A kapcsolatért nap mint nap dolgozni kell, de ennek a munkának a gyümölcse fantasztikus – Interjú Hamar Donáttal és Noémivel

Egy karácsonyi istentiszteleten találkoztatok. Mondhatjuk, hogy szerelem volt első látásra?

Donát: Nem úgy mondanám, hogy szerelem volt első látásra, sokkal inkább egy nagyon erős  késztetést éreztem, hogy ezt a lányt mindenképpen meg kell ismernem. Ehhez képest az első randink elég nagy csalódás volt…

Noémi: Én is egy nagyon erős vonzalmat éreztem iránta. Azt gondoltam, hogy nem tudok semmit erről a srácról, de nagyon tetszik. A szerelemhez talán ennél kicsit több kell…

Ha csalódás volt az első randi, miért folytattátok tovább?

Donát: Ez utólag egy isteni dolognak tűnik. Korábban biztosan nem randiztam volna újra egy olyan lánnyal, aki az első találkozáson nem szimpatikus. Noncsinál viszont azt éreztem, hogy ebben a kapcsolatban biztos, hogy több van, és ennek muszáj még egy esélyt adnom.

Noémi: Távkapcsolatban folytattuk tovább, mert én akkor Dániában tanultam. Sokat beszélgettünk messengeren és skypon, és hamar előjött, hogy ennek az ismerkedésnek célja van. 

Donát: Minden egyes messenger és skype beszélgetés megerősített bennünket abban, hogy van valami izgalmas a másikban, ami miatt megéri folytatni.

Milyen problémákkal kellett megküzdenetek a távkapcsolat során?

Donát: A távkapcsolat egyik nehézsége, hogy a másikról egy idealizált kép alakulhat ki, de ehhez kapcsolódik egy bizonytalanság is, hiszen nem tudhatod pontosan, hogy az üzeneteidre hogyan reagál a másik, és te sem lehetsz biztos benne, hogy jól érted az ő szavait és célzásait. Aztán amikor meg végre személyesen találkoztok, akkor olyan esetlenné válik az egész, mintha előről kezdenétek az egészet.

Noémi: A másik nehézség a kizárólagosság volt. Annak ellenére, hogy alig ismertük egymást, és online tudtunk csak találkozni, el kellett döntenünk, hogy nem ismerkedünk másokkal.

Mennyire voltatok tudatosak a távkapcsolat alatt?

Donát: Mi akkor egyáltalán nem voltunk tudatosak. Csak sodródtunk az árral és az érzelmeinkkel. Önismeretből zérók voltunk. Csak annyit tudtam, hogy miatta érdemes kitartani.

Noémi: Én még a távkapcsolat alatt is elég felszínes voltam. Nagyon tetszett és ennyi. Na meg azért az ehhez kapcsolódó dolgok is szimpatikusak voltak, hogy Donát egy keresztény srác, aki nagyon vagány, és amit addig megtudtam róla az meggyőző volt.

Tehát volt egy lista, hogy milyennek kell lennie a másiknak?

Noémi: Abszolút. Számomra a legfontosabb az volt, hogy a másik vonzó legyen, keresztény, intellektuális és képzett, értékrendjében, családi hátterében és egzisztenciálisan is hasonló. A korábbi kapcsolataim tapasztalataiból jött, hogy ezek a szempontok már akkor is fontosak voltak a számomra.

Donát: Nekem a legfontosabb a másik jövőképe. Ilyen szempontból kérdéses volt, hogy hogyan tudjuk összeegyeztetni a terveinket, mert Noncsi már akkor is külföldön volt, és még utazgatni szeretett volna, én meg nagyon lokálpatrióta vagyok. De bíztam benne, hogy hazajön. Viszont a keresztény alap, a másik értékrendje az meg a párkapcsolat alapja és jövőképe, ezért az sokkal fontosabb, hogy egyezzen.

Noémi: Ezért is költöztem végül haza. Mert tudtam, hogy ezt a párkapcsolatot nem áldozhatom fel néhány év külföldért vagy más karrier lehetőségért, még akkor sem, ha azok is teljesen reális tervek és álmok voltak. Ezt egy percig nem sajnálom, mert nagyon értékesnek tartom és tartottam már akkor is azt, ami köztünk van.

Volt olyan tétel ezen az elképzelt listán, amit el kellett engednetek a másikért, amiben kompromisszumot kellett kötnötök?

Noémi: A magasságot. Donát csak 2-3 centivel magasabb nálam, szóval búcsút mondhattam az összes magassarkúmnak.

Donát: Én meg elengedtem, hogy magassarkús csajom legyen. (nevet)

Mikor kell egy kapcsolatban igazán tudatosnak lenni?

Donát: Házasság előtt sokkal nagyobb a szabadságod, hiszen bármire mondhatsz igent vagy nemet, viszont vannak dolgok, amikhez jó ragaszkodni. Például a másik értékrendje és kultúrája lényeges szempont. Tehát mielőtt meginganál egy Puerto Rico-i félbarna srácon, érdemes végiggondolni, hogy milyen lehet hosszú távon egy külföldivel élni, ezzel együtt más kultúrával, folytonos utazással, nyelvi gáttal, családok távolságával és még sorolhatnám. Ezért jó, ha van egy listád, mert tudod, hogy mik az igazán fontos dolgok a számodra. A házasságban viszont már ott vagy egy másik emberrel, akit bármennyire is igyekeztél előzetesen megfelelően kiválasztani mindenféle szempont alapján, sosem lesz tökéletes. Itt a tudatos döntések már arról szólnak, hogy a meglévő és felmerülő nehézségekkel és különbségekkel, hogyan tudtok egy párként megbirkózni.

Noémi: Ezekre a megküzdési stratégiákra már a házasság előtt, a járási szakaszban is lehetnek árulkodó jelek. Én azzal egészíteném ki, hogy a jó házasságon belüli problémák megoldásának a kulcsa, az egyéni felelősségvállalás. Egy kapcsolatért nem csak párként, hanem egyénileg is dolgozni kell. Szerintem ezt kellene mindenkinek minél korábban tudatosítania.

A jó párkapcsolat és házasság alapja az önismeret. De egy egy életen át tartó folyamat. Mikor áll valaki készen a házasságra?

Noémi: Mi sem úgy házasodtunk össze 22 és 23 évesen, hogy mindennel tisztában voltunk, sőt! Nincs olyan, hogy a nagy könyv szerint valaki készen áll a házasságra, de jó, ha valaki legalább már tud arról, hogy ő milyen kötődési, családi mintákat hordoz vagy akár milyen szeretetnyelve van.

Donát: Bedő Imre azt mondja, hogy régen a falun azért tudtak az emberek olyan jól házasodni, mert mindenki ismert mindenkit. A fiatalok látták egymást az élet minden szituációjában. Ismerték egymás családját, akár több generációra visszamenőlegesen, ezért lényegesen egyszerűbb volt kiszűrni a hozzájuk illőt. Itt a nagyváros hatalmas merítő hálójában nem tudhatjuk, hogy kivel kerülünk össze, így a párválasztás is jóval bonyolultabb folyamat, nagyobb önismeretet igényel.

Ezért volt kritikus a házasságotok első éve? Mert nem volt meg a kellő önismeret?

Donát: Hát igen. Ott kijött minden, amiről addig nem tudtunk.

Noémi: Elég hamar világossá vált számunkra, hogy ezt önerőből nem fogjuk tudni megoldani. Ezért az én javaslatomra mentünk el terápiára. Először egyéni terápiára, mert a párterápia akkor még nekünk is újdonság volt. Ez javított ugyan a helyzeten, de inkább szétfejlődéshez vezetett.

Donát: Így jutottunk el közösen Mihalec Gáborhoz. Az ő terápiája átlendített bennünket a mélyponton, és onnantól kezdtük el nagyon élvezni a kapcsolatunkat. Ezalatt vált nyilvánvalóvá számunkra az is, hogy vannak olyan problémáink, amiket párként kell megoldanunk, de vannak olyan nehézségeink is, amelyekkel egyénileg kell megküzdenünk.

Donát TED videójában van egy mondat, hogy ha az érzelmeink alapján döntenénk, akkor naponta ötször házasodnánk és válnánk el. A házasság tehát sokkal inkább racionális döntés, mint érzelmi eskü? 

Noémi: A szakirodalmak egyre inkább azt erősítik meg, hogy a tudatalattink hoz össze minket a másik emberrel. A múltból hozott sérüléseink, kötődési, családi mintáink azok, amelyek irányítják a párválasztásunkat. Ez ellen lehet tudatosan dolgozni, de végeredményben mindig megtalálja a zsák a foltját, a sorskönyvek összekapcsolódnak. Ez persze a mi kapcsolatunkra is igaz. Sokszor azt gondoljuk, hogy mi irányítjuk a párválasztásunkat, hogy tudatosan döntünk a jövendőbelinkről, de a párkapcsolat-tudomány szerint ez nem így van.

Donát: Az esküvő előtt azt kell végiggondolni, hogy mit jelent számunkra a házasság, mint szövetség. Hogy hogyan állunk hozzá ehhez az intézményhez. A szerelemből ihletett házasság egy tök jó kiindulópont, amihez tudatosan vissza lehet térni újra és újra egy kapcsolatban. Sok kapcsolat ott fut zátonyra, hogy nincs eszköze ehhez a visszatéréshez vagy nem kap segítséget ennek az érzelemnek a feltámasztásában. Sajnos az egész fogyasztói társadalom az érzelmeink felfokozására kondícionál bennünket, hogy mindennek örömet kell okoznia, így a párkapcsolatunkat is addig élvezzük, amíg kielégít bennünket. És itt kell a tudatosság, hogy erre nemet mondjuk. Fel kell ismernünk, hogy a párkapcsolatért nap mint nap tenni kell, és ezt a munkát nem lehet megspórolni. 

Noémi: Nyilván nagyon fontos, hogy mindenki szerelemből házasodjon, mert az egy csodálatos dolog. Viszont a listád vagy akár a közvetlen környezeted segíthet téged abban, hogy felismerd az ismerkedés során a figyelmeztető piros felkiáltójeleket.

Ti hallgattatok mások véleményére a párválasztásotok során?

