Szeress, ne szenteskedj!

Keveset beszélünk róla, pedig a jelenlegi világban elképesztően fontos a keresztyén emberek hitelessége. Belegondoltunk már, hányan fordultak el a vallástól az ájtatos szavak üressége miatt?

Ha hívőnek vallod magad, egyszerűen nem mindegy hogyan élsz. Felelős vagy a kimondott szavakért, tettekért. Manapság pedig különösen is, hiszen valljuk be, a keresztyének megítélése nem javult az évek során. Gondoljunk csak bele hányan hagyják el a vallásos iskolákat ateistaként, hány gyermek gyűlöli meg a templomokat a kötelező vasárnapok miatt, hányan ülnek üres tekintettel a padokban és hányan csalódtak már túlbuzgó, de hiteltelen emberekben? 

És akkor jön a nagy kérdés: vajon miért? 

Mert nem mindegy, hogyan élünk. A keresztyén ember az életével mutat példát. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem egyszerű feladat: a legnagyobb, amit kaphatunk. Kemény döntéshelyzetekkel, próbatételekkel jár. A hívő lét nem azt jelenti, hogy mindenkivel bűbájos vagy és megértő. Nem a felszínen, nem a külvilágnak kell kedvesnek lenni és közben ugyanúgy élni, mint bárki. Nem önző módon, saját magadat különbnek tartva. A hívő lét azt jelenti, hogy értékeled azt az életet, amit ajándékba kaptál és megpróbálod a lehető legtöbbet kihozni belőle, szeretettel. 

Valószínűleg mindenki tud legalább egy példát a környezetéből, akinek volt már rossz tapasztalata a vallás terén. Tudunk olyan családokról, akik tökéletesnek tűnnek kívülről, de ha kilépnek a mosolyálarc mögül, ordibálnak a gyerekükkel, vagy fokozatosan boldogtalanságba hajszolják egymást. Ez hamis. Kioktatni valakit Isten igéjével: szintén hamis. Ugyanúgy, mint: jótékonykodni csak a külvilágnak, folyamatosan megmutatni milyen „jóemberek” vagyunk, csak vasárnap másként élni. Nem beszélve az ítélkezésről, a bezzegkeresztényekről, vagy éppen a politikai, közéleti példákról.

Kötelességünk hitelesen élni. Ez nem azt jelenti, hogy nem vétkezhetünk, hiszen eredendően bűnösök vagyunk és sosem lehetünk tökéletesek. Tudnunk kell, hogy a legapróbb hibákért is felelősségre vonhatnak, hiszen sokak fejében él az a kép, hogy mi mindent jobban tudunk másoknál, maradiak vagyunk, és eltartott kisujjal elítéljük „a bűnben élőket”.  Sajnos, sokan tettek azért, hogy ez vélemény kialakuljon. Ezért szükséges nap mint nap hangsúlyozni, mekkora felelősségünk van.

Nem fogsz mindenkinek tetszeni, ha odaszánod az életedet Istennek. Lehet, hogy teljesen hülyének néznek, kinevetnek, szerencsétlen birkának tartanak, felróják a múltbeli hibáidat és elítélnek érte. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz ezt felvállalni, viszont jól tudjuk: mi nem az emberek felé tartozunk elszámolással:

Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”

Gal 1:10

Az a feladatunk, hogy törekedjünk a jóra és a szeretetre a nehézségeken át is, hitelesen, ne a felszínen. Lapozz ma a sokszor olvasott Szerethimnuszhoz és olvasd el hangosan! Ez a mi nagy feladatunk.

Demeter Anna

Interjú – Egy hívő és nem hívő párkapcsolata – az első megdöbbenéstől az oltárig

A téma személyességére tekintettel a keresztneveket másra cseréltük.

Mi volt Andrisról az első benyomásod?

Az, hogy jól néz ki, magas az érzelmi intelligenciája, mert úgy tud bókolni, hogy közben egyáltalán nem tolakodó…és van barátnője. Utóbbiban tévedtem, ez az első kapcsolata. Amúgy annyira nem tulajdonítottam jelentőséget a bemutatkozásának, hogy a vezetéknevét el is felejtettem.

