Emily, Emily… miért?

2021. December 21. kora délután. Az Instagram pörgetése során megláttam a képet, mire már régóta vártam: @emilyinparis második évada másnap érkezik! Rögtön jobban kezdett motiválni az éves mézeskalács díszítési akcióm, de a kész mézeskalácsokra ránézve elgondolkoztam: miről is szólt ez az évad?  

Bevallom, kissé csalódott vagyok. Az Emily in Paris sorozat első évada nagyon elnyerte tetszésemet a kalandos történettel, divatos öltözetekkel, a francia életérzéssel (erre még később kitérek…) így már hónapok óta számoltam vissza a napokat, mikor láthatom ismét a chicagói lányt a képernyő vásznán. Most, hogy “letudtam” mind a 10 részt, nem emlékszem, hogy bármi történt is volna benne, szerintem hihetetlenül üres lett.

*spoiler veszély*

A sorozat első évadában Emily (20-as éveiben járó marketing specialista, amerikai influencer) megérkezik Chicagóból, a Savoirhoz, egy nagy francia marketing céghez, akiket Emily amerikai nagyvállalata épp felvásárolt. A munkája a korábban megszokott: promotálni a kisebb és nagyobb ügyfeleket – ezúttal azonban franciául, és a francia kultúrába illeszkedve. A sorozat legfőbb bonyodalmai épp a munkájából adódnak, na meg persze jó netflixes darabként a romantikus szálból egy francia séffel… Az első évad végén a néző egy valódi katyvasz közepén találja magát: szerelmi háromszögek, félrelépések, de csekély remény: fényes siker a karrierben.

Itt kezdődik a második évad, ami a vártnak megfelelően csak tovább bonyolította az előző évi kiadást, de teljesen érthetetlen módon. Egyrészt, megjelent Emily amerikai várandós főnöke, aki ezúttal a francia klisék mellett az amerikai negatív sztereotípiát is bemutatta. Másrészt megjelent Alfie, az unalmas brit könyvelő aki hirtelenjében teljes személyiségváltozáson ment keresztül, és felküzdötte magát egy hős szerelmes byroni szintre. Végezetül, bekapcsolódtunk a barátnői szálba, ami alapvetően egy jó mellékszál lett volna, de sikerült drag queen-ekkel és aljas intrikákkal túlfűteni. Hova érkeztünk a 10.rész végére? Teljes káosz, összeomlás a szerelmi élet, és ezúttal a karrier területén is.

Mint korábban említettem, Emily ruhatára engem az első évadban lenyűgözött. Rengeteg szín, kiegészítő, vagány, de érdekes összeállítások, merész, de elegáns költemények. Sajnos ez nem mondható el a második évad szereplőinek stílusáról. Itt ismételten egy amerikai ömlesztett sokkot tapasztaltam. Hova lett a francia nők mottója, “a kevesebb néha több”, vagy “azt hord, ami jól áll neked”? Mi a helyzet a stílussal, eleganciával, személyre szabott, helyi tervezői ruhákkal? Hát ezen a téren csak magát Sylvie-t a francia főnököt tudom kiemelni, akinek stílusa továbbra is magnifique, de sajnos Emily nagyon lecsúszott az első helyről.

Beszélhetnénk még a klasszikus netflixes kvótákról, a sorozat valóságtartalmáról és a mellékszálon kezelt, de komoly döntésekről -amiről, ha több szó esett volna az epizódok során, egy minőségi, élvezhető és tanulságos történet bontakozhatott volna ki -, de nem szeretném hosszúra húzni soraimat. Történet, ruhatár kivesézve, jöhet a c’est la vie

Szóval a francia életérzés a Savoir dolgozói szerint egy kisebb tévképet alakíthat ki a nézők fejében. A szabályok szerintük egyszerűek: ne légy közvetlen, hétvégén tilos a munka, élvezd az életet, ebédelj órákig, tanulj meg franciául, és igazából légy francia! Nos, egy erasmusos francia barátnőmmel chateltem rögtön a sorozat végignézése után, aki történetesen a francia fővárosban is lakik, s csak “tiszta kamu” és “borzalmas klisék tömkelege” jelzőkkel illette a világsikerű Emily kalandjait… Ja! És nekik van, hogy dolgozniuk kell hétvégén is, nem, nem Pierre Cadault-val. 