Donát: Nekem a családom és a barátaim is, akik ismerték a Noncsit, mind megerősítettek, sőt ők bátorítottak, hogy kérjem meg a kezét.

Noémi: Volt olyan korábbi kapcsolatom, ahol a családom jelezte a nemtetszését, de Donátnál abszolút támogatóak voltak, hiszen látták, hogy mennyi jó dolgot hoz ki belőlem ez a kapcsolat, és hogy milyen boldog vagyok mellette.

És most ennek a kapcsolatnak már gyümölcse is van, a kislányotok. Ti azt mondtátok, hogy akkor jöjjön a gyerek, amikor párként készen álltok. Mikor éreztétek azt, hogy a kapcsolatotok „megfelelő” állapotban van, hogy szülővé váljatok?

Donát: A házasságunk elején elég nagy amplitúdókkal éltük a kapcsolatunkat. Voltak hosszú mélypontjaink és drámáink, illetve magaslataink is. Amikor a kapcsolatunkat már nem ilyen szélsőségesnek, hanem stabilnak éreztük, akkor voltunk vele úgy, hogy készen állunk.

Van egy videótok, hogy „Nem a gyermek az első”. A házasság a szülőség fölé helyeződik?

Noémi: Egyértelműen. A gyerekek megfulladnak egy olyan családban, ahol ők vannak a középpontban.

Donát: Ha egy házasság jól működik, az lecsorog a gyerekekhez és jó példává válik számukra. Egy cégben sem a dolgozók vannak a középpontban, hanem a vezetőség. Ha a vezetőség rendben van, akkor az alkalmazottaknak is jó dolga lesz.

Noémi: A Bibliában is az van, hogy az ember elhagyja apját, anyját és a feleségéhez ragaszkodik, így lesznek egy testté. Ez egy megismételhetetlen szövetség. A gyermekünk is örökké a gyermekünk marad, de ő is egyszer majd máshoz fog tartozni. Ez az erős összetartozás kell ahhoz, hogy az élet továbbmenjen.

Donát: Mi is azért házasodtunk össze, mert egymást bírjuk, és ez a kapcsolat vált gyümölcsözővé, így lettünk szülők. A gyerekünk a mi jól működő kapcsolatunk harmóniáját élvezi.

Milyennek szeretnétek, hogy Zoé lássa a kapcsolatotokat?

Donát: Az egyik célunk, hogy a kapcsolatunk motiváló legyen a számára, illetve, hogy tudja, hogy a kapcsolatunk elég erős tőle függetlenül is.

Noémi: Nekünk nagy igényünk van arra, hogy csak ketten legyünk. Vannak céljaink és szeretjük egymást. A gyerekünk egyszer remélhetőleg valaki máshoz fog tartozni, de mi mindig egy házaspár leszünk. Ezért is fontos, hogy ápoljuk a kapcsolatunkat.

Igaznak tartjátok a mondást, hogy a szerelem a házasságban szeretetté nemesül?

Donát: A szerelem az átalakul, nem is lenne normális, ha örökké szerelmesek maradnánk. Az őrült dolog lenne. A szeretet sajnos gyenge szónak tűnik a szerelemhez képest, pedig annyival többet jelent: kapcsolatot, intimitást, odafigyelést, elköteleződést.

Noémi: Ennek a mondatnak a rossz értelmezése, hogy a házasságban nincs helye a szenvedélynek. Pedig a szenvedély a házasságban még jobb is tud lenni, mint a kapcsolat elején. Viszont ez nagyon kemény munka.

Donát: Viszont ennek a munkának a gyümölcse valami fantasztikus.

Az interjút Győriványi Flóra készítette.

Fotó: pudermuhely.hu

„Nincs egy rongyom se!” – kapszulagardróbot mindenkinek!

Kelemen Nóra minimalista életmódtanácsadó, aki a Zöldgardrób tulajdonosa. Felületén fenntartható és slow fashion ruhákat forgalmaz, amelyek kiemelten környezetbarát módon és etikus körülmények között készülnek. Vele beszélgettem a tudatos ruhatár építésről és a kapszulagardrób kialakításáról

Mit jelent a kapszulagardrób kifejezés?

Én egyszerű ruhatárnak is nevezem. Egy kisebb adagnyi ruhát értek alatta, amelyek nagyon jól illenek egymáshoz, hozzád és az életviteledhez, emellett nagyon szereted is őket, így bármilyen életeseményedkor könnyen, gyorsan és egyszerűen választhatsz alkalomhoz illő viseletet, megkímélve magad a felesleges fejtörésektől.

Ez a kis adag pontosan hány darabot takar? Ezek szerint a mennyiség fontos tényező a kapszulagardrób esetében…

A mennyiség olyan szempontból fontos, hogy ha túl sok ruha van a szekrényedben, akkor könnyen előfordulhat az, hogy nem látod vagy találod meg azokat a darabokat, amiket valójában keresel vagy fel szeretnél venni. A legtöbb esetben egy kapszula jelentősen kisebb, mint a kiindulási ruhatár. Azaz, ha neked nincs kapszularuhatárad és készítesz egyet, szinte biztos vagyok benne, hogy kevesebb ruha lesz a szekrényedben, mint előtte volt. Legtöbbünk sok ruhát tart kézközelben, de csak kis részüket hordja. Mert nem mindet szereti, nem mind jó rá, nem mindhez van mit felvenni, stb…

Ha konkrét számot szeretnél hallani, akkor szerintem 20 és 40 darab között legyen egy kapszula. Persze ez függ attól is, hogy csak ruhákat vagy cipőt, táskát és kiegészítőket is beleszámítasz-e ebbe a ruhatárba. Ha csak a ruhákra koncentrálsz, akkor inkább a 20 felé haladj.

Akkor összesen csak ennyi cuccom lehet?!

Nem. Hiszen általában eleve évi 4 kapszulával számolunk – minden évszakra eggyel. Annak ellenére, hogy vannak a gardróbodban állandó darabjaid, amiket az egész év során viselsz, vannak ősszel-télen melegebb, míg nyáron lengébb ruhák, amelyek csak az adott szezonban kerülnek elő.  De készíthetsz több kapszulát is annak megfelelően, hogy hányféle élethelyzetben, milyen típusú ruhákra van szükséged. Nekem most egy kapszulám van, mert anyukaként itthon vagyok a gyerekkel, innen is dolgozom, ráadásul most a pandémia miatt sem mozdultam ki, így nem volt értelme külön választani az otthoni és az utcai ruhákat. Természetesen van egy-két ruhám, amikre jobban vigyázok, ezért nem állok neki bennük főzni vagy játszóterezni.  A lényeg, hogy csak annyi legyen kéznél és szem előtt, amennyit valóban viselsz.

Hány kapszulám legyen?

Amikor összeállítod az első kapszuládat, akkor az az első lépés, hogy végignézed az életedet. Miket szoktál a hétköznapok során csinálni, és azokhoz milyen ruhákat szeretsz vagy kell viselned. Készíthetsz ennek kapcsán magadnak kördiagramot is, hogy ezek a tevékenységek az életednek hány százalékát teszik ki, és ezekhez mennyi ruhára van valójában szükséged. Így látni fogod, hogy melyek azok a területek az életedben, ahol a ruháidat nem lehet összecserélgetni, hanem külön kell  kezelni. Ha például a munkahelyeden dresscode van, és kosztümben kell dolgoznod, akkor otthon valószínűleg át kell öltöznöd egy teljesen más viseletbe, vagy ha sokat jársz sportolni, és ahhoz is külön ruházatra van szükséged, akkor ezek mind képezhetnek akár önálló kapszulát is.

Kelemen Nóra minimalista életmódtanácsadó
Tehát akkor minden élethelyzetemhez lehet külön kapszulám?

Igen. Viszont fontos, hogy ha több kapszulát készítesz, akkor ez az imént említett 20-40 darab is kevesebb lesz. Ha külön válik a munkahelyi és az otthoni ruhatárad, akkor talán nincs szükséged 10 otthoni melegítőre és valószínűleg a munkahelyedre sem kell 20 blézer, ha azt vesszük, hogy egy hónapban átlagosan 22 munkanap van.

Csak olyan ruhám lehet a kapszulagardróbomban, amire szükségem van? Mit kezdjek a különleges szerelemdarabokkal?

Szerintem arra van szükséged, amit tényleg hordasz. A különleges szerelemdarabok mindenki ruhatárának részei kellene, hogy legyenek. Sőt!  A kapszularuhatárnak épp az lenne a lényege, hogy minden egyes ruhád szerelem legyen. Hisz miért is akarnál felvenni egy “nem szerelem” pólót, ha ott lóg mellette három nagy szerelmed? Igenis legyen minden ruhád számodra különleges és valamilyen értelemeben a szerelemdarabod. Így minden nap a kedvenc ruhádban lehetsz, ami csodás dolog.  

Hogy fogjak hozzá az első kapszulagardrób kialakításához?

Én azt szoktam tanácsolni, hogy első lépésként gyűjtsd össze egy helyre az összes ruhádat és nézz rá az így képződött kupacra! Vizsgáld meg, hogy milyen érzést kelt benned! Sok? Kevés? Ez nagyon érdekes élmény, mert nem szoktuk egybe látni a teljes ruhatárunkat.

Második lépésként azt javaslom, hogy válaszd ki azokat a ruháidat, amik megfelelnek az évszaknak, amire a kapszuládat készíted, majd ezekből válogass tovább.

Elsőként válogasd ki a kedvenceidet, mert ez a legegyértelműbb kategória. Amikről tudod, hogy szereted és rendszeresen hordod is. Ez azért jó, mert ha ez megvan, akkor sokkal élesebb lesz a kép, hogy melyek azok a ruháid, amiket nem szeretsz és nincs helyük a ruhatáradban. Semmi olyan dolognak, ami nem jó rád vagy valamiért nem vennéd fel, nem szereted, annak nincs helye a kapszulába beválogatott darabok között . És akkor marad a köztes halmaz, a maradék, amiből tudsz válogatni a kedvenceidhez illőt. Legjobb esetben, így létrejön egy kapszula. Ha lehet, akkor törekedj arra, hogy életed első kapszulájához ne kelljen új ruhát vásárolni . Kivéve, ha tényleg van valami, ami nagyon hiányzik. Például, ha van sok felső, amit imádsz, de nem tudsz hozzájuk milyen nadrágot felvenni. Azonban ha tudod, próbáld meg a meglévőkből megoldani a párosítást!

