Szívhang-törvény – kimaradtak az apák

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Keresztény, konzervatív nőként üdvözlöm a szívhang-törvényt, amely előírja, hogy a terhességmegszakítás előtt a nőknek meg kell hallgatni az abortuszra ítélt élet szívdobogását. Ez alapvetően egy jó lépés a megfogant élet védelmének irányába, de úgy gondolom, kissé hiányos. 

Magyarországon 1956. június 4-től legális az abortusz, 2017-ig 6 millió művi terhességmegszakítás történt. Magyarországon – összehasonlítva például Lengyelországgal – viszonylag megengedő abortusztörvény van hatályban, annak ellenére, hogy az Alaptörvény kimondja “a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Az 1992-es törvény értelmében a terhesség a 12. hétig szakítható meg, amennyiben az anya életét veszélyezteti, a magzat feltételezhetően súlyos betegségben szenved illetve, ha erőszak történt, vagy súlyos válsághelyzetre hivatkoznak a nők. 2003-ban a terhességmegszakítások 2,2%-a történt az első három ok miatt, míg az összes többi anyagi, párkapcsolati vagy befejezett családtervezés miatt.

Felmerülhet az is, hogy a törvénynek nem lesz egyáltalán hatása. Azonban már van erre pozitív példa  Macedóniában, ahol a szívhang-törvény bevezetését követően 30%-kal esett vissza a terhességmegszakítások száma. Tehát bizakodóak lehetünk a legvédtelenebbek életének védelmében.

Annak viszont nem örülök, hogy ebből a fontos döntésből kimaradtak a férfiak. 

Egyfelől egyedül a nőkre nehezedik az életről és halálról való döntés súlya, mert ugye a törvény értelmében csak nekik kötelező a szívhangot meghallgatni. Pedig ahhoz, hogy egy új élet megfoganjon két ember kell. Ezért: közös a felelősség, közösen hallgassanak szívhangot és közösen döntsenek a magzat sorsáról.

Másrészt igenis vannak olyan férfiak, akik traumaként élik meg születendő gyermekük elvesztését, mert ők várták a gyermek világrajöttét, csak őket éppen senki nem kérdezte meg. 

Harmadszor pedig, és talán ők vannak többségben, van egy olyan hányada is a nőknek, akik  éppen azért vetetik el gyermeküket, mert nem kapnak megfelelő támaszt a párjuktól, nem áll mellettük senki, és teljesen egyedül, kiszolgáltatottnak, elesettnek érzik magukat ebben a helyzetben. Az Egyesült Államok 2004-es felmérésben a megkérdezett nők 48%-a azért döntött az abortusz mellett, mert nem akarnak egyedülálló anyák lenni vagy párkapcsolati problémáik vannak. Nőként a mi testünkben fejlődik az élet, így az anyaság érzése is hamar megjelenik. A férfiak alapból nehezebb helyzetben vannak, nekik nincs 9 hónapjuk “összeszokni” a gyermekükkel, így sokan, különösen egy nem kívánt vagy nem tervezett baba érkezése hallatán elbizonytalanodnak. A macedón példából kiindulva igenis van hatása a végső döntésre a szívhang általi érzékenyítésnek, de a férfiak bevonásával  valószínűleg még nagyobb arányban születhetne döntés az élet mellett, mivel így ők is közelebbről megtapasztalhatnák az apaság csodálatos élményét. 

Végezetül pedig szeretném elmondani, hogy a magzatok törvényi védelmén kívül elengedhetetlen az edukáció és az emberi élethez való hozzáállás gyökeres megváltoztatása is. 

Az abortusz nem fogamzásgátlási módszer! 

A megfogant magzatot pedig  védelem illeti, és  sorsának ebben a fontos pillanatában anya és apa együtt álljon mellette és döntsön, lehetőleg  az Életet választva. 

Ivanova Patrícia

Gyerekzaj a templomban – na és?

Olvashattunk már szülői szemszöget a témában, de most egy másik szemszögből közelíteném meg a témát. A mai misén ismét megtelt a templom: közösségünkhöz nagyon sok fiatal házaspár és kisgyermekes család tartozik, ami azt jelent, hogy a szertartások alatt mindig van egy alapmoraj – néha inkább zsivajnak mondanám. 

Engem, bevallom, már többször megzavart a koncentrációmban a fiatalabb korosztály: hangos felvisítások, lábdübögés, a padban olvasott könyvek elpotyogtatása, a lábak alatt átmászkáló gyermekfejek koppanása, majd heves ellenkezés ahogy egyik szülő visszahúzgálja a padba a csemetét – mindez megtörheti akár a legszakrálisabb pillanatokat is.

Belegondoltam, hogy nem irigylek egyetlen lelkipásztort sem, akinek folyamatosan ilyen háttérzajban kell prédikálnia, sőt, néha még az Úrfelmutatásnál is valahogy szelíden túl kell tudnia harsogni a legifjabb egyházközségi tagokat. Nyilván mindenhez hozzá lehet szokni, de néha még én saját magamon is észreveszem, ahogy kissé feszült, hosszú pillantást vetek a kicsikkel küzdő szülők felé. 

A legutóbbi szentmisén egy hasonló jelenet játszódott le, hanem amikor a zaj forrása felé fordítottam a pillantásomat, bevillant egy gondolat. 