Bár ez a kialakított francia életérzés egyértelműen kamu, azért néha el-elkalandozom a gondolattal, hogy egy pain au chocolat-t majszolgatok a Place de l’Estrapade-on. Azt hiszem ez lett számomra a sorozat (egyetlen?) pozitívuma.

Összegezve, ha benne vagy a karácsonyi sürgés-forgásban, és egy kisebb lazításra vágysz, kíméld meg magad, és inkább egy karácsonyi klasszikust nyiss föl. Emily bőven ráér majd az ünnepek után is. Emily in Paris második évad sajnos számomra csak 4/10.

Kisbán Petra

Fotó: readysteadycut.com

Holidate, avagy mese a lányról, aki (nagyon) fél az elköteleződéstől

A Holidate című film egy könnyű, karácsonyi romantikus vígjáték. Egy történet a lányról, aki szeretne kapcsolatban lenni és közben fél is tőle, és a fiúról, aki cinikus vagánysága mögé rejtőzve keresi az igaz szerelmet. Vigyázat, a cikk nyomokban spoilert és komolyabb gondolatokat is tartalmazhat!

Karácsonykor senki sem szeret egyedül lenni; így van ezzel két főszereplőnk, Sloane és Jackson is. A helyzetet az sem teszi könnyebbé, hogy Sloane testvérei már mind elkeltek, és az anyukája kétségbeesésében minden jöttmenttel össze akarja boronálni. Jacksonnak hasonlóan borzalmasan telnek az ünnepek, ezért nem csoda, hogy mikor karácsony után a plázában véletlenül egymásba botlanak, rögtön találnak közös témát. A találkozásból végül egyezség lesz; egymás partnerei lesznek -kizárólag az ünnepekre. Együtt töltik a szilvesztert, a Szent Patrik napot, a húsvétot, és sorban az ünnepeket. Kapcsolatuk bár plátói marad, egyre jobban mélyül, és szépen lassan többet kezdenek el érezni egymás iránt. 

És innentől kezd izgalmassá válni a történet. Ugyanis amint világos lesz Sloane számára, hogy kapcsolatuk komolyabbá válhat, iszkolni kezd. Persze, a könnyed film könnyed film marad, viszont megmutatja a kötelékfóbia egy tipikus esetét. Hogy mi is az a kötelékfóbia? Az elköteleződéstől való félelem. Amikor adott valaki, akivel végre tényleg komoly lehet, akivel végre tényleg van esély a boldog holtomiglan-holtodiglanra, és mi még azelőtt kilépünk a kapcsolatból, hogy megtudnánk, mi is lehetett volna belőle. A kötelékfóbia jó példája a filmben szereplő Sloane, aki egész addig epekedik a vágyott férfi után, amíg az nem lép feléje, de azután meghátrál. Azonban lehet párkapcsolatban is kötelékfóbiával küzdeni; kilépni a kapcsolat egy olyan fordulópontja előtt, ami egy már a komfortosnál mélyebb elköteleződéssel jár. Továbbá előfordul olyan is, hogy valaki hosszú, komolynak tűnő kapcsolatban egyszerűen csak nem engedi magához közel a partnerét, ezáltal megőrizve azt a távolságtartó állapotot, ami számára még elviselhető.

És hogy mi bújik meg e félelem mögött? Ha erre választ akarunk találni, akkor érdemes gyermekkorunkban és kötődési mintáinkban keresni a választ. Szívből ajánlom Stefanie Stahl, német pszichoterapeuta Igen is, meg nem is című könyvét, amiből én magam is -a kötelékfóbiával való küzdelmem során- sokat tanultam. Emellett sajnos az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy fogyasztói társadalmunk nem a hosszútávon (emberek vagy dolgok, eszmék felé) elköteleződni tudó emberekből él.