Az első kapszularuhatár egy kísérlet, most nem a vásárláson van a hangsúly. A kapszulázás nagyon sokat segít abban, hogy megismerd az igényeid, ehhez azonban idő kell.

A használatakor megtapasztalod majd, hogy milyen darabokra, ruhatárra is van szükséged igazából, s így majd sokkal jobb vásárlási döntéseket tudsz hozni a jövőben.

Mi legyen a kiszelektált ruhákkal? Ha elpakolom őket a pincébe, attól még ugyanúgy sok ruhám marad. Nem az lenne a cél, hogy amit nem hordok, attól szabaduljak is meg?

Attól függ, hogyan pakolod el. Ha száműzöd őket a pincébe, akkor az az érzésem, hogy azokat te már nem is szeretnéd többé felvenni. Ha ez a helyzet, akkor valóban gondolkodj el azon, hogy eladományozod, elajándékozod vagy esetleg eladod. De elteheted a ruháid egy részét úgy is, hogy a jövőben azokat még hordani tervezed. A lényeg, hogy a szem előtt és kéznél levő ruhákból öltözködj! A kapszula ruhatár nem feltétlenül azt jelenti, hogy összesen annyi ruhád van, hanem azt, hogy annyiból öltözködsz. Van aki azért vág bele a kapszulázásba, mert sok olyan ruhája van, amit szeret, de nem tudja kihasználni, nem tudja az összeset rendszeresen hordani. Ezért kiválaszt egy kapszulányit és akkor pár hónapig csak abból öltözködik, majd összeállít egy másikat.  Hosszú távon azonban, aki megszereti a kapszulázást, annak nem lesz szüksége sok elpakolt ruhára.

Azt mondják, hogy az emberek nagy része a ruhatára csupán 20%-ból öltözködik az idő 80%-ban. Sokan észrevétlenül kapszula ruhatárból öltözködnek, hiszen mindig ugyanazokért a dolgokért nyúlnak újra és újra, csak ott van mellette feleslegesen a többi másik. Ez a módszer átláthatóvá teszi a gardróbodat és a lehetőségeidet.

Mit tanít a kapszulagardrób?

Én mindenkinek felírnám receptre a kapszulagardrób kipróbálását. A kapszula ruhatár segít ráérezni arra, hogy milyen szükségleteid vannak és hogy milyen ruhákat szeretnél valójában viselni. Megtanulod, hogy milyen, amikor kevesebb választási lehetőséd van, és abból kell gazdálkodnod. Megtapasztalod, hogy milyen, amikor könnyű öltözködni, mert nem okoz fejtörést kitalálni, hogy miben indulj el. Amikor rájössz, hogy tényleg minden ruhádat szereted, amit hordasz, kompromisszumok nélkül. Megtanulod megfigyelni magad, hogy hogyan érzed magad egy ruhában.  Ezen kívül a kapszulagardrób egy iránytű a későbbi vásárlásaidhoz is, hiszen tisztában leszel azzal, hogy milyen darabok vannak a szekrényedben, miket hordasz, és tudni fogod, mire van szükséged, hogy milyen ruhával tudod kiegészíteni a meglévőeket. De ez egy olyan dololg, amit meg kell élni, meg kell tapasztalni.

Eljön az a pont, hogy azt érzem: „nekem már kapszula ruhatáram van?”

Szerintem eljön. Amikor már nem jön a gyötrő gondolat, hogy: „Jajj, mit vegyek fel?”, hanem könnyen, gyorsan és probléma nélkül el tudod dönteni, hogy mit, mivel és milyen alkalomra fogsz viselni, akkor mondhatjuk, hogy készen vagy.

Az interjút Győriványi Flóra készítette

Nem hiába születtem így… interjú Ivicsics Borival, fogyatékosságügyi aktivistával

Borival először emailben „találkoztam”, egy keresztény esemény kapcsán vettük fel a kapcsolatot egymással. A levélváltásunk során egy laza, fiatal lányt ismertem meg. Aztán találkoztunk élőben is, és jött az első döbbenet, majd aztán sorban a többi. Borinak ugyanis nincsen karja, végtaghiányosan született. Azazhogy mégiscsak van, csak neki a lába a karja is.

Megrökönyödésre okot adó könnyedséggel igazítja meg a szemüvegét – a lábával. Ír, gépel és vezet. Elmondása szerint azzal azért meggyűlik a baja, hogyha egyszerre kell sétálni és cipekedni. Vagy, ha a haját kell befonni. De egyébként teljes életet él. Diplomás közlekedésmérnök, NEK-szervező, a Freekey és a Nő az erőnk fogyatékosságügyi aktivistája. Borival fogyatékosságról, nőiességről, társadalmi szerepvállalásról, küzdelmekről és hitről beszélgettünk. 

Kicsit azt érzem, hogy még a mai világban is csak nehezen tudunk a fogyatékosságról beszélni. Én például most keresem a szavakat, mert nem tudom, hogy hogyan hivatkozzak Rád úgy, hogy ne legyek se bántó, se finomkodó. 

Én nem szoktam semmire megsértődni, ettől függetlenül azt el tudom mondani, hogy a fogyatékos személyek általában azt szeretnék, hogy ne a fogyatékosság határozza meg őket. Ne azt mondják ránk, hogy fogyatékosok, hanem hogy fogyatékos személy, vagy fogyatékossággal élő emberek. 

Nagyon színes egyéniség vagy: határozott, értékeit felvállaló, azokért küzdő nő. Több önkéntes projektben is benne vagy, szeretsz több dolgot csinálni egyszerre. Mit gondolsz, mennyire lennél más, hogyha karokkal születsz? 

Ez egy érdekes kérdés, amire más választ adtam volna öt évvel ezelőtt, amikor először kerültem fogyatékos aktivisták közösségébe, és más választ adtam volna kilenc évvel ezelőtt, amikor érettségiztem. Akkor úgy éreztem, hogy átlagos életet élek: tanultam, készültem az egyetemre, szórakoztam. Nem éreztem kifejezetten, hogy valamire azért nincs lehetőségem, mert nincs kezem. Direkt azokat az utakat kerestem, amire tudtam, hogy képes vagyok, meg tudom csinálni. Bár ezt sokszor a környezetem nem hitte el, de végül nekem lett igazam. Az biztos azonban, hogy annak a révén kerültem ilyen fogyatékosság-ügyi projektek közelébe, hogy végtaghiányos vagyok. A mi lett volna, ha… kezdetű kérdéseken nem érdemes rágódni.

Ha jól tudom, két évvel ezelőtt jött létre az egyik ilyen projekt, a Freekey, aminek te kampányarca vagy. 

Igen, Csángó Dani és Sándor Anikó hozta létre a Freekey-t, ők hívtak maguk mellé másik nyolc embert. Van a csapatban több fogyatékossággal élő személy, és vannak akadémiai szintű kutatók, gyógypedagógusok is. A Freekey célja, hogy megvalósítsa a külföldön már működő személyi asszisztencia szolgálatot Magyarországon is, felhívja erre a lehetőségre a figyelmet. A csapatunk tagjai ezért is kutatnak, hogy itthon milyen módon lehet ezt megvalósítani. 

Sok fogyatékossággal élő embernek segítségre van szüksége, kinek többre-kinek kevesebbre. A személyi asszisztencia számukra biztosít egy embert – egy asszisztenst -, aki ki-ki szükségleteinek megfelelő óraszámban segíti őket a mindennapi feladataikban. Számukra ez a szolgálat az önálló életvitelt jelenti, azt, hogy függetlenedhetnek a szüleiktől, különböző intézményektől. Dolgozhatnak, hasznosnak érezhetik magukat. 

Csángó Dani, a vezetőnk, 15 éve egy baleset miatt lett négyvégtag bénult. Ő megengedheti magának, hogy 0-24 órában asszisztensek segítsék, és így ő dolgozik, egyedül él és párkapcsolata van. Ilyen életet szeretnénk mindenkinek. 

Van a Freekey mellett egy másik projekt is, amiben benne vagy. Ha jól tudom, a Nő az erőnk egy elég friss kezdeményezés.

A Nő az erőnk úgy indult, hogy egy online workshopon együtt dolgoztunk két lánnyal, különböző társadalmi kérdések kapcsán. Végül ketten, Kocsis Nikolettel, úgy döntöttünk, hogy a workshopon született ötltetet meg is valósítjuk: március 8-án rendeztünk egy online eseményt, a Fogyatékossággal élő nők napját. Ez egy kerekasztal-beszélgetés volt különböző a fogyatékossággal élő nőket érintő témákról. Szakértőként adott elő Menyhárt Barbara, aki szociálpolitikusként pont ezen a területen kutat, hogy fogyatékos nőként miben vagyunk kettős hátrányos helyzetben. Az esemény szervezésekor alakult meg a Nő az erőnk, amit Nikollal és Barbival (egyelőre) hárman folytattunk tovább, mivel nincsen Magyarországon olyan szervezet, amely ezt a célcsoportot támogatná.

Az a célunk, hogy egyrészt megerősítsük a fogyatékos nőket, másrészt megismertessük az átlagemberrel azt, hogy ez a szűk társadalmi csoport milyen problémákkal küzd.

Például nem egyszerű párt találni, vagy megélni a nőiességünket.

Te egyébként hogyan éled meg a nőiességedet? Szerinted a fogyatékos nők számára ez miben és mennyivel nehezebb, mint egy egészséges nő számára? 

Én úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb. Mert az emberek kívülről a fogyatékosságot látják elsősorban, és miután megszokták, hogy egyébként majdnem mindent meg tudok csinálni, akkor kezdik el észrevenni, hogy engem akár szépnek is lehet nevezni. Az ember sajnos sokat ad mások véleményére, reakcióira, és ez akkor is így van, ha nem kéne így lennie. Ha egy lány úgy nő fel, hogy elsősorban fogyatékosnak látják, akkor nehéz meglátnia magában, hogy egyébként ő nő.

Pedig igenis fel kell venni azt a csinos ruhát, magassarkút, rúzst, sminket! És az is igaz, hogy neked kell nőnek érezni magad, nem mások reakcióitól függeni.

