Ne legyen tabu a testvérgyász

Gyász. Talán hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy csak a felnőtteket viselheti meg igazán. A gyermekek még túl kicsik, úgy sem értik… Valóban így van ez? Hogyan viszonyulnak a gyermekek a halálhoz, esetleg egy elveszített testvérhez? Ezekre a kérdésekre keressük most a választ közösen. 

Gyász, mint univerzális veszteség

Mi is az a gyász? Sokszor nekem annyira megfoghatatlan, mindenki számára mást jelent, hogyan is tudnánk róla átfogóan beszélni? A gyász középpontjában egy veszteség, fájdalom áll, valami véget ért. Ez a veszteség váltja ki a gyász reakcióját és egy veszteségélményt élünk át. Sokféle helyzetben találkozhatunk vele: párkapcsolatban, munkahelyen vagy akár költözéskor, de talán a legintenzívebben egy-egy szerettünk halálakor szembesülünk vele. 

A gyermeki gyász

Bármely szerettünk elvesztése tragikus esemény. Azonban egy kisgyermek, testvér halála különösen megviselheti a szülők mellett a túlélő testvért. Hogyan gyászol egy kisgyermek, aki elveszíti a testvérét, esetleg valamelyik hozzátartozóját?

A gyermekek gyászfolyamata meglehetősen eltér a felnőttekétől. Sokszor nincs egyértelmű jele, annak, hogy milyen gondolatok is kavarognak bennük, hiszen érzelmeiket és érzéseiket még nem tudják direkt módon megragadni. Érezhetnek szomorúságot, dühöt, lelkiismeretfurdalást, vagy tanúsíthatnak nem adekvát viselkedést esetleg agresszívvá is válhatnak. Előfordulhat, hogy visszahúzódók vagy passzívak lesznek. Ez a fajta viselkedés ahhoz a konklúzióhoz vezethet a szülőben, hogy gyermeke nem is érti és érzi a gyásznak a súlyát, azonban ez nagyon távol áll az igazságtól. Egész egyszerűen arról van szó, hogy sokszor a gyermek nem tudja kifejezni belső érzelemvilágát továbbá nem érti, hogy hogyan is kellene viselkednie ebben a furcsa szituációban. Ezért gyakran előfordulhatnak regresszív tünetek, alvászavarok és egyéb testi tünetek. Gyermekkori sajátosság, hogy a halál koncepciójából is mást értenek meg, gyászfolyamatuk pedig elhúzódhat, mivel gyászukat a fejlődésükkel (így kognitív érésükkel) párhuzamosan át kell élniük újból és újból. A testvérgyász fontosságára egy kutatás (Machajewski, 2013) hívta fel a figyelmet, amely kimutatta, hogy különösen a lányok esetében a testvér elvesztése még a szülők elveszítésénél is mélyebb traumát okoz.

Egy testvér elvesztése

A testvérkapcsolat egy rendkívül mély érzelmi fonal, semmilyen más kapcsolattal nem hasonlítható össze. Ezért, ha testvére elvesztését éli meg a gyermek, akkor nagyon intenzív és traumatikus érzéseket tapasztal meg. Sokszor mélyebben érintheti, mintha a szülőjét veszítette volna el. Kiemelkedően fontos a testvérgyász témájával foglalkozni, hiszen, ha nincsenek mederben tartva az érzelmek, akkor könnyen komoly viselkedésbeli és érzelmi problémákhoz vezethet a hátramaradt testvér esetében, aki aztán felnőttkén túlaggódó szülővé válhat. Továbbá rizikótényezője lehet az öngyilkosságnak is. Fontos, hogy az egészséges testvérnek lehetősége legyen arra, hogy el tudjon búcsúzni testvérétől, nem szabad őt óvni az információktól. A felnőttek gyakran azt hiszik tévesen, hogy a gyermeket védeni kell a rossz hírektől és a gyásztól: még túl fiatal, nem értené stb. Titkolóznak, visszatartanak információkat, egy betegség előrehaladtával igyekezhetnek a két testvért távol tartani egymástól. Azonban egy tanulmány szerint (Dowden, 1995) a távoltartás sokkal traumatikusabb, mint amilyen a találkozás élménye lenne. Tehát a titkolózás és távoltartás nem segíti a hátramaradt testvért a feldolgozásban, sokkal inkább megnehezíti a folyamatot. 