Azt gondolom, hogy ha őszintén magunkba nézünk, tanulhatunk az amúgy egyáltalán nem edukatívnak szánt Holidate című filmből. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy valójában vágyunk-e mély elköteleződéssel -és ezáltal kötöttségekkel is- járó kapcsolatra? Szakítottunk-e már azért, mert úgy gondoltuk, jobb, ha mi megtesszük, mintha minket hagynak el? Ért-e bennünket olyan csalódás, hogy attól elveszítettük a tartós, boldog párkapcsolatba vetett hitünket? Bele merjük-e engedni magunkat -úgy igazán- egy kapcsolatba, vagy csak a felszínt kapargatjuk évekig? És úgy általában; mit jelent számunkra az elköteleződés valami, vagy valaki felé?

Gergely-Papfalvy Bori

Kép forrása: Netflix

Szerény ajánló a világirodalom egyik legnagyobb alkotásáról

Hogyan lehet nekikezdeni ajánlót írni egy könyvről, melyet a világirodalom egyik legnagyobb alkotásának neveznek? Ez azért sok mindent elmond róla. Mit lehet még ehhez hozzátenni? 

Belevágok könyvajánlómba az egyik legismertebb klasszikusról, Dosztojevszkij Karamazov testvéreiről. Teszem ezt szerényen, és annak tudatában, hogy bármennyire is próbálkozom, a történet sokrétűségének, a szereplők összetettségének és Dosztojevszkij zsenialitásának bemutatásához egy cikknyi hely úgysem elég.

Dosztojevszkij utolsó és egyben legösszetettebb regényében az író egész élettapasztalata benne van. A cselekmény a Karamazov család tagjain keresztül mutatja be a 19. századi orosz társadalomra jellemző visszamaradottság és előrehaladottság furcsa kettőségét, az erkölcsösség és züllöttség együttes jelenlétét.

Karamazov család – egy lecsúszott, részeges apa és három fia. Dmitrij, a féktelen vadság és jószívűség. Ivan, az értelmiségi, egész életében válaszokat kereső kétkedés. És Aljosa, az alázatos, szentéletű, csendes határozottság. Az orosz társadalom lélektípusait sorakoztatja fel Dosztojevszkij a regényében. Illetve nem teljesen – nem csak orosz. Az emberi lélek kap főszerepet a Karamazov testvérek tragikus történetében. 

Dosztojevszkij nemhiába az emberi lélekábrázolás nagymestere. A történet önmagában is lebilincselő, – van helye szerelemnek, viszálynak, gyilkosságnak – de a regény mégsem a hatásos jeleneteivel akarja meghódítani olvasóját. Dosztojevszkij ennél mélyebb szintekre is elvezet minket: arra vállalkozik, hogy a lélek szépségét és csúfságát a maga realitásában, összetettségében ábrázolja. Semmi nem fekete-fehér, nem csak jó vagy rossz. Eléri, hogy az olvasó ne tudja eldönteni, szeresse vagy utálja a szereplőket. 

És ha mindez nem lenne elég, ha az emberi lélek boncolgatása nem lenne kellően bonyolult feladat, Dosztojevszkij még ennél is többet vállal: a gondolkodó ember legnagyobb kérdésére – Isten létezésének titkára keres választ.

„Ami az észnek szégyen, a szívnek csupa szépség. Rettenetes, hogy a szépség nemcsak szörnyű, hanem titokzatos dolog is. Az ördög küzd itt az Istennel, és a csatatér – az emberi szív.” 

Ezen a csatatéren vezet minket végig főhősei belső vívódásán keresztül. De talán ez a vívódás igazából az író saját harca volt élete végéhez közeledve. Saját lelkébe nyújtott betekintést – a várt feloldozás és megnyugtató válasz pedig elmarad. Ettől lesz valóságosan emberi.

