Ne legyen tabu a testvérgyász

Gyász. Talán hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy csak a felnőtteket viselheti meg igazán. A gyermekek még túl kicsik, úgy sem értik… Valóban így van ez? Hogyan viszonyulnak a gyermekek a halálhoz, esetleg egy elveszített testvérhez? Ezekre a kérdésekre keressük most a választ közösen. 

Gyász, mint univerzális veszteség

Mi is az a gyász? Sokszor nekem annyira megfoghatatlan, mindenki számára mást jelent, hogyan is tudnánk róla átfogóan beszélni? A gyász középpontjában egy veszteség, fájdalom áll, valami véget ért. Ez a veszteség váltja ki a gyász reakcióját és egy veszteségélményt élünk át. Sokféle helyzetben találkozhatunk vele: párkapcsolatban, munkahelyen vagy akár költözéskor, de talán a legintenzívebben egy-egy szerettünk halálakor szembesülünk vele. 

A gyermeki gyász

Bármely szerettünk elvesztése tragikus esemény. Azonban egy kisgyermek, testvér halála különösen megviselheti a szülők mellett a túlélő testvért. Hogyan gyászol egy kisgyermek, aki elveszíti a testvérét, esetleg valamelyik hozzátartozóját?

A gyermekek gyászfolyamata meglehetősen eltér a felnőttekétől. Sokszor nincs egyértelmű jele, annak, hogy milyen gondolatok is kavarognak bennük, hiszen érzelmeiket és érzéseiket még nem tudják direkt módon megragadni. Érezhetnek szomorúságot, dühöt, lelkiismeretfurdalást, vagy tanúsíthatnak nem adekvát viselkedést esetleg agresszívvá is válhatnak. Előfordulhat, hogy visszahúzódók vagy passzívak lesznek. Ez a fajta viselkedés ahhoz a konklúzióhoz vezethet a szülőben, hogy gyermeke nem is érti és érzi a gyásznak a súlyát, azonban ez nagyon távol áll az igazságtól. Egész egyszerűen arról van szó, hogy sokszor a gyermek nem tudja kifejezni belső érzelemvilágát továbbá nem érti, hogy hogyan is kellene viselkednie ebben a furcsa szituációban. Ezért gyakran előfordulhatnak regresszív tünetek, alvászavarok és egyéb testi tünetek. Gyermekkori sajátosság, hogy a halál koncepciójából is mást értenek meg, gyászfolyamatuk pedig elhúzódhat, mivel gyászukat a fejlődésükkel (így kognitív érésükkel) párhuzamosan át kell élniük újból és újból. A testvérgyász fontosságára egy kutatás (Machajewski, 2013) hívta fel a figyelmet, amely kimutatta, hogy különösen a lányok esetében a testvér elvesztése még a szülők elveszítésénél is mélyebb traumát okoz.

Egy testvér elvesztése

A testvérkapcsolat egy rendkívül mély érzelmi fonal, semmilyen más kapcsolattal nem hasonlítható össze. Ezért, ha testvére elvesztését éli meg a gyermek, akkor nagyon intenzív és traumatikus érzéseket tapasztal meg. Sokszor mélyebben érintheti, mintha a szülőjét veszítette volna el. Kiemelkedően fontos a testvérgyász témájával foglalkozni, hiszen, ha nincsenek mederben tartva az érzelmek, akkor könnyen komoly viselkedésbeli és érzelmi problémákhoz vezethet a hátramaradt testvér esetében, aki aztán felnőttkén túlaggódó szülővé válhat. Továbbá rizikótényezője lehet az öngyilkosságnak is. Fontos, hogy az egészséges testvérnek lehetősége legyen arra, hogy el tudjon búcsúzni testvérétől, nem szabad őt óvni az információktól. A felnőttek gyakran azt hiszik tévesen, hogy a gyermeket védeni kell a rossz hírektől és a gyásztól: még túl fiatal, nem értené stb. Titkolóznak, visszatartanak információkat, egy betegség előrehaladtával igyekezhetnek a két testvért távol tartani egymástól. Azonban egy tanulmány szerint (Dowden, 1995) a távoltartás sokkal traumatikusabb, mint amilyen a találkozás élménye lenne. Tehát a titkolózás és távoltartás nem segíti a hátramaradt testvért a feldolgozásban, sokkal inkább megnehezíti a folyamatot. 

