Szakítás, hogy is van ez?

A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az az, hogy azt erősítjük magukban, elvesztettük életünk szerelmét, a nagy Ő-t. Ez nem igaz! Nagyon fontos tudatosítanunk, hogy minden lezárult kapcsolattal közelebb kerülünk, ahhoz, hogy rájöjjünk ki is a hozzánk illő társ. 

A baráti körömben már közös viccé vált, hogy ha a baráti társaságunkban valakivel szakítanak akkor engem hívnak fel segítségért. Már egyfajta kézikönyvem van, hogyan is kell túlélni ezt az időszakot. Gimiben különc osztályom volt, nem igazán jártak egymással az emberek inkább csak barátságok köttettek, ha volt egy-két párkapcsolat akkor az olyan komoly volt, hogy házasság vagy összeköltözés lett belőle, legtöbbjük a mai napig tart. Nekem úgy alakult az életem, hogy egyetemista koromban a gimis, komolyabb párkapcsolatomnak vége szakadt. Senki nem volt körülöttem, aki tudta volna, hogy kell egy szakítást feldolgozni, nem volt olyan barát a környezetemben, aki átesett volna ezen a keresztségen, saját magamnak kellett felfedeznem mi az, ami segít és mi az, amitől csak rosszabb lesz a helyzet. Azóta persze több szakítást is „túléltem” és a környezetemben sok szerelem „megtört”, ekkor pedig hozzám fordultak az emberek. Nagyon sok könyvet, cikket olvastam, Podcastot hallgattam és Youtube videót néztem a témával kapcsolatban. Nagyon érdekelnek az emberi kapcsolatok, ezen belül is kifejezetten foglalkoztat ki, hogyan dolgozza fel ezt a veszteséget. Az egyik ilyen „szakító expert” a nagyvilágban, Matthew Hussey párkapcsolati coach, én mindig is az ő tippeit találtam a leghasznosabbnak, remélem nektek is segít.

A szakítás félelemmel és fájdalommal jár. A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az az, hogy azt erősítjük magukban, elvesztettük életünk szerelmét, a nagy Ő-t. Ez nem igaz! Nagyon fontos tudatosítanunk, hogy minden lezárult kapcsolattal közelebb kerülünk, ahhoz, hogy rájöjjünk ki is a hozzánk illő társ. Megsirathatjuk viszont azt, hogy kiderült számunkra nem ez az ember volt az igazi, csalódás ért bennünket. Megengedhetjük, hogy ez a felismerés fájjon.

Kicsit hasonló ez egy gyászfolyamathoz. Meghal egy részed, meghalnak emlékek és érzések is. Érezzük, amit éreznünk kell, gyászoljunk, majd engedjük el. Ne nézzünk többet hátra, mert ha hátra tekintünk, akkor pazaroljuk az időnket.

Nem szabad viszont soha időveszteségként tekinteni magára a kapcsolatra vagy megbánnunk, hogy benne voltunk, hisz tanultunk magunkról, másokról. Fejlődtünk és legközelebb már jobban fogjuk csinálni, fogjuk fel úgy, mint egy leckét, ami közelebb visz a sikerhez.

És hogy kezeljük a szakítás különböző fázisait? Elhozom nektek a következő cikkemben.

Forrás: http://www.matthewhussey.com/ 

Demjén Dorottya

Interjú – Egy hívő és nem hívő párkapcsolata – az első megdöbbenéstől az oltárig

A téma személyességére tekintettel a keresztneveket másra cseréltük.

Mi volt Andrisról az első benyomásod?

Az, hogy jól néz ki, magas az érzelmi intelligenciája, mert úgy tud bókolni, hogy közben egyáltalán nem tolakodó…és van barátnője. Utóbbiban tévedtem, ez az első kapcsolata. Amúgy annyira nem tulajdonítottam jelentőséget a bemutatkozásának, hogy a vezetéknevét el is felejtettem.

Tudtad akkor, hogy nem hívő? Amikor ez kiderült, hogyan álltál hozzá?

Azt gondolom, hogy egész történetünk központjában az isteni humor áll, kezdve attól, hogy mindketten utáljuk a romantikus regényeket és filmeket, mégis sikerült ugyanarra a metróra felszállnunk, ahol egy közös ismerősnek köszönhetően ismerkedtünk meg. Az első randinak körülbelül az ötödik percében kiderült, hogy ő vallásos családból érkező keményvonalas ateista, én meg „hardcore” katolikus vagyok. Ráadásul mindketten elég komoly sztereotípiákkal is rendelkeztünk a másik táborról. Ő valahogy úgy képzelte a keresztény lányokat, mint a spanyol inkvizícióról nosztalgiázó, tudományellenes fiatalokat, akik úgy öltözködnek, mint az Agymenők Amy-je, és állandóan olyan párokon szörnyülködnek, akik a tizedik házassági évfordulójuk előtt megérintik egymás kezét. Én meg egy átlagos ateistát egy titokban Kim Dzsongun-rajongó kommenthuszárnak gondoltam. Az első randi tehát komoly csalódás volt… Amúgy én akkor nem akartam senkibe se szerelmes lenni (ez független a vallástól, családi gyökere van), de hála Istennek, ekkor már késő volt, egyikünk se bírt fölállni, folytattuk a beszélgetést az ellenséggel.

Mik voltak a legfontosabb kérdések, amiket meg kellett beszélnetek?

Az első kölcsönös megdöbbenés után (azta, egészen normális srácnak tűnik…) el kellett dönteni, hogy együtt maradunk-e, és ha igen, akkor milyen játékszabályok mentén.

Attól a ponttól kezdve, hogy hajlandóak voltunk tiszteletben tartani a másikat, két kérdés maradt: az esküvő és a gyereknevelés, ami nyilván összefügg, mert egy ateista sem ígér meg olyat, amit egyáltalán nem tervez betartani. Mi ugye a legszélsőségesebb eset voltunk: sem egy vallásellenes ateista, sem egy aktív, hétköznap is közösségbejáró keresztény nem képes a kompromisszumra, mégis itt valakinek teljesen engednie kellett. Arra is igényünk volt, hogy mindent alaposan megbeszéljünk, gyorsan kialakítsuk a közös normarendszert, és nem csak ezen a területen. Az ő szülei és az én szüleim is elváltak, én különösen problémás családból érkezem, és eldöntöttük, hogy ezt az egész párválasztásosdit vagy jól akarjuk csinálni, vagy sehogy.  

Mi miatt döntöttél úgy, hogy van jövője a kapcsolatnak, bár ő akkor ateistaként tekintett magára?

Elsősorban nem én döntöttem, hanem ő. Megmondtam neki, hogy a fenti két kérdésben (gyereknevelés és esküvő) nem tudok engedni, viszont én sem várom el tőle, hogy olyan áldozatot hozzon értem, amire én nem vagyok hajlandó érte. Annyit kértem, hogy fontolja meg jól, most még tudunk szeretetben szakítani. Ő pedig azt mondta, hogy valamiben minden nőnél engednie kéne, elfogadja, annyit kér csak, hogy értékeljem a gesztust. Szerintem amúgy a párválasztás pont olyan, mint az ingatlanpiac, álszentség ezt tagadni. Van kereslet és kínálat, jól kell felmérni a lehetőségeinket és az igényeinket. A férjemmel minden más szempontból hasonlítunk. Ugyanúgy gondolkodunk párkapcsolatról, nemi szerepekről, politikáról, zöldmozgalomról stb., ugyanannyira a maximumra törekszünk a munkában, mint amennyire lusták vagyunk minden más területen, megegyezik a stílusunk, a kulturális igényszintünk és hogy vagy véresen komolyak vagyunk, vagy pedig a legmélyebb ökörködésbe süllyedünk. Azt azért nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, hogy bár hiába éreztem magam jó helyen, mégis máshogy terveztem az életemet. Rengeteget imádkoztam, és mindig azt a megerősítést kaptam, hogy ez egy lehetséges út a sok közül, és persze választhatok másikat is, de ne azért, mert könnyebb életet akarok. Mert senkivel sem lenne könnyebb, csak más.

Mit tartasz fontos szempontnak két ember kapcsolatában?

Szexuális vonzalom, kölcsönös tisztelet és barátság. Hasonló gondolkodás a nemi szerepekről, hasonló intellektuális szint, tudjunk egymással bármiről beszélni, és folyamatosan, tudatosan fejlesszük a konfliktuskezelési készségeinket. Legyen néhány közös szabadidős tevékenység, illetve a másik idegesítő tulajdonságainak és rigolyáinak tudatos feltérképezése, és annak átgondolása, hogy én ezeket hogyan kezelem, tudom-e egyáltalán kezelni.

A házasságotokban a hitet hogyan éled/élitek meg?

Talán meglepő, de a férjem közelebb hozott Istenhez, és felpörgette a vallásosságomat. Egyrészt semmilyen elvárása nincs felém, tényleg akkor gyakorlom a vallásomat, ha belső igényem van rá, és hálás vagyok, mert kiderült, hogy továbbra is van rá igényem. Másrészt egy „házi ateistának” megvan az az előnye, hogy hitelességet vár el, és nem fogad el közhelyes válaszokat. Például megkérdezte, hogy miért lóvágtában imádkozom étkezés előtt, és hogy mi értelme a böjtnek. Előbbi egy teljesen jogos kritika volt, utóbbi meg egy olyan kérdés, amire elsősorban magamnak kell válaszolnom. Másrészt senkiben nem láttam még annyira megnyilvánulni az istenképiséget, mint benne, és rajta keresztül különleges mélységben tapasztalom meg Isten szeretetét. 

Ezenkívül van változás, amiben talán a sunyi aknamunkám is szerepet játszik, és amiből nagyon sokat tanultam. A férjem még mindig nem katolikus, de már istenhívő úgy, hogy soha nem gyakoroltam rá nyomást (én voltam az egyetlen a családjából, aki békén hagyta), csak minden nap imádkoztam érte. Ő azt mondta, hogy jól esik neki, mert a szeretetem megnyilvánulása, de nem akarja, hogy hiú reményeket tápláljak. Nem lett igaza, megjött a Szentlélek meghívása. Ez nem egy látványos megtérés volt, szerintem ő se tudja, hogy mikor fordult át. Először csak csatlakozni akart a közösségemhez (Mi, te? Ugye tudod, hogy itt ima is van, meg ilyesmi?), ott pedig feltétel nélküli elfogadást tapasztalt, és senki nem vetette a szemére, hogy az imákat nem mondja vagy nem jön lelkigyakorlatra. Aztán kicsit szégyenkezve, de megkért, hogy imádkozzak egy-egy barátjáért, kollégájáért (Tudod, én nem hiszek benne, de ők igen, biztos jól esik nekik, nem gond, megtennéd?). A jegyesoktatást még ateistaként kezdte el, aztán hirtelen azt hallottam, hogy egy barátnak Isten léte mellett érvel, majd kifejti a papunknak, hogy miután a gyerekek megszületnek, ő is akar templomba járni, mert fontos a plébániai közösség. Csak bámultam, hogy ő, aki nem is olyan rég agymosásnak tartotta az egészet… Aztán egy bécsi kirándulás után bevallotta, hogy évek óta először imádkozott. Azóta néha szükségét érzi, hogy eljöjjön templomba, adventben együtt imádkozunk, de továbbra sem én ugrálok az ügyben, a Szentlélek azt csinál, amit akar.

Milyen előnyök származhatnak ebből a helyzetből? Fő nehézségként mit említenél meg?

Hamar egymásra hangolódtunk, mert fel kellett nőni a feladathoz. Az első egy-két hónapban, szinte idegenként, teljesen ki kellett tárulkoznunk a másiknak. Komoly önismereti tréning volt, el kellett döntenünk, hogy pontosan mit várunk az élettől és egymástól, beleértve azt is, hogy pontosan mit jelent számomra a vallásos nevelés. Tudatosan túl kellett lépnünk a rózsaszín felhőn, korán kellett komoly konfliktusokat megoldanunk. Miután mindez sikerült, egyértelmű volt, hogy össze fogunk házasodni. Nyilván erős alap akkor is van, ha hasonló a világnézet, de miután eldöntöttük, hogy együtt maradunk, néhány kommunikációs hibát meg önbizalomhiányos rohamot leszámítva nem volt komolyabb kihívás, az összeszokottságunk pedig már többször is kiállta a próbát. Tavaly temettük el az öcsémet, a férjem pedig mindig érezte, hogy mikor mire van szükségem, aztán közbejött egy munkanélküliség, március óta pedig mi is folyamatosan össze vagyunk zárva, és kifejezetten élvezzük. Ez szerintem azért is van így, mert a legkomolyabb vitákon túlestünk az első pár hónapban. Ezenkívül, ahogy már utaltam rá, úgy érzem, hogy keresztényebb lettem. Sajnos gyakran háttérbe szorul az alaptanítás, a feltétel nélküli szeretet, itt viszont – mivel az elfogadás nem volt könnyű – ezt mindketten tudjuk gyakorolni. Közben persze a sztereotípiáink is lerombolódtak, sokkal nyitottabbak vagyunk mások felé, megtanultunk vallásról úgy beszélni, hogy még véletlenül se legyen sértő és ahogy már mondtam, Andris a hitéletemet is felpörgeti. Azt is megtanultam, hogy a „térítés” elsősorban Isten dolga, legfeljebb eszköznek használ, ha épp úgy látja jónak. Ha én lendültem volna akcióba, akkor az azt jelentette volna, hogy nem tisztelem őt, és szétmentünk volna. Így viszont adtam egy lehetőséget a Szentléleknek. Jól tettem. Nehézségünk ebből most már nincs, úgy pedig nyilván még könnyebb, hogy a világnézeti különbség fokozatosan csökken, de ez persze nem volt előre látható.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, esetleg tartanak nem hívő emberekkel ismerkedni?

Nem gondolom, hogy mi példa lennénk és direkt máshogy gondolkodó párt kell keresni, de ez is egy működőképes modell, ahol az isteni kreativitás ki tud bontakozni. Önismeret viszont kell hozzá, és fontos a racionalitás: akkor szabad „beleugrani”, ha minden más tényleg rendben van. És igen, már az első randikon muszáj komoly témákról beszélgetni. Kívülről nézve inkább az elvallástalanodás veszélye merülhet föl, mert az is egy opció, hogy a hívő fél enged. Szerintem viszont az Egyház túl sokszor koncentrál a statisztikára. Ha egy állítólag keményvonalas keresztény a vallása helyett a párját választja, akkor ez már az okozat, nem a másik ember az oka. Amúgy meg ugyanazok az alapelvek érvényesek, mint vallásos párral: ima, hagyjuk működni a Szentlelket, hallgassuk meg a környezetünkben a számunkra fontos emberek véleményét, emellett legyünk tisztában a szerelem pszichológiai és biokémiai hátterével, tudatosan tanuljuk a konfliktuskezelést, a lányregény pedig nem szakirodalom. Legyünk nyitottak az isteni humorra, és ne szedjünk össze minden jöttmentet a tömegközlekedési eszközökön, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ilyen viszonyok csak a nyálas filmekben működőképesek. (Huhh, még meg sem születtek a gyerekeim, máris elvesztettem a hitelességem, de ezért nagyon hálás vagyok, köszönöm, Istenem.)

Az interjút Hornisch Aliz készítette

Nők vagyunk – mindennap

Ha megkérdezik tőlem, hogy mit szeretek magamban, mi az, amiért hálás vagyok, hogy kaptam a teremtőtől akkor az első dolog, ami mindig eszembe jut az, az, hogy nő vagyok. Minden nehézségével, küzdelmével együtt, teljes velejéig szeretek nőnek lenni!

 Csodálatos módon ötvöződnek bennünk az elemek. Az érzékenység és odaadás, ahogy a másik ember felé tudunk fordulni, az erő, ami bennünk van, amikor a legnehezebb gödörből is kimászunk, mindegy mit hoz az élet.

 Szeretem a női barátságokat, ahogy fel tudjuk emelni egymást, amikor segítünk kiválasztani egymás ruháját a következő randira, vagy amikor átmegyünk egy adag nutellával, hogy egymás vállán sírjunk. 

Szeretem, ahogy a nővérek anyáskodnak húgaik felett és ahogy a húgok csibészkednek, vagy épp fordítva. 

 Nincs csodálatosabb pillanat, amikor egy anya a csecsemőjére néz, vagy amikor felhívod az édesanyád a receptért, ő pedig felhívja az ő édesanyját, hogy is volt az, pontosan?

 Még ha szegényt sokszor kritizáljuk is a tükör előtt, csodálatos a női test, ahogy életet tud a világra hozni, ahogy egy öleléssel vigaszt tud nyújtani, egy érintéssel megértést tud adni.  Minden hormonjával, körforgásával, ciklikusságával kapcsolódik a természethez, szeretet ad és szeretetet kap.

Szeressük azt, hogy nők vagyunk, értékeljük mindennap ne csak március 8-án, a nemzetközi nőnapon hanem tegnap, ma és holnap is. Hisz küldetésünk van a világban, nem véletlenül születtünk nőnek.

Demjén Dorottya

Kép:

“Milyen autót szeretnél? Pirosat” – avagy Járatlan utakon: a nők és az autók

Sokan odavannak az autójukért. Számukra az autó nem csak egy autó, hanem a járművek hova-ne-továbbja. Ott nem eszünk, oda sáros cipővel nem ülünk be, kutya biztosan nem utazhat benne és most felejtsd el, hogy szívecskét rajzolsz a behavazott ablakra, hiszen az az ujjadtól zsíros lesz. Ha erről neked is olyan férfiak ugrottak be lelki szemeid elé, akik szarvasbőr kendőkkel és leheletükkel fényesítik a műszerfalat, ki kell ábrándítsalak, nő létemre én nagyon szeretem az autókat (bár rajzolok is a havas ablakukra). Viszont felmerült bennem a kérdés: miért ne tudhatnának a nők az autókról? 

A profi versenyzőktől kezdve a feltalálókon át egészen a ma ismert nagy márkák megalapítójáig a legtöbb név, amely az autóiparhoz kötődik bizony férfiakhoz tartozik – noha a kezdetektől fogva a nők is ott tevékenykedtek az élmezőnyben. Kezdjük  az első, nagyobb távolság megtételére alkalmas, ló nélküli kocsival, Bertha Benz tervezésében. Bertha bizonyára megunta, hogy férje éveken át nem tudja találmányát hosszabb utak megtételére kapacitálni, ezért 39 évesen a kamasz fiát segítségül hívva kicsempészte férje a háromkerekű Patent Motorwagen No. 3-ját a garázsból, s kis bütykölést követően megtette vele a 104 kilóméteres utat anyja házáig, amely azóta Bertha Benz Emlékút nevet viseli. Útközben állítólag kalapját használta az eldugult üzemanyag vezeték, és harisnyakötőjét a huzal szigeteléséhez. Ezek után felmerül még bárkiben bármi kétség?

Úgy tűnik, igen. Valamilyen oknál fogna az elmúlt 100 évben társadalmunk abban a feltételezésben él, hogy minket nőket jobban aggaszt a rúzsunk színe, mint az, hogy mi lapul a motorháztető alatt. Valójában az 1970-es évek Angliájában nagy népszerűségnek örvendett az „Adj a nőknek csavarkulcsot!” kampány, amely keretén belül nőket képeztek szerelőnek, taxisofőrnek, autósiskola és műhely tulajdonosnak, mentőszolgálati sofőrnek és technikusnak. A 20. század második felében a női jelenlét az autótechnikában tehát nem volt újkeletű dolog, ám valahogy mégis fennmaradt a nők, mint az autó passzív utasai mítosz. Az autóipar a nőket elsősorban fogyasztóként fogadja, a nekik szóló autóhirdetések a gyerekek és a bevásárlás kényelmi szempontjaira helyezik a hangsúlyt, nem a gyorsulásra vagy a kezelhetőségre. 

Félreértés ne essék, bármelyik nap örömmel átengedem egy defektes kerék cseréjét az első jelentkező úriembernek, de az autókat nem a színükről jegyzem meg. Sőt, a nőket sem tartom általánosságban véve rossz sofőrnek, bár két sztereotípiát egy cikkben lebontani már sok lenne. 

Kedvemma

Mire kialszik a tűz, elpárolog a víz is – A férfi és a nő háborúja

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának  véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

A kezdet kezdete óta világos, hogy nem létezhet férfi nő nélkül, s ez épp így fordítva. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy e két nem olyan ellenpárja egymásnak, melyek bár egyénenként egy egészt alkotnak, mégsem befejezettek egyedül. Ennek ellenére a két világi mozgatóerő olyan ellentétes pólusokkal operál, melyek komoly megértést és pontosan kimért munkát igényelnek, hogy egy hullámhosszra kerüljenek, majd befejezzék feladatukat, mely mindenkoron valami nagyobb, maradandó és végtelenbe mutató. Olyan amilyenre az ember nem képes egyedül.

A férfi, mint a tűz, a terjeszkedő erő, az alakító, a védelmező és a pusztító. A nő, mint a víz, a hajlékony, a megértő, a gyógyító és a csillapító. Két egymásra nehezedő energia, amelyek valójában arra hivatottak, hogy egyikük-másikjuk túlfutását szabályozzák úgy, hogy közben saját világukban is kiteljesednek. E két erő bár elsőre egymástól súlyosan eltér, valójában gyökereiben mindkettő hasonló feladatot lát el, csupán más esszenciával, más módon, más egyéni meglátásban.

A férfi a Napra tekint, tüzét annak mintájára alkották. A tüzet körülveszik az emberek és védelmét vagy pusztító erejét remélik. Ennél fogva a férfi létezésének elemi része, hogy a világ közepén áll, formál és alakítja a dolgokat maga körül. Táplálója a puszta elismerés, nagyságának méltatása, az örökös közép szerepe. A férfi nehezen ért meg, hosszú fáradtságos munkával alkalmazkodik és félelmetes erejénél fogva sokkal könnyebben árt. Haszna és szükségessége azonban vitathatatlan. Ő az, aki nem hordozza magában, amit felemészt, hanem saját javára fordítja azt, ennél fogva tiszta, határozott és markáns véleménye van, egyenes döntéshozó. Ő, aki elfoglal, megural, teret hódít, így mindig fel és előre halad és csak nagyobb lesz.

A nő a Holdat szemléli, vizét annak útján haladva alakítja. A víz mentén az emberek oltalmat, megértést remélnek. A nő valahonnan ered, s valahová tart, úgy, hogy mindeközben saját körforgása van. A víz fent és lent jár, alakja folyton változik, a nő látása ennél fogva szélesebb és körültekintőbb. Tisztaságának megőrzéséhez figyelmességre, gondoskodásra van szüksége. Adakozó, de csak akképpen, amilyen módon óvják. Könnyebben szétesik, nem harcra termett, gyakran hordozza magával a dolgokat, amiket felvesz és nehezen hoz döntést. Ugyanakkor a víz maga az élet táplálója, alkotója és gyógyítója. A nő természeténél fogva kitartó, alkalmazkodó és megértő. Ő az, aki befogad, körülölel, magával ragad és mindenhol jelen van, így nincs szüksége terjeszkedésre.

A zabolázatlan tűz mindent elpusztít maga körül, míg a magára hagyott víz elvész körforgásában és telítődik a szeméttel, céltalan lesz. Ezért, miképp a Nap a Holddal, a tűz a vízzel is harmóniában kell, hogy éljen. A nappal energiával tölt fel, alkotásra buzdít és erőt ébreszt, míg az éjszaka megnyugtat, pihentet és elgondolkodtat. Egyik a másiknak gondos váltója. Hogy a tűz ne lehessen az ember veszte a víznek csillapítani kell azt, és hogy a víz ne hordja magában a szemetet a tűz dolga megtisztítani attól útját. Mindezen táncot úgy kell lejteniük, hogy az ne egymásnak feszülés, hanem együttműködés legyen. Alakítaniuk a világot úgy szükséges, hogy ahol tűzre van szükség ott tűz munkálkodjon és, ahol vízre ott víz.

Ha azonban a tűz és a víz erejüket arra használják, hogy egymással háborúzzanak, akkor körülöttük a világ nem halad előre, s így legvégül mire kialszik a tűz elpárolog a víz is. A férfi és nő háborúját tehát nem egymással, hanem egymásért kell, hogy vívja. A két teljes egésznek úgy kell dolgoznia, hogy az egy harmadik fentebb való javát szolgálja, közben ismerve és elismerve egymás erősségeit, gyengeségeit. 

Fontos észrevenni továbbá, hogy, ha ezen két erő elég ideig halad egy úton, képes lesz egyik a másikat nem csak ellenszabályozni, hanem annak működését részben magáévá tenni. A férfi és a nő tehát nem csak szolgálója, kísérője, követője és vezetője egymásnak, hanem, ha úgy tetszik példája is. Egyik a másiktól így nem csak teret foglalhat, terhet vehet el vagy szabályozhatja azt, hanem tanulhat is. De csak akkor, ha mindkettőjüknél megvan a felismerés, elhivatottság és a rajtuk túlmutató cél iránti elkötelezettség.

Filep Dávid