Élet egy új világban

Amikor meghal egy kisgyermek, egy testvér a családnak egy teljesen más környezetbe kell belenőni és ehhez alkalmazkodni. Egy új világot kell teremteni, amiben már eggyel kevesebben vannak… A gyermeki gyász megélése szorosan kapcsolódik a hátramaradt testvér életkorához. Óvodás kor körül jelennek meg általában az első hallállal kapcsolatos kérdések. Ilyenkor sokszor saját elméleteket alkotnak, hogy érthetővé tegyék a halál furcsa fogalmát („nincs itt” „csak alszik”), azonban ekkor még nem képesek megérteni a halál lényegét. Óvodás kor végére megjelenhet egyfajta szorongás bennük, amely a számukra még érthetetlen, nem megfelelően kommunikált történetekből és fel nem dolgozott élményekből eredhet. Az igazi gyászra való képesség, csak a serdülőkor végére alakul ki. 

A testvérüket gyászoló tizenéveseknél megfigyelhető, hogy emlékeikről segítőkészen mesélnek, a testvérveszteséget követő egy évben visszatérnek az életbe, továbbá, hogy a megfelelő szülői magatartás nagy hatással van a lezajló gyászfolyamat minőségére. Ne legyenek a szülők titkolózók vagy információt visszatartók, hanem a gyerek korához mérten vonják be őt is a gyászba, a felmerülő kérdésekre pedig adjanak életkornak megfelelő választ. Ne teremtsék meg a tabuk és titkok légkörét, mert az csak szorongáshoz és feszültséghez vezet a gyermekben. Ezt bizonyítják azok a kutatások is, amelyek kimutatták, hogy azoknál a gyermekeknél, akik nem tudtak elbúcsúzni a testvérüktől és kevés tudomásuk volt a helyzet alakulásáról, sokkal jobban jelentkeztek a szorongás és depresszió tünetei. 

A testvérgyász jelentősége napjainkban sajnos még mindig meglehetősen alábecsült, ezt bizonyítja, hogy nem sok tanulmány és kutatás foglalkozik a témával. Egy ilyen traumatikus élmény során nagyon fontos a baráti és családi támogatás megléte és a gyászfolyamat megélésének a lehetősége. Ne pecsételjünk le titokként és ne tegyünk tabuvá egy olyan eseményt, amely az élet legtermészetesebb részét kellene, hogy képezze.

Tóth-Kuthy Betti

Források
Dowden, S. (1995): Young Children’s Experiences of Sibling Death. Journal of Pediatric Nursing, 10(1): 72–79
Machajewski, V. (2013): Childhood Grief related to the death of a sibling. The Journal for Nurse Practitioners, 9(7): 443–448.
Tomán, E. (2016) A gyermekkori testvérgyász nemzetközi szakirodalmi áttekintés, Thanatológiai Szemle, XX: 4.

Búcsú a kapunál – Beszéljünk a gyászról!

Gyász és halál. Félünk tőle, rettegünk? Vagy éppen magunkhoz öleljük az emlékeket és melankolikus mosollyal az arcunkon mesélünk az elhunyt szerettünkről? Szeretnék megosztani Veletek egy gyönyörű, szívet tépően szomorú és szinte filmbe illő képet. Szeretek írni, mert mikor a papírra vetem a múltat, olyan mintha halhatatlanná tenném az emléket. A gyász pedig az életünk része, öleljük magunkhoz és beszéljünk róla-közösen.