Tudtad akkor, hogy nem hívő? Amikor ez kiderült, hogyan álltál hozzá?

Azt gondolom, hogy egész történetünk központjában az isteni humor áll, kezdve attól, hogy mindketten utáljuk a romantikus regényeket és filmeket, mégis sikerült ugyanarra a metróra felszállnunk, ahol egy közös ismerősnek köszönhetően ismerkedtünk meg. Az első randinak körülbelül az ötödik percében kiderült, hogy ő vallásos családból érkező keményvonalas ateista, én meg „hardcore” katolikus vagyok. Ráadásul mindketten elég komoly sztereotípiákkal is rendelkeztünk a másik táborról. Ő valahogy úgy képzelte a keresztény lányokat, mint a spanyol inkvizícióról nosztalgiázó, tudományellenes fiatalokat, akik úgy öltözködnek, mint az Agymenők Amy-je, és állandóan olyan párokon szörnyülködnek, akik a tizedik házassági évfordulójuk előtt megérintik egymás kezét. Én meg egy átlagos ateistát egy titokban Kim Dzsongun-rajongó kommenthuszárnak gondoltam. Az első randi tehát komoly csalódás volt… Amúgy én akkor nem akartam senkibe se szerelmes lenni (ez független a vallástól, családi gyökere van), de hála Istennek, ekkor már késő volt, egyikünk se bírt fölállni, folytattuk a beszélgetést az ellenséggel.

Mik voltak a legfontosabb kérdések, amiket meg kellett beszélnetek?

Az első kölcsönös megdöbbenés után (azta, egészen normális srácnak tűnik…) el kellett dönteni, hogy együtt maradunk-e, és ha igen, akkor milyen játékszabályok mentén.

Attól a ponttól kezdve, hogy hajlandóak voltunk tiszteletben tartani a másikat, két kérdés maradt: az esküvő és a gyereknevelés, ami nyilván összefügg, mert egy ateista sem ígér meg olyat, amit egyáltalán nem tervez betartani. Mi ugye a legszélsőségesebb eset voltunk: sem egy vallásellenes ateista, sem egy aktív, hétköznap is közösségbejáró keresztény nem képes a kompromisszumra, mégis itt valakinek teljesen engednie kellett. Arra is igényünk volt, hogy mindent alaposan megbeszéljünk, gyorsan kialakítsuk a közös normarendszert, és nem csak ezen a területen. Az ő szülei és az én szüleim is elváltak, én különösen problémás családból érkezem, és eldöntöttük, hogy ezt az egész párválasztásosdit vagy jól akarjuk csinálni, vagy sehogy.  

Mi miatt döntöttél úgy, hogy van jövője a kapcsolatnak, bár ő akkor ateistaként tekintett magára?

Elsősorban nem én döntöttem, hanem ő. Megmondtam neki, hogy a fenti két kérdésben (gyereknevelés és esküvő) nem tudok engedni, viszont én sem várom el tőle, hogy olyan áldozatot hozzon értem, amire én nem vagyok hajlandó érte. Annyit kértem, hogy fontolja meg jól, most még tudunk szeretetben szakítani. Ő pedig azt mondta, hogy valamiben minden nőnél engednie kéne, elfogadja, annyit kér csak, hogy értékeljem a gesztust. Szerintem amúgy a párválasztás pont olyan, mint az ingatlanpiac, álszentség ezt tagadni. Van kereslet és kínálat, jól kell felmérni a lehetőségeinket és az igényeinket. A férjemmel minden más szempontból hasonlítunk. Ugyanúgy gondolkodunk párkapcsolatról, nemi szerepekről, politikáról, zöldmozgalomról stb., ugyanannyira a maximumra törekszünk a munkában, mint amennyire lusták vagyunk minden más területen, megegyezik a stílusunk, a kulturális igényszintünk és hogy vagy véresen komolyak vagyunk, vagy pedig a legmélyebb ökörködésbe süllyedünk. Azt azért nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, hogy bár hiába éreztem magam jó helyen, mégis máshogy terveztem az életemet. Rengeteget imádkoztam, és mindig azt a megerősítést kaptam, hogy ez egy lehetséges út a sok közül, és persze választhatok másikat is, de ne azért, mert könnyebb életet akarok. Mert senkivel sem lenne könnyebb, csak más.