Ezzel együtt azért nehéz, főként a kamaszkor. Én például nagyon sokáig nem kaptam olyan reakciót, hogy „csinos vagy ma”. 

Az biztos, hogy számít a környezet véleménye. Te milyen reakciókkal szoktál találkozni, amikor meglátnak téged – például az utcán? 

Nagyon vegyes. Gyerekként például nagyon zavart, hogy megbámulnak. Ez egy folyamat volt, amíg megtanultam kezelni. Mert az biztos, hogy a gyerekek meg fognak nézni, és mondani fogják, hogy „Anya, annak a néninek nincs keze?!”. Én ezen már csak mosolygok, ilyenek a gyerekek. A szülők reakciója érdekesebb, mert van, aki ilyenkor leguggol és okosan elmagyarázza, hogy vannak ilyen emberek, akik valamilyen fogyatékossággal élnek. És vannak, akik tabuként kezelik, elráncigálják a gyereket. Szerintem fontos elmondani, hogy vannak, akik így élnek, és jó, ha a gyerek találkozik ezzel. A felnőttek azért mások. Van, aki például odajön és kérdez, és ilyenkor, ha éppen olyan a kedvem, akkor szívesen szóba elegyedem vele és beszélgetünk. Volt például, aki kocsiból kiszállva kikerekedett szemmel megkérdezte, hogy „Te hogy vezetsz?” és én meg szépen elmagyaráztam neki. 

Egyébként tényleg: hogy vezetsz? 

Az, hogy én ma vezetek, egy öt éves történet, és számomra az önállóságom megvalósítása. Sokáig anyukám fuvarozott, én meg figyeltem, hogy vezet. Először meg kellett győznöm a szüleimet, hogy én vezetni szeretnék. Aztán ki kellett találnom, hogy ezt hogyan lehet megvalósítani, amiben az, hogy közlekedésmérnök vagyok, nagy segítség volt. Hogy a kérdésedre is válaszoljak: automata váltós autóm van, a jobb lábammal kormányzok, a bal lábammal pedig a pedálokat nyomkodom. A fejemmel kezelem az indexet. 

Amíg hallgattalak, azon gondolkodtam, hogy hogyan van mindehhez erőd. És ehhez hogyan kapcsolódik, ha kapcsolódik, a hited? 

Kapcsolódik is, meg nem is. Az éltet, hogy a munkám mellett csinálhatom ezeket a jó és hasznos projekteket, amiket élvezek is. Nem érzem azt, hogy hiába születtem így mert, ha lennének karjaim, nem csinálnám ezt a munkát. Amikor a hitre és Istenre gondolok, akkor igyekszem arra koncentrálni, amit kaptam, amellett, amit nem kaptam meg. Igyekszem elfogadni, hogy ez van és a legjobbat kihozni belőle.

A hit ehhez ad erőt. Úgy érzem, hogy úgy vezetett Isten, hogy ezeket a projekteket adta lehetőségül, és mindazt, amit ezek által kapok.

Emellett azért van, hogy megkérdezem Istent, hogy „na, Istenem, ezzel mi lesz?”, mert azért nem tudok mindent elfogadni. De tudom, hogy ez egy folyamat, és mindig van, amin lelkileg dolgozni kell.

Az interjút Gergely-Papfalvy Bori Janka készítette.

Tündérkeresztanyu rendelésre segít!

Tanárként végzett, de már az egyetem alatt is több képzést hagyott maga mögött. Számos segítő terület felé érdeklődött (dúla-, jóga, és mediátor képzés, házassági tanácsadó). Első gyermeke 2016-ban született, megtapasztalta a kisgyermekes anyukák mindennapjainak nehézségeit, valamint a generációs családok együttélési modelljét. Csízi-Kurilla Tündével, a Tündérszolgálat egyik alapítójával beszélgettünk.

Pár évvel ezelőtt elindítottátok a Tündér Szolgálatot. Milyen előzmények, tapasztalatok, vagy éppen források hiánya váltotta ki az igényt a vállalkozásra? Mi volt a kezdeti célotok vele?

2016-ban, Bendegúz születése után megtapasztaltam, milyen reggeltől estig egyedül lenni otthon egy pici babával. Nagy felelősség és nagy életminőségbeli változás. Azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül a nehézségeimmel. Úgy éreztem, hogy jó lenne valakit áthívni, akár csak egy pár órára segíteni, beszélgetni. Elsődleges célunk tehát a Tündérszolgálattal az volt, hogy az újdonsült szülők kapjanak egy kis segítséget a különböző szolgáltatásinkon keresztül, valamint egyfajta edukációt is szerettünk volna beleépíteni, amely arra buzdít, hogy merjünk segítséget kérni és hagyjuk magunk mögött a „majd én megoldom, maximum picit túlvállalom magam” attitűdöt.

Ez a hozzáállás egyáltalán nem válik a családi élet javára, egy stresszes fáradt édesanyától a baba is stresszessé válik. Fontos tudatosítanunk, hogy a gyereknevelés nem csak „két vagy egy szülős” feladat. Néha jót tesz a kapcsolatuknak, ha bejön egy harmadik fél, egy külső segítség, aki segít kilépni a térből, újratöltődni, csupán 2-3 órára.

Miről szól a Tündér Szolgálat? 

Egy mondatban összefoglalva:

Segítséget közvetít, hogy a szülőséget megélhessük, ne csak túléljük.

A Tündérszolgálat során több területtel is foglalkoztok, a segítségre vágyók széles palettából választhatnak. Melyik területért érdeklődnek leginkább az anyukák?

Elsősorban a hordozási és szoptatási tanácsadás az, amiért leginkább keresnek minket. Ez érthető, hiszen többnyire a baba (főként az első baba) születése utáni első hónapban lépnek fel kérdések, kétségek – például elég e a tejem, hogyan szoptassam a babám stb. Emellett még a házassági tanácsadás, ami szerencsére ível felfelé, ez is bizonyítja, hogy egyre többen szeretnének tudatosan figyelni a párkapcsolatukra, a perinatális tanácsadás és a 2-3 órás otthonsegítői támogatást is sokan választják.

Csízi-Kurilla Tünde, Tündérszolgálat alapító
Melyik területet érzed magadhoz a legközelebb? 

Számomra a házassági tanácsadás az egyik “szívcsücsök”, hiszen én magam is tanácsadó vagyok a témában, de elsősorban én az ügyintézéssel, kapcsolattartással és a pályázati anyagok összeállításával foglalkozom jelenleg a vállalkozásban.

Hogyan épül fel a szervezetetek? Sokan vannak önkéntesek nálatok?

Jelenleg négyen vezetjük, közülünk mindenki kisgyermek mellett van éppen otthon. Mellettünk vannak még a szakmai segítők, akiket igyekeztünk a szakma legjobbjaiból választani. 

Éppen egy brand váltáson mentek keresztül. Miért volt erre szükség, mi lesz új a folyamat végére?

Alapvetően azért döntöttünk így, mert szeretnénk a teljes családhoz és nem csak a friss anyukákhoz szólni. A Tündérszolgálat névvel az anyukák voltak a fókuszban, de ez a probléma kör nem csak őket érinti, így szeretnénk a célcsoportot szélesíteni. 

Az új applikációba már bevonnánk a tinédzsereket és az apákat is, valamint tervezünk nemzetközi vizekre is evezni, így fontos, hogy az új nevünk egy nemzetközileg is könnyen kimondható név legyen. 

Jelenleg egy mobilalkalmazást fejlesztünk, ami összeköti a keresletet a kínálattal. Az alkalmazás felületén megjelenik majd egy térkép, ahol a 2-3 órás segítségre vagy egyéb szakmai szolgáltatásokra lehet majd megtalálni a segítőket, látva, hogy ki van a közelben. A segítőket értékelni lehet majd egy skála alapján, így mindenki kiválaszthatja a számára legmegfelelőbb segítőt. Erre jelenleg tőkebefektetőket keresünk.

Hol látod magatokat 5-10 év múlva? 

Cél, hogy egy olyan felületet, platformot tudjunk megalkotni, ami felhasználóbarát, letisztult és megbízható. Szeretnénk öt év alatt egész Magyarország területére eljutni, mindenhol szakmai emberekkel dolgozni. 

Sok családnál az is probléma, hogy anyuka szeretne visszamenni dolgozni, ám gyerek mellett nehéz egy 8 órás munkát bevállalni, például az óvoda időbeosztása, vagy a gyerek váratlan betegsége miatt. Ez a felület nekik is egy B opció lenne – beregisztrálhatnának (tapasztalattal, képesítéssel, saját ármeghatározással) és így részmunkaidőben otthonsegítőként lehetőségük lenne dolgozni.

Úgy tervezzük, hogy 10 év múlva már eljutunk egy nemzetközi piacra, ahol lefedjük Európa számos országát, fókuszban a családokkal. 

Martina, az alapító társ
Mi a legkedvesebb emléked eddig a vállalkozással kapcsolatban az indulástól fogva?

Az egyik legkedvesebb emlékem úgy indult, hogy felkerestek minket, hogy hordozási tanácsadót szeretnének, viszont az édesanya egy három hetes kisbabával volt otthon és csupán fél keze volt. Mondtam a tanácsadónknak a helyzetet, és ő teljesen odáig volt, hogy valaki ilyen nehezített helyzetben is szeretné megtanulni ezt. A tanácsadás remekül sikerült: 2,5 óra alatt megtanította a kismamának a hordozás rejtelmeit, így ő fél kézzel is magára tudta kötni a babáját. 

Tehát azt mondom, hogy nincs semmiben sem lehetetlen, sem a hordozásban, sem semmi másban. Számunkra nagyon motiváló volt az ő példája, mindenképpen szerettem volna megemlíteni. 

Hiszem, és érzem, hogy ha csak egy fél órára segítenek a gyerek mellett, akkor sokkal jobb minőségben tudunk ott lenni a saját gyerekeinknek. Bízom benne, hogy ez pozitív irányba tudja majd formázni a világot.

Az interjút Kisbán Petra készítette.