Lassan négy éve, hogy elveszítettem a Nagymamámat. Ő volt a NŐ számomra. Példakép volt jellemében, példamutatásában és családja iránt mutatott hatalmas szeretetében. Sokszor voltam náluk vacsorázni a kertben. Ilyenkor csak hárman voltunk: Mamám, Papim és én. Hátul ültünk a lugasban, a nap már lefelé készülődött, bágyadt fény vonta be az udvart. A lugasban volt egy kis asztal, terrakotta téglán állt. A vacsorát mindig közösen készítettük el bent a házban, a konyhában, ami pont a kertre nézett. Mamám szeretett házi kalácsot sütni és finom pástétomokat és ínycsiklandó házi finomságokat alkotni. Valahogy mikor rágondolok, mindig úgy látom magam előtt, mint aki a konyhában serénykedik az elengedhetetlen kötényében. A vacsora készítése közben volt, hogy beszélgettünk, vagy élveztük a csöndet-az egész olyan természetes volt. Szerettem ezeket az estéket. Majd minden ételt rátettünk egy tálcára és a teraszon lévő kis fa asztalkára szervíroztuk. Papim közben a szalvétákat hajtogatta, precízen, pontosan-ahogy csak Ő tudta. Nagyon szerettem velük vacsorázni. Ha lehetne egy kívánságom akkor az lenne, hogy még egyszer utoljára hármasban ehessünk és beszélgethessünk a lemenő esti fényekbe, ott hátul a lugasban, ami akkor a béke szigete volt. Mindenféle dologról esett szó. Imádtam, ahogy forognak az agykerekeim, újabb és újabb dolgokat tanulok a történelemről, hitről vagy éppen ők hallgatták meg, hogy mi bánt és mi nyomja a lelkemet. Menedék volt. A beszélgetések során eszembe sem jutott, hogy hamarosan nem lesz már többé ilyen. Soha. Ha az emberek tudnák, talán nem nyavajognának annyit, nem elégedetlenkednének-sokkal jobban értékelnék azt, ami most van. Nem az, ami lehetne, nem az, ami volt, hanem ami most van. Elmerülnének a pillanatban, beszippantaná őket a varázsa, jelen lennének-jobban. Milyen szomorú tényleg, hogy sokszor egy-egy pillanat értéke csak akkor válik igazán világossá, mikor már nincs többé. Velem is így volt a lugasos vacsorákkal…Valahogy akkoriban annyira természetes volt, hogy fel sem tűnt, hogy micsoda ajándékok ezek. Az élet pedig híres arról, hogy a legváratlanabb pillanatban ránt be a mélyvízbe és forgatja fel az állóvizet egyik pillanatról a másikra. Velem is ez történt. Hirtelen arra eszméltem, hogy már nincsenek esti közös vacsorák, nincsenek hármasban eltöltött pillanatok, mert már csak ketten maradtunk, a Papám és én. 

Nyár volt, fülledt és meleg. Csörren a telefon, Anyukám felveszi, döbbenten hallgatja majd kinyomja. Odafordul hozzám: A Mami nagyon beteg, rákos. Döbbent értetlenség lengi be a szobát, nem fogom fel. Nem jutnak el a tudatomig a szavak. Ez nem lehetséges, mint egy rossz álom. Lefekszek, holnapra úgyis minden rendben jön. De a holnap sem hozza el a várva várt békét. Kórházi látogatások, imák, remény, reménytelenség, sírás, értetlenség-ezek a holnap hozományai. Egyszer tudtam a kórházba bemenni, ahol a tehetetlenség, a harag, a szomorúság a rémület furcsa elegye kavargott bennem. Nem fogtam még mindig fel, hogy aki ott fekszik az ágyon az az a Nő, az a Mami, akivel még nemrég a lugasban kávéztam. Üres tekintettel ültem a kórteremben és üres tekintettel távoztam. Nem éreztem semmit, minden olyan tompa volt, mintha nem is velem történne. Arra még gondolni sem voltam hajlandó, hogy akár ez lehet az utolsó alkalom, hogy itt a Földön láthatom Őt. Megtiltottam magamnak, hogy erre gondoljak. Azt éreztem, hogy erősnek kell maradnom, imádkoznom kell és minden rendbe fog jönni. Mikor ezen a napon kiléptem a kórház kapuján még egyszer utoljára láttam a Mamimat sétálni. Kikísért minket, de csak a bejáratig jöhetett, én pedig nem mertem hátranézni, mert féltem, hogy kitör belőlem a sírás és elgyengülök. Kergettem a bennem lévő álmot, hogy minden rendben lesz, és még sok közös vacsorázásunk lesz a teraszon. Végül mégis hátranéztem.