Mit tartasz fontos szempontnak két ember kapcsolatában?

Szexuális vonzalom, kölcsönös tisztelet és barátság. Hasonló gondolkodás a nemi szerepekről, hasonló intellektuális szint, tudjunk egymással bármiről beszélni, és folyamatosan, tudatosan fejlesszük a konfliktuskezelési készségeinket. Legyen néhány közös szabadidős tevékenység, illetve a másik idegesítő tulajdonságainak és rigolyáinak tudatos feltérképezése, és annak átgondolása, hogy én ezeket hogyan kezelem, tudom-e egyáltalán kezelni.

A házasságotokban a hitet hogyan éled/élitek meg?

Talán meglepő, de a férjem közelebb hozott Istenhez, és felpörgette a vallásosságomat. Egyrészt semmilyen elvárása nincs felém, tényleg akkor gyakorlom a vallásomat, ha belső igényem van rá, és hálás vagyok, mert kiderült, hogy továbbra is van rá igényem. Másrészt egy „házi ateistának” megvan az az előnye, hogy hitelességet vár el, és nem fogad el közhelyes válaszokat. Például megkérdezte, hogy miért lóvágtában imádkozom étkezés előtt, és hogy mi értelme a böjtnek. Előbbi egy teljesen jogos kritika volt, utóbbi meg egy olyan kérdés, amire elsősorban magamnak kell válaszolnom. Másrészt senkiben nem láttam még annyira megnyilvánulni az istenképiséget, mint benne, és rajta keresztül különleges mélységben tapasztalom meg Isten szeretetét. 

Ezenkívül van változás, amiben talán a sunyi aknamunkám is szerepet játszik, és amiből nagyon sokat tanultam. A férjem még mindig nem katolikus, de már istenhívő úgy, hogy soha nem gyakoroltam rá nyomást (én voltam az egyetlen a családjából, aki békén hagyta), csak minden nap imádkoztam érte. Ő azt mondta, hogy jól esik neki, mert a szeretetem megnyilvánulása, de nem akarja, hogy hiú reményeket tápláljak. Nem lett igaza, megjött a Szentlélek meghívása. Ez nem egy látványos megtérés volt, szerintem ő se tudja, hogy mikor fordult át. Először csak csatlakozni akart a közösségemhez (Mi, te? Ugye tudod, hogy itt ima is van, meg ilyesmi?), ott pedig feltétel nélküli elfogadást tapasztalt, és senki nem vetette a szemére, hogy az imákat nem mondja vagy nem jön lelkigyakorlatra. Aztán kicsit szégyenkezve, de megkért, hogy imádkozzak egy-egy barátjáért, kollégájáért (Tudod, én nem hiszek benne, de ők igen, biztos jól esik nekik, nem gond, megtennéd?). A jegyesoktatást még ateistaként kezdte el, aztán hirtelen azt hallottam, hogy egy barátnak Isten léte mellett érvel, majd kifejti a papunknak, hogy miután a gyerekek megszületnek, ő is akar templomba járni, mert fontos a plébániai közösség. Csak bámultam, hogy ő, aki nem is olyan rég agymosásnak tartotta az egészet… Aztán egy bécsi kirándulás után bevallotta, hogy évek óta először imádkozott. Azóta néha szükségét érzi, hogy eljöjjön templomba, adventben együtt imádkozunk, de továbbra sem én ugrálok az ügyben, a Szentlélek azt csinál, amit akar.

Milyen előnyök származhatnak ebből a helyzetből? Fő nehézségként mit említenél meg?