Kép: tunderszolgalat.hu, Csízi-Kurilla Tünde
Instagram: tunder.szolgalat

Piknikezz ahogyan még sosem

Turizmus-vendéglátás, majd pedig marketing szakos közgazdászként végzett, jelenleg a Magyar Cserkészszövetség kommunikációs csapatában dolgozik. Ötlete előkészületei 2018-ban kezdődtek, majd 2019-ben rajtolt el projektje. Száler Timivel, a Secret Picnics egyik alapítójával beszélgettünk. 

Mesés környezet, kényelmes párnák, káprázatos ételek, barátnők. Hogyan jellemeznéd a Secret Picnics-et? Hogyan jött az ötlet a piknik szettek kialakítására?

2017-ben egy félévet Ausztráliában töltöttem, és ott találkoztam a piknik felturbózott verziójával, az ausztrálok közül sokan egy-egy nagyobb esemény megünneplésére a természetet, természetes környezetet választják, ez nagyon megfogott engem. Miután hazajöttem, épp útkereső fázisban voltam, vágytam rá, hogy valami új, kreatív dologban próbáljam ki magam, ehhez pedig társam is akadt, aki hasonló szemlélettel és gazdag gasztronómiai tapasztalatokkal rendelkezett, így ketten hívtuk életre a Secret Picnics-et.  

A kezdetektől fogva ügyeltünk arra, hogy az alapötletet megtöltsük azokkal az értékekkel, amik fontosak számunkra a szabadidő eltöltése során: valós jelenléttel, egymásra figyeléssel, természetközeliséggel. Ha valahol társaságban levesszük a cipőnket (például vendégségben, vagy itt a pikniknél) egy sokkal intimebb, lélekközeli légkör alakul ki, egyfajta határ leomlik – ilyen látszólag apró, de mégis fontos elemekből épül fel a Secret Picnics élménye is, legalábbis ezt szeretnénk elérni az emlékezetes pillanatok nyújtása mellett. Fontos kiemelnem, hogy a Secret Picnics esetében nem pusztán egy elegáns dekorációról beszélünk, hanem a különböző piknikszettjeinket jól átgondolt módon, egy-egy szépirodalmi mű tematikája köré építjük fel. Így akik minket választanak, egyszerre Alice Csodaországában, a Rámájana indiai őseposza, a Vuk, a Winnetou vagy a Büszkeség és balítélet varázslatos világában találhatják magukat.

Mi indította el, hogy elkezdjétek ezt a kihívást? Hogyan kezdtetek neki?

Nagyon sok ötletelés, egyeztetés, álmodozás előzte meg az indulásunkat. Ausztráliában kicsit könnyebb a helyzet, mivel ott bárhol lehet a szabadtéren piknikezni, itthon hosszas utánajárást igényelt, amíg kiderítettük, milyen engedélyeket, önkormányzati szabályozásokat kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy legálisan végezhessük a tevékenységünket. Mivel korábban nem volt ilyenre példa Magyarországon, komoly fejtörést okoztunk az önkormányzati dolgozók számára. Rengeteg olyan apróságot kellett végiggondolni, mire előzőleg nem is számítottunk, és mindent befektető nélkül, saját erőből csináltunk.

Hasonlóan az esküvőszervezéshez, laikusként azt gondolnám, hogy Magyarországon nem nyitottak még az emberek az effajta luxus termékekre. Mi a tapasztalatod ezzel kapcsolatban? Mennyire volt ez nehézség a kezdetekben?

Szerintem van egy olyan réteg, aki kifejezetten nyitott az efféle újdonságokra és módjukban is áll, hogy igénybe vegye őket. A minket körülvevő online világ, például a social média vagy a Pinterest ezt a folyamatot segíti: sokan vágynak az ott látottakra, és örülnek, hogy már itthon is megvalósulhat az álmuk. Ennek ellenére természetesen megvannak a nehézségei annak, ha valami újjal állsz elő, sok kérdés merül fel ilyenkor az emberekben. Azt hiszem a vállalkozásban fontos feladatunk, hogy megtaláljuk a közönségünket – jelenleg amúgy nagyon nehéz lenne ezt meghatározni, mert a mi esetünkben elég változatos vevőkörröl tudok mesélni. 

Már pár éve sikeresen üzemeltetitek ezt a kis projektet. Honnan tudtátok, hogy mikor érkezik el az idő 1-1 újításra, változásra?

Hogy mikor érkezik el az idő egy-egy újításra, azt egyrészt érezzük-látjuk, másrészt igyekszünk okulni a visszajelzésekből, illetve a megkeresések jellegéből. A leánybúcsúk és a lánykérések például mindig népszerűek voltak, de mostanában a céges csapatépítők és a nagyobb létszámú foglalások is előtérbe kerültek. Ennek köszönhetően egy új rendszert, ezekre a nagyobb volumenű rendezvényekre érkező ajánlatkérési folyamatot is ki kellett alakítanunk.

Számodra mi volt, és mi a jelenlegi legnagyobb kihívás a vállalkozásotokkal kapcsolatban?

Az, hogy szüntelenül megtaláljuk a motivációnkat és képesek legyünk megújulni – nem csak csapatban, de személyesen is. 

Korábban az ösztönzött, hogy valami olyat csináljak, ami újdonság, ami még nem létezett eddig. Most, hogy folyamatosan bővül a piac, találni kell valami új erőforrást, és ez számomra kihívást okoz, hiszen ha a sajátodnak tekintesz valamit, nem könnyű elfogadni, hogy más is pontosan érezhet ugyanígy. Ezt nehezíti, hogy alapvetően nem tartom magam egy kompetitív személyiségnek és gyakran hamarabb nyergelek át valami új dologra, minthogy szembenézzek a meglévő nehézségeivel. Ez személyiségbeli adottság, amit nagyon tudni kell a helyén kezelni egy vállalkozás menedzselésében. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig sikerül. Ismerem a folyton újító, folyamatosan ötletelő, lelkes, kreatív oldalamat, ami pont annyira segít ebben, mint amennyire hátráltatni is tud. Ezért állandóan kérdés volt számomra, hogy való-e nekem ez a vállalkozói lét. Igazából nem is igazán tekintem magam vállalkozónak, inkább valakinek, aki a szabadidejében egy “álomprojektje” megvalósításán dolgozik.  

Alapvetően elengedhetetlen számotokra a száraz, jó idő. Szerepel a terveitek között egy téli vagy vízálló verzió létrehozása is? Hogyan oldjátok meg a váratlan problémákat (gyors zápor, késő ételszállítás…)?

Nos igen, az időjárásra sajnos nincsen ráhatásunk. Mindig odafigyelünk az időjárásjelentésre, és folyamatosan konzultálunk az ügyféllel. Ha mindenképpen esőre áll, megpróbáljuk az időpontot áttenni, vagy a pikniket áthelyezni beltérre. Ez a műfaj sajátossága, szerencsére ezzel általában tisztában vannak a megrendelőink is. Még nem volt részünk gyors, nyári záporban, de minden esetre van B tervünk, és ezek a helyzettől, az ügyfél rugalmasságától, és az időjárás előrejelzéstől függenek. 

Egyszer, amikor egy kedves barátnőm leánybúcsúján én is résztvevő voltam, a piknik után éppen az utolsó párnát tettük be az autóba, amikor leszakadt az ég. Na az nagy szerencse volt.

Mennyire volt nehéz nőként vállalkozóvá avanzsálni?  Említetted, hogy nem vagy egy kompetitív személyiség. Szerinted ez hátráltat a vállalkozóvá válásodban?

Igen, de ez szerintem nem függ össze a nőiséggel. Az elmúlt pár év alatt egyáltalán nem éreztem magamat hátrányos helyzetben amiatt, hogy nőként vágok bele egy vállalkozásba, sőt sok más női vállalkozót is megismerhettem ez idő alatt. Ha már mindenféleképpen meg akarjuk különböztetni a nemeket, azt a tapasztalatomat osztanám meg, hogy a körülöttem lévő férfiak – családtagok vagy barátok – voltak azok, akik lazábban kezelték a bosszús szituációkat, és segítettek ebben engem is, míg a lányok az együttérzésükkel tudtak jobban támogatni. Nem vagyok benne biztos, hogy ez általános érvényű lenne a két nemre a vállalkozói hozzáállást illetően, csak egy megfigyelés.

Mesélj a csapatotokról, hogyan valósítjátok meg a piknikeket?

Alapvetően ketten vagyunk, és hozzánk csatlakoznak ideiglenes segítők. Ők olyan barátok, akik segítenek nekünk a piknikek ki- és elpakolásakor – hiszen különböző időpontokban, és különböző létszámban van rájuk szükség.

Luca – a társam a Secret Picnics-ben – az Őrségben vezeti a vállalkozást, a fővárosban és környékén többnyire én menedzselem a projektet. Persze az a legjobb, amikor együtt tudunk dolgozni, és valóban közös munka gyümölcse a piknik – ez többnyire akkor valósul meg, amikor Luca Budapestre jön, én az Őrségbe, vagy egy-egy nagyobb megrendelésnél együtt utazunk valamerre.

Nagyon jól tudunk együtt dolgozni, de mégis megvan a saját területünk. Közösen, organikusan fejlődünk, egymást támogatva.

Milyen terveitek, fejlesztési ötleteitek vannak a jövőre?

Őrizzük az irodalmi vonalat, amit a végtelenségig lehet gazdagítani. Tervezzük bővíteni gasztronómiai kapcsolatainkat is, hogy az egyes szépirodalmi témákhoz még inkább illeszkedő, kulináris élményt nyújthassunk megrendelőinknek.  Az elmúlt években – és a koronavírusnak köszönhetően – a kis létszámú esküvők kezdenek divatossá válni, így ebben is látunk növekedési potenciált. Azon dolgozunk, hogy a magyar közönség is megismerje az elopement wedding (szöktetéses esküvő) fogalmát, ami nagy népszerűségnek örvend nyugati szomszédainknál. Emellett folyamatosan keressük az együttműködést, lehetőségeket a kiegészítő eseményekre, szolgáltatásokra. 

Melyik szolgáltatás megy most a leginkább?

Az évfordulók, leánybúcsúk, és születésnapi rendezvények a legnépszerűbbek, de egyre több céges megkeresést kapunk. Ezenkívül egyre többen igényelnek drón felvételeket is – javarészt eljegyzések alkalmával.