A kórház komor sziluettje előtt kirajzolódott Mamim és Papim szívtépően gyönyörű látványa, ahogy ott állnak egymás kezét a rácshoz szorítva, egymást ölelve, még egyszer utoljára, halkan suttogva: „Szeretlek”. Ekkor sem éreztem a pillanat értékét. Vak voltam. A hazug álmom, hogy minden jóra fordul soha nem vált valóra. 

Mamim halála után már jó sok idő eltelt, de valahogy az iránta érzett érzelmeim nem halványodtak. Azonban megszületett bennem a gondolat, hogy minden egyes pillanatot kincsként kell őrizni, megélni és jelen kell lenni. Nem a telefont nyomkodni, miközben beszélgetek, nem fotózni és Instára osztani, miközben a testvérem játszani szeretne velem. Tedd le a kütyüt. Nézz fel még időben, nehogy úgy járj, hogy mire felpillantasz már senki sem néz vissza rád. Még mindig van, hogy elsírom magam, ha Róla írok vagy beszélek. Ez nem egyfajta depresszív hangulat, ami mindent áthatóan az ember csontjáig hatol. Nem az a fekete felhő, amely eltakarja a fényt és sötétséget hoz. Sokkal inkább a könnyek és érzelmek arról tanúskodnak, hogy a szeretet és a pillanat értéke örök és halhatatlan-még akkor is, ha a személy ebben a világban már láthatatlan.

Tóth-Kuthy Betti 

Beszél(j)ünk a halálról

,,Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi ‘énünket’. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit ‘tettek’ az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.”

Polcz Alaine

– írta Polcz Alaine, pszichológus, író, a tanatológia (a halállal, az emberhez méltó haldoklással (görögül thanatos=halál) foglalkozó tudomány) magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója, Mészöly Miklós felesége.

A szálak mindig összeérnek. Épp Mészöly Miklós születésének századik évfordulója kapcsán foglalkozom a feleségével való levelezéssel. Először akkor keltette fel az érdeklődésemet Polcz Alaine személye, amikor az Asszony a fronton című művét olvastam. Akkor kezdtem ráébredni, milyen hihetetlenül erős nő lehetett, milyen méltósággal viselte azt rengeteg szenvedést és megaláztatást, amit a második világháború alatt élt át. Majd pedig milyen szeretettel és hittel tudott másokon segíteni a halállal foglalkozó írásai kapcsán. 

Hogy miért említettem az összeérő szálakat? Mert nemcsak ez a kivételesen erős nő sarkallt arra, hogy ne riadjak vissza attól, hogyha a halál szóba kerül. A levelezéssel párhuzamosan, szintén a napokban került elém egy kép, ami erre a meghatározó élményre emlékeztetett. Épp a Facebook-ot görgettem, amikor szembejött egy fotó három édes spánielről, akik közül kettő nagyon is ismerős volt – rákattintottam és egy óráig olvasgattam az oldalon található történeteket. Három évvel ezelőtt készíthettem egy riportot a Tábitha Házban, ahol a kutyusok gazdija, Tuza Erika az életvégi ellátás és ehhez kapcsolódóan a terápiás kutyák szerepéről mesélt – hihetetlen természetességgel. Jó volt újra látni őket, olvasni Erika gondolatait. Hálás vagyok, hogy azon a borongós hétvégén beszélgethettem vele.