Tulajdonképpen, jó, hogy itt vannak mind a gyerekek. Mert ez azt jelenti, hogy az egyházközségünknek van jövője.

Minél többen vannak jelen, az azt jelenti, hogy annál több keresztény fiatalra tudunk majd támaszkodni a következő évtizedekben. Sok esetben nekik is lesznek majd gyerekeik, akik ugyanitt zsibonghatnak ebben a templomban. Abban a templomban, aminek a tágabb értelemben vett családjuknak kellene lennie. Ahol valamilyen szintű megértést és elfogadást kellene mutatnunk. Sőt, örömet. Hogy ők is itt vannak nekünk. 

Már vannak helyek, ahol találtak arra jó megoldásokat, hogy miként jöhessen el a család a szentmisére úgy, hogy a szülők is élvezhessék, és közben a gyerekek is le legyenek valahogy kötve. Az előző templomunkban a misék alatt az alagsori hittanteremben tartottak foglalkozásokat a gyerekeknek. Természetesen a pár hónapos és egy-két éves babák így is jelenthetnek kihívást.

De nem kell és nem is lehet steril, zajmentes környezetet teremteni ott, ahol szeretnénk fiatalokat látni.

Nem mintha nem kapnának a kisgyerekesek így is elég szemforgatást és fejforgatást a boltban, az orvosi rendelőben és az utcán, a mindennapok során. Sajnos biztos vagyok benne, hogy nem egyszer utánuk bámulnak és megnézik őket, amikor a kicsi felvisít a motorral. Vagy, ha hangosan felsír a játszótéren. Vagy, ha valaminek zajosan örül a tömegközlekedésen. Ha feltűnően kíváncsiskodik idegenekről. Illetve minden olyan esetben, amikor zajt csap, ügyetlenkedik, elbotlik, elejti, megijed, vagy csak elfárad és már nem lehet megvigasztalni.

Ugyan én még nem vagyok szülő, de próbáltam beleélni magamat abba a helyzetbe, hogy milyen lehet az, (illetve milyen lesz az!), amikor nagyon szeretnék a miséken kissé elmélyülni, imádkozni, feltöltődni, de mindez folyamatos megszakításokkal van tele, illetve nehézségeimet még megrovó arcok is tetézik.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat zavartak már meg gyerekhangok a mise alatt. Én azt gondolom, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülünk, tegyük fel a kérdést: mi hogyan tudnánk ezen segíteni? Van építő ötletünk arra, hogy a misén a kisgyermekes szülők is nyugodt szívvel vehessenek részt? Hogyan tudjuk támogatni azokat a családokat, akik szó szerint a kezükben ringatják a kereszténység jövőjét?

Ha semmivel sem tudunk hozzájárulni, legalább tartsuk meg magunknak a szúrós pillantásokat és a misén mondjunk el értük is egy imát. Ne felejtsük el, hogy egy nagy család vagyunk.

Én hálás vagyok, amikor láthatom, hogy továbbra is vannak olyan családok, akik hajlandóak továbbadni gyermekeiknek a hitet, még ha ez néha nem is éppen egyszerű.

Hornisch Aliz

Social Startupper – Az Amigos példája – Interjú Forgács-Fábián Sárával

Az Amigos gyerekekért Alapítvány megálmodója, PhD kutató, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, Social Startup Management kurzus vezetője, testvéreivel pedig kalligráfia workshopokat tart. Nem halogatott, belevágott nagy álmába, és mára már egy 160 fős civil szervezetet vezet.
Forgács-Fábián Sárával beszélgettünk.

Sára, 9 évesen bekerültél hosszabb időre a kórházba. Milyen érzések voltak benned? Hogyan változtatta meg az életedet?

Egy gyereknél nagyon fontos a család és a szülői háttér. Mindezt megkaptam, viszont mégis ott volt bennem egy érzés: ott van a suliban Mónika, és vár engem, és vajon mikor fogok vele találkozni? De nem volt bennem betegségtől való félelem, semmi olyan érzés, amire most gondolnék. Most nem izgulnék azon, hogy vajon a legjobb barátnőm kibír-e nélkülem pár hetet, viszont sok mástól félnék.

Ez gyerekként teljesen más, annak idején szüleim mindent megtettek értem, mindig tudtam milyen kezelés következik, rengeteget beszélgettünk és játszottunk. Gyógyszeresdobozokból csináltunk walkie-talkiet, kinn a kertben rohangáltunk velük. Vagy éppen télen a szökőkút vizében maradt jégtáblákat törtük össze anyukámmal. 

De közben nagyon élveztem: csak velem foglalkoznak, persze vannak fájdalmak, de alapvetően egy játékvilágot tudtak a szüleim körém teremteni. Ezt szeretném a gyerekeknek is létrehozni.

2020-ban egy Corvinus diplomaosztón többek között azt mondtad, hogy „Ne halogassatok, álljatok neki és csináljátok azt, amiben hinni tudtok! Higgyetek abban, amit csinálni szeretnétek! Nem biztos, hogy az elsőre egyenesnek tűnő út vezet oda, ahova menni szeretnétek” Sokan a social startup hazai úttörőjeként is emlegetnek. Te nem halogattál annak idején, belevágtál, de mégis, milyen kihívásokkal, buktatókkal néztél szembe a kezdetekben? 

