoly esély áll fenn arra, hogy az illető összetörik a nyomás alatt. Nem baj, ha nem jutunk el soha egy olyan pontig, hogy nem bírjuk tovább.

A minket ért traumák nem válnak attól szebbé, csak mert túléltük őket. Szeretném azt az üzenetet átadni mindezzel, hogyha erősebben jövünk ki egy ilyen helyzetből, az nagyrészt szerencse és kemény munka, ami egyedül a mi érdemünk és mindazoké, akik támogattak minket ebben. 

Hornisch Aliz

Szakítás utáni barátság

A barátság utáni párkapcsolat szinte mindenki számára elfogadható, de ha a sorrend megcserélődik, gyakran felszöknek a szemöldökök: Hogyan lehet? Szakítottál vele és még beszéltek?

Több véleményt is meghallgattam, hogy mi áll ilyenkor a furcsálló reakciók mögött. Az emberek általában úgy találják, hogy kell egy egészséges távolságot tartani a legtöbb romantikus kapcsolat vége után. Mert ha a párkapcsolat nem is működik, az olyan lesz, mint egy felvert tojásfehérje: többet abból már nem lesz megint tojás.

Nehéz az egykori szeretővel később úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna.

Vagyis a változás irreverzibilis. De lehet, hogy mégsem?

Én magam körül azt a példát látom, hogy egy bizonyos mennyiségű időnek el kell telnie a szakítás után. Olykor éveknek… De az idő gyakran normalizálni tudja a dolgokat. Habár, abban nem vagyok olyan biztos, hogy minden érzelem el tud tűnni a másik irányába. Jelenthet ez haragot, megbántottságot és más negatív érzéseket is. 

Amit a legtöbbször górcső alá vesznek, hogy miként ért véget az adott kapcsolat? A felek hogyan váltak el? Ez nagyban befolyásolhatja azt, hogy tudnak-e barátként viszonyulni a másikhoz. Ugyanakkor, mit jelent a barátság?

Fennmaradó személyes beszélgetéseket… vagy fennmaradó békés viszonyt, ami azt jelenti, hogy egy társaságban tudnak egymás mellett/egymással civilizáltan beszélgetni, és nem kell a többieknek végig drukkolni, hogy mikor indul el a Hamlet következő folytatása.

Ha a felek jó viszonyban válnak el, nagyon csalogató lehet az, hogy néha csekkolják egymást, ráírjanak a másikra, valamilyen szinten követni tudják egymás életét – mégha ők már nem is szerves részei annak. Ez egyébként lehet egy kétélű kard – mert sokszor hallom azt is, hogy eléggé tud fájni, amikor látod, hogy a másiknál is megy az élet tovább… Halad a dolgaival és éli a mindennapjait – és boldogul nélküled.

Emiatt veszélyesnek tartom érzelmileg azt, hogy még egy jól sikerült szakítás után is valamilyen szinten bevonódjunk a másik „új” életébe. Emellett a kísértés így fennállhat, hogy felülbíráljuk egykori döntésünket, hogy külön utakon folytattuk. Amikor annak is megvolt az oka.

Ha személyes meglátásra vagytok kíváncsiak, én azt tenném még hozzá, hogy az úgynevezett barátság fenntartásának legkomolyabb indikátora a közös baráti társaság/ közösség kell, hogy legyen. Ha ez nincs jelen az életünkben, akkor használjuk ki a lehetőséget, hogy eltávolodhatunk és levegőt vehetünk. Hogy kívülről tudjuk szemlélni a dolgot. Még adott közösségen belül is lehet tartani „szünetet”. Érdemes is. 

Ugyanakkor exeinkre lehet egyfajta mementóként is tekinteni: tudni, hogy mi fogott meg minket bennük, mit véltünk felfedezni és miért vagyunk jó esetben hálásak. Illetve, hogy miért nem maradhattunk benne a kapcsolatban, mit tanultunk meg magunkról általuk, például mik azok a kompromisszumok, amiket nem köthetünk meg.

A volt kapcsolatok emlékeztetnek arra, hogy kik vagyunk, merre haladunk, mik a valódi vágyaink.

De az, hogy milyen gyakran vágyunk erre az emlékeztetőre – a válasz erre szerintem továbbra is egyedi.

Ami szerintem lényeges, ha bekopogtat egy új kapcsolat az életünkbe, az ne okozzon kényelmetlen helyzetet a régi kapcsolataink miatt. Hagyjunk meg magunk és a múltunk között olyan mértékű távolságot, amit bármikor nyugodtan fel tudunk vállalni az előtt, akit ismét beengedünk a szívünkbe.

Hornisch Aliz

Dobó Dorottya – A zapumai kóbor villamos

Dorka mesélj kicsit magadról milyen végzettségeid vannak, hogyan kapcsolódott be az írás az életedbe?

Az egyetemen párhuzamosan végeztem a magyar szakot és a gyógypedagógiát, most pedig kognitív pszichológiából csinálom a doktorimat. Negyedéves PhD hallgató vagyok a BME Kognitív Tudományi Tanszékén, ahol a nyelvelsajátítás és a fejlődési zavarok témakörében kutatok. Írni gyerekkorom óta szeretek, nagyjából azóta, amióta megismertem a betűket. Öt- vagy hatéves lehettem, amikor elkezdtem naplót írni. Akkor még nem jártam suliba, vagy nagyon az elején voltam, így fejben úgy képzeltem el a szavakat, ahogyan beszélünk, folyékonyan, szünet nélkül, és pontosan így is írtam le őket: mindent egybe, nyomtatott nagy betűkkel.

Gyerekkoromban sok mesét írtam. Az első könyvemet 11 évesen fejeztem be, habár azt nem sok ember olvasta el, csak a szűk család és az alsós tanító nénim. A nővérem azóta is emlegeti, hogy volt benne egy Béla Smith nevű karakter.

Az akkori fejemmel fel se tűnt, hogy ez a név fura lenne, persze visszagondolva már jót nevetek rajta.

