Holidate, avagy mese a lányról, aki (nagyon) fél az elköteleződéstől

A Holidate című film egy könnyű, karácsonyi romantikus vígjáték. Egy történet a lányról, aki szeretne kapcsolatban lenni és közben fél is tőle, és a fiúról, aki cinikus vagánysága mögé rejtőzve keresi az igaz szerelmet. Vigyázat, a cikk nyomokban spoilert és komolyabb gondolatokat is tartalmazhat!

Karácsonykor senki sem szeret egyedül lenni; így van ezzel két főszereplőnk, Sloane és Jackson is. A helyzetet az sem teszi könnyebbé, hogy Sloane testvérei már mind elkeltek, és az anyukája kétségbeesésében minden jöttmenttel össze akarja boronálni. Jacksonnak hasonlóan borzalmasan telnek az ünnepek, ezért nem csoda, hogy mikor karácsony után a plázában véletlenül egymásba botlanak, rögtön találnak közös témát. A találkozásból végül egyezség lesz; egymás partnerei lesznek -kizárólag az ünnepekre. Együtt töltik a szilvesztert, a Szent Patrik napot, a húsvétot, és sorban az ünnepeket. Kapcsolatuk bár plátói marad, egyre jobban mélyül, és szépen lassan többet kezdenek el érezni egymás iránt. 

És innentől kezd izgalmassá válni a történet. Ugyanis amint világos lesz Sloane számára, hogy kapcsolatuk komolyabbá válhat, iszkolni kezd. Persze, a könnyed film könnyed film marad, viszont megmutatja a kötelékfóbia egy tipikus esetét. Hogy mi is az a kötelékfóbia? Az elköteleződéstől való félelem. Amikor adott valaki, akivel végre tényleg komoly lehet, akivel végre tényleg van esély a boldog holtomiglan-holtodiglanra, és mi még azelőtt kilépünk a kapcsolatból, hogy megtudnánk, mi is lehetett volna belőle. A kötelékfóbia jó példája a filmben szereplő Sloane, aki egész addig epekedik a vágyott férfi után, amíg az nem lép feléje, de azután meghátrál. Azonban lehet párkapcsolatban is kötelékfóbiával küzdeni; kilépni a kapcsolat egy olyan fordulópontja előtt, ami egy már a komfortosnál mélyebb elköteleződéssel jár. Továbbá előfordul olyan is, hogy valaki hosszú, komolynak tűnő kapcsolatban egyszerűen csak nem engedi magához közel a partnerét, ezáltal megőrizve azt a távolságtartó állapotot, ami számára még elviselhető.

És hogy mi bújik meg e félelem mögött? Ha erre választ akarunk találni, akkor érdemes gyermekkorunkban és kötődési mintáinkban keresni a választ. Szívből ajánlom Stefanie Stahl, német pszichoterapeuta Igen is, meg nem is című könyvét, amiből én magam is -a kötelékfóbiával való küzdelmem során- sokat tanultam. Emellett sajnos az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy fogyasztói társadalmunk nem a hosszútávon (emberek vagy dolgok, eszmék felé) elköteleződni tudó emberekből él.

Azt gondolom, hogy ha őszintén magunkba nézünk, tanulhatunk az amúgy egyáltalán nem edukatívnak szánt Holidate című filmből. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy valójában vágyunk-e mély elköteleződéssel -és ezáltal kötöttségekkel is- járó kapcsolatra? Szakítottunk-e már azért, mert úgy gondoltuk, jobb, ha mi megtesszük, mintha minket hagynak el? Ért-e bennünket olyan csalódás, hogy attól elveszítettük a tartós, boldog párkapcsolatba vetett hitünket? Bele merjük-e engedni magunkat -úgy igazán- egy kapcsolatba, vagy csak a felszínt kapargatjuk évekig? És úgy általában; mit jelent számunkra az elköteleződés valami, vagy valaki felé?

Gergely-Papfalvy Bori

Kép forrása: Netflix

A lánykérés művészete

A mai társadalom elbizonytalanítja a férfiakat…[…] Ilyesmi gondolatok vannak a fejekben: Miért kötelezném el magam? Hogyan fogjuk megoldani a meglévő problémáinkat? Mi van, ha később találok valakit, aki még jobban illik hozzám? …[…] Ezért is döntöttem úgy, hogy  megírom ezt a cikket, hogy egy kis reklámot csináljak a házasságnak. Szeretném, ha az interneten böngésző generációm látná, hogy vannak párok, akik ilyen fiatalon is döntésképesek…..