Az első buktató az volt, hogy nagyon izgultam és féltem azzal kapcsolatban, hogy a kórházakkal fel kell venni a kapcsolatot és nekik el kell mondanom, hogy én mit tervezek, vagy mit szeretnék. 

Hogyan értelmezzük a Ne halogasst? Ne halogass a napon belül, a héten, éven vagy az életeden belül? Az igazat megvallva, halogattam akkor – szerencsére csak napokat és nem hónapokat. Mégis mit mondhatnék 20 évesen a kórházban? – gondoltam. Csak egy nagyon erős drive volt bennem, hogy segíteni szeretnék, és szerencsére néhány héten belül átléptem ezt a félelmemet. Ez lett volna az első bukás.

Később, ahogyan épült az Amigos kialakult egy csapat, egy támasz, ahol mindig volt hova fordulni, mindig volt, aki az adott problémát meg tudta oldani. Így nem tudom, hogy nem voltak buktatók, vagy csak én nem vettem őket észre? Nem emlékszem ilyen nagy krízisre a kezdeti időszakban.

Aztán jöttek fordulópontok, amiket előre láttunk, előre fel tudtunk rájuk készülni. Például, mikor kimentem külföldre tanulni, és kellett helyettem egy (végül kettő) munkavállaló. Amióta a szervezet így megnőtt, már nem én vagyok az egyetlen fix pont, hiszen van egy nyolc fős munkavállalói csapat, akik menedzselik különböző szempontokból az Amigókat. 

Sok területnek van már gazdája, és sok terület fejlődik már nélkülem – erre jó példa az online programjaink, amik gyakorlatilag a minimális közreműködésemmel épültek fel. De ez egy nagyon erős felelősség hogy az ki lett mondva, hogy ennek a szervezetnek én vagyok az arca.

Bár nincs még gyerekem, de ezt úgy tudom elképzelni, mint mikor már van, és lehet, hogy vannak nehezebb napok, de az soha nem jut eszedbe, hogy ne akarnád csinálni, hiszen belőled van, a tiéd. 

Fábián Sára, Amigos a gyerekekért Alapítvány
Nagyon egyetértek a hasonlatoddal, bár szerintem az Amigos a te gyereked, hiszen belőled lett. Összefoglalva, az Amigos lényege, hogy az egyetemista önkéntesek bejárnak a kórházakba, ott foglalkozásokat és játékokat tartanak a beteg gyerekeknek. Hogyan néz ki egy ilyen foglalkozás? Meddig tartjátok a gyerekekkel a kapcsolatot, és milyen minőségű kapcsolatot építetek ki velük?

Ez nagyon változó, úgy alakul, mint az életben. Van, akivel csak egyszer találkozunk, és akkor egy órát kártyázunk vele és egy órára vesszük el a figyelmét a betegségtől. Van, akivel rendszeresek a foglalkozásaink és elkezdünk szisztematikusan tanulni. Van olyan gyerek, akivel megmaradt a kapcsolat már hét éve. Az Amigókat is úgy képezzük, hogy minden foglalkozás más és más, ezért egy Amigónak a legfőbb erénye a rugalmasság, és ezekre a „más” foglalkozásokra készen áll. 

Azt látjuk előre, hogy bizonyos kórházakban milyen betegségekkel vannak benn a gyerekek, ám azt, hogy pontosan mi fog ott történni, nem.  Az Amigo bemegy a kórházba, ott a portán felveszi a dobozunkat, a kincsesdobozunkat, ami tele van kézművesekkel, játékokkal, tanulás fejlesztőkkel, saját fejlesztésű munkafüzeteinkkel. Felveszed a dobozt, bemész az osztályra, megnézed kik vannak ott, és igyekszel minden helyzetet a lehető legjobban lereagálni. Lehet ott egy 18 éves fiú, aki a mobilját nyomogatja és semmihez sincsen kedve, de az is lehet, hogy a nővér a kezedbe ad egy karon ülőt, és azzal segítesz neki a legtöbbet, ha vele foglalkozol egy kicsit, mert egyébként nevelőintézetes a baba, így nincsenek ott a szülei. 

Ez valóban nem könnyű helyzet, mind egyből reagálni rá, mind később lelkileg feldolgozni. Milyen segítséget adtok az Amigóknak ehhez? Hogyan tudnak az Amigók „továbblépni”, ha többet nem találkoznak a gyerekekkel?

Vannak pszichoedukációs alkalmaink, van egy szakmai táborunk, ahol mindenféle szakmai előadásokat hallgatunk, 

évközben pedig az Amigos Akadémiát szervezzük, ahol minden hónapban részt lehet venni egy szakmai előadáson, workshopon különböző témákban – volt már stresszkezelés, de lufihajtogatás is. 

Van egy mentálhigénés rendszerünk, ahol terapeuták segítségét kérjük, hogy az Amigók fel tudják dolgozni a velük történteket, Amigos esteken egymást támogatjuk, és Kórháztalálkozókon beszélgetünk az esetekről. Volt már közös workshopunk gyászterapeutával, illetve pszichológus rendszert is építünk. 