Érettségi után azért mentem magyar szakra, mert érdekelt az írás és az irodalom, de utólag már látom, hogy nem az volt az én utam. Végül inkább a nyelvészet felé fordult az érdeklődésem, azon belül is a pszicholingvisztika volt az a terület, ami teljesen magával ragadott, szó szerint rajongással bújtam a tankönyveket. Amikor a magyar szakot befejeztem, hosszú idő után ismét megjött a kedvem mesét írni, és ekkor született meg “A zapumai kóbor villamos” ötlete.

Milyen irományaid vannak eddig? Miként jött az első gondolat, hogy könyvet szeretnél írni? 

A zapumai kóbor villamos az első olyan könyvem, amit már felnőttfejjel írtam, illetve az utóbbi években elkezdtem novellákat is írni. Néhány meg is jelent irodalmi folyóiratokban és portálokon, például az Új Forrásban, és a Kolozsvári Helikonban. Ezek már komolyabb hangvételűek és inkább felnőtteknek szólnak. 

A zapumai kóbor villamos ötlete nagyjából 5 éve született, amikor még a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra jártam. Egy kutatáshoz toboroztunk résztvevőket, akik egy elég hosszú, nagyjából 2 órás tesztelésen vettek részt. Ebben persze voltak szünetek is, amit általában beszélgetéssel töltöttünk. Erre a kutatásra érkezett egy fiatalember, aki elmesélte, hogy nagyon szereti a BKV eszközöket, már rengeteget olvasott a témában, gyűjti róluk az érdekességeket, és egészen lenyűgöző dolgokat mesélt.

Tőle tudom, hogy kétszer is történt olyan Budapesten, hogy elszabadult egy „szellem villamos”, tehát olyan jármű, amin nem volt sofőr.

Azt is mesélte, hogy az egyiknél valahogy még a váltók is átkapcsolódtak, így mire a BKV munkatársai nagy erőkkel kivonultak az egyik megállóba, addigra a villamos elkanyarodott, és alig tudták utolérni. Nem is tudom miért, de ez a történet nagyon megtetszett nekem, és a szabadidőmben akaratlanul is továbbgondoltam. Talán az a pikáns benne, hogy a villamos az egyik legkiszámíthatóbb közlekedési eszköz. Mert a metró a föld alatt megy, annak van egy amolyan „sötét aurája”, a troli és a busz pedig nem kötött pályás, beállnak a dugóba, bármi megtörténhet velük. De a villamos megy a pályáján szépen, egyenletesen, senki sem számítana rá, hogy éppen az okoz majd egy ilyen nagy galibát. 

Tehát mondhatjuk, hogy innen született meg a kóbor villamos története?

Tulajdonképpen igen. Van egy másik szál a könyvben: a felhő nézegetés, és hogy a felhőkről történeteket találnak ki a gyerekek. Ez pedig ugyanazon a nyáron jutott az eszembe, amikor a villamos történetéről hallottam. Otthon a kertben én is gyakran a felhőket néztem, és történeteket találtam ki, egészen pontosan ezt a történetet. Így ezt a jelenetet is bele tudtam írni a könyvbe, csak épp a gyerekek nem a villamosról, hanem a villamos tetején utazva találnak ki történeteket. 

Mesélj kicsit Zapumáról, ahol a történet játszódik! 

Zapuma számomra az a hely, ahová elmenekülhetek, ha kicsit kiszakadnék a valóságból. Igazából nem sokban különbözik egy valós várostól, inkább annak valamiféle eltúlzott karikatúrája. A története röviden annyi, hogy Csehszlovákia felbomlásakor a létrejövő két ország küldöttei addig-addig vitatkoztak a városok hovatartozásáról, hogy Zapuma felett véletlenül átsiklottak, és nem sorolták be egyik ország fennhatósága alá sem, sőt a térképekre sem került fel. A bürokratikus csapdából innentől nem volt kiút, mert amikor a polgárok be akarták jelenteni a malőrt, a cseh hatóságok Szlovákiába, a szlovákok pedig Csehországba küldték őket, így jobb ötlet híján megalapították a saját országukat. Így Zapuma pont olyan város, mint bármelyik másik, leszámítva, hogy senki sem tud a létezéséről, és hogy az egész várost egy hatalmas villamoshálózat borítja, így a lakók más járművet jóformán nem is használnak.

Hány éves gyerekeknek szól a könyv?

Ha magát a könyvet kategorizálni kellene, ez a történet gyerekregénynek számít. Elsősorban alsósoknak, ajánlom, de felsősöknek is tetszhet. Nyomtatásban 136 oldal, nem mondom, hogy rövid, de nem is egy nagyon nagy falat, és vannak benne képek is, úgyhogy kezdő olvasók is meg tudnak vele birkózni.

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned kezdő íróként?

Én azzal az elhatározással kezdtem el írni, hogy ezt magamnak írom, soha senki nem fogja elolvasni, és magát az írás folyamatát szerintem ez megkönnyítette.

Nem azon aggódtam, hogy ki mit fog szólni hozzá, csak egyszerűen az volt a cél, hogy nekem tetsszen. Amikor elkészült, az ismerőseim bíztattak, hogy mégis érdemes lenne elküldeni egy kiadónak, és tulajdonképpen én is kíváncsi voltam rá, mit mondana a regényről egy olyan ember, akinek ez a szakmája. Végül elküldtem néhány helyre, és sok pozitív visszajelzés érkezett, több helyen is megvolt a szándék a kiadásra, de végül mindig azon bukott el a dolog, hogy egy gyerekkönyvet illusztrálni kell, amitől sokkal drágább az egész, én pedig egy ismeretlen név vagyok, tehát teljesen lutri, hogy végül megtérül-e nekik. Így egyszerűen nem érte meg anyagilag ebbe belefektetni, túlságosan kockázatos lett volna a kiadóknak. Körülbelül egy fél évig-évig mentek az e-mailezések, aztán letettem róla, hogy ebből bármi is lesz.

Hogyan jött végül az áttörés?

