Ne legyen tabu a testvérgyász

Gyász. Talán hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy csak a felnőtteket viselheti meg igazán. A gyermekek még túl kicsik, úgy sem értik… Valóban így van ez? Hogyan viszonyulnak a gyermekek a halálhoz, esetleg egy elveszített testvérhez? Ezekre a kérdésekre keressük most a választ közösen. 

Gyász, mint univerzális veszteség

Mi is az a gyász? Sokszor nekem annyira megfoghatatlan, mindenki számára mást jelent, hogyan is tudnánk róla átfogóan beszélni? A gyász középpontjában egy veszteség, fájdalom áll, valami véget ért. Ez a veszteség váltja ki a gyász reakcióját és egy veszteségélményt élünk át. Sokféle helyzetben találkozhatunk vele: párkapcsolatban, munkahelyen vagy akár költözéskor, de talán a legintenzívebben egy-egy szerettünk halálakor szembesülünk vele. 

A gyermeki gyász

Bármely szerettünk elvesztése tragikus esemény. Azonban egy kisgyermek, testvér halála különösen megviselheti a szülők mellett a túlélő testvért. Hogyan gyászol egy kisgyermek, aki elveszíti a testvérét, esetleg valamelyik hozzátartozóját?

A gyermekek gyászfolyamata meglehetősen eltér a felnőttekétől. Sokszor nincs egyértelmű jele, annak, hogy milyen gondolatok is kavarognak bennük, hiszen érzelmeiket és érzéseiket még nem tudják direkt módon megragadni. Érezhetnek szomorúságot, dühöt, lelkiismeretfurdalást, vagy tanúsíthatnak nem adekvát viselkedést esetleg agresszívvá is válhatnak. Előfordulhat, hogy visszahúzódók vagy passzívak lesznek. Ez a fajta viselkedés ahhoz a konklúzióhoz vezethet a szülőben, hogy gyermeke nem is érti és érzi a gyásznak a súlyát, azonban ez nagyon távol áll az igazságtól. Egész egyszerűen arról van szó, hogy sokszor a gyermek nem tudja kifejezni belső érzelemvilágát továbbá nem érti, hogy hogyan is kellene viselkednie ebben a furcsa szituációban. Ezért gyakran előfordulhatnak regresszív tünetek, alvászavarok és egyéb testi tünetek. Gyermekkori sajátosság, hogy a halál koncepciójából is mást értenek meg, gyászfolyamatuk pedig elhúzódhat, mivel gyászukat a fejlődésükkel (így kognitív érésükkel) párhuzamosan át kell élniük újból és újból. A testvérgyász fontosságára egy kutatás (Machajewski, 2013) hívta fel a figyelmet, amely kimutatta, hogy különösen a lányok esetében a testvér elvesztése még a szülők elveszítésénél is mélyebb traumát okoz.

Egy testvér elvesztése

A testvérkapcsolat egy rendkívül mély érzelmi fonal, semmilyen más kapcsolattal nem hasonlítható össze. Ezért, ha testvére elvesztését éli meg a gyermek, akkor nagyon intenzív és traumatikus érzéseket tapasztal meg. Sokszor mélyebben érintheti, mintha a szülőjét veszítette volna el. Kiemelkedően fontos a testvérgyász témájával foglalkozni, hiszen, ha nincsenek mederben tartva az érzelmek, akkor könnyen komoly viselkedésbeli és érzelmi problémákhoz vezethet a hátramaradt testvér esetében, aki aztán felnőttkén túlaggódó szülővé válhat. Továbbá rizikótényezője lehet az öngyilkosságnak is. Fontos, hogy az egészséges testvérnek lehetősége legyen arra, hogy el tudjon búcsúzni testvérétől, nem szabad őt óvni az információktól. A felnőttek gyakran azt hiszik tévesen, hogy a gyermeket védeni kell a rossz hírektől és a gyásztól: még túl fiatal, nem értené stb. Titkolóznak, visszatartanak információkat, egy betegség előrehaladtával igyekezhetnek a két testvért távol tartani egymástól. Azonban egy tanulmány szerint (Dowden, 1995) a távoltartás sokkal traumatikusabb, mint amilyen a találkozás élménye lenne. Tehát a titkolózás és távoltartás nem segíti a hátramaradt testvért a feldolgozásban, sokkal inkább megnehezíti a folyamatot. 