Fábián Sára, Amigos a gyerekekért Alapítvány
Korábban úgy vélekedtél, hogy az Amigók sikerének titka a közös értékrendben és a kölcsönös bizalomban keresendő, ezért tudnak nálatok az Y generáció tagjai is elköteleződni. Ez hogyan mutatkozik meg a mindennapokban?

Vannak Amigos Alapelvek, amiket a kezdetek kezdetén fektettünk le – ezek az értékek változatlanok, közös hivatkozási alap, amihez vissza lehet fordulni konfliktushelyzetben, és ami mentén a kiválasztási folyamatunk is zajlik. Ebben valójában nagyon egyszerű dolgok vannak. Például: ha megígértük, hogy ott leszünk valahol, akkor valóban ott leszünk. Vagy, mindenkiről a legjobbat feltételezzük. Nem mondom, hogy ezek könnyű dolgok, s mi sem vagyunk szentek, de őszinte és nyitott kommunikációval ez sikerülhet.

Szuper csapatnak tűnik! Hogy lehet bekerülni? Milyen a jelentkezési folyamat?

Alapvetően a kiválasztási folyamat során az elköteleződést nézzük, és a közös értékeket. Van egy írásbeli és egy szóbeli forduló. Nincsenek elvárások, és igyekszünk mindent a legobjektívebben kezelni. (Most zajlik egyébként a kiválasztási folyamatunk öt városban.) Írásbelin verset kell írni, rajzolni, kreatív feladatokat megoldani, a szóbeli pedig csak egy beszélgetés. Az írásbeliket anonimen pontozzák az Amigók, a szóbelin pedig öten ülnek benn. 

Sokan jelentkeznek hozzánk, és mindig nagyon várjuk az új jelentkezőket! 😉

Te jársz még „mezei” Amigóként a kórházakba?

Igen, bár megvannak ennek a hullámvölgyei. Egy általános önkéntes két évig van nálunk. Ennek többek között oka, hogy ez egy lelkileg megterhelő munka. Itt újra és újra föl kell fedezned, hogy hol vagy te ebben az egészben. Általában az önkéntesek egy 1,5 év után kezdenek elfáradni, de utána ismét visszatérnek, visszahúzza őket a közösség. Ezért nagyon fontos a közösség, ha ez nem lenne, sokkal rövidebb ideig lennének nálunk. 

Én magam is felfedeztem azokat a hullámvölgyeket és csúcsokat, amiket megélek folyamatában. Ezen a covid időszak is nehezített – van, amikor a szervezet működésére kellett inkább fókuszálnom, de most már várom, hogy visszamehessek a kórházba. 

De azt is látom magamon, hogy voltak, és lesznek is még olyan időszakok, amikor 2-3 hónapra pihennem kell, hiszen én vagyok a legidősebb Amigo, 7,5 éve csinálom már. Kellenek ezek a pihenők, hogy újra egy egész lehessek és újra tudjak adni. 

Legyen a profi nonprofit! Hogyan tudjátok fenntartani magatokat, illetve hogyan tudtok tisztességesnek megmaradni a nonprofit szektorban? 

Nagyon sokat segítenek itt is az alapelveink. Teljesen átláthatóan működünk, mert bár kifelé csak évente kell elszámolnunk, az Amigók havi bontásban látják a költségvetésünket, így valójában van 154 auditorunk.

Az adományszerzés oldaláról nagyon fontos az elszámolás a támogatóink felé. Akárhogyan nézzük, ezek személyes dolgok. Ha én megbízhatóan válaszolok neki, ha biztosítom róla, hogy bármikor kereshet a kérdéseivel, akkor meg fog bennünk bízni. Tehát nem elég „csak” jól csinálni, meg is kell mutatni, hogy jól csináljuk. 

Türelmesnek kell lenni velük, és meg kell velük értetni, hogy a covid alatt nekünk nem segít, ha vesz nekünk 100 plüssmacit, mert nem tudjuk hol tárolni őket, és majd, ha egyszer bemehetünk a kórházakba, akkor nagyon örülünk a támogatásának és adományának. De ha még nem vette meg a macikat, akkor egyébként 600.000 Ft az előfizetésünk a mobilinternetre, amit kiadunk a gyerekekre, most ott van szükségünk a támogatásra.

A támogatók együttes erejével tudunk működni. A támogatók a lehető legjobbat szeretnék a saját szemszögükből. De a támogatók nem mindannyian nonprofit szervezetet vezetnek, honnan tudnák, hogy nekünk mire van szükségünk, nekünk kell ezt elmondani és kifejezni feléjük. Végül pedig megbízhatóan elszámolni azzal, amit kaptunk. 

Pénzadományok esetén lehetnek egyszeri, vagy rendszeres támogatóink. A rendszeres számunkra azért jobb, mert számíthatunk rá hónapról-hónapra – akár már 1000 Ft rendszeres támogatás is hatalmas segítség nekünk (ez beállítható a honlapon is itt).

Vannak, akik pedig szolgáltatásokkal, vagy tudásukkal segítenek nekünk. Volt, aki eljött egy rendezvényünkre fotózni, más pedig designerként segít bennünket. Harmadikként, pedig IT szolgáltatásokra, honlap, applikációszerkesztésre is mindig van szükségünk. 