Nagyjából egy évvel később érkezett, amikor egy véletlen folytán kapcsolatba kerültem a Napkút kiadóval, akiket érdekelni kezdett a történet. Itt is visszatért a probléma, hogy nincsen pénz a kiadásra, viszont a szándék határozottan megvolt, ezért úgy döntöttünk, hogy egy közösségi finanszírozási kampányt indítunk. Aki egy könyv árával támogatta a megjelenést, annak a megjelenés után adtunk egy ajándékpéldányt. Tulajdonképpen egy előrendelés volt, amiben más ajándéktárgyakra is be lehetett fizetni: poszterre, vászonszatyorra, matricára, és később ezeket a könyvvel együtt elküldtük a támogatóknak. Szerencsére nagyon sokan támogatták ezt az ügyet, illetve a vörösvári önkormányzat is hozzájárult egy nagyobb összeggel a megjelenéshez. Így végül sikerült „összekalapozni” a kiadás anyagi hátterét.

Folytatása lesz-e a könyvnek, vagy dolgozol most másik projekten?

A folytatás kézirata igazából már kész is volt, mire az első kötet megjelent. Amikor vártam a kiadóktól a válaszokat, és amikor próbáltuk összegyűjteni a pénzt, az egy elég hosszú és gyakran kilátástalan időszak volt. Az egyetlen dolog, amivel meg tudtam nyugtatni magam, hogy leültem és írtam tovább a történetet. Sajnos a folytatás esetében is pénzügyi nehézségekbe ütköztünk, így a megjelenés még várat magára. Addig is igyekszem minél többet találkozni az olvasókkal, gyerek könyvtárakba próbálok eseményeket szervezni, vagy ha hívnak valahová, akkor rögtön megyek. A gyerekek is lelkesebbek, ha nem csak a polcról találkoznak a könyvvel, hanem van mellette egy hús-vér ember, akivel tudnak beszélgetni és tudnak tőle kérdezni, illetve számomra is inspiráló, ha beszélgethetek azokkal akik már olvasták vagy olvasni fogják a regényt. Egy iskolában az osztályfőnök annyira fellelkesült egy ilyen alkalmon, hogy meghívott az osztályba egy workshopra. Szerette volna, ha a gyerekek olyasvalakitől tanulnak írást, aki nap mint nap meséket ír, és tényleg nagyon lelkesen körmölték a történeteiket.

Mit tudnál tanácsolni azoknak, akik regényírásra szánnák a fejüket a jövőben?

Szerintem az első és legfontosabb lépés a történetíráshoz az, hogy adjunk időt magunkat álmodozni, és hagyjuk, hogy a történet pörögjön a fejünkben. Mert az nagyon ijesztő tud lenni, amikor az üres Word-dokumentum bámul rád, és ott van a válladon a feladat, hogy írnod kellene valamit, de valójában nem is igazán tudod még, hogy mit. Szóval érdemes időt hagyni arra is, hogy kicsit megérjen a történet a fejünkben, legyen néhány konkrét jelenet és párbeszéd, és ha ez megvan, úgy már sokkal könnyebb lesz elkezdeni írni.

Lezárásnak random funfact rólad?

Visszacsatolva egy korábbi kérdéshez, hogy milyen egyéb projektjeim vannak még: idén január környékén fejeztem be egy másik regényt, ami az örmény történelemmel is foglalkozik. Egy kamaszlány a főszereplő, aki tizennégy évesen tudja meg, hogy örmény származású. Ez annyiban funfact, hogy negyedrészt én is örmény vagyok, és én magam is kamaszként szereztem erről tudomást, úgyhogy ennek a történetnek némi személyes vonatkozása is van. De azt sajnos nem tudom, hogy ez a regény mikor fog megjelenni, egyelőre még nagyon sok kérdés nyitott ezzel kapcsolatban.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.

Jézus kit követne ma az instán?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ha Jézus most köztünk élne, hogyan viselkedne? Regisztrálna a facebookra, instagramra, bekövetné a hírességeket? Lehet, hogy kommentelne, lájkolna, politikai dolgokról vitatkozna, csinálna live videót a Getszemáni kertből, lefotózná az utolsó vacsoráját? Egy selfie az apostolokkal? Online petíció és aláírásgyűjtés, tiltakozásul a templomi árusok ellen (manapság már nem dívik korbáccsal kergetni az embereket). Megtehetné. Miért ne. 

Vajon mit tenne?

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. De Ő Isten Fia volt. Nem ember.

Neki nem volt szüksége online platformokra, youtube csatornákra. A tanítványait egyenként, személyesen hívta el – nem messenger üzenetben.

Pétert a halászbárkánál. Mátét a vámnál. Bertalant pedig úgy látta a fügefánál imádkozni, hogy nem is volt ott. Mert Istenhez Bertalan internet nélkül tudott csatlakozni.

Jézus egy offline követő táborra tett szert. És elég kitartóra! Kétezer éve lankadatlanul követik, s az emberei száma hol fluktuálódik, hol stabilabb, de nem akar elfogyni soha. Pedig Jézus leginkább csak egy dologról beszélt: az Atyáról. A sok-sok példabeszéd és tanmese, gyógyítás és bűnbocsánat mind egy nagy „tutorial” volt arról, hogy milyen is az a Mindenható.

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. Ha azt szeretnénk, hogy mások is kövessék őt, a fókuszt csak egy pontig irányíthatjuk magunkra, és csak ideig-óráig. Nem nőhetjük túl a Jóistent, de mint mai keresztényeknek, jelen kell lennünk a 21. században is. Útjelzőként. A nem hívő ember Bibliája a hívő ember – mondják.

De hát mégis hogyan? Így hogyan fognak követni?

Talán youtube sztárként? Insta huszárként? Legjobb sztorikat posztoló keresztényként? Legviccesebb papként? Leglazább politikusként? 

Hogyan fogadjanak el a több mint kétezeréves hitünkkel, ebben az egyre gyorsuló és naprakész világban? Ósdi szövegnek hathat minden példabeszéd, és ma már az ősi Szeretet fogalma is hatalmasra tágult. Mindenki szeret mindent, mindenki elfogad mindenkit és egyformának kell tekinteni minden fajta szeretetet. 