Élet egy új világban

Amikor meghal egy kisgyermek, egy testvér a családnak egy teljesen más környezetbe kell belenőni és ehhez alkalmazkodni. Egy új világot kell teremteni, amiben már eggyel kevesebben vannak… A gyermeki gyász megélése szorosan kapcsolódik a hátramaradt testvér életkorához. Óvodás kor körül jelennek meg általában az első hallállal kapcsolatos kérdések. Ilyenkor sokszor saját elméleteket alkotnak, hogy érthetővé tegyék a halál furcsa fogalmát („nincs itt” „csak alszik”), azonban ekkor még nem képesek megérteni a halál lényegét. Óvodás kor végére megjelenhet egyfajta szorongás bennük, amely a számukra még érthetetlen, nem megfelelően kommunikált történetekből és fel nem dolgozott élményekből eredhet. Az igazi gyászra való képesség, csak a serdülőkor végére alakul ki. 

A testvérüket gyászoló tizenéveseknél megfigyelhető, hogy emlékeikről segítőkészen mesélnek, a testvérveszteséget követő egy évben visszatérnek az életbe, továbbá, hogy a megfelelő szülői magatartás nagy hatással van a lezajló gyászfolyamat minőségére. Ne legyenek a szülők titkolózók vagy információt visszatartók, hanem a gyerek korához mérten vonják be őt is a gyászba, a felmerülő kérdésekre pedig adjanak életkornak megfelelő választ. Ne teremtsék meg a tabuk és titkok légkörét, mert az csak szorongáshoz és feszültséghez vezet a gyermekben. Ezt bizonyítják azok a kutatások is, amelyek kimutatták, hogy azoknál a gyermekeknél, akik nem tudtak elbúcsúzni a testvérüktől és kevés tudomásuk volt a helyzet alakulásáról, sokkal jobban jelentkeztek a szorongás és depresszió tünetei. 

A testvérgyász jelentősége napjainkban sajnos még mindig meglehetősen alábecsült, ezt bizonyítja, hogy nem sok tanulmány és kutatás foglalkozik a témával. Egy ilyen traumatikus élmény során nagyon fontos a baráti és családi támogatás megléte és a gyászfolyamat megélésének a lehetősége. Ne pecsételjünk le titokként és ne tegyünk tabuvá egy olyan eseményt, amely az élet legtermészetesebb részét kellene, hogy képezze.

Tóth-Kuthy Betti

Források
Dowden, S. (1995): Young Children’s Experiences of Sibling Death. Journal of Pediatric Nursing, 10(1): 72–79
Machajewski, V. (2013): Childhood Grief related to the death of a sibling. The Journal for Nurse Practitioners, 9(7): 443–448.
Tomán, E. (2016) A gyermekkori testvérgyász nemzetközi szakirodalmi áttekintés, Thanatológiai Szemle, XX: 4.

Az anyaság valódisága

“Hozzá ne nyúlj! E gyermek az enyém! Hol van az erő, mely e szent kapcsot elszakítni bírja? 

Csak néhány a sok gyönyörű sor közül, melyet Madách Imre tett Éva ajkára az Ember Tragédiájában.

23 éves voltam. Még soha nem voltam Sziget Fesztiválon és hol volt még a diploma! Még alig láttam a világból valamit és lakásom sem volt. Nemhogy lakásom, férjem sem. Ami volt, az egy nagy szerelem, egy pozitív terhességi teszt a kezemben és fejemben Édesanyám mindent eldöntő mondata, melyet oly sokszor hallottam kamaszlány koromban: „Az én unokámat senki nem ölheti meg!” 

Anyukám mindig tovább látott a jövő hétnél, tudta, hogy egy „kényelmi”, indokolatlan terhességmegszakítás bűn és örök törés mindenki életében. Jó előre belém véste, mi igen és mi nem. Így lett a fejemben a gyermek egy nagy IGEN, a terhességmegszakítás egy nagy NEM.