Ha valaki nyitott, hogy akár anyagilag, akár Nespresso kapszulákkal, vagy akár szolgáltatással segítsen bennünket, akkor bátran keressen meg, erre a honlapon is van egy regisztrációs fülünk. Rengeteg átfedésben tud ez működni, de ehhez szükség van kölcsönösen rugalmasságra is.

Fábián Sára, Amigos a gyerekekért Alapítvány
A Covidnak köszönhetően megjelentetek az online térben. Milyen bővítéseket, terjeszkedéseket terveztek akár a közeljövőben, akár a messzi jövőben mind fizikailag, mind szolgáltatásokban?

Szeretnénk még a következő egy évben elindulni Miskolcon. Gondolkozunk, hogy minden magyarországi kórházba milyen módon tudnánk eljutni ezt követően, illetve az Amigos külföld is szóban van. A kutatócsoportunk már dolgozik nagyban, szeretnénk határokon túl is jelen lenni. Ehhez az első pilot város Pozsony lesz a terv szerint. Nem, mint határon túli magyar alapítvány, hanem nemzetközi szinten szeretnénk elindulni, először Nyugat-Európában, majd a kontinensen túl is szeretnénk terjeszkedni. Az Amigos Buenos Aires egy vízió, de komolyan gondoljuk.

Akkor már várom, hogy 10 év múlva majd Buenos Airesben készíthessek veled interjút! Neked vannak új terveid? Azt látom, még mindig van felhasználatlan energiád!

A Covid sok mindent kihozott az emberből, most elkezdtem hímezni, azt hiszem elég szép dolgokat csináltam már. Nagymamám 80. születésnapjára készültem eredetileg, de eléggé belejöttem. Szinte mindennap hímzek. 

Szakmai vonalra terelve, alapvetően a nonprofit tanácsadásban és képzésben látok potenciált, hogyan induljanak el, majd tartsák fenn a nonprofit szervezetek a működésüket. Gondolatból, ötletből elindulásra már készítettem fel csapatokat. Idén is szeretném elindítani a Social Startup Management kurzusomat, ahol azokat a gondolkodókat várom, akiknek van ötletük, de nem mernek elindulni vele, mert „Jaj, majd, ha már elég pénzem lesz hozzá; nem is annyira jó az ötlet; nekem nincsen arra tőkém…” Már lement két kurzusom, és működő szervezetek jöttek létre, szóval többeknek is sikerül ez.

Emellett az Appyben építettem fel egy két alkalmas workshopot a már működő nonprofit szervezetek életciklusának vizsgálatára és menedzselésére, amire nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Itt indult el egy olyan gondolkodás, hogy akár a közösségi iroda falain kívül is be lehetne hozni ezt a gondolkodást, hiszen rengeteg olyan kihívással szembesülnek a nonprofit vezetők, amivel nem tudnak mit kezdeni, pedig előttük már volt olyan, aki ezt megoldotta. A közös gondolkodás, tudásmegosztás, problémák elemzése sokat segíthet a szervezeteknek. 

Illetve hát ott van a szerelem, a kalligráfia, amit a húgommal csinálunk egy kis mini vállalkozásban. 

Fábián Sára, Amigos a gyerekekért Alapítvány
Milyen tanácsot adnál valakinek, aki most indítaná el social startupját? Tételezzük fel, hogy nem halogatott, és már el is indította.

Merj segítséget kérni! 

Legyen szó adományról, bekapcsolódó emberekről, szolgáltatásokról, helyszínről… Az emberek szeretnek segíteni, csak fogalmuk sincsen, hogy ezt hol tegyék és hogyan. 

Egy kis kitérő: nemrég láttam meg Facebookon, hogy újra van #nemluxustáska gyűjtési lehetőség. Nagyon belelkesültem, hogy van ilyen lehetőség, hogy összeállítsak egy kis táskát női higiéniai termékekkel, amit aztán egy automatán keresztül eljuttatok oda, ahol szükség van segítségre. Pedig gondolhatnám azt, hogy már annyi mindent csinálok, ami nonprofit szektorhoz kapcsolódik, de az emberi létemet úgy megmozgatta az, hogy egyszerűen és kézzelfoghatóan leírták, mit, hogyan segíthetek, hogy teljesen izgalomba jöttem tőle, hogy most melyik táskába rakjam, mit tegyek bele és milyen üzenetet írjak hozzá, és hogy ez szuper lesz!

Nagyon sok ember működik hasonlóan. Hogyha kérünk, akkor általában bekapcsolódnak. Azzal rontjuk el, hogy nem kérünk. Pedig adni jó, és az emberek szeretnek adni.

Az interjút Kisbán Petra készítette

Honlap: www.amigosagyerekekert.hu
Facebook: www.facebook.com/amigosagyerekekert
Instagram: www.instagram.com/amigosagyerekekert
Képek forrása: Fábián Sára, Amigos a gyerekekért Alapítvány

Gyerek a templomban

Egy keresztény anyuka tanácstalan gondolatai

Gyerekkoromtól kezdve járunk a családommal templomba, nem tudok olyan időszakot felidézni, ahol a vasárnapi szentmise ne lett volna természetes, magától értetődő program. Ameddig nem volt gyerekem, nem különösebben foglalkoztatott, hogy hozza-e valaki a gyerekét a templomba vagy sem, egészen addig, amíg az nem rohangál, ordibál vagy visong. A gyerek ilyen. A templom visszhangzik, a nagy tér hívogató egy kis szaladgálásra, nem beszélve a sok érdekességről, amit fel lehet fedezni. 