Most ülök, és azon gondolkodom, hogy bárcsak én is olyan bölcs eleganciával tudnám befejezni könyvajánlómat, mint Dosztojevszkij a regényét. De sajnos nem vagyok Dosztojevszkij – a magával ragadó gondolatokat inkább rá bízom. Hogy a könyv egyedülállóságát bebizonyítani próbáló írásomban igazam van-e, azt meg rátok bízom.

Kocsis Krisztina

„Az igazi realista, ha nem hívő, mindig talál magában erőt és képességet arra, hogy ne higgyen még a csodának sem, ha pedig a csoda megcáfolhatatlan tényként áll előtte, akkor inkább a saját érzékeinek nem hisz, semhogy lehetségesnek tartsa azt a tényt. Ha mégis lehetőnek tartja, csak mint olyan természeti tényt fogadja el, amelyet mindeddig nem ismert. A realistánál nem a csoda szüli a hitet, hanem a hit a csodát. Ha egyszer egy realista hinni kezd, akkor éppen realizmusánál fogva okvetlenül el kell fogadnia a csodát is.”

Dosztojevszkij: Karamazov testvérek

Kép: Unsplash

Itália dallamai-az olasz opera

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem vannak olyan feszültebb időszakaim, mikor a zene gyógyír a lelkemnek. Van olyan, mikor a könnyűzene segít, és vannak olyan pillanatok mikor valami mélyre, grandiózusra vágyom. Ilyenkor szoktam komolyzenét hallgatni, főleg  gyönyörű opera áriákat. Úgy érzem, hogy a zene által meg tudom élni frusztráltságomat, amely a dallam ívével együtt elhagyja a lelkemet és megkönnyebbülök. Fedezzük fel most közösen az olasz opera világát és a zene gyógyító erejét. Ígérem izgi lesz, andiamo!

A héten megjelent cikkünket a Klasszikus zenéről ITT olvashatjátok

Olasz opera töri- de csak röviden!

16. század, Firenze. Egy titkos társaság alakul Camerata néven. Művészek, műkedvelők, közös céllal: szerettek volna megálmodni egy közérthető zenei műfajt, amelyben az érzelmek, az indulatok és a szövegbeszéd is nagy figyelmet kaphat. Igyekeztek az antik- görög hagyományokat feléleszteni és így született meg a csoda. Az „opera” olasz eredetű szó, jelentése: dalmű. Egy színpadi műfaj, amely drámai jegyeket hordoz és vokális-hangszerelésű. Általában három-négy felvonásból áll és a nyitánnyal veszi kezdetét. 

A legelső opera a történészek szerint Jacopo Peri és Ottavio Rinuccini által komponált Euridicé volt, az 1600-as évekből. Azonban az első, mai értelemben is operának tartott műként Monteverdi Orfeusz darabját említhetjük. A XVII. században leginkább a nápolyi és a velencei művészek határozták meg az opera műfaját és irányát (Francesco Cavalli, Anotonio Cesti). Cesti Velencében, a Szent Márk Székesegyház karnagya volt és több mint 40 operát komponált. Azonban Vincenzo Bellinit (1801-1835) és Gaetono Donizettit (1737-1848) az olasz romantikus opera honosítóit is feltétlen meg kell említeni.

Az opera az egyik nagy virágkorát az 1800-as években élte. Ekkor Giuseppe Verdi (1813-1901) munkássága eddig nem látott magasságokba emelte a műfajt. Majd a XX. század elején Giacomo Puccini alkotta meg halhatatlan műveit, aki elsősorban a legmélyebb emberi érzelmeket helyezte a cselekmény középpontjába. Jellemzően gyönyörű íves áriák kötik össze a történéseket, amelyek a legkülönlegesebb helyszíneken játszódnak: egy párizsi padlásszobában vagy Japán egzotikus tájain. Ha Luccában járnátok, megtekinthetitek szülőházát és mindenképp látogassatok el a Puccini fesztiválra is, amelyet a közeli Torre del Lago Puccini városban tartanak. 