Ha azt kérdezi valaki, hogy megijedtem-e? Igen, megijedtem. Hogy volt-e álmatlan éjszakám? Volt! Eszembe jutott-e, hogy túl fiatal vagyok, élhetnék még, mi mindenem nincs még, hol nem voltam még, buliztam-e már eleget, lesz-e karrierem, mi lesz az alakommal? Nem! Ezek mind nem érdekeltek, egyetlen oka volt a félelmemnek; Velem marad-e a születendő gyermekem édesapja? Velem maradt. 

Kisfiam megszületése után a szülőszobán úgy éreztem, hogy soha nem lesz belőlem ép ember többé. Most már tudom, hogy ez csak a pillanatnyi kimerültség és fájdalom hangja volt. Egy év vele töltött „csak” anyaság után felébredt bennem a vágy, hogy tanulnék. Felvettek a főiskolára. Másodéves voltam, amikor egy újabb kis életet, egy kislányt vártam. Júniusban még épp le tudtam tenni a záróvizsgákat, néhány nap múlva megszületett. Szeptemberben vissza a főiskolára, amíg a csoporttársaim két előadás között a büfébe mentek én hazaszaladtam szoptatni, aztán vissza órára. 

Utolsóéves voltam, amikor édesapjukat külföldre helyezték. Megbeszéltük, hogy maradok Magyarországon a kicsivel és a picivel, megírom a szakdolgozatot, leteszem az államvizsgát. A diploma meglett, hamarosan pedig egy újabb kislány kapaszkodott a pocakomban. Egy éves volt, amikor újra tanulni kezdtem. És kezdődött minden elölről. A jó Isten segítségével és családom támogatásával ez is sikerült.

Ha azt kérdezi valaki, hogy kimaradt-e valami fiatal éveimből, nem volt-e ez egy kicsit korai? A válaszom semmi és nem. Nem én időzítettem, hanem a jó Isten. Ezért lett ilyen tökéletes minden! Még hogy nem leszek többé ép ember! Mindenre képes voltam, mindenhez kaptam hitet és erőt. És még egy ajándékot; Éva szerepében lelkem mélyéből mondhattam el Madách csodaszép sorait:

„E gyemek az enyém! Hol van az erő, mely e szent kapcsot elszakítni bírja?”

Nevén Nevezem

Zárt ajtók mögött

A családon belüli erőszak világszerte jelentős probléma, azonban jó látni, hogy komoly előrelépések történnek a megfelelő kiállás érdekében. Arra a kérdésre, hogy mekkora probléma is ez, és miért van szükség a fellépésre, a WHO – World Health Organization – statisztikája adja meg a választ, a számok pedig lesújtóak. 

Világviszonylatban évente átlagosan 1,4 millió ember veszíti életét bántalmazás miatt, ez azt is jelenti, hogy közel 3800 ember veszíti életét, naponta. Azonban még ennél is több azoknak a száma, akik hosszú távú, súlyos sérüléseket szenvednek el, mind fizikai, mentális és szexuális értelemben véve.”

Nem titok, hogy az erőszak egyszerre társadalmi, egyéni és közegészségügyi probléma, és ebben a viszonylatban a halál csupán csak a jéghegy csúcsa. Szintén a WHO számadataiból tudható meg, hogy közvetlenül csak az áldozatok 33%-a hal bele a fizikai bántalmazásba, azonban az esetek 56%-ban a bántalmazott személy végül saját kezével vet véget életének, az öngyilkosság így az egyik vezető halálok az abúzust elszenvedők körében. A szomorú igazság ezekkel az adatokkal kapcsolatosan, hogy főleg a fiatal, 15-45 év közötti korosztályt érinti olyan súlyosan az elszenvedett trauma, hogy nem látnak más megoldást a menekülésre. 

Gyakori hiba azt gondolni, hogy a bántalmazásnak csak fizikai aspektusa van, hiszen legalább több tucat olyan megnyilvánulási formáról is beszélhetnénk, melyek hosszú távú hatásai felmérhetetlen érzelmi és pszichés károkat okoznak. Ezzel azonban nem csak az egyén sérül. A jelenség ugyanúgy meggyengíti a közösségeket, végső soron pedig megmérgezi a társadalmat is. 

Fontosnak tartom kiemelni, hogy a bántalmazásnak nincs neme vagy kora, bárki az áldozatává válhat.