Hamar egymásra hangolódtunk, mert fel kellett nőni a feladathoz. Az első egy-két hónapban, szinte idegenként, teljesen ki kellett tárulkoznunk a másiknak. Komoly önismereti tréning volt, el kellett döntenünk, hogy pontosan mit várunk az élettől és egymástól, beleértve azt is, hogy pontosan mit jelent számomra a vallásos nevelés. Tudatosan túl kellett lépnünk a rózsaszín felhőn, korán kellett komoly konfliktusokat megoldanunk. Miután mindez sikerült, egyértelmű volt, hogy össze fogunk házasodni. Nyilván erős alap akkor is van, ha hasonló a világnézet, de miután eldöntöttük, hogy együtt maradunk, néhány kommunikációs hibát meg önbizalomhiányos rohamot leszámítva nem volt komolyabb kihívás, az összeszokottságunk pedig már többször is kiállta a próbát. Tavaly temettük el az öcsémet, a férjem pedig mindig érezte, hogy mikor mire van szükségem, aztán közbejött egy munkanélküliség, március óta pedig mi is folyamatosan össze vagyunk zárva, és kifejezetten élvezzük. Ez szerintem azért is van így, mert a legkomolyabb vitákon túlestünk az első pár hónapban. Ezenkívül, ahogy már utaltam rá, úgy érzem, hogy keresztényebb lettem. Sajnos gyakran háttérbe szorul az alaptanítás, a feltétel nélküli szeretet, itt viszont – mivel az elfogadás nem volt könnyű – ezt mindketten tudjuk gyakorolni. Közben persze a sztereotípiáink is lerombolódtak, sokkal nyitottabbak vagyunk mások felé, megtanultunk vallásról úgy beszélni, hogy még véletlenül se legyen sértő és ahogy már mondtam, Andris a hitéletemet is felpörgeti. Azt is megtanultam, hogy a „térítés” elsősorban Isten dolga, legfeljebb eszköznek használ, ha épp úgy látja jónak. Ha én lendültem volna akcióba, akkor az azt jelentette volna, hogy nem tisztelem őt, és szétmentünk volna. Így viszont adtam egy lehetőséget a Szentléleknek. Jól tettem. Nehézségünk ebből most már nincs, úgy pedig nyilván még könnyebb, hogy a világnézeti különbség fokozatosan csökken, de ez persze nem volt előre látható.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, esetleg tartanak nem hívő emberekkel ismerkedni?

Nem gondolom, hogy mi példa lennénk és direkt máshogy gondolkodó párt kell keresni, de ez is egy működőképes modell, ahol az isteni kreativitás ki tud bontakozni. Önismeret viszont kell hozzá, és fontos a racionalitás: akkor szabad „beleugrani”, ha minden más tényleg rendben van. És igen, már az első randikon muszáj komoly témákról beszélgetni. Kívülről nézve inkább az elvallástalanodás veszélye merülhet föl, mert az is egy opció, hogy a hívő fél enged. Szerintem viszont az Egyház túl sokszor koncentrál a statisztikára. Ha egy állítólag keményvonalas keresztény a vallása helyett a párját választja, akkor ez már az okozat, nem a másik ember az oka. Amúgy meg ugyanazok az alapelvek érvényesek, mint vallásos párral: ima, hagyjuk működni a Szentlelket, hallgassuk meg a környezetünkben a számunkra fontos emberek véleményét, emellett legyünk tisztában a szerelem pszichológiai és biokémiai hátterével, tudatosan tanuljuk a konfliktuskezelést, a lányregény pedig nem szakirodalom. Legyünk nyitottak az isteni humorra, és ne szedjünk össze minden jöttmentet a tömegközlekedési eszközökön, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ilyen viszonyok csak a nyálas filmekben működőképesek. (Huhh, még meg sem születtek a gyerekeim, máris elvesztettem a hitelességem, de ezért nagyon hálás vagyok, köszönöm, Istenem.)

Az interjút Hornisch Aliz készítette