Most, egy kétéves kisfiú anyukájaként hirtelen égető kérdés lett számomra, hogy hogyan NE én legyek az az anyuka, akire mindenki rosszallóan, szemrehányóan tekint, miközben a gyerekét próbálja a templomba beszoktatni.

A templom az elcsendesedés, a meghitt istenkapcsolat helye. Az emberek azért járnak jobb esetben vasárnaponként templomba, hogy összegezzék és átgondolják az előző hetüket és lelki útravalót vigyenek magukkal a következőre. És ezt a folyamatot igencsak meg tudja zavarni egy dackorszakos kisgyerek, aki suttogni még nem tud, ellenben mindent is kommentálna, mindenhova felmászna, belenyúlna a perselybe vagy a szenteltvíztartóba, esetleg megrázna néhány csengőt, megnyomna néhány gombot. Az én kisfiam például minden énekes betét után elkiáltja magát hogy: „Jó volt ez a dal!”, de a testvérem is hasonlóan viselkedett ennyi idősen, amikor a kehely felmutatásakor követelőzni kezdett, hogy: „Én is kérek leveskét!” Ezekben az esetekben van néhány ember, aki kedves mosollyal kíséri figyelemmel az eseményeket, de azért a többség szemében azt látom, hogy nem éppen a gyerekemre vagy az én fegyelmezési kísérleteimre kíváncsi. 

Mit lehet ilyenkor tenni? 

Tudom, vannak templomok, ahol van elkerített szoba a kisgyermekes családoknak, de tapasztalataim szerint ezeknek a hangszigetelési hatékonysága meglehetősen eltérő, sőt sok esetben mit sem segít, ha a kisgyerek egetrengető hisztibe kezd, mert ki akar menni a templomtérbe.

Ki lehet menni a templomból. Igen, de akkor minek is jöttem el? Én nem hallok semmit, azt se tudom meg a mise végére, hogy mi volt az evangélium, ellenben csináltam egy nettó fegyelmezésből álló programot a gyerekemnek.

Otthon lehet hagyni. Persze ha van kire. De akkor mikor kezdhetem el a gyerekem  „templomba szoktatását”?

Nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom a jó megoldást, számomra is egy hatalmas kérdőjel, hogy mivel teszem a legjobbat másoknak, a gyerekemnek és magamnak is.

Mit akarok elérni?

Ez az egész azért fontos kérdés számomra, mert azt szeretném, ha a gyerekemnek is ugyanolyan természetes, jó élmény lenne a szentmisére járás, mint amilyen nekem volt. Szeretném, ha gyakorló, hívő keresztény ember válna belőle. De kicsit tartok tőle, ha mindez hétről hétre ilyen küzdelmes program, azzal elveszem a kedvét és rossz élménnyé teszem a templomba járást, így ez is egy ugyanolyan kellemetlen és megmagyarázhatatlan kötelesség lesz a számára, minthogy ne vegye le a benticipőjét.

A magam szempontjából is ez egy állandó kérdés, hogy van-e egyáltalán bármi értelme ezt csinálnom, ha igazából lelkileg nem is vagyok ott a misén, csak végigizgulom és szorongom az egészet, hogy hogyan viselkedik a gyerekem, mit gondolnak rólam mások, vagy esetleg hogyan teszem tönkre éppen valakinek a heti lelki töltődését.

Egyedül Szűz Mária anyai együttérzésében és Isten megértő szeretetében bízom, aki biztosan értékeli a törekvéseimet, hogy éppen hozzá akarom közelebb vinni a gyerekemet, előkészítve a jövőbeli természetes, meghitt istenkapcsolatát.

Győriványi Flóra

Légy Angyal, Légy a remény! 

Megosztok veletek egy személyes történetet, ami segített abban, hogy észrevegyem azokat, akiknek sorsa terhesebb, mint az enyém.Talán  a gyerekeknek,akikkel a Margaret csapatával segíteni szeretnénk van habos sütemény az asztalukon, mégis a mi cseppnyi szeretetünkre van szükségük ezen a karácsonyon… 

“Jaj de jó a habos sütemény
Mogyoró van az ő tetején
Ilyet én nem kapok, s ha ezért zokogok
Tudom sajnálnak az angyalok
Nekem nincs apukám, anyukám
Csak egy fél kifli az uzsonnám
S közben jó édes krém illata száll felém
Jaj de jó a habos sütemény.”

Gyerekkoromban sokszor énekelte ezt apukám. Mindig elkezdtem hisztizni, hogy hagyja abba mert ez túl szomorú és én nem bírom hallgatni. Ma már örülök, hogy dúdolta. Ma már örülök, hogy hallottam mert emlékeztet, hogy van, akinek nehezebb mint nekem. Ma már végig bírom hallgatni.Ma már nem fordítom el a fejem. Van, aki egyedül érzi magát karácsonykor, legyen az gyermek, idős vagy erejében lévő fiatal. Van, aki nem várja a karácsonyt mert nehézségeket hoz magával, legyen az anyagi vagy lelki gond. 