Az erőszak csak erőszakot szül, és nem merünk közbelépni!

Hiába minden preventív vagy utólagos vészmegoldás, amíg végre túl nem lépünk a társadalmi közönyön és áldozathibáztatáson, ami itthon általában a családon belüli erőszakot övezi. Ugyanis amíg mi mint a társadalom szerencsésebbik része nem válunk megértőbbé és támogatóbbá, addig az a rengeteg áldozat sem meri jelenteni, mi történik vele, mert úgy ítéli meg, hogy közösségi szinten nagyobb abúzust szenvedne el, mint amiben már eleve része van, s akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy az a rendszer, ami a menekülést és a megváltást jelenthetné, hány sebből vérzik. 

Ne legyenek illúzióink, itthon továbbra is óriási problémát jelent a családon belüli – főleg nők és gyerekek ellen irányuló – erőszak;

  • Magyarországon az elérhető statisztikák szerint havonta legalább 3 nőt meggyilkol férje vagy volt férje, élettársa vagy volt élettársa, barátja vagy volt barátja, alkalmi partnere.
  • A police.hu-n és a hírportálokon egyre kevesebbszer jelennek meg ezek a gyilkosságok: az elmúlt években évi 15-20 esetről jelent meg hír. Azonban a statisztikák azt mutatják, hogy ennél jóval több áldozatról van szó. 
  • Minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol az apja verte az anyját.
  • A nők elleni erőszakos bűncselekmények 22 százalékát partnerük vagy volt partnerük követte el. A férfiakra vonatkozó hasonló adat 3 százalék volt.
  • A partnerük által megölt férfiak bírósági aktáiból az esetek 80 százalékában tudható, hogy a nő elkövetővé válását hosszan tartó súlyos feleségbántalmazás előzte meg a férfi részéről.
  • A nők 23 százaléka élt át legalább valamilyen fajta fizikai erőszakot jelenlegi vagy volt férfipartnere által. (Az adat konzervatív becslésű alsó érték.)
  • A nők átlag 35 verést szenvednek el mielőtt segítségért fordulnak, és akkor is közel 5-12 intézménynél, szervezetnél, hatóságnál kérnek segítséget az erőszak megállítása érdekében, mielőtt hatékony segítséget kapnak, vagy megölik őket vagy gyerekeiket.

A férfiak ellen irányuló erőszak számszerűen még kevésbé becsülhető meg, ugyanis a velük szembeni előítéletesség és közöny szinte ellehetetleníti számukra, hogy segítséget merjenek kérni.

Természetesen nem szeretném, ha az olvasó azt a téves konzekvenciát vonná le a cikkem alapján, hogy a családon belüli erőszak egy olyan tabu, amivel az áldozatainak kilátástalan helyzete miatt meg sem éri foglalkozni. Hinnünk kell abban, hogy ahol van törekvés a megfékezésre, ott lesz is annak eredménye.

E cikk a szerző egy korábban már megjelent írásának átdolgozott változata.

Forrás:
https://itelet-pazmany.blog.hu/2019/12/03/panikgomb_a_csaladon_beluli_eroszak_aldozatainak

Tasi Csenge

Isten éltesse az Édesanyákat!

Május első vasárnapja minden évben a gyerekrajzok, orgonák és versek által elhalmozott nap, mikor édesanyáinknak és nagymamáinknak adunk köszönetet, hogy igent mondtak ránk. Az idei anyák napja megünneplésére olvasóinkat kérdeztük, mit jelent nekik édesanyának lenni.

Mit jelent Számodra Édesanyának lenni?

Anna (két kisfiú édesanyja): Eddig soha meg nem tapasztalt, mély kapcsolatot. A gyerekeimmel. És Istennel.

Flóra (egy kisfiú édesanyja): Gondoskodást.

Szerintem önátadás, a végtelenszer megtérülő fajta. Megállás nélküli, visszafordíthatatlan, életre szóló felelősség, életet bearanyozó pillanatokért.

Otília (egy kislány édesanyja)

Kati (négy felnőtt gyermek édesanyja): A világ legcsodálatosabb dolga.