Élet egy új világban

Amikor meghal egy kisgyermek, egy testvér a családnak egy teljesen más környezetbe kell belenőni és ehhez alkalmazkodni. Egy új világot kell teremteni, amiben már eggyel kevesebben vannak… A gyermeki gyász megélése szorosan kapcsolódik a hátramaradt testvér életkorához. Óvodás kor körül jelennek meg általában az első hallállal kapcsolatos kérdések. Ilyenkor sokszor saját elméleteket alkotnak, hogy érthetővé tegyék a halál furcsa fogalmát („nincs itt” „csak alszik”), azonban ekkor még nem képesek megérteni a halál lényegét. Óvodás kor végére megjelenhet egyfajta szorongás bennük, amely a számukra még érthetetlen, nem megfelelően kommunikált történetekből és fel nem dolgozott élményekből eredhet. Az igazi gyászra való képesség, csak a serdülőkor végére alakul ki. 

A testvérüket gyászoló tizenéveseknél megfigyelhető, hogy emlékeikről segítőkészen mesélnek, a testvérveszteséget követő egy évben visszatérnek az életbe, továbbá, hogy a megfelelő szülői magatartás nagy hatással van a lezajló gyászfolyamat minőségére. Ne legyenek a szülők titkolózók vagy információt visszatartók, hanem a gyerek korához mérten vonják be őt is a gyászba, a felmerülő kérdésekre pedig adjanak életkornak megfelelő választ. Ne teremtsék meg a tabuk és titkok légkörét, mert az csak szorongáshoz és feszültséghez vezet a gyermekben. Ezt bizonyítják azok a kutatások is, amelyek kimutatták, hogy azoknál a gyermekeknél, akik nem tudtak elbúcsúzni a testvérüktől és kevés tudomásuk volt a helyzet alakulásáról, sokkal jobban jelentkeztek a szorongás és depresszió tünetei. 

A testvérgyász jelentősége napjainkban sajnos még mindig meglehetősen alábecsült, ezt bizonyítja, hogy nem sok tanulmány és kutatás foglalkozik a témával. Egy ilyen traumatikus élmény során nagyon fontos a baráti és családi támogatás megléte és a gyászfolyamat megélésének a lehetősége. Ne pecsételjünk le titokként és ne tegyünk tabuvá egy olyan eseményt, amely az élet legtermészetesebb részét kellene, hogy képezze.

Tóth-Kuthy Betti

Források
Dowden, S. (1995): Young Children’s Experiences of Sibling Death. Journal of Pediatric Nursing, 10(1): 72–79
Machajewski, V. (2013): Childhood Grief related to the death of a sibling. The Journal for Nurse Practitioners, 9(7): 443–448.
Tomán, E. (2016) A gyermekkori testvérgyász nemzetközi szakirodalmi áttekintés, Thanatológiai Szemle, XX: 4.

Búcsú a kapunál – Beszéljünk a gyászról!

Gyász és halál. Félünk tőle, rettegünk? Vagy éppen magunkhoz öleljük az emlékeket és melankolikus mosollyal az arcunkon mesélünk az elhunyt szerettünkről? Szeretnék megosztani Veletek egy gyönyörű, szívet tépően szomorú és szinte filmbe illő képet. Szeretek írni, mert mikor a papírra vetem a múltat, olyan mintha halhatatlanná tenném az emléket. A gyász pedig az életünk része, öleljük magunkhoz és beszéljünk róla-közösen.