Milyen tanácsot adnál valakinek, aki most indítaná el vállalkozását?

Közhelyes vagy sem, de azt mondanám, hogy hallgasson a szívére s amit szeret csinálni, azt csinálja, de abban legyen kitartó, ne kímélje magát! 

Az interjút Kisbán Petra készítette.

Honlap: https://www.secretpicnics.hu
Instagram: https://www.instagram.com/secretpicnics/

Fotózás tippek kezdőknek

Régóta gondolkozom azon, hogy beruházok egy saját fényképezőgépre. Bár a telefonjaink már abszolút átvették ezt a szerepet a hétköznapokban, számomra azért mindig is más érzést nyújt, ha dedikáltan, fényképezőgéppel fotózok. Megkerestem hát Peidl-Bajári Lucát, aki az elmúlt évben rálépett a profi fotóssá válás útjára, árasszon el információkkal. Nem is lehetne találóbb, hogy Lucával a fotózásról beszélgettünk, hiszen mi egymást Instagramról, a képeink miatt ismerjük

Kezdjük az elején. Mondj néhány szót magadról, illetve meséld el, honnan jött a fotózás!

Nagyon sokáig nem tudtam, mi szeretnék lenni. Volt egy kis példaképem, aki HR szakot tanult épp, sokat mesélt róla, hogy mennyire szereti, ezért utánajártam, utánanéztem. Azt gondoltam, embereknek segíteni munkát keresni, interjúzni, beszélgetni… ez menni fog! Roppant érdekesnek találtam. El is végeztem a BGE Emberi erőforrás management szakát, úgyhogy most ebben dolgozom. 

A fotózás eleinte karriertől teljesen független jött: amikor kb. 2013-ban okostelefont kerestem, az volt a fő szempont, hogy jó legyen a kamerája. Nem izgatott, hogy miben erős mellette, engem csak a kamerája érdekelt! (nevet) Végigjártam a márkákat, az egyik fajta túlszaturált képet csinált, ez azt jelenti, hogy túl erősek voltak a színek, a következővel más volt a gond. Aztán jött az Instagram, meg a Facebook – én leginkább az előzőre figyeltem oda… Akkor az egységes feed még nem hódított akkora teret, mint napjainkban, ezt jelenleg a fotós profilomon is csak tanulnom, de visszagondolva már akkor is igyekeztem odafigyelni, hogyan komponálom a képeket. Tavaly volt még egy motiváló erő, ugyanis olvastam sok jó fotós képzésről, és egyszer csak jött egy érzés, hogy meg kéne próbálni. Ráadásul az volt az utolsó év az OKJ képzésekhez – úgy vettem, ez egy égi jel! 

Térjünk is át arra, hogy az ember lánya hogyan választ első fényképezőgépet?

Kutatómunka! Elsődleges forrás nekem a YouTube volt, ott angolul szinte minden fényképezőt bemutatnak. Emellett rengeteg szakmai blogon is utánaolvastam. Amit nekem a legtöbben tanácsoltak, hogy DSLR géppel nem lehet mellényúlni. volt, viszont manapság szuper tükör nélküli gépekkel is dolgozhatunk. Én mondjuk elég drága fényképezőt választottam, hiszen ezzel szeretnék dolgozni is, ezt ezért nem ajánlom beugró szinten, ha valaki csak hobbit keres, akkor nyilván nem majd’ 500 ezres fényképezőgéppel kell indítani. 

Hogy konkrétumokat is említsek: Canon M50 – fotóhoz és videóhoz is nagyon ajánlják, jól összerakott, tükör nélküli gép, ehhez hasonlóan a Canon EOS 250D DSLR a másik sokak által ajánlott. Az én fényképezőgépem a Canon EOS 6D Mark II, már tényleg felsőbb árkategória. Nem vagyok szponzorált tartalom, azért vagyok Canon-párti, mert ár-érték arányban jónak tartom, illetve egyik jó ismerősöm, akinek Nikonja van, annyit mondott, hogy most már Canont választana. Ez el is döntötte számomra. De fontosnak tartom megemlíteni, hogy minden márkának megvan a maga szépsége, előnye, illetve hátránya. 

Sokan mondják, hogy nem a fényképezőgép váza az igazán fontos, hanem az objektív – nem véletlen sokkal drágább is, mint a váz. Kezdőknek az 50 milliméteres fix objektív tökéletes, nekem is van, nagyon szeretem. Legnagyobb előnye, hogy ki lehet találni vele, mi az a téma, ami tetszik: egyaránt lehet portrét, családot fotózni, ételt, de akár esküvőt is – csak mindig a pár közelében kell tüsténkedni. Emellett jó a fényereje, 1.8-as. (Sok fényt enged be az objektív, sötétedéskor is szép képet tud készíteni.)

Jöhetnek a konkrét tippek kezdőknek? 

Ha legelőször van fényképezőgép a kezedben, akkor próbáld automatán. Ismerd ki azt, hogy az objektív hogy működik, olyan turpisságokat, hogy ha túl közel vagy, nem engedi ellőni a képet, mert életlen lesz. Én például a legelején nem tudtam rájönni, miért nem működik, nyomtam a gombot és nem történt semmi. Egy képnek 3 fontos eleme van: ISO, fényérték (F), illetve a zársebesség. Automatán nagyon szépen segít a fényképezőgép, kiigazítja ezt a három értéket, ami kezdőként óriási segítség lehet. Az első hónapokban érdemes tehát így használni, gépe válogatja, hogy automata módban pontosan milyen beállításokkal mit fog csinálni. 

Ha ez már jól megy, akkor lehet, manuál módra állítani (M) ám érdemes még kipróbálni a további lehetőségeket is (P, S, A módok). Innentől kezdve a már előbb említett 3 értékkel lehet játszani, állítgatni. Itt aztán rengeteg opció van, Pinterest-től kezdve Youtube-on át minden platformon lehet konkrét beállítások után nézelődni. Például meg lehet találni azt is, hogyan kell éjszakai csillagos égboltot fotózni. 

Amikor egy képet komponálunk, a harmadoló pontokra tesszük a hangsúlyt. Ezt be is lehet állítani minden fényképezőgépen, kezdőknek nagyon jó tipp, hogy rácsnézeten legyen. Az alapból felosztja a képet, azokra a pontokra csak rá kell helyezni a témát. Ezt sem kell persze mindig betartani, de ha van egy fontos dolog, mint mondjuk egy terebélyes lombkoronájú fa, azt lehet úgy igazítani, hogy középre helyezzük, így a kép szimmetrikus lesz, és abban is segít, hogy ne dőljön a fa jobbra-balra. Utómunkával persze sok mindent lehet javítani, de érdemes ezekre már a kép készítésekor odafigyelni, hiszen minél jobb képet készítesz a gépeddel, annál kevesebbet kell utómunkáznod. Rengeteg online oktatós platformon keresztül is elérhető már pár ezer forintért átfogó rövid képzés, egy-egy témára fokuszálva.

Apropó képzés. OKJ?

Ezzel kapcsolatban az információim nem biztos, hogy feltétlenül pontosak, ugye elvileg az OKJ az ide évtől megváltozott, de nem szűnt meg, úgyhogy utána kell járni, hogy jelenleg hogyan lehet jelentkezni. Ha valaki teljes állásban fotózással szeretne foglalkozni, akkor szüksége van egy papírra. (Fotográfus és fotótermék kereskedő – 54 810 01) Ehhez én azt tapasztalom, hogy kell egy erős belső motiváció. Képzése válogatja, nálunk például sok a „házifeladat”, különféle izgalmas témákban kell fotóznunk, amiből a portfóliónk áll majd össze. Én azt veszem észre, hogy a tanáraink leginkább azt szeretnék, hogy megértsük a technikai összefüggéseket és úgy készítsük a képeket, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy mit csinálunk. Alapvetően arra lehet számítani, hogy lesz alkotói munka hangulatképekkel, emberábrázolás, illetve dokumentarista vonal, ami eseményfotókat takar. Változatos témákban kell kibontakozni, amelyek közül nem biztos, hogy mindegyik tetszik! Viszont, hogy rájöjj arra, hogy melyik lesz a te utad, mindet ki kell próbálni. A tanárunk azt szokta mondani, hogy „hozzá kell szigszalagozni a fényképezőgépet a kezünkhöz”, azaz lehetőség szerint mindig mindent fotózni kell, nincs mese!

Még benne vagy a képzésben és mellette dolgozol. Akkor egy héten, hogy néz ki nálad most a fotózás? 

Így van, nekem van egy 40 órás munkám, szerencsére most, hogy ilyen jó idő van és egyre többet világos, munka után még bőven tudok fotózni. Hete válogatja, hogy mennyire érek rá, nem szeretnék irreális képet festeni, de igyekszem majdnem mindennap fotózni, minden másnap egészen biztosan. Ez néha egy teljes biciklizés, kirándulás, máskor, ha csak meglátok egy bogarat az udvaron, de nem kell sehova, akkor is lefotózom a saját örömömre. Nagyon szeretem, feltölt. Az elején féltem, hogy milyen lesz az utómunka, sokat kell-e majd gép előtt ülni… hát tényleg sokat kell, de cserébe izgalmas látni, mivé alakul egy-egy kép anélkül, hogy különféle programokkal manipulálnád (pl. Photoshop).

De hát ez akkor rengeteg mennyiségű kép! Hol tárolod?

Nagyon jó kérdés, a fotózás nem csak kamerából és lencséből áll, hanem fontos a tárolás is. Én úgy tapasztaltam, hogy minimum 64 GB tárhelyű SD kártya szükséges a kamerába és nagy hangsúlyt kell helyezni az írási sebességre. Ha sorozatot készítesz, a fényképezőgéped gondolkozik… gondolkozik… és ha lassú az írási sebesség, lehet nem tudod elkapni, ami egyből utána történik! Ha tudod, hogy nem fogsz sorozatképet csinálni, ez nem lesz fontos, de egyébként érdemes odafigyelni erre is. 

És a kész képek? Mennyire szelektálsz markánsan?