Réka (két lány és egy fiú édesanyja): Kiteljesedés. Életemben ebbe tettem a legtöbb energiát. És a legtöbbet is ebből kapok. Csodálattal nézem a gyerekeimet. Felfoghatatlan érzés ez. Mindennél jobb és mindennél nehezebb, ha jól akarjuk csinálni.

Ráhel (egy tizennégy hónapos kisfiú édesanyja): Azt hiszem a legnagyobb csoda az életemben. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek érte, hogy ezt megélhetem, az összes örömével és nehézségével.

Orsolya (hat gyermek édesanyja és két kislány nagymamája): Élethivatást.

Nóra (egy hét hónapos kislány édesanyja): Egy izgalmas kaland részese lettem, ami ugyanakkor komoly felelősséggel jár.

Mennyire éled meg hivatásként az anyaságot?

Mindennap felkelni, szeretni, gondoskodni, felülkerekedni. Az édesanyaság számomra valódi hivatás, hiszen akkor is annak kell maradni, amikor mást szeretnék, más terveim vannak. Hivatás, mert nem csak akkor kell annak lenni, amikor szép és könnyű, hanem akkor is, amikor pokolian nehéz.

Flóra

Otília: Az egyik, de kétségkívül a legnemesebb hivatásként!

Réka: Mivel a munkám pénzkereset volt csak és nem hivatás, ezért az anyaság nekem nagyon fontos, hogy abban kiteljesedjek és jól csináljam. Élvezem is és úgy érzem, hogy a sok energia, ami itt belefektettem, annak megvan a gyümölcse.

Nóra: Olyan szempontból hivatás, hogy szeretnék minél jobb lenni benne, folyamatosan fejlődni és lépést tartani a változásokkal. A mindennapokban inkább egy szerepnek élem meg az anyaságot, és az anyai szerepemmel azonosulok.

Ráhel: Teljes mértékben. Tudom, hogy erre a Jóisten hívott meg és ő adja az erőt hozzá.

Melyek azok a nehézségek, amelyek megerősítik Számodra, hogy anyának lenni hivatás?

Kati: Például, hogy nem lehet abbahagyni, feladni és hogy óriási a felelősségünk a gyermekünk életében.

Azt hiszem körülbelül az összes, ami vele jár. A kialvatlanság, türelem, kitartás… és az önbizalom, hogy igen, képes vagyok rá, vagy a teljes lemondás olykor magadról, és teljesen háttérbe tenni a saját igényeinket…

Ráhel

Otília: Fáradtság, egy fáradhatatlanságot megkövetelő munkában.

Anna: A mindennapisága, hogy nincs belőle kiszállás.

A magammal való állandó küzdelem. Hogy elég jó legyek. Magamnak megfeleljek ebben a 0-24 órás foglalkozásban. Állandó készenlét és állandó változás.

Réka

Flóra: Mindennap újratervezni, felülírni a terveket és elképzeléseket. Mindig mérlegelni, hogy mi a valójában fontos és mi az, ami várhat vagy amit el lehet engedni. Ezek sokszor önfeladással járnak.

Orsolya: Állandó készenlét, önátadás, önzetlenség.

Mi a legpozitívabb, legviccesebb emléked anyaként?

Ráhel: Az elején elfelejtettem mindent. Elfelejtettem bezárni az autót. Papucsban indultam el sétálni. A kisfiam a mai napig hajszárító hangra alszik el olykor.

Amikor reggel felébredek, és akármerre nézek, egy családtag szuszog mellettem – hajnalban mindenki áttelepül a szülői ágyba. Aztán a kávémmal üldögélek a fotelben és megjelenik egyik vagy másik, az ölembe kucorodik és közös mélázással kezdjük a napot.

Anna

Kati: Az együtt töltött idők, a közös éneklések, közös programok. 

Otília: Bizalom, büszkeség. Ha kétségeim támadnak, csak bele kell néznem a szemébe. A világ maga!

Flóra: Újra őszintén én is gyerek lehetek. Újra felfedezhetem azokat a dolgokat, amiket már régen elfelejtettem vagy sokáig észre sem vettem. Észreveszem a parkban a mókusokat és kismadarakat vagy a szép, hibátlan tobozokat és leveleket. Meg tudok örülni egy szirénázó rendőrautónak vagy egy piros trolibusznak. Újratanultam egy csomó dalt és mesét.