Lassan négy éve, hogy elveszítettem a Nagymamámat. Ő volt a NŐ számomra. Példakép volt jellemében, példamutatásában és családja iránt mutatott hatalmas szeretetében. Sokszor voltam náluk vacsorázni a kertben. Ilyenkor csak hárman voltunk: Mamám, Papim és én. Hátul ültünk a lugasban, a nap már lefelé készülődött, bágyadt fény vonta be az udvart. A lugasban volt egy kis asztal, terrakotta téglán állt. A vacsorát mindig közösen készítettük el bent a házban, a konyhában, ami pont a kertre nézett. Mamám szeretett házi kalácsot sütni és finom pástétomokat és ínycsiklandó házi finomságokat alkotni. Valahogy mikor rágondolok, mindig úgy látom magam előtt, mint aki a konyhában serénykedik az elengedhetetlen kötényében. A vacsora készítése közben volt, hogy beszélgettünk, vagy élveztük a csöndet-az egész olyan természetes volt. Szerettem ezeket az estéket. Majd minden ételt rátettünk egy tálcára és a teraszon lévő kis fa asztalkára szervíroztuk. Papim közben a szalvétákat hajtogatta, precízen, pontosan-ahogy csak Ő tudta. Nagyon szerettem velük vacsorázni. Ha lehetne egy kívánságom akkor az lenne, hogy még egyszer utoljára hármasban ehessünk és beszélgethessünk a lemenő esti fényekbe, ott hátul a lugasban, ami akkor a béke szigete volt. Mindenféle dologról esett szó. Imádtam, ahogy forognak az agykerekeim, újabb és újabb dolgokat tanulok a történelemről, hitről vagy éppen ők hallgatták meg, hogy mi bánt és mi nyomja a lelkemet. Menedék volt. A beszélgetések során eszembe sem jutott, hogy hamarosan nem lesz már többé ilyen. Soha. Ha az emberek tudnák, talán nem nyavajognának annyit, nem elégedetlenkednének-sokkal jobban értékelnék azt, ami most van. Nem az, ami lehetne, nem az, ami volt, hanem ami most van. Elmerülnének a pillanatban, beszippantaná őket a varázsa, jelen lennének-jobban. Milyen szomorú tényleg, hogy sokszor egy-egy pillanat értéke csak akkor válik igazán világossá, mikor már nincs többé. Velem is így volt a lugasos vacsorákkal…Valahogy akkoriban annyira természetes volt, hogy fel sem tűnt, hogy micsoda ajándékok ezek. Az élet pedig híres arról, hogy a legváratlanabb pillanatban ránt be a mélyvízbe és forgatja fel az állóvizet egyik pillanatról a másikra. Velem is ez történt. Hirtelen arra eszméltem, hogy már nincsenek esti közös vacsorák, nincsenek hármasban eltöltött pillanatok, mert már csak ketten maradtunk, a Papám és én. 

Nyár volt, fülledt és meleg. Csörren a telefon, Anyukám felveszi, döbbenten hallgatja majd kinyomja. Odafordul hozzám: A Mami nagyon beteg, rákos. Döbbent értetlenség lengi be a szobát, nem fogom fel. Nem jutnak el a tudatomig a szavak. Ez nem lehetséges, mint egy rossz álom. Lefekszek, holnapra úgyis minden rendben jön. De a holnap sem hozza el a várva várt békét. Kórházi látogatások, imák, remény, reménytelenség, sírás, értetlenség-ezek a holnap hozományai. Egyszer tudtam a kórházba bemenni, ahol a tehetetlenség, a harag, a szomorúság a rémület furcsa elegye kavargott bennem. Nem fogtam még mindig fel, hogy aki ott fekszik az ágyon az az a Nő, az a Mami, akivel még nemrég a lugasban kávéztam. Üres tekintettel ültem a kórteremben és üres tekintettel távoztam. Nem éreztem semmit, minden olyan tompa volt, mintha nem is velem történne. Arra még gondolni sem voltam hajlandó, hogy akár ez lehet az utolsó alkalom, hogy itt a Földön láthatom Őt. Megtiltottam magamnak, hogy erre gondoljak. Azt éreztem, hogy erősnek kell maradnom, imádkoznom kell és minden rendbe fog jönni. Mikor ezen a napon kiléptem a kórház kapuján még egyszer utoljára láttam a Mamimat sétálni. Kikísért minket, de csak a bejáratig jöhetett, én pedig nem mertem hátranézni, mert féltem, hogy kitör belőlem a sírás és elgyengülök. Kergettem a bennem lévő álmot, hogy minden rendben lesz, és még sok közös vacsorázásunk lesz a teraszon. Végül mégis hátranéztem.

A kórház komor sziluettje előtt kirajzolódott Mamim és Papim szívtépően gyönyörű látványa, ahogy ott állnak egymás kezét a rácshoz szorítva, egymást ölelve, még egyszer utoljára, halkan suttogva: „Szeretlek”. Ekkor sem éreztem a pillanat értékét. Vak voltam. A hazug álmom, hogy minden jóra fordul soha nem vált valóra. 

Mamim halála után már jó sok idő eltelt, de valahogy az iránta érzett érzelmeim nem halványodtak. Azonban megszületett bennem a gondolat, hogy minden egyes pillanatot kincsként kell őrizni, megélni és jelen kell lenni. Nem a telefont nyomkodni, miközben beszélgetek, nem fotózni és Instára osztani, miközben a testvérem játszani szeretne velem. Tedd le a kütyüt. Nézz fel még időben, nehogy úgy járj, hogy mire felpillantasz már senki sem néz vissza rád. Még mindig van, hogy elsírom magam, ha Róla írok vagy beszélek. Ez nem egyfajta depresszív hangulat, ami mindent áthatóan az ember csontjáig hatol. Nem az a fekete felhő, amely eltakarja a fényt és sötétséget hoz. Sokkal inkább a könnyek és érzelmek arról tanúskodnak, hogy a szeretet és a pillanat értéke örök és halhatatlan-még akkor is, ha a személy ebben a világban már láthatatlan.