Mégis.Mindig van remény.Mindig.Mindig van fénysugár.Mindig.Léteznek angyalok. Angyalok, akik ha csak egy cseppnyi boldogságot is, de szebbé tudják tenni  egy gyermek karácsonyát. Angyalok, akik nem fordítják el a fejüket, nem dugják be a fülüket! Légy most Angyal! 👼✨

 A margaret csapatának nagyon fontos, hogy ha egy kicsit is de segíteni tudjunk,gondoskodjunk és szeretetet adjunk, amikor csak tudunk. Karácsonykor megkönnyítsük valaki helyzetét. Ezen a karácsonyon a határontúli gyerekekre,többek között a Szent Mihály Gyermekotthon és a  Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon gyerekeire esett a választásunk az Egy vérből vagyunk alapítvány segítségével együttműködésben. 

Kérünk titeket, vegyetek részt a kezdeményezésben, hirdessétek! További információk a Facebook oldalunkon. 

Demjén Dorottya

Lelki adoptálás – Két 16 éves lány tanúságtétele az élet mellett

Luca és Orsi 10. osztályos korukban határozták el, hogy lelki adoptálás formájában mentenek meg egy-egy magzatot az életre. Elhatározásukról, felfedezéseikről, tapasztalataikról beszélgettünk.

Mit jelent a lelki adoptálás?

“A lelki adoptálás egy imádságos elköteleződés egy édesanya méhében abortusz általi halállal fenyegetett gyermek védelmében. A lelki adoptálás művébe való bekapcsolódás egy – egyedül csak Isten által ismert gyermek – lelki szüleivé tesz minket.” (lelkiadoptalas.hu)

A lelki adoptálással lehetőséged van imádkozni egy magzatért, akinek az édesanyja abortáláson gondolkodik. A lelki adoptálóknak lehetőségük nyílik rá, hogy örökbefogadjanak egy magzatot, imáikkal segítsék és védelmet biztosítsanak számára. 

Sokak tanúságtétele bizonyítja, hogy bár a folyamat során sosem találkozunk a lelki gyermekünkkel, mégis érezhetjük a jelenlétüket – legtöbben a születés pillanatát is megérzik.

Hogyan találtatok rá?

Luca: Egyszer a templomban hirdették ezt a lehetőséget, ami először nem fogott meg annyira. Aztán Édesanyám elkezdte a 9 hónapig tartó imádságot egy ismeretlen magzatért, és végignéztem, ahogy csinálja.  Majd a plébánián is jött egy lehetőség, hogy közösen, egy közösségként mindenki adoptáljon lélekben egy gyermeket, és ekkor határoztam el, hogy én is végigcsinálom a folyamatot. 

Orsi: Egyik barátom mesélt nekem erről a lehetőségről, és ajánlotta, hogy kapcsolódjak be. Érdekelni kezdett a kezdeményezés, ezért utánanéztem, hogy mi is ez pontosan. Mivel az abortusz kérdés előtte is érzékenyen érintett, úgy döntöttem, én is örökbe fogadok egy magzatot.

Hogy néz ki maga a lelki adoptálás folyamata?

Orsi: Az első lépés a fogadalmi ima, amikor az adott szülő örökbe fogadja Isten által  kiválasztott gyermekét. Ezt a fogadalmat egy saját felajánlással erősíti meg, innentől kezdődik a 9 hónap, mialatt a szülő minden nap elimádkozza a lelki adoptálás imáját és egy tized rózsafüzért. 

Mesélj a saját tapasztalatodról, milyen volt a 9 hónap?

Luca: 9 hónap hosszú időnek tűnt először, szinte teljesíthetetlennek, de minden hónap észrevétlenül elszállt. Megvoltak a maga hullámvölgyei, időnként elfelejtettem egy-két imát, vagy nem sikerült betartani fogadalmamat, de a lényege, hogy visszatérjünk a kijelölt útra, akárhány napot is hagyunk ki. Személy szerint én azzal szórakoztattam magam, hogy minden hónapban megnéztem, milyen nagy lehet már a kis pocaklakó, így nem vált sose unalmassá a folyamat. A 9. hónap vége  pedig  nagyon fura érzés volt, hogy ilyen hamar vége lett ennek a csodálatos kalandnak, és már nem kell aggódnom a kisbabáért. 

Orsi: Az első pár hétben nagyon oda kellett figyelnem, hogy minden nap imádkozzam az örökbe fogadott kisbabámért. Ki kellett alakítanom egy rendszert, hogy a napom részévé tegyem ezt az imát. Akkortól nem okozott aggodalmat ez a felelősség, amikor rutinná vált, hogy minden reggel, iskolába menet, séta közben mondom el a tized rózsafüzért.