Én rakosgatós típus vagyok. Amíg van hely, pakolászom a képeket, tipikusan a „soha nem lehet tudni” esete. Azzal nyugtatom magam, hogy volt már olyan, hogy valaki véletlen kitörölte a képeket, de nálam még megvoltak, ezért el tudtam újra küldeni – lehet, ez az emlék él bennem azóta is. Én egyébként külső adathordozón tárolom a képeket, jelenleg kettő darab van belőle, de hát ez is attól függ, ki mennyi képet készít, mennyit tart meg, milyen méretűt vesz – az első hónapok után elválik, hogy mekkora kapacitásra van szükség. Szerintem erre csak akkor érdemes beruházni, ha valaki tudja, hogy hosszútávon szeretne ezzel foglalkozni. Ahhoz drága, hogy csak álljon üresen.

Visszatérve a Photoshop előtt töltött órákra, mesélj kicsit a szerkesztésről!

A fotósuli előtt is telefonomon a Lightroom-ot használtam, az ingyenes verzióját. A legelején teljesen jó, amíg nem professzionális felhasználásra van szükség. Az előfizetés akkor érdemes, ha valaki jobban bele szeretné ásni magát, például tudom, hogy neked is volt Photoshop kalandod, mert szeretted volna megtanulni, pedig nem vagy fotós. Ez egy hosszabb folyamat, itt is rengeteget lehet keresgélni, akár mások feedjében, mi az a vizuális összkép, ami neked tetszik. Az a legjobb érzés, amikor már felismerik a képeimet színvilágról, szerkesztésről – hihetetlen jól esik! Én mai napig úgy érzem, hogy ez nem egyszerű és nem is sikerül mindig eltalálni. Nagyon igyekszik az ember, de sokat befolyásolnak a fények, illetve a témát körülvevő esztétika is. Ami „móka szinten” jó még az a Snapseed és a VSCO, de azt hiszem, ezeket mindenki ismeri.

A záró jolly joker interjú kérdés: hol látod magad 5 év múlva? 

Nagyon szép kis cél van előttem kitűzve, látom mostanság a képzésen, hogy milyen elismert fotóssá válhat valaki pár év alatt. Ezért szeretnék minél jobban elismert munkákat készíteni, azt elérni, hogy az emberek megkeressenek, ismerjék a nevemet. Azt hiszem ez az, ami mindenkiben megfogalmazódik. Jelenleg még keresem az utamat, mindent szeretek fotózni! De ez a jövőben biztosan változni fog és lesz egy fő fókuszom. Szeretem ezt az összetartó kis közösséget, sok segítséget kaptam eddig, én is szeretnék az lenni másoknak.

Luca Instagram: @lucagrphy

Az interjút @kedvemma készítette

Képek: Peidl-Bajári Luca 

Sweat, Struggle, Shine – az ima helye az edzőteremben

Pulay Eszter aerobic edző úgy gondolja, keresztényként a sportból sem kell kiiktatni Istent. Létrehozta a Full of Grace dicsőítő aerobic edzést, bebizonyítva, az imának az edzőteremben is helye van. Többek között hitről, sportról, csodadiétákról és kismamaságról beszélgettünk a mindig sugárzó mosolyú Esztivel.

Mikor kezdtél el sportolni és miért döntöttél úgy, hogy edző leszel?

Sportolni már általános iskolában elkezdtem. Szerettem zenére mozogni, nem okozott gondot kiállni mások elé, még motivált is. Bennem volt a segítő szándék, hogy másoknak is segítsek egy egészséges életmódot kialakítani. Ezek összessége sarkallt arra, hogy aerobic edző legyek. Illetve a nővérem is inspiráció volt, mert ő is edzőként dolgozik.

A Te kezdeményezésed a Full of Grace edzéstípus. Honnan jött az inspiráció és miről szól ez pontosan? 

Már egy ideje aerobic edzőként dolgoztam, mikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy szívesen kezdeményeznék egy olyan edzést, ahol a hitünket is megélhetjük. A dicsőítő imádkozási forma mindig is közel állt hozzám, a zenét is szeretem nagyon, ebből jött a gondolat, hogy mi lenne, ha összekötném a dicsőítést az aerobic edzéssel. 

A testünk a Szentlélek temploma: edzünk, csinosítjuk magunkat, igyekszünk egészségesebben élni – eközben miért ne imádkozhatnánk? 

Egy-két helyről hallottam, hogy ilyen már Amerikában létezik, illetve volt néhány ember, aki írt nekem, hogy nem akarok-e valami ilyesmit kialakítani, mert őket zavarja, hogy az edzőtermekben olyan zenék mennek, melyeknek a szövege elég semmitmondó. Ezek vittek rá arra, hogy végül megszervezzek egy ilyen alkalmat.

Hogy épül fel egy edzés?

Mikor személyesen meg tudom tartani, akkor úgy néz ki, hogy dicsőítő zenék szólnak a háttérben – főleg angol nyelvű számok, de igyekszem magyar zent is beletenni. Edzés közben vannak páros gyakorlatok, a közösségépítés is fontos. Az óra végén pedig mindig van igerész relaxációval egybekötve.

A covid miatt át kellett állni az online edzéstartásra. Ez mennyire zavarta meg az edzés felépítését?

Nyilván elvesz az edzésből az, hogy nem tudunk találkozni, de alapvetően ugyanúgy építettem fel online is az edzéseket, és sok pozitív visszajelzést kaptam. Illetve az online edzéstartás előnye, hogy bárhonnan be lehet csatlakozni, és így például határon túlról is részt tudtak venni az edzésen.

A Facebook oldaladnak Sweat, Struggle, Shine (Izzadj, küzdj, ragyogj!) a neve. Honnan jött ez az elnevezés?

Mindig is tetszettek a három szavas nevek, és az S betűből indultam ki, ezek a szavak pedig utalnak a sporthoz és az élethez való hozzáállásra is. A kihívásokra, küzdelmekre, melyek mindkettőben vannak, és arra, ahogyan ezekre reagálunk.

A hit felé evezve: mit jelent Számodra a hit a mindennapjaidban? Miért gondolod, hogy fontos összekötni a hitet és a sportot? 

Igyekszem úgy megélni, hogy ne legyen külön a hétköznapi életem és a hitem, hanem összefonódjon a kettő. Ezért fontos nekem, hogy még a sportolásba is bele lehet vinni. Ami talán a legfontosabb része a lényemnek, hogy nagyon szeretek hálát adni – ezért is Full of Grace az edzés neve, tehát „elárasztva kegyelemmel”. Ezt próbálom megélni edzés közben is, és szeretném, hogy minél többen megéljék ugyanezt.

Az én elképzelésem szerint nehéz lehet egy edzés alatt végig koncentrálni edzőként és közben még a lelki oldalát is átélni. Nem ütközik a kettő? Koncentrálás közben tudsz dicsőíteni?

Van, amikor nehezebb. Például online edzés közben sokszor izgultam a technika miatt. De mégis minden edzésen voltak pillanatok, mikor magával ragadott a flow, és éreztem, hogy itt a Szentlélek, itt van Isten és milyen jó ezt csinálni. Ha máskor nem, akkor az óra végi relaxáción már én is megérkezem.

Viszonylag kevesen kötik össze a sportot a hittel, kereszténységgel. Nem volt-e félelmetes belekezdeni egy ilyen sportforma kialakításához, voltak kritikusaid? 

Hál’ Istennek a kezdetektől fogva éreztem, hogy ebben nem vagyok egyedül. Ha már egy dicsőítő edzésről beszélünk, természetesen bízom Istenben és abban, hogy Ő ebben utat fog mutatni. Negatív visszajelzést nem kaptam, valószínűleg akit ez nem ragad meg, az nem foglalkozik vele. Pozitívat viszont annál inkább, sokan jeleztek vissza, hogy ez egy hiánypótló dolog.

Akik az edzéseidre járnak, általában hívők, vagy nem hívőket is meg tud szólítani ez a típusú dicsőítő aerobik? 

Többnyire hívők, akik csinálják, főleg amióta online vannak az edzések. De a személyes alkalmak során voltak olyanok is, akik nem hívők – ez azért jó, mert ez egy misszió is így valahol. 

Azt, aki hívő, de nem feltétlen szeret mozogni, azt egy picit ezzel motiválni, aki pedig rendszeresen mozog és szívesen eljön egy aerobic edzésre, azt pedig Isten felé hívni. 

Szerintem sokan vannak, akiknek fontos a hit valamilyen szinten, de a hétköznapokban annyira nem élik meg, és nekik sokat adnak ezek az edzések.

Az Instagram és Facebook oldaladon nem csak edzéssel kapcsolatos dolgokról posztolsz, hanem gyakran írsz mentális egészségről, egészségtudatos életmódról. Bár ilyen instagram fiókból sok van, mégis kevesen kötik össze ezt is a kereszténységgel. Te miért tartod fontosnak összekötni a hiteddel?

Mivel annyira a lényem része, nem is lenne őszinte, ha Istent kihagynám belőle. Viszont igyekszem úgy kommunikálni, hogy vonzó legyen a fiatalok számára, ne legyen túl sok, túl erős, amiket írok. Inkább belső megtapasztalásról, útkeresésről szeretek írni, mint hogy megmondjam a tutit másoknak. Sokat írok a hálaadásról – pszichológiai kutatások igazolják, hogy ha nap, mint nap hálát adunk, mennyivel boldogabb az életünk. 

Én emellé felvállalom azt is, hogy ezt a hálát címzem valakinek.

Mit tanácsolnál olyanoknak, akik eddig nem sportoltak rendszeresen, de most szívesen belevágnának, csak nehéznek tűnik?

Mérjük fel, melyik sportág hozzánk való, mi tölt fel. Ha ez megvan, akkor megpróbálni rendszert kialakítani – érdemes nem drasztikus módon változtatni, hanem fokozatosan bevezetni. 

Ugyanezt gondolom a táplálkozásról is: a csodadiéták és hirtelen megvonások helyett próbáljunk egy kiegyensúlyozott úton járni, hosszú távon az fog eredményre vezetni. 

És belefér megenni egy-egy fagyit, ha megkívánom, belefér lemondani az edzést, ha fáj a fejem. Próbáljunk meg nem a végletek emberei lenni, hanem tartani az arany középutat.

Most, hogy kismama vagy, abbahagyod egy időre a Full of Grace edzések tartását. Milyen új projektek, célok, elképzelések vannak? Egy ideig az anyaságra fókuszálsz és utána térsz vissza? 