Opera- gyógyír a léleknek?

Dr. Paul J. Moses szerint a zene az egyik leghatékonyabb gyógyszer, amely nem kémiai alapokon nyugszik. A kiegyensúlyozott ritmusú zene által csökkenhet a vérnyomás és a kortizolszint, továbbá szabályozó hatással bír a szív ritmusára és a hangulatra nézve is. Az időskori demenciával és Alzheimer kórral küzdő személyeknek is segíthet, hiszen mobilizálja az emlékeket és facilitálhatja azok előhívást. Egy jó zene ellazíthat, nyugalmat adhat, jókedvre deríthet és energiával tölthet fel. A kognitív pszichológiai szemlélet szerint a zene elterelheti a figyelmet a stresszt kiváltó helyzetekről, hogy azt valami élvezetesebb felé irányítsa. A kellemes zene hallgatása megemeli az érzelmi valenciát (az egyén boldogabb lesz), a dopamin hormontermelés is fokozódik, aminek stresszcsökkentő hatása van. Továbbá növekszik az agyi endorfintermelés is, amely fájdalomcsillapító és feszültségoldó hatást is kifejthet.

Miket ajánlok kezdésnek?

Dallamosak, könnyedek, igazán szuperek lehetnek kezdők, újrakezdők és profik számára. 
Donizetti-Szerelmi bájital: Una furtiva lagrima
Puccini-A Pillangókisasszony: Bel di vedremo
Puccini-Gianni Schicchi: O mio babbino caro
Puccini-La bohème: O soave fanciulla
Puccini-Nabucco: Va Pensiero
Puccini-Tosca: Vissi d’arte
Puccini-Turandot: Nessun Dorma
Verdi-Rigoletto: La Donna é mobile
Verdi-Traviata: Libiamo ne’lieti calici

Össze is állítottam Nektek egy lejátszási listát kedvenc darabjaimból, töltődjetek:

A zene az érzelmek gyorsírása. Azok az érzelmek, melyek csak nagy körülményességgel írhatóak körül szavakkal, közvetlenül megnyilatkozhatnak a zene által. – Lev Tolsztoj

Tóth-Kuthy Bernadett

Kép: Unsplash

Források:

  1. Csépe, V. (2016) Zene, agy és egészség. Kossuth Kiadó, p. 26.42. 
  2. Kollár, J. (2012) Zeneterápia és autizmus. LAM-Tudomány, 22:8-9, 544-549.
  3. Kollár, J. (2017) A zene gyógyászati célú alkalmazása gyermekek kezelése során. LAM-Tudomány, Összefoglaló közlemény. 
  4. Kollár, J. (2011) A zeneterápia hatása a stressz-és immunszintre. LAM. 21(1):76-80.
  5. Uzsalyné Dr. Pécsi Rita (2008) Az érzelmi intelligencia fejlesztése zenével. Egy zenei nevelési koncepció bemutatása, Pécs. 
  6. Jiang, J., Rickson, D., Jian, C. (2016). The mechanism of music for reducing psychological stress: Music preference as a mediator. The Arts in Psychotherapy, 48, 62-68. 
  7. De Witte, M., Spruit, A., Van Hooren, A., Moonen, X., Stams, G.-J. (2019) Effects of music internvetions on stress-related outcomes: a systematic review and two metaanalysis. Health and Psychology Review, 14/2. 
  8. Moore, K. S. (2013). A systematic review on the neural effects of music on emotion regulation: Implications for music therapy practice. Journal of Music Therapy50, 198–242. 
  9. Olfson, M., King, M., Schoenbaum, M. (2015). Benzodiazepine use in the United States. JAMA Psychiatry72, 136–142.
  10. https://www.toszkanamania.hu/tanacsaim/erdekessegek/54-az-olasz-opera
  11. https://www.metropolitanopera.hu/az_opera_tortenete
  12. https://www.wikiwand.com/hu/Portál:Opera