Emlékszem, a gyakornoki időm elejét töltöttem még és féltem a témától, hiszen tudtam, hogy ebben az otthonban haldokló gyermekeket fogok látni. Tényleg borzasztó idő volt, amikor elindultam a hospice házba. Figyeltem az elnyűtt, gondterhelt arcokat a buszon. Aztán megérkeztem. Tudom, még nem is csöngettem, nyílt a kapu, és két kedves, mosolygós hölgy lépett ki rajta. Miután megláttak, kedvesen behívtak és megkértek, hogy hagyjam az előszobában, amire most nincs szükségem, és vegyek egy zsákot a cipőmre. Mielőtt beléptem volna, hirtelen nyílt az előszobaajtó, és egy ott lakó lány jött felém nagy lendülettel. Máris ott termett két nővér, és elnézést kérve betessékelték a szobába. „Semmi gond – mondom –, nem ijedtem meg.” Tényleg nem. Később kiderült, West-szindrómás, központi idegrendszeri betegségben szenvedő betegről volt szó. 

Miért nem ijedtem meg? Mert ahogy megérkeztem ebbe az otthonba, nem a kézmosók és a bekötött oxigén ragadta meg a figyelmemet először, hanem a megnyugtató, családias légkör. Majd megérkezett Frida kutyus és mosolygós szemű gazdája, Erika, aki Amerikában tanulta ki az állatasszisztált terápia mesterségét. Sokat beszélgettem vele, nemcsak arról, hogy számos esetben a kutyás terápia az utolsó közös pozitív élménye együtt a családnak, hanem a halál, mint téma kezeléséről. Voltunk beteg gyermek mellett, mesélt történeteket, amiket sosem felejtek el – még később, a buszmegállóban is hallgattam és hallgattam. Hihetetlen mennyit tud egy emberen változtatni néhány óra, mennyire átértékeli az életét, amit ajándékba kapott.

Megtanultam, hogy egy ilyen ház is szólhat az életről, hiszen minden dolgozónak itt van a szíve és a lelke. Megtanultam, hogy egy kutyus betöltheti a közvetítő szerepet beteg és gyógyító között. Megtanultam mennyi Polcz Alaine-hez hasonló angyal van a világon. Gyermekek, akik olyan szenvedéseket élnek át, amit el sem tudok képzelni és felnőttek, akik arra tették fel az életüket, hogy nekik segítsenek.

Azt hiszem, az itt eltöltött kis idő kellett nekem akkor ahhoz, hogy még inkább belemélyedjek a témába. Ezt követően kerestem fel dr. Hegedűs Katalint, a SOTE oktatóját, aki ott volt a hospice indulásakor Polcz Alaine-nel, majd bekerült az országos vezetőségbe és ma, többek között tanatológiával is foglalkozik. Beszélgettem életvégi rendelkezésekről intenzív osztály főorvosával, a lehetőséget igénybe vevő beteggel, hospice-ban dolgozó munkatársakkal, akiknek sokat köszönhetek. Összeértek a szálak. Ezek a ,,világi beszélgetések” és az én személyes hitem kapcsolódtak és képes lettem beszélni a halálról.

Én, aki sohasem akartam. Mégis ki akar? Tehetnénk fel a teljesen egyértelmű kérdést. Főleg most, a koronavírus idején, amikor a világon minden család félti szeretteit, ismerőseit és szabadulna a jelenlegi helyzettől. 

Senki nem akar, de könnyebb, ha tudunk – ezt biztosan megtanultam. Mert

,,az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben.”

Polcz Alaine

Demeter Anna

Források:

Polcz Alaine: Egész lényeddel; Meghalok én is? – A halál és a gyermek

https://kepmas.hu/en/node/1959