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”

Azt gondolom, egy hívő ember át tudja adni az Atya jelenlétét másoknak azelőtt, hogy egy szót is kiejtene a száján Istenről. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell Róla beszélni, de a mindennapi példánkkal, ahogyan mások felé fordulunk és ahogyan másokat szeretünk, meg tudjuk mi is mutatni Jézus mindenki számára elérhető szeretetét.  Mert a missziónk: tegyük elérhetővé Istent. S ne csak elérhetővé, de a példánkkal követhetővé is.

Az eredeti kérdéshez elérve: Jézus kit követne az instagramon?

Gondolhatjuk, hogy Keresztelő Szent Jánost. Lehet, hogy Péter apostolt. Vagy Heródest. Poncius Pilátust. Vagy talán a farizeusokat? Bekövetné napjaink politikusait?

Erre pont annyira van értelme megtalálni a választ, mint ahogy arra, hogy Jézus vajon politizálna-e, szavazna és vajon kire szavazna. Vagyis de… ezt az utolsót egyébként pont tudjuk!

Ugyanis Jézus Rád szavazna. 

És rám. Meg ránk. Rátok.  

Sőt, rájuk is!

Ha Jézus politizálna, Ő már jó ideje leadta a szavazatát: minket választott. Titeket. Engemet. Úgy döntött, végigcsinálni emberbőrben egy életet mindenkiért megéri. Megéri a „jó” emberekért. És megéri a „rossz” emberekért. Azokért, akiket bizonyos országokban inkább már halálra ítélnének, annyira reménytelen esetek. Jézus beszavazott az emberiségre. „All in One” – mondta, mikor az Atya megkérdezte, van-e esetleg kedve minket megváltani.

– All in One, Atyám. Mindent vagy semmit. Ha kell, megszületek. Ha kell, köztük élek. Ha kell, meghalok. A Fiad vagyok. Szeretlek, Atyám. Elmegyek, hogy követhessenek Hozzád. Ahogy a mennyben, úgy a földön is: legyen meg a Te akaratod.

Hornisch Aliz

Autóvezetés 2. rész – Tippek kezdőknek egy kezdőtől

Az előző cikkemben felvázoltam a nagy képet, hogy hogyan is nézett ki az én esetemben fiatal nőként és teljesen kezdőként nekivágni a jogosítvány göröngyös útjának.

Sokszor az a kép él a fejekben az autós órákról, hogy majd „beülök az autóba aztán majd elkocsikázunk”, nem lehet bonyolult, hiszen csak „a kormányt kell tekergetni”.  Na jó, „meg egy kis gáz és fék is befigyel”.

Ennél, nyilvánvalóan, összetettebb egy kezdő vezető élete… kicsit olyan, mintha beszélni, járni és olvasni tanulnánk meg egyszerre. Most szeretnék egy rövid, de alapvetően praktikus listát összeállítani arról, hogy mikre kell a fókuszt ráirányítani, mielőtt megérkezünk egy órára, hogy az hatékonyabb legyen.

1.Aludd ki magad

Elsőre nem tűnik nagy ördöngösségnek, de mégis jobb, ha rendesen kipihenve érkezel meg. Többször megesett velem, hogy nem figyeltem rá az előző napokban, mennyit alszom, és ebből aztán az kerekedett ki, hogy sorban a legbagatellebb hibákat követtem el… 

Senkinek sem jó, ha dekoncentrált vagy: az autó is megsínyli a plusz ügyetlenkedések nyomát, az oktató lelki nyugalma is és hát… a te idegrendszered is.

2.Ismételj – de ne csak a pályán, hanem fejben is

Mielőtt megérkezel, készülj fel gondolatban mindenből, ami legutóbb gyengén ment. Vedd át fejben, hogy hogy is volt? Mi, milyen sorrendben következik? Néha életbevágóan fontos lehet a dolgok pontos sorrendje. SIKK-es elindulás? Igen, alap.

3.Írd le a megtanultakat

Sosem gondoltam volna, hogy ezt egyszer elmondom: nyugodtan le lehet írni mindent, ami az órán elhangzik, és ami az újdonság hatásával van rád. Vagy amit többször elrontasz. Ilyenkor a 2-es ponthoz visszatérhetsz, és a leírt dolgokat fejben ismételve könnyebben rendszerezheted az információkat.

4.Tudd a KRESZ-t

Nos, ez elméletileg nem egy protipp kellene, hogy legyen, hanem valami nagyon alapvető dolog. De sokszor amire a tanulók vezetni kezdhetnek a kresz vizsga után, addigra alaposan megkopik ez a hasznos tudásu(n)k. Mert a kresz bizony hasznos! Úgyhogy ismétlésre fel, a forgalom nem vár!

5.Bízz magadban – és az oktatódban

Ez a legnehezebb dolog mind közül. Mert az ember izgul. Az egész órát – jó esetben – koncentrálva, szinte feszült figyelemmel csinálja végig. Ahogy az én oktatóm fogalmazott: „Ha óra végén még mindig tudod, hogy fiú vagy, vagy lány, akkor valamit rosszul csináltál” Valahogy ennyire kellene figyelni. Ugyanakkor amit csinálni fogsz, így sem lesz tökéletes – ohh, messze nem! Túl sok a hibalehetőség. Ez mégsem jelenti azt, hogy arra vagy ítélve, hogy sose legyen jogosítványod. Mert minden kezdő így csinálja. Bízz magadban – meg fogod tudni csinálni. Olyan nincs, hogy egyáltalán ne fejlődnél – de az út hossza változó lehet. Ahogy az előző cikkemben is írtam, senkivel sem versenyzel – fontos, hogy ez nem egy rali – inkább legyen több idővel egy használható jogosítványod, mint gyorsan egy alapvetően használhatatlan.
Még maradt egy tippem: bízz az oktatódban! Meg fogja neked tanítani. (Persze, ha borzalmasan jöttök ki, az egy másik lapra tartozik, és külön cikket érdemelne…) De ha a megfelelő ember van melletted, akkor meg fogja tanítani neked a vezetés csínját-bínját. Csak hallgass rá, és ne a félelmeidre. A többit pedig meghozza a gyakorlat és türelem. Fel a fejeket, előre a kezeket, és húzzuk ki a kéziféket!