Mivel már az első perctől kezdve valamilyen titkos módon elkezdtem érzelmileg kötődni a születendő gyermekhez, sokat gondoltam rá, legbelül nagyon féltettem Őt. Az volt a fogadalmam, hogy minden szerdán elmegyek Szentmisére, amit Érte ajánlok fel. Ezek az alkalmak bizalommal töltöttek el, amikor az Atya kezébe helyeztem a kicsi életét. A 9 hónap alatt, bennem is változás történt. Felelősnek, valódi szülőnek éreztem magam, akinek feladata, hogy óvjon egy veszélyben lévő életet. Ugyanakkor meg kellett tanulnom, hogy bármilyen sűrű is az adott napom, időt kell szánnom a fogadalmam betartására. Amikor egy egy nap ezt elfelejtettem, szörnyű lelkiismeret furdalásom volt, de tudnom kellett megbocsátani magamnak és bízni Isten megbocsátásában is. Nagyon sokat segített viszont, hogy volt kivel együtt csinálnom az egész vállalást. Meghatározó élmény volt számomra, az a kicsit abszurd este, amikor egy buliban hajnali 3-kor kerítettünk alkalmat erre az imádságra.

Mit csinálnál másképpen, ha most kezdenéd elölről a 9 hónapot?

Orsi: Ha elölről kezdeném, annyit csinálnék csak másképp, hogy bevonnék több embert a környezetemből, hogy mindig tudjuk emlékeztetni egymást, és akár közösen imádkozni. “Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”

Luca: Ha visszamehetnék, és valamit máshogyan csinálhatnék, akkor az ígéretemet változtatnám meg. Fontos, hogy egy reális, 9 hónapon át teljesíthető fogadalmat kell tenni, amit bárhol van az ember (pl.:nyaraláson, táborban…) akkor is meg tudja csinálni. De ez az időszak tökéletes arra, hogy megismerje az ember önmagát, hogy mire és meddig képes saját akaratából. Én előtte nem voltam kitartó, mindig mindenbe belekezdtem, de semmit se vittem végbe, ezért nagy büszkeséggel töltött el, amikor befejeztem a 9 hónapot.  

Mit ajánlasz valakinek, aki most vágna bele a lelki adoptálásba?

Luca: Ne adjátok fel, ha túl nehéznek tűnik. Beszéljetek másokkal erről a lehetőségről, és csináljátok minél többen egyszerre, az még több motiválást ad. Gondoljatok arra a kisbabára,  akit ezzel megmentetek. És ne feledjétek: nem a mennyiség, hanem a minőség a lényeg.

Orsi: Én is hasonlót tanácsolnék. Képzeljétek el a picit, hogy hogy néz ki, fiú vagy lány  mekkora lehet, és szeressétek! Ha elsőre hosszúnak is tűnik a 9 hónap, ne ijedjetek meg tőle, hanem vágjatok bele. Rá fogtok jönni, hogy naponta 5-10 perc egy imáért érte mindig akad.

Interjút készítette: Kisbán Petra

Forrás:

Nem csak puccparádé az anyaság

Nem csak puccparádé az anyaság. Sőt, valójában nem is puccparádé, sokkal inkább csak parádénak mondanám. Bár azon a tényen, hogy nem lehet mindig jól fésültnek és tip-topnak lenni, korábban nehéz volt túllendülnöm. Mostanra azonban a világ legjobb dolga, hogy tudatosítottam magamban: nem lehet minden tökéletes! 

Nehezebb napjaimon már a saját, apró kis praktikáimon nevetek. Ugyanis az anyaság azzal is jár, hogy nagy feltalálónak képzelem magamat, innovációim már-már szabadalmi bejegyzésért kiáltanak. Vegyük például a legfrissebb újításomat – kifejlesztettem a tökéletes módszert a hajtogatás elkerülésére, bár azért némi finomhangolásra szorul. Időnként eljutok arra a pontra, hogy ha tényleg nincs kedvem az élére vasalt ruhákat a rendezett szekrénybe bepakolni – na, ilyennel sem találkoztam mostanában –, egyszerűen csak bevágom suttyomban a szennyesbe. A férjem sosem veszi észre, néha még meg is jegyzi, hogy milyen szépen elpakoltam, nincs is elől semmi haszontalan vagy oda nem illő. Ha tudná, hogy már a szennyesben pihen az elől maradt motyó, lenne meglepetés. Van, amikor azonban emiatt elszégyellem magamat, mégsem kéne duplán dolgoztatni a mosógépet. Ilyen elszégyellős időszakomban fordul elő, hogy három ruhát hordok felváltva, mert a szárítógépből kivéve már egyből bújok is bele az aznapi outfitembe. Ez talán jobb megoldás a hajtogatás megúszására, mint a szennyesbe süllyesztés, de nem mindig gondolkozom időben. 

Azonban megnyugtató a tudat, hogy ezzel korántsem vagyok egyedül. Sokat beszélgetek másik anyukákkal, akik megosztják velem a tapasztalataikat. Innen tudom például – ami kicsit fájó pont is nekem –, hogy valószínűleg mégsem én találtam fel a legszuperebb elkerülő manővereket. Mindenki nagy feltaláló otthon. És mindenki tudja, hogy nem kell mindig, mindenkinek megfelelni. Szóval, ha jól esik, menj mosdóba, mert ott csend van, csinálj úgy, mint aki alszik, rejtsd el Te is a hajtogatnivalót. Magaddal legyél rendben, tudj nevetni a legnehezebbnek tűnő napokon és legyél tökéletlenül tökéletes! Vannak még hasonló tippjeim kezdő anyukáknak, de nem lőhetem el a teljes eszköztáramat egyből. Plusz, ha ezt a férjem is olvassa, mindegyik praktikának annyi…

Enzsöl – Evellei E. Molli

 Kép: Pexels