Sokkal színesebb a világ édesanyaként.

Réka: A testvéri szeretet, babaillat, bababőr. 

Nóra: Amikor kislányommal nézzük magunkat a tükörben, nagyon megörül, hangosan nevet, aztán lehunyja a szemét és hozzám bújik a buksijával…

Orsolya: Annyi van, hogy nem tudnék most választani!

Köszönjük szépen a sok választ! Édesanyának lenni tehát felelősség, hivatás és egy egész életen át tartó kaland, ami formál. Nem hétköznapi, sokkal inkább „mindennapi” hősök ők, akik sok napot újra- és újra terveznek, néha fáradtan kelnek, de este ugyanúgy mesélnek, sebeket gyógyítanak, gyógypuszit adnak… és néha papucsban szaladnak el a boltba, ha nem figyelnek!

 Életünk kezdetétől ott vannak mellettünk, ezért felnőttként is számít, hogy lélekben támogassanak minket, pont úgy, mint amikor az első lépéseinket tettük meg a kitárt kezük felé.

Van olyan része a szívednek, ami csak akkor nyílik ki, ha gyermeked lesz. (The Loretty c. film)
Isten éltesse az Édesanyákat!

További kapcsolódó cikkeinket a #anya tagen éritek el.

Mi a halhatatlanság titka?

Mindig is szerettem a régi fotóalbumokat lapozgatni. Peregtek az ujjaim között a megsárgult, régi lapok, a képek sok helyen már eleresztették a ragasztót és vigyázva kellett az oldalakat forgatni, nehogy a padlóra hulljanak. Mikor rápillantottam egy képre, szinte azonnal megelevenedett előttem. Életre kelt.
Éreztem az illatokat, tapintottam a ruha anyagát, éreztem a szellőt a bőrömön és hallottam a zenét és a nevetéseket… Egy idő után pedig megkértem Papimat, hogy meséljen. Mindenről. A kép helyszínéről, mit érzett, mikor meglátta először a Nagymamámat. Ugye megdobbant azonnal a szíve? Hogyan vészelték át a kommunista éveket? Faggattam a titkos családi receptúrákról, nyaralásokról és hitről. Igazából mindegy is volt a téma, egy dolog számított csak: meséljen!

Gondolkoztatok már azon, hogy mennyire fontosak a történetek? Miért is mesélünk tulajdonképpen? 

A történetek varázslatosak. Lehet általuk motiválni, nevelni, mozgalmakat indítani, vásárlásra ösztönözni és sikereket elérni. Bennük élnek tovább szokásaink, hagyományaink és szeretett személyeink. A történetek tulajdonképpen mi magunk vagyunk. Paul Ricoeur szerint a narratívák segítségével összekapcsolódik az idő és az emlékezet, a nyelvi elemek pedig kódolhatóvá teszik az élményeket. Újra átélhetővé és tapasztalhatóvá válnak a múlt eseményei, halhatatlanná téve így a történet elemeit. Ha mi már nem leszünk, akkor történetekké változunk: egy konyhában sütögető Nagymamává, egy pipázó Öregúrrá vagy egy komótosan egymás mellett cammogó párrá. 

Azok a családi történetek!

Minden család sok izgalmas történetet őriz a fekete bárányokról és hősökről, karriertörténetekről, sikerekről és kudarcokról. Nagy szerelmekről és csalódásokról, a bejgli receptjéről vagy különös hagyományokról. De miért is fontos ezekről mesélni? 

1.A történetek kincsesládák 

Őrzik a család értékeit, nézeteit és értelmezéseit. Konzerválják a történet szereplőihez kapcsolható érzelmeket és viszonyulásokat. A múlt, a jövőkép és az értékek hordozói, a család világa jobban megismerhetővé válik általuk. „Mondom neked kisunokám, nem futunk olyan szekér után, ami nem vesz fel.” (Mami, 2020).

2.A történetek erőt adnak

Összekapcsolják a generációk tagjait, motiválnak és erősítik az összetartozás tudatát. Irányt mutatnak és betekintést adnak az ismeretlenbe. Erősítik az identitásképzést és érthetővé válnak általuk bizonyos emberi reakciók. Ismerősek azok az „otthonról hozzuk” esetek?