Most egy videótár formájában lehet majd az edzéseket megcsinálni. Szerencsére nagyon jó kis közösség alakult ki az online térben, akik mondták, hogy hiányoznának nekik az edzések, ezért készítem a videótárat, hogy amíg nem tudok edzést tartani, addig is velem tudjanak mozogni.
Tervezem, hogy majd visszatérek az edzésekhez, talán heti 1-2 alkalom bele fog férni, ha már picit nagyobb lesz a baba, de konkrét terveim még nincsenek. Ezt is rábízom a Gondviselésre, hogy hogyan lesz.

Fiatalon feleség és hamarosan anya – megijeszt-e? Így tervezted-e előre vagy ezt is rábíztad a Gondviselésre és elfogadtad, amit fentről kaptál? 

Egész kiskoromtól kezdve úgy képzeltem, hogy én fiatal anya és feleség leszek. Persze közben többször is elbizonytalanodtam, hogy valóban így lesz-e… Hál’ Istennek mindketten a férjemmel jó példákat láttunk otthon a szüleinktől, ami bátorított arra, hogy könnyen igent mondjuk a házasságra. A közösségeknek is nagy ereje van – a keresztény közösség egy olyan vár, ami ad hitet és erőt ahhoz, hogy elhiggyük, hogy ezek a dolgok értékesek és működnek, és merjünk belevágni.

Illetve hiszünk abban, hogy a döntésünk mellett ki tudunk tartani, a nehézségekben pedig kapunk majd erőt fentről. 

Én sosem azon gondolkodtam, hogy mit veszítek, ha elköteleződöm valaki mellett, hanem hogy milyen kincseket nyerek. 

Az anyaság kapcsán pedig, úgy érzem, az új élet akkora csoda, hogy teljesen Istenre bíztam, hogy mikor ajándékoz meg vele minket. 

Mi Számodra az az igevers, gondolat, ami segít akár az edzésben, akár az életben, mikor épp nehéznek érzed a dolgokat?

Az egyik: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt, 6,34) Mostanában sok olyan szituáció volt, mikor nem tudtunk tervezni, és azt éreztem, hogy én kevés vagyok ahhoz, hogy elbírjam a terheket, bizonytalan volt, hogy mi lesz holnap. Ez az igevers sokat segít abban, hogy tudatosítsam: én csak tegyem meg, amit a mai napon meg kell. Dolgozzak, hozzam ki magamból a legtöbbet, amit tudok, és a többit engedjem el, lesz, ahogy lesz.

A másik pedig: „Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jak 1:16-17) Ez pedig arra emlékeztet, hogy az a sok áldás, amelyet kapunk az életünkben, mind Istentől való.

Az interjút Kocsis Krisztina készítette

Interjú egy világutazóval

Lassan, de biztosan megérkezett a nyár és távozni látszik a Covid. Idén már elkezdhetjük belelógatni lábujjainkat az utazás vizébe, azonban nyakig elmerülni még nem érdemes. Szerencsére információt gyűjteni sosem árt, úgyhogy lestoppoltam egy kávéra a legtöbbet utazott barátom, s megkérdeztem tőle: hogyan utazzunk budget-ből? Hogyan lehet a világ legtávolabbi helyeire is könnyedén eljutni a diákévek alatt? Milyen fiatal nőként egyedül tengerentúlon? És Kelet-Ázsiában? Ezekre és sok másra is válaszolt Sáfár Anna, Nusi, aki – ha utazásra gondolok – előbb jut eszembe, mint a Skyscanner vagy az Airbnb

Több búcsú és üdv újra itthon bulit szerveztem neked az évek során, mint az összes többi barátomnak együttvéve. Miért? Azontúl, hogy ilyen jó fej vagyok. Fel tudod idézni, hogy mi volt az első emlékezetes utazásod, ami berántott ebbe a világba? 

Bevallom az első nagy utazás egy fiúval kezdődött, Izraelbe mentem meglátogatni pár hónapos ismeretség után. Már megérkezni a Tel Aviv repterére is teljesen más élmény volt, szülők sehol, ez nem Európa, itt mindenki más, mint amihez én eddig hozzászoktam. Természetesen egyszerűbb volt felfedezni az országot egy helyi lakossal, mint egyedül, de ennek ellenére nagyon sokat készültem rá otthon, utánaolvastam, mit illik, mit szabad és mit nem. Még így is, hirtelen egy teljesen másik világban találtam magam, más kultúra, más gondolkodás, más emberek. Ez volt ez első alkalom életemben, amikor nem csak felfogtam, de láttam is, hogy mennyire sokszínű a világ és ez az érzés nekem nagyon tetszett. 

Szerinted mi az, amit az utazás adhat? Mitől több, mint az átlag hétköznapok?

Dobálózhatok itt a klisékkel, hogy különböző kultúrákat, vallásokat, világokat ismersz meg. De ez alap. Nekem a személyiségemet változtatta meg nagy mértékben az utazás, főleg a gondolkodásmódomat. Aki ismer, nehezen tudja elhinni rólam, hogy új társaságokban sokat feszengek, szorongok. Ez az “első benyomás sokat számít” szindróma… Sose tudtam, hogy kellene viselkedni új emberek között, vagy miről lehetne velük beszélgetni. Mindig úgy éreztem, hogy mindenki mennyire menő és én annyira kívülálló vagyok. A társaság az utazásaim során viszont mindenütt annyira multi-kulti volt, jöhettél te bárhonnan, ha jó fej voltál, befogadtak, érdeklődtek és öt perc trécselés után azt vetted észre, hogy a következő nap már valami dzsungelbe mész kajakozni írekkel meg németekkel. Sokat beszélgettünk arról, hogy ki hogyan éli az életét otthon, milyen az aktuális politikai helyzet, hogy igen, én cserkész vagyok, de nem tudok tüzet rakni és persze ne felejtsük el azt a rengeteg spontán bulit vagy kulturális programot, ami összehozta a kis csapatot akár csak egy hétre, ám végül örök barátságok keveredtek ki belőle. Annyira feldobott, hogy ilyen jó kis társaságba keveredtem, hogy az önbizalmam is megerősödött, azóta pedig már mindenhova hívnak, hogy “jaj, Nusinak szólni kell mert ő jó fej”.

Jöjjenek a leg-ek. A legtávolabbi hely, ahova eljutottál? A legjobb utazás? No, és a legrosszabb? 

Legmesszebb Mongóliáig jutottam el. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy kijutok, de mondták, hogy menjek, nekem meg volt időm és pénzem szóval vettem egy repjegyet és megérkeztem a kecskék országába. Csodálatos egy hely. Egyszerűen a természet kellős közepén találtam magam, városokat elvétve, ha talál az ember, a betonutakat el lehet felejteni, néha a nagy semmiben feltűik egy jurta antennával a tetején – igen, itt is van azért összkomfort. Lovagolhatsz a sztyeppéken, tevegelhetsz a sivatagban és megpróbálhatsz egy rénszarvast is meglovagolni, bár én ahhoz túl magasnak bizonyultam. A legkedvesebb élményem ott az volt amikor egy mongol bácsi a nagy mongol semmi közepén meghallotta, hogy magyar vagyok odajött hozzám, átölelt és mosolyogva csak annyit mondott “Hát akkor mi rokonok vagyunk!”

A legjobb utazás mikor eldöntöttem, én most nem várok senkire, elindulok egyedül és tettem egy Szingapúr-Thaiföld-Vietnám körutat. Nem kellett senkihez alkalmazkodni, útközben megismerkedtem egy csomó új emberrel, búvárkodtunk, béreltünk robogót, rengeteg finom ételt ettünk és felfedeztünk mindent, amit csak lehetett. Nem voltak kötöttségek, hogy most két nap múlva nekem itt és itt kell lennem, mert ilyen és ilyen program van, minden teljesen spontán ment. Életemben először még egy repülőt is lekéstem, pedig ilyenekre mindig nagyon odafigyelek. Másnap ment egy másik ugyanannyiért… akkor meg minek aggódjak!

Legrosszabb út nem igen volt. Természetesen voltak kisebb rosszabb élmények, de valahogy azokból is mindig egy jó sztorik kerekedtek ki. 

Volt olyan alkalom, amikor konkrétan féltél vagy eltévedtél? Hogyan lehet egy ilyen szituáción felülkerekedni?

Én sok mindentől félek, de úgy vagyok vele, hogy ne már, hogy a félelem állítson meg, hogy egy elképesztően klassz élményben legyen részem. Általában olyan vagyok, hogy rettegek az elején, beleugrom, aztán úszom az árral. Lesz, ami lesz! Természetesen kulturált mederben, azért van egy határ. 

Egy ilyen élményem van igazából, amikor nagyon féltem. Több év kihagyás után egyik haverom javasolta, hogy menjünk búvárkodni Horvátországába. Annyira bezsongtam az ötlettől, hogy végre megint látom majd a lenti világot… Korábban Hondurason végeztem el egy búvártanfolyamot, ahol olyan az élővilág, hogy lemerülsz pár méter mélyre és egyből mindenütt csodás halak, korallok, polipok és minden csudaszép színes! Na, a szomszédban nem ez van. Beugrottuk a tengerbe, és bumm, sokkolt a tény, hogy jobbra szikla, balra pedig a nagy kék semmi. Szerencsére ott voltak velem a többiek, ezért gondoltam, majd megszokom. Majd bepárásodott a szemüvegem és több kitisztítás után se sikerült megoldanom a problémát, hogy valamit lássak ebből a nagy semmiből. Egy kisebb pánikroham tört rám olyan 20-25 méter mélyen. Próbáltam magamat nyugtatni, hogy jó lesz ez, de olyan szaporán vettem a levegőt, hogy aztán azon aggódtam, hogy mindjárt elfogy az oxigén. Mutogattam a dive buddy-mnak (merülő társ -a szerk.), hogy figyelj ez nekem így nagyon nem jó és felmegyek, mert közben már azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha itt és most elájulok. Rohantam fel a felszínre, tipikus filmbeli jelenet a végén, még sikoltottam is egyet, hogy „Á, levegő!”. Még az is kimaradt, hogy 5 méternél 3 perce meg kