Neki is köszönhetjük, hogy a lányok bármit elérhetnek – 100 éve halt meg az első magyar doktornő

Szerencsére ma már a legtöbb család azt tanítja lánygyermekének, hogy a lányok is bármire képesek. Nekem is azt mondták kiskoromban a szüleim –  amiért a mai napig hálás vagyok -,  hogy egy lány bármi lehet, igenis össze lehet egyeztetni a karriert és az anyaságot, nem kell ezek közül választani. Lehetünk jogászok, sebészek, élsportolók, atomfizikusok, a határ a csillagos ég. Ma már elérkeztünk oda, hogy nem kell a nőknek kevesebbnek vagy tehetségtelenebbnek érezni magukat a férfiaknál, és mint pár hete láthattuk, Magyarországon is megválasztották az első női köztársasági elnököt, illetve az EU-ban bevezették a női kvótát a cégeknél. Ehhez azonban szükség volt olyan modern nőkre az előző évszázadokban, mint amilyen Hugonnai Vilma volt. 

Hugonnai Vilma 1847-ben született egy nemesi család lánygyermekeként. A kor hagyományainak megfelelően 18 évesen férjhez ment, gyermeket szült, azonban érdeklődését és a természettudományok iránti tudásszomját nem elégítette ki a nemesi életforma. Rengeteg anatómiai és természettudományokkal kapcsolatos könyvet olvasott, a társadalom által elvárt női tevékenységek, mint a hímzés, zongorázás egyenesen taszították. Ezt férje rossz szemmel nézte, sőt az olvasáshoz használt gyertyák árát is kifizettette vele, míg ő a gentry-k semmittevő, iszogatós, kártyázós életét élte. Főként ez az ellentét vezetett későbbi válásukhoz. 

Apja és férje anyagi támogatása nélkül 25 évesen önerőből elutazott Svájcba, ahol elsőként volt lehetőségük a nőknek egyetemi diplomát szerezni. Az egyetem sikeres elvégzése után, noha marasztalták, sőt egy évet dolgozott is a zürichi sebészeti klinikán, őt mégis hazahúzta a szíve. Szerette volna reformer gondolatait Magyarországon továbbadni és segíteni a magyar nőket abban, hogy látásmódjukat szélesítse. Sajnos itthon nehézségekbe ütközött, ugyanis nem engedélyezték, hogy diplomáját honosítsa, mivel a kor vallási és közoktatási minisztere szerint „a nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogúsíttatnának a férfiakkal.” A női emancipáció hazai hiányossága miatt 15 éven keresztül csak szülésznőként és segédorvosként volt lehetősége dolgozni. Mindenben kiállt mellette és támogatta második férje, a vegyészmérnök Wartha Vince, illetve Veres Pálné, aki lehetővé tette neki, hogy a Nőképző Egyesület oktatási intézményében egészségtant és betegápolást tanítson. Végül 1895-ben megkapta a szükséges engedélyeket, így 1897-ben az első női orvosként átvehette diplomáját a Semmelweis Egyetemen. Az első világháború alatt katonaorvosként tevékenykedett.

Amellett, hogy kiváló orvos volt, feministaként küzdött a nők jogaiért és „A nők munkaköre” című tanulmányában felhívta a figyelmet arra, milyen fontos egy nőnek is megadni a lehetőséget, hogy továbbtanulhasson, diplomát szerezhessen. Kiemelte, hogy lehetséges megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között, csak azért mert valaki nőnek születik, ne szenvedjen csorbát a tanuláshoz való joga. „Az én kardom a tudomány, az én pajzsom a munka.” – vallotta a doktornő. 

Hugonnai Vilma egy olyan korban állt ki a nők egyenjogúságáért, amikor emiatt számtalan támadás érte. Halálhírét nem követték méltatások, a 20. század visszamaradott gondolkodású politikusai, tudósai mindent megtettek, hogy neve feledésbe merüljön. Azonban nem jártak sikerrel, hiszen 1944-ben megszületett Nagy Lenke: „Nyitva az út! Az első magyar orvosnő életének regénye” című műve, 1965-ben pedig Kertész Erzsébet: „Vilma doktorasszony” című könyve. 2010 óta a Semmelweis Egyetem Hugonnai emlékéremmel tüntet ki női orvosokat, 2014-ben pedig a Turay Ida színházban bemutatták a „Doktornők” című színdarabot, ami szintén Hugonnai Vilma életét és hagyatékát dolgozza fel. 