Hajrá Nektek!

Hornisch Aliz

Hey Julie! Avagy egy este a női tabukról és egészségről

Ha azt mondjuk, self-care, mi jut eszetekbe? Lehet, hogy néhány embernek rögtön megjelennek a lelki szemei előtt az uborkás pakolást viselő női arcok, de pár évvel ezelőtt, ha ezt beírtuk a google-ba, nagy valószínűséggel csak pénzügyi lehetőségeket dobott fel az internet… Ezt is megtudtuk mindjárt a legelején az eseménynek, amikor Julcsit arról kérdeztük, hogyan is indult a „karrierje”.

A self-care vagyis, ahogy magyarra lefordítottam, az „öngondoskodás”, maga a fogalom, még csak nem is létezett – kezdi a története elejét.

Julcsiról azt lehet tudni, hogy öngondoskodás témakörében készít videókat a youtube csatornáján, és már instagramon is hozzávetőlegesen harminc ezer követőre tett szert megosztott tartalmainak köszönhetően. Hogy mikről is beszél ezekben?

Próbálja a figyelmet a nők testi és lelki egészségére irányítani, ezen belül közismert az a tény, hogy Julcsinak fiatal korában kiderült, hogy endometriózisa van, tehát az ezzel kapcsolatos információk különösen erős figyelmet kapnak.

Mi is az az endometriózis?

A termékeny életkorban lévő nők körülbelül 10%-át érintő, krónikus, jóindulatú betegség. A méhet bélelő szövettípus (az endometrium) a méhen kívül, pédául a petefészkekben vagy a kismedencét bélelő szövetekben ágyazódik be. Minden egyes menstruációkor a méhszövet megvastagszik majd vérzés kíséretében leválik. Ugyanígy teszi ez a méhen kívül elhelyezkedő, de hasonlóan viselkedő szövet is. Azaz, vérzés kísértében távozna, de nem tud, így a belső szervek között marad, azokat irritálja és összenövéseket, hegeket okoz. Tulajdonképpen belső vérzése lesz ilyenkor az endometriózisban szenvedő lányoknak és nőknek. A betegség járhat kisebb, mérsékelt és kifejezetten nagy fájdalommal is. Arra különösen felhívta Julcsi a figyelmet, hogy a fájdalmas menstruáció nem normális, és érdemes kivizsgáltatni. Illetve, hogy a fájdalom mértéke nem feltétlen egyezik a betegség súlyosságával.

Fotó: Piedl-Bajári Luca

Az ő kálváriája úgy kezdődött, hogy világéletében mindig normálisnak tekintette azt, hogy a ciklusa sok fájdalmat okoz neki – hiszen más nőknél is ezt látta.

Ám volt egy pont, ahol a fájdalom olyan mértéket öltött, hogy orvosi segítséghez kellett folyamodnia. Ekkor talált rá több vakvágány, csalódás és visszautasítás után az Endometriózis Magyarország honlapjára, ahol ismerték ezt a betegséget és kivizsgálták a fájdalom okát.
Julcsi sajnos megkapta a diagnózist, hogy negyedik fokú endometriózisban szenved, ami elég súlyos és műteni kellett. Szerencsére azóta jól van és büszke a „harci sebeire” mert bizony ezek egy kemény küzdelem nyomai.

De a sok szenvedés és tapasztalat arra sarkallta, hogy ne tartsa a történetét titokban: ha valami fáj, annak oka van! Menj specialistához – üzeni.

Az endomtriózis általában összefüggésbe hozható a stresszel, kevés alvással és az életmóddal is. Emellett az ösztrogénban dús ételek fogyasztása is rásegíthet a kialakuláshoz – azonban fontos aláhúzni, hogy ez pont egy olyan betegség, ami nem megelőzhető.

Még egy érdekesség, hogy az endometriózis minden tizedik nőt érint. Mégis sokkal kevesebben tudnak róla, mint például az asztmáról. Pedig, az asztma előfordulása jelentősen ritkább mint az endometriózisé… Miért lehet ez?

Fotó: Piedl-Bajári Luca

Az is elhangzott az Esten, hogy a női test és betegségei sokáig nem álltak célkeresztben, valamilyen szintű mítosz és intimitás lengte őket körül évszázadokig, viszont ma már meg vannak az eszközeink arra, hogy a fájdalom nem kell, hogy a női lét „velejárója” legyen.

Az este nagyon jó hangulatban telt, olyan érzésem volt amikor ott ültem, mintha egy fiatal nőkből álló tágabb családdal összegyűltünk volna és mindenről egyszerűen, nyitottan, tabuk nélkül beszélgethetnénk. Hiába volt Julcsi az „előadó vendég” mi pedig a hallgatóság, tulajdonképpen egy párbeszéd zajlott közöttünk. Ahogyan oldódott a hangulat, egyre személyesebb kérdések merültek fel: együtt könnyeztük meg, hogy még a mai napig vannak olyan nők, akiknek a havi ciklushoz szükséges higiénés feltételek se adottak. Hogy vannak, akiket a fájdalmas menstruáció miatt kinevetnek, félrekezelnek. Hogy még mindig olyan sokan vagyunk mi nők, akik nem értjük, mi történik velünk. De meg szeretnénk érteni!

Az este egyik tanulsága volt, hogy mindenről kell beszélni, és a dolgokba nem szabad csak úgy „belenyugodni”. 

A lényeg, hogy figyeljünk magunkra, adjuk meg az időt és szeretetet a testünknek és lelkünknek. Ezen felül figyeljünk egymásra is, hogy ne csak meghalljuk de hallgassuk is meg a másikat, vegyük észre mi történik benne – mert életek változhatnak meg vele.

Hornisch Aliz

Endometriózis Magyarország Alapítvány honlapja: https://endometriozismagyarorszag.hu

HeyJulie Youtube csatornája pedig ide kattintva érhető el!