3.A történetek élnek

A történetek útján a család átadja a saját és a mindennapok folyamataira vonatkozó nézeteit és logikáját. Működnek, lüktetnek és élnek. Befolyásolják a személy választásait, kapcsolatait és viszonyulásait – a család világát gazdagítják. 

Mikor Papim elkezd mesélni a múltbeli emlékekről, a Mamimmal való házasságáról, vagy az apró szokásaikról, akkor ezek a történetek mind-mind megelevenednek előttem. Megelevenednek és megőrződnek-így lesznek Ők számomra örökre halhatatlanok.

Források 

  • Boreczky, Á. (2014): A családtörténet és a családi narratívák helye a multikulturális pedagógiában. Neveléstudomány, 2:24-38.
  • Fodor, M. (2014): Elégszer mesélt történetek. AETEAS-Történettudományi folyóirat, 2:143-159.

Tóth-Kuthy Bernadett

Kép: Pexels

Túlélő helyett, átélő eszköztár a női léthez

Avagy hogy menedzseld a családodat és a munkahelyedet egyszerre

Rögtön le kell szögeznem, hogy nincs varázscsomag a kezemben, soha nem is volt, és amikor visszatekintek a múltra, hogy hogy is neveltem három gyereket és dolgoztam bőven túl a 100%-on akkor temérdek hibát látok, sok mindent talán másképp csinálnék és mégis.
Mégis van három nagyszerű lányunk, elértem sok mindent, találtam örömet a munkámban, segítettem nagyon sok fiatalt abban, hogy magára és az útjára találjon. Ami nekem segített, a legfontosabb, hogy Isten nélkül nem megy, legalábbis nekem nem, újból és újból kell és kellett tanulnom, hogy ne csak magamat, de a rámbízottakat egyaránt elé vigyem, és újból és újból fel kellett ismernem, hogy ami igazán fontos, azt már Ő elvégezte és végzi!

Nekem fontos volt, hogy legyen három gyermekünk és az is, hogy a gyerekek együtt nőjenek fel, valódi testvérként. Persze volt, hogy csurom vizesre izzadtam, míg felöltöztettem három kicsi gyereket télen, de az is igaz, hogy tudtam dolgozni, tanulni, amíg GYES-en voltam, mert eljátszottak hárman. 7 évig voltam otthon, de amit kihagytam karrierben harmincas éveimig, azt később bepótoltam. 

Imádkozni együtt imádkoztunk, én akkor mozogtam, amikor a lányokat vittem edzésre, a napot mindig megbeszéltük leginkább hazafelé az autóban. Tanulni is együtt tanultunk az ebédlőasztalnál, én is és ők is. Klassz közös programjaink is voltak, mert a közös élmények mindenkinek erőt adtak, és mert nekem alacsony a monotónia tűrésem ☺. Figyelnem kellett az időbeosztásra, de arra is, hogy magamra is maradjon időm. A munkámat hivatásnak tekintettem, vitt a lendület, hogy a talentumaimat adjam tovább, így győztem a munkát. Hiszek abban, hogy a hivatásom és az anyaságom gazdagították egymást, hálás vagyok, hogy megélhettem/megélhetem mind a két elhívást.

Rivasz-Tóth Kinga

Fotó: Pexels

Kötéltáncolás, avagy az egyensúly művészete

Amikor 25 évesen a férjemmel összeházasodtunk, valahogy egész természetes volt mind a kettőnk számára, hogy gyermekeket szeretnénk. Az egyetlen, amit terveztem, és ami így adatott meg nekünk, hogy három gyermeket szeretnénk 30 éves koromig. Rosszul tűröm a monotóniát, de mind a három lányunkkal veszélyeztett terhes voltam, feküdnöm kellett, de eközben olvastam, tanultam, telefonon beszélgettem a barátaimmal, akik a nagyvilágot járták, így ők jelentették nekem az ablakot a világra. Először anyagi kényszerből, majd pedig tudásvágyból magántanítással foglalkoztam, amíg hét évig otthon voltam. Ekkor ástam bele magam az angol tanítás művészetébe, olyan alapot szereztem, amire később támaszkodhattam, közben megint tanultam, meg akartam érteni a hitemet, ezért az elsők között voltam, akik nőként teológiából diplomát szereztek, persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy így többet járhattam Budapestre, amire nagyon vágytam. Később ez a végzettségem tette lehetővé, hogy elsőként tanítsak hittant világiként, gimnáziumban. És így tovább, belevágtam valamibe, mert új inspirációra vágytam, aztán később a szálak összeértek és helyére került a puzzle újabb darabja. 