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának  véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Aniával (a mennyasszonyommal) két éve voltunk együtt, amikor elhatároztam magam a lánykérésre. Lengyel menyasszonyomat Veronában ismertem meg Erasmus alatt, majd ezután egy fél évet távkapcsolatban töltöttünk, azóta pedig Budapestre költözött és egy nagyvállalatnál dolgozik. Nekem az nagyon fontos volt, hogy egy városban éljünk, minden nap találkozzunk, beszélgessünk és annyi minőségi időt töltsünk együtt, amennyit csak lehet. Ezen beszélgetések alkalmával direkt nehezebb témákat is felhoztunk, olyanokat, amik sok párkapcsolatban konfliktust jelentenek, gondolok itt a vallástól kezdve, az abortuszon át, a gyereknevelésig.  Ezek a beszélgetések érlelték meg bennem a bizonyosságot, hogy én ezzel a nővel szeretném leélni az életemet. Szerintem Aniával nagyon sok mindenben hasonlítunk, így például az alap értékrendünkben. Ezen kívül van persze sok dolog, amiben különbözünk, ami miatt felnézek rá. Annyi mindent tanultam már tőle, és még annyi mindent szeretnék. Szerintem az a legfontosabb, hogy egy olyan partnert találjunk, akire fel tudunk nézni, és folyamatosan fejlődni tudunk egymás szeretetében. Nekem a döntést ezek után egyszerű volt meghozni. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen csodálatos nővel köthetem össze az életemet. A lánykérés szervezésében a legnehezebb nekem a gyűrűválasztás volt, mert Ania nagyon ad az apró részletekre, és rástresszeltem, hogy mi van, ha nem fog neki tetszeni. Végül szerencsére nagyon tetszett neki a választásom, úgyhogy felesleges volt aggódnom. A helyszín az adott volt: nagyon szeretünk túrázni, és Zakopane a kedvenc célpontunk, ahol rengeteg gyönyörű túraút van. Egy ilyen túra alkalmával 1400 méteren a Morskie Oko tengerszem jegén tettem fel a nagy kérdést, és a válasz az eddigi legboldogabb igen volt, amit életemben hallottam. 

 A mai társadalom elbizonytalanítja a férfiakat. Mindannyian ismerünk olyan párokat, akik már évek óta együtt vannak, de mégsem házasodnak össze. Ilyesmi gondolatok vannak a fejekben: Miért kötelezném el magam? Hogyan fogjuk megoldani a meglévő problémáinkat? Mi van, ha később találok valakit, aki még jobban illik hozzám? Minek házasodnánk össze, ha már úgyis együtt élünk? Mi változik? Én személy szerint nagyon sajnálom, hogy a legtöbben manapság ebből a szemszögből néznek saját kapcsolatukra. Az én esetemben ezek a kérdések inkább afelé irányultak, hogy a nyelvi és kulturális különbségeket hogyan fogjuk megoldani. Erre pedig a korábban említett beszélgetések adtak választ: minél jobban megismertem Aniát, annál biztosabb lettem benne, hogy ezek a különbségek csak tovább színesítik kapcsolatunkat. 

Én az elköteleződéstől soha nem féltem. Ez gondolom azért van, mert egy olyan családba születtem, és olyan környezet vett körül életem meghatározó pillanataiban, akiktől megláthattam, hogy milyen gyönyörű a házasélet. Az a szerelem, ami sugárzik ezekből az ismerőseimből egyszerűen leírhatatlan egy internetes cikken keresztül, ezt tényleg csak úgy tudja megtapasztalni az ember, ha a saját szemével látja, a saját bőrén tapasztalja. Az a szenvedély, ahogy egymásra néznek, ahogy jobban szeretik a házastársukat, mint saját magukat, ahogyan apró gesztusokkal kifejezik a szeretetüket. Szerintem az a baj, hogy ezeknek a gyönyörű házasságoknak nincs akkora reklámja, mint a fentebb említett hozzáállásnak. Filmek, zenék reklámok tele vannak utalásokkal, és olyan képekkel, melyek a házasság előtti együttélést reklámozzák, a házas életet pedig unalmasnak, a személyes szabadságod és önmegvalósításod végének mutatják be. Ezért is döntöttem úgy, hogy elfogadom Dorci felkérését, és megírom ezt a cikket, hogy egy kis reklámot csináljak a házasságnak. Szeretném, ha az interneten böngésző generációm látná, hogy vannak párok, akik ilyen fiatalon is döntésképesek, és hisznek a házasság szentségében. Már alig várom, hogy Aniával összeházasodjunk, és mindennapi életünkkel reklámozzuk a házasságot. 

Molnár Krisztián

Fotó: Unsplash