Manapság a végzett orvosok 60 százaléka nő. Ezt a statisztikát látva ne felejtsünk el Hugonnai Vilmára és a hozzá hasonló felvilágosult, ambiciózus reformer nőkre gondolni, akiknek köszönhető, hogy most már a lányok is bármit elérhetnek!

Merrikin Gina

Címzett: Születendő lányom!

Mindig is szerettem volna naplót írni. Vonzott az az „életvitel”, amit a Neveletlen Hercegnő, a Szerelmünk lapjai, a Mindenképpen talán vagy éppen Bridget Jones esetén láttam. Viszont, sajnos nem kaptam túl sok írói vénát a talentumok osztásánál, így igen-igen küzdöttem, hogy mégis mit írjak a naplómba. 14 évesen  nem voltak magvas világmegváltó gondolataim, az álmaimat még ébredés előtt mind elfelejtettem, és hétköznapi életem messze állt a fantázia-mesék akciódússágának világától.

Végül egy táborban egy levél írásos feladat elé kerültem, ahol a levelet nem másnak, mint a saját lányomnak kellett címeznem úgy, hogy majd csak akkor olvashatja el, mikor annyi idős lesz, mint akkor én voltam. Remélem nem kell magyarázkodnom, hogy a levelet azóta hol vesztettem el, viszont maga az ötlet gyökeret vert bennem. A történethez még hozzátartozik, hogy nekem nincsenek nagyszüleim – pontosabban mire annyi idős lettem, hogy épkézláb gondolatokat tudtam volna megfogalmazni, már nem volt lehetőségem velük szemtől-szembe leülni. Mindig nagyon érdekelt, hogy milyenek lehettek az őseim, hogyan gondolkozhattak, mi motiválhatta döntéseiket. Mivel csak egy valaki ismerheti a jövőnket, úgy döntöttem, nem szeretném kételyek között hagyni unokáimat, megírom a történetemet.

No de, nem akármilyen történeteket írok le a naplómba. Nem beszélek például a mindennapok kihívásairól, a Glamour-napok problémáiról, de még a nyári tábori kalandokról sem. A naplómat kifejezetten a lányaimnak/lányomnak és nőnemű unokáimnak célzom (igen, remélem, hogy nem csak fiaim és fiú unokáim lesznek…). A naplómban a közel 10 év minden olyan története felfedezhető, mikor örömtelien, szomorúan, vagy éppen váratlanul találkoztam az ellenkező nem képviselőivel. 

Leírtam minden örömömet, pillangós várakozásomat, „taktikázásomat”, a meglepetéseket és az ajándékokat, de komolyabb tapasztalataimat is, mikor alkalomadtán nagyon fájt, sérültem, sírtam, s aztán felálltam. Leírtam mind a magasságokat és a mélységeket. Sokszor nem volt könnyű, és többször kimaradt fél-egy év is a történetekből, de most, a 25 éves fejemmel visszatekintve, hálás vagyok, hogy visszalapozhatom az oldalakat, és láthatom, mennyi mindenben erősödtem, és mennyit változtak-fejlődtek az elvárásaim a jövendőbelimmel kapcsolatban. 

Bár semmiképpen sem szeretném megvédeni a lányomat ezektől a tapasztalatoktól, hiszen mindannyian a saját megéléseinkből tanulunk a legtöbbet, mégis szeretném, ha majd elolvasná, hogy bölcsebb legyen tőle, és így talán pár buta hibától igenis megóvhatom.

Kedves naplóíráson gondolkodó! Egyet tanácsolok: vágj bele! Írd le őszintén, mit érzel, mit kellene érezned, mire vágysz, mi az, ami fáj. Írd le, és a végén egy mondatban üzenj valamit a lányodnak: az aktuális kedvenc zeneszámodat, egy jó tanácsot (pl. „ezt biztosan elmondtam volna az édesanyámnak” – hátha érti a célzást 😉), vagy csak, hogy ne feledje: úgy értékes, ahogy van, és a gyönyörű mosolyát senkiért sem kell megváltoztatnia.

Kedves lányom, ha eléd kerül valamikor a távoli jövőben ez a kisebb iromány, tudd, hogy nagyon szeretlek, tanulj, és sose add fel – tudom, hogy sokra fogod vinni még, hihetetlenül büszke vagyok rád szüntelen, Te vagy számomra a legértékesebb a világon.

Kisbán Petra