Tóth-Kuthy Betti 

A sivatagban élhetnek, de másutt sehol – emlékezés az örmény népirtásra

Április 24-én az örmények a világ minden táján az örmény népirtásra emlékeznek. 1915-ben kezdődött a 20. század első genocídiuma, melynek célja az örmény nép megsemmisítése volt. Az Oszmán Birodalom által elkövetett tömeggyilkosságok következtében 1,5 millió örmény vesztette életét, és több százezren kényszerültek hazájuk elhagyására. 

A 106 éve bekövetkezett esemény a mai napig egy tátongó seb az örmények számára – nincs olyan örmény család, melyet ne érintettek volna a borzalmak. Erre emlékezünk ma.  

Rövid történelmi áttekintés

Az események megértéséhez szükséges egy rövid történelmi áttekintés. 

Kik is azok az örmények? Sokan nem tudják, hogy az örmény nép eredete visszanyúlik egészen az ókorig. Kr. e. 6. század elején jött létre az első örmény állam, Kr. u. 5. század közepén pedig már saját ábécét alkottak az örmény nyelv leírására és a Biblia lefordítására.

Kr. u. 301-ben a kereszténység államvallássá tételével az első keresztény állammá vált. 

Armenia-t több évszázados virágzása után végül a 15. században sikerült az Oszmán Birodalomnak leigáznia, így az örmények egy része a birodalom területén élt tovább, míg a másik része szétszóródott a világ különböző országaiban. Az oszmán-törökök uralma alatt maradt örmények alá voltak rendelve a muszlimoknak, azonban sokáig megőrizhették vallási és kulturális autonómiájukat. A birodalom egyik legerősebb gazdasági közösségét alkották, kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak, sok volt köztük az orvos és a bankár. 

Népirtás előzményei

Az örmény-török kapcsolatok a 19. század végén indultak romlásnak. Ekkor a keleti örmény tartományok Oroszország fennhatósága alatt voltak. Az 1877-78-as orosz-török háború során az előretörő oroszokat az örmények sok helyen felszabadítóként fogadták. 

A területvesztések következtében az örmény maradt az egyetlen keresztény etnikum a birodalom területén. A feszültség tovább éleződött, mikor az örmények a századfordulóhoz közeledve igazságszolgáltatást és reformot kezdtek követelni, és politikai pártokat hoztak létre egy független Örményország létrehozása céljából.

II. Abdul Hamid pasa veszélyt látott az örményekben, és úgy gondolta, 

„az örmény kérdést nem reformmal, hanem vérrel kell rendezni”. 

Örményellenes terror indult, a helyet kivizsgálására küldött brit megbízott szavai szerint „úgy vadásztak az örményekre, mintha vadállatok lennének, és ahol csak rájuk találtak, helyben megölték őket.” Az 1894-96 közötti pogromoknak 200-250 ezer örmény áldozata volt. 

1909-ben újabb örményellenes mészárlás tört ki. Az ifjútörök párt hatalomra kerülésekor rossz szemmel nézte a keresztény örmények közéletben való megjelenését, és vérfürdőt rendezett. A brutális öldöklés alatt keresztre feszítettek, élve feldaraboltak, felgyújtottak nőket és férfiakat egyaránt, gyerekeket szüleik szeme láttára ölték meg. Néhány nap alatt 20-25 ezren vesztették életüket.

A népirtás közvetlen előzményeként az I. világháború kitörése is fontos szerepet játszott. Törökország Németország oldalán lépett a háborúba, az orosz-oszmán front mindkét oldalán harcoltak azonban örmények. 

Az oszmán vereség után az örményeket árulónak nevezték – a kormány arra jutott: az örmény nemzet veszélyt jelent az állam biztonságára.

C:\Users\User\Desktop\Kriszti\Margaret\unsplash\armenia_ani-6140035_1920-blackandwhite.jpg
Ani, egykori Örményország fővárosa volt, romjai ma Törökország területén találhatók (Kép forrása: Pixabay)

Talat pasa kijelentései Morgenthau amerikai nagykövet saját maga és a török vezető közti párbeszéd leírásában olvashatók: 

„Segítették az oroszokat a Kaukázuson, és az ottani kudarcainkat nagyrészt az ő tetteik magyarázzák. Ezért jutottunk arra az elhatározásra, hogy teljesen hatástalanítjuk őket, mire ez a háború véget ér. (…) A sivatagban élhetnek, de másutt sehol. (…) A törökök és az örmények közötti gyűlölet már olyan heves, hogy végeznünk kell velük.”

1915

1915. április 24-én kezdetét vette a genocídium. Ezen a napon Konstantinápolyban vádemelés nélkül tartóztattak le 235 örmény vezetőt és értelmiségit, majd ítélet nélkül felakasztották őket. 

A szisztematikus leszámolás következő pontjaként a hadseregben munkaszolgálatosként dolgozó örmény katonákat összegyűjtötték, és koncentrációs táborba küldték. Többségüket saját sírgödrük megásása után 50-100 fős csoportokban lelőtték. Lerohanták az örmény városokat, a nőket meztelenre vetkőztették, és faágakkal verték össze, a papoknak kivájták a szemüket kivégzésük előtt. 

1915 májusától novemberéig a kelet-anatóliai örményeket lakóhelyük elhagyására kényszerítették. A férfiak nagy részét megölték, a nőket és gyerekeket erőltetett menetben hajtották a sivatagba víz és élelem nélkül. Sokukat útközben megöltek, vagy hagyták meghalni az éhségtől, járványtól. A táborokba alig ért el valaki. 

A törökországi 2,5 millió örményből 1,5 milliót irtottak ki. A túlélők menekültté váltak, vagy erőszakkal térítették át őket muszlim hitre.

Népirtás tagadása

A borzalmas tettek után a bocsánatkérés elmaradt. Az 1923-ban létrejött Török Köztársaság feje, Kemal Atatürk inkább a tagadás politikáját választotta. 1931-ben pedig sajtótörvénnyel jogilag is biztosítva lett az örmény népirtásról való hallgatás. A bevezetett törvény következtében ugyanis csak a politikai vezetés által jóváhagyott cikkek jelenhettek meg Törökországban. 

A hallgatás politikájának sikerességét Adolf Hitler 1938-as szavai bizonyítják: „Hogy a gyönge nyugat-európai civilizáció mit állít majd rólam, az egyre megy. (…) Ma már ki beszél az örmények megsemmisítéséről?”

A török álláspont azóta sem változott, Erdogan – jelenlegi török elnök – az 1915-ös eseményeket polgárháborúnak mutatja be. A török történelemkönyvekbe továbbra sem került be örmény népirtás…

Szeretnék én látni a világban olyan erőt, mely elpusztítja ezt a fajt,

e jelentéktelen emberek kis csoportját, kik háborúik során

küzdöttek és mindig veszítettek, kiknek társadalma

felmorzsolódott, irodalma olvasatlan, zenéjüket nem hallgatják, és

imái válaszolatlanul maradnak.

Gyerünk, pusztítsd csak el Örményországot! Lásd, képes vagy-e rá.

Küldd csak őket a sivatagba kenyér és víz nélkül! Égesd le házaikat

és templomaikat!

Gondolod, hogy nem fognak újra nevetni, énekelni és imádkozni?

Hiszen ha közülük csak kettő is találkozik bárhol a földön,

gondolod, hogy nem alapítják meg az Új Örményországot?

William Saroyan, 1908-1981, amerikai örmény író

Kocsis Krisztina

Források:

Csernus, Szilveszter (2019): Egy évszázad elteltével sincs egyetértés az örmény népirtás körül. Letölve: https://mult-kor.hu/egy-evszazad-elteltevel-sincs-egyetertes-az-rmeny-nepirtas-krul-20190424?pIdx=4

Kocsis, Gabriella (2018): Az örmény népirtás és szerepe Törökország európai integrációjában

Nagy, Kornél (2020): Az örményeket végképp eltörölni – miért fontos a magyaroknak a 20. század első népirtása? Letöltve: https://www.valaszonline.hu/2020/04/24/ormenyorszag-torokorszag-nepirtas-105-evfordulo-tortenelem/

Rubicon (2015): Örmények. Népirtás – 1915. Török jogfosztottságban. Letöltve: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/ormenyek_nepirtas_1915_torok_jogfosztottsagban

Suny, Ronald Grigor (2019): Megmagyarázni az örmény népirtást