Borítókép: @lucagrphy

Interjú Topál Orsival: testvér szemszög a Down-szindrómáról

Mi is az a Down szindróma? Az egyik leggyakoribb veleszületett rendellenesség, minden 600. gyermek ezzel a kromoszómahibával jön a világra. Többnyire középsúlyos vagy enyhe értelmi fogyatékossággal jár és különböző egészségügyi problémákkal társulhat.
Cikkünkben szerettük volna közelebb hozni az olvasókhoz, hogy milyenek az átlagos mindennapok és milyen a logisztika egy olyan családban, ahol nem is egy, hanem rögtön két Down szindrómával élő gyermek él. 

Orsi, amit tudni lehet rólad, hogy te most huszonhat éves vagy és történelem-hittan szakos tanárnak készülsz. Mesélj még kicsit a családodról! 

Öten vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Van két húgom és két öcsém, akik ikrek és Down szindrómával születtek, ők tizennégy évesek lesznek a nyáron. A húgaim huszonnégy és huszonegy évesek, köztünk kevesebb a korkülönbség. Édesapám szociális munkatársként dolgozik, édesanyám pedig óvónő végzettségű. Mióta a fiúk nagyobbak lettek, egy magán óvodában ad néha órákat, de alapvetően Kendével és Szilárddal van otthon. 

Mikor, hogyan tudtátok meg, hogy Kende és Szilárd Down-szindrómával születnek?

Hű, igazából ez már nagyon rég volt, én is elég kicsi voltam. Arra emlékszem, hogy szüleink mondták a terhesség alatt, hogy lehetséges, hogy a fiúk Down-nal születnek, de én inkább a születésükkor tudtam meg, hogy pontosan mi is a diagnózis, és hogy ez mit jelent. Viszont nehéz amiatt is emlékezni ezekre, mert kisbabaként teljesen átlagosnak tűntek (főként akkor, gyerekszemmel) és nem láttam semmi „jelét” annak, hogy speciálisabbak lennének, mint a többiek. Ami viszont náluk világviszonylatban különleges volt, hogy ők iker Down szindrómások, ami ritkaság.

Amikor nőttek a testvéreid, milyen kihívásokkal kellett szembenéznetek?

Lassabban fejlődtek, például nem beszéltek úgy, illetve a mai napig nem beszélnek úgy, mint a kortársaik. Persze most már folyékonyan ontják a szót, de gyakran kell hozzá némi háttérismeret, hogy megértsd, mit is mondanak (előny a 0-24 egy háztartásban élés.) Amit érzékeltem, hogy sokkal többet kellett velük foglalkozni: szüleink korai fejlesztésre vitték őket, tornáztak velük stb. Mivel ketten voltak, emiatt együtt jobban el tudták tölteni az időt, nem kellett játékok terén jobban lekötni őket. Most már speciális iskolába járnak, de ami továbbra is kihívás maradt, hogy oda- és vissza kell kísérni őket, mivel maguktól nem tudnának elmenni. A mindennapok során segítség kell nekik még a mosakodásban, tisztálkodásban. Öltözésnél mindig mi választjuk ki nekik a ruhadarabokat, mert ezt ők nem tudnák egyedül megtenni, de már az felöltözéssel jól boldogulnak. Néha vannak vicces esetek, amikor egy ruhadarab kifordítva kerül fel, de egyébként ügyesek.

Miben pont ugyanolyanok, mint az „átlagos” gyerekek?

Nehéz ezt megválaszolni, mert a Down-szindrómán belül is vannak fokozatok. A fiúk közép-súlyosan érintettek értelmileg. Ellenben vannak olyan Down szindrómások is, akik átlagos emberek módjára dolgoznak, megházasodnak, tehát élik a mindennapjaikat a „betegségük” mellett. Tehát nehéz összehasonlítani, mert mindegyikük különböző. Az én testvéreim ugyanúgy szeretnek játszani, mesét nézni és egyébként rajonganak a fociért is, mint „egy átlag gyerek”. Ugyanúgy akarnak dolgokat és vannak jobb és rosszabb napjaik. Tudnak szófogadatlanok lenni, de azt is meg tudják érteni, ha valaminek oka van, hogy most miért nem. Ami érdekesség és rájuk is igaz, hogy bár ikrek, de a személyiségük nekik is különböző, mint sok másik ikerpárnál. 

Milyen programokat szoktatok együtt csinálni a fiúkkal?

Szoktunk együtt kirándulni, voltunk már moziban és igen, vittem őket focimeccsre is! Amúgy talán meglepő, de jobban viselkednek ezekben a szituációkban, mint a többi gyerek. Bármit, amit kérek ilyenkor tőlük, azt szépen megcsinálják, nem kellett aggódnom a viselkedésük miatt. Úgy látom, bárhova el lehet vinni őket, ahova más gyereket is szeretnénk. Szerintem ebben nincsen kivétel.

Jellemzően milyen reakciókat kapsz, amikor az emberek megtudják, hogy Down-szindrómások a testvéreid?

Én még negatív véleményt nem kaptam, általában az emberek nagy része tisztában van vele, hogy ez mit jelent. Van, hogy meglepődnek, de nagyon kedvesen reagálnak. Átlagos kérdéseket kapok, hogy miket tudnak, hogy beszélnek stb. De nem szokott ez központi téma maradni. Általában csak megemlítem, hogy az öcséim „downosok”. Ha pedig mások találkoznak a fiúkkal, Kende és Szilárd kedvesek és nyitottak, szóval a személyes interakcióknál se szokott probléma felmerülni.

Ha röviden meg kellene fogalmazni, Neked mit tanított a kapcsolatod a fiúkkal?

Nagyon egyszerűen: elfogadóbb lettem. Előtte nem találkoztam Down-szindrómásokkal se a baráti környezetemben, se a tágabb családi berkeken belül, ez teljesen új volt. A testvéreimen keresztül úgy érzem, hogy egy elfogadóbb emberré váltam.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.

Gyerekzaj a templomban – na és?

Olvashattunk már szülői szemszöget a témában, de most egy másik szemszögből közelíteném meg a témát. A mai misén ismét megtelt a templom: közösségünkhöz nagyon sok fiatal házaspár és kisgyermekes család tartozik, ami azt jelent, hogy a szertartások alatt mindig van egy alapmoraj – néha inkább zsivajnak mondanám. 