Közben gyermeket neveltem, neveltünk. Hogy hogyan? Mindezek mellett, csak az első diplomám megszerzésekor nem volt még gyerekem, mindig is szoros időbeosztással éltem és így volt ez a gyerekeknél is. Megvolt az ideje az alvásnak, az evésnek, a játéknak egyaránt. Sokan csodálkoztak, miért vagyok ebben szigorú, de rendszert adott az életünknek, én akkor dolgoztam, amikor ők aludtak. Tudom, ez nagyon ódivatú, mégis hiszek abban, hogy a gyerekeknek is szüksége van alvásra, sőt még keretekre is. Ma is ebben hiszek, noha nem vagyok szabálykövető, az egészséges keretek mégis megtartanak engem is.

A 7. év végén vágytam újra felnőttek közé, akkor kezdtem először hagyományos munkahelyi körülmények között dolgozni, nem volt könnyű 32 éves voltam és nehezen viseltem a kötöttséget. Viszont cserébe temérdek új kihívásban volt részem, amit nagyon élveztem, utazhattam, tanulhattam újra. Temérdeket segített a férjem és segítettek a szüleim, hogy megteremthessem az összhangot a munka és  a család  között. Aztán amikor elvesztettük őket, már egyedül kellett erre az összhangra rátalálni. Nehéz volt, sokszor voltam fáradt, de arra mindig figyeltem, hogy minőségi időt töltsön együtt a család, persze kötéltánc volt ez, hiszen a munkámat mindig maximális erőbedobással végeztem, de közben tudtam, hogy a legnagyobb csoda, amit az életben kaphatok, azok a gyermekeim.

Rivasz-Tóth Kinga

Fotó: unsplash

Hagyd magad meglepni!

Nem az a kislány voltam, aki mindig babázott és már gyermekkorában arról álmodott, hogy hány gyereke lesz. Hatalmas esküvőről sem álmodoztam és azt sem igazán láttam, hogy mi az, amit szeretnék csinálni.
Hosszú évekig orvos akartam lenni, váltottam, azzal a jelszóval, hogy egy kórházi osztályos orvosnak vajmi kevés ideje van igazán a beteggel foglalkozni, én pedig csak egyet tudtam biztosan; emberekkel szeretnék foglalkozni. Abban azonban egészen biztos voltam, hogy tanár az nem leszek, meg abban, hogy nem fogok hittant tanítani, mert a hit az nem átadható és hogy egyházi gimnáziumban sem fogok dolgozni, mert az életidegen.

Mindehhez képest 25 éves koromban férjhez mentem, 30 éves koromra született három gyermekünk és egy egyházi gimnázium igazgatóhelyettese vagyok 9 éve és többek között hittant is tanítok, sőt aktívan részt veszek az iskola lelki programjainak szervezésében. Közben szereztem öt diplomát, beutazhattam a fél világot és személyre szabott izgalmas feladatokat végezhetek, mint nemzetközi kapcsolatépítés, HR feladatok, lelkészségi munka. Nem így terveztem, csak hagytam magam meglepni, de mindez elsősorban nem az én érdemem, talán csak annyi, hogy nyitott voltam, hogy volt bennem készség arra, hogy felelősséget vállaljak, elköteleződjek és volt bennem nyitottság az újra, a tanulásra. Igent mondtam a kihívásokra, éltem a lehetőségekkel, azzal, ami épp jött. Nem voltak kész terveim, kész válaszaim meg még kevésbé. Ma sincsenek, csak éltem azzal, amit az élet adott. A családom és a hivatásom kölcsönösen gazdagították egymást, akkor is, ha ez időként küzdelmet is jelentett, mégis így lettem teljessé.

Rivasz-Tóth Kinga

Fotó: unsplash