Engem, bevallom, már többször megzavart a koncentrációmban a fiatalabb korosztály: hangos felvisítások, lábdübögés, a padban olvasott könyvek elpotyogtatása, a lábak alatt átmászkáló gyermekfejek koppanása, majd heves ellenkezés ahogy egyik szülő visszahúzgálja a padba a csemetét – mindez megtörheti akár a legszakrálisabb pillanatokat is.

Belegondoltam, hogy nem irigylek egyetlen lelkipásztort sem, akinek folyamatosan ilyen háttérzajban kell prédikálnia, sőt, néha még az Úrfelmutatásnál is valahogy szelíden túl kell tudnia harsogni a legifjabb egyházközségi tagokat. Nyilván mindenhez hozzá lehet szokni, de néha még én saját magamon is észreveszem, ahogy kissé feszült, hosszú pillantást vetek a kicsikkel küzdő szülők felé. 

A legutóbbi szentmisén egy hasonló jelenet játszódott le, hanem amikor a zaj forrása felé fordítottam a pillantásomat, bevillant egy gondolat. 

Tulajdonképpen, jó, hogy itt vannak mind a gyerekek. Mert ez azt jelenti, hogy az egyházközségünknek van jövője.

Minél többen vannak jelen, az azt jelenti, hogy annál több keresztény fiatalra tudunk majd támaszkodni a következő évtizedekben. Sok esetben nekik is lesznek majd gyerekeik, akik ugyanitt zsibonghatnak ebben a templomban. Abban a templomban, aminek a tágabb értelemben vett családjuknak kellene lennie. Ahol valamilyen szintű megértést és elfogadást kellene mutatnunk. Sőt, örömet. Hogy ők is itt vannak nekünk. 

Már vannak helyek, ahol találtak arra jó megoldásokat, hogy miként jöhessen el a család a szentmisére úgy, hogy a szülők is élvezhessék, és közben a gyerekek is le legyenek valahogy kötve. Az előző templomunkban a misék alatt az alagsori hittanteremben tartottak foglalkozásokat a gyerekeknek. Természetesen a pár hónapos és egy-két éves babák így is jelenthetnek kihívást.

De nem kell és nem is lehet steril, zajmentes környezetet teremteni ott, ahol szeretnénk fiatalokat látni.

Nem mintha nem kapnának a kisgyerekesek így is elég szemforgatást és fejforgatást a boltban, az orvosi rendelőben és az utcán, a mindennapok során. Sajnos biztos vagyok benne, hogy nem egyszer utánuk bámulnak és megnézik őket, amikor a kicsi felvisít a motorral. Vagy, ha hangosan felsír a játszótéren. Vagy, ha valaminek zajosan örül a tömegközlekedésen. Ha feltűnően kíváncsiskodik idegenekről. Illetve minden olyan esetben, amikor zajt csap, ügyetlenkedik, elbotlik, elejti, megijed, vagy csak elfárad és már nem lehet megvigasztalni.

Ugyan én még nem vagyok szülő, de próbáltam beleélni magamat abba a helyzetbe, hogy milyen lehet az, (illetve milyen lesz az!), amikor nagyon szeretnék a miséken kissé elmélyülni, imádkozni, feltöltődni, de mindez folyamatos megszakításokkal van tele, illetve nehézségeimet még megrovó arcok is tetézik.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat zavartak már meg gyerekhangok a mise alatt. Én azt gondolom, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülünk, tegyük fel a kérdést: mi hogyan tudnánk ezen segíteni? Van építő ötletünk arra, hogy a misén a kisgyermekes szülők is nyugodt szívvel vehessenek részt? Hogyan tudjuk támogatni azokat a családokat, akik szó szerint a kezükben ringatják a kereszténység jövőjét?

Ha semmivel sem tudunk hozzájárulni, legalább tartsuk meg magunknak a szúrós pillantásokat és a misén mondjunk el értük is egy imát. Ne felejtsük el, hogy egy nagy család vagyunk.

Én hálás vagyok, amikor láthatom, hogy továbbra is vannak olyan családok, akik hajlandóak továbbadni gyermekeiknek a hitet, még ha ez néha nem is éppen egyszerű.

Hornisch Aliz

Te mire lennél kíváncsi a másikból 5 perc alatt? – Beszámoló Rapid Randiról

Bevallom, azzal a céllal érkeztünk a rapid randira, hogy egy klasszikus filmbéli, “kínos, de annál viccesebb tapasztalat” -ra tegyünk szert. Lehet, hogy a következő mondatunkban szerepelnie kellene olyan szavaknak, hogy „de”, „ámbár” vagy „ennek ellenére”, azonban ez a filmbéli jelenet elég sok szempontból valóra vált. Hogy miért is?
Egy rapid beszámoló következik!

Nos, hogyan is nézett ki a rapid randi?

Leültettek minket, lányokat tíz darab kis asztal mellé, miközben a fiúk is elfoglalták a velünk szembeni helyeket. Túl sok időnk nem is volt egymásra nézegetni, mert a „játékszabályok” ismertetése  következett: egy központilag kiadott lapon jelezhettük, hogy szimpatikus volt-e nekünk beszélgetőtársunk, vagy sem. Azaz, ha mind a ketten „igen”-t jelölünk a lapon a randi végén, úgy egy nappal később össze kötöttek bennünket az email címünk alapján. Viszont az esemény lényege, hogy minél több emberrel tudtunk beszélni az adott idő alatt – vagyis emberenként öt percünk volt csak, hogy döntsünk!  Ezután már megszólalt a csengő, és  el is indult az a pár perc, ami alatt megismerhettük a másikat! Az idő letelte után a fiúk eggyel arrébb vándoroltak, így körbe ülve mindannyian beszélgethettünk az ellenkező nemű résztvevőkkel. Ez eddig elég izgalmasnak hangzik… 

Az az öt perc

Mire elég az az öt perc? Egy vadidegennel lehet valóban rengeteg de igen kevés is. Ami sokkal fontosabb, hogy mi az első kérdés, amit felteszel ezalatt a relatíve rövid idő alatt – mire is vagy valójában kíváncsi, mi az, ami számodra elengedhetetlen a másikban és már a találkozás legelején tisztáznád? Vallás, tanulmányok, személyes tapasztalatok, tulajdonságok?…

Te mit kérdeznél?

Személyes tapasztalatok

Hogy valójában miért is a filmes “élmény-randik” közé fogjuk sorolni az estet? Elsősorban amiatt a szomorú tény miatt, hogy többen igen furcsán, kicsit sem felnőttesen viselkedtek, habár jócskán a huszas korosztályban jártunk. Egy randin, de máshol is, alapvető gesztus, hogy ha kérdeznek tőlünk valamit, akkor szokás visszakérdezni, illetve a kérdésre valóban válaszolni – nem pedig egy poénnal passzolni és aztán “haha”. A másik véglet, amikor valaki végig uralta az öt percet,  levegőt sem hagyva a másiknak – ez sem szerencsés. Másrészt a korábban emlegetett rövid idő tényezője – ilyenkor érdemes az embereket kreatív dolgokkal meglepni – sokat elárul az illetőről, miként reagál egy váratlan kérdésre, amire még nincsen begyakorolt válasza, és tudja-e értékelni azt.

Mindemellett, jöjjön pár pozitív mozzanat az estről: Egyrészt, le a kalappal a szervezés előtt – pörgős, profi, könnyed volt. Másrészt hatalmas lehetőség volt, hogy különböző soft skilljeinket, kifejezetten a kérdezés képességét nyolc emberrel, nyolcféle módon csiszolhattuk alig egy óra alatt…  Ezáltal igen sok új tapasztalatra tehettünk szert. Ráadásként, magunkat is megismerhettük, hogy miként viselkedünk egy ilyen figyelmet igénylő, intenzív helyzetben.

Kedves Mindenki! A cikkünkkel nem elriasztani akarunk a rapid-randi műfajától, sőt bíztatunk, hogy csatlakozz egy alkalomra! Hogy miért?

1. Hogy kilépj a komfortzónádból!
2. Hogy megtanulj kérdezni, figyelni és beszélgetni!
3. Hogy egy életre szóló élményt szerezz!
+1 mert sosem tudhatod, Isten hol akaszt össze a Nagy Ő-vel 😉                        

        Hornisch Aliz & Kisbán Petra

Egy kezdő kalandjai a volán mögött

Amikor kezemben az elég jól sikerült KRESZ-vizsgával jelentkeztem a gyakorlati órákra, úgy gondoltam, hogy nagyon gyors leszek: nem lacafacázok! A minimum óraszám alatt beleadok mindent és huss! megcsinálom ezt a jogsit. Aztán emögé is bekerülhet a pipa a képzeletbeli listámon.

Persze, ez nem azt jelentette, hogy nagyon sokra tartottam a képességeimet, hanem inkább azt, hogy tapasztalatlan voltam: fogalmam se volt még róla, hogy egy normális vezetői tudás mennyi gyakorlatot igényel. Mit jelent az, hogy behunyt szemmel is tudjam váltani a sebességet a sebességváltón, gondolkodás nélkül, ösztönösen használni a féket és a kuplungot, akár külön vagy akár egyszerre, és mindez igaz a gázpedálra is. Min múlik, hogy éppen miből, mennyire és mikor van szükség, és hogyan tudom megoldani, hogy ne nyomkodjak a végén össze-vissza, amikor két lábbal kell három pedált kezelni.

Szóval, szeretnék most mindenkibe egy kis bátorságot önteni: néha az egész procedúra nagyon nehéznek tűnhet, de meg lehet csinálni! Akiknek már van jogsijuk, azok hátra dőlhetnek és szabadon nevethetnek a következő felsoroláson; akiknek pedig még nincs, vagy épp rajta vannak az ügyön: biztos lesznek közös pontok, amiket átélünk, nevessünk együtt magunkon!

Tanulságok tőlem nektek – avagy mit történt eddig az órákon?

Ami a legfontosabb: a kormány és a kuplung megfelelő kezelése a legelején. Ugyanis a kuplung segít elindítani az autót (többek között) és jó az, ha a kezdő autóvezető ráérez a kezelésére. Nekem ezzel sok problémám volt. Az oktató nem akarta elhinni, hogy gyógytornász vagyok, mert a lábamban csapnivaló volt a finommotorikám… Igaz, én még lábbal sose próbáltam embereket megmasszírozni se lágyrésztechnikákat végezni, így valóban, az alsó végtagom koordinációja adott némi kihívást. Mindenesetre, amikor megtudtam, hogy az oktatóm korábban balett táncos volt, kis híján a kormányba vágtam a fejem. Könnyű annak, akinek a bokája volt a szakmája! Szóval, ha nehezen megy a kuplung kezelése, emlékeztetnélek benneteket erre: nem lehet mindenki balett táncos! 

Következő pont: legyünk türelmesek magunkkal, és ha már a forgalomban vezetünk, az akkor sem a Dakar-rali: még ha sivatagi terepversenyeket megszégyenítő sebességgel is indulnak el a mellettünk lévők, mi akkor sem kapkodhatunk, különben menten lefulladunk. Az is fontos, hogy egyszerre és külön is tudjuk végezni a feladatokat. Például, ha hátranézünk, maradjon helyén a kezünk és ne forduljon el a kormány attól jobbra, hogy mi balra tekerjük a fejünket. Ezzel ugyan jól lehet tesztelni a járdán sétáló gyalogosok reflexeit és az oktatónk idegrendszerét, de annyira egyiket sem érdemes… Tehát türelem, összeszedettség!
Persze a jogsi sok izgalommal és stresszel járhat, de mindez elmúlik. Meglepő talán, de végső soron a jogosítvány megszerzéséhez semmilyen trükk, vagy titkos hatodik érzék nem kell.

Egyetlen dolgot kell éreznünk: a felelősségét annak, hogy járművet vezetünk –minden mást pedig gyakorolni lehet!

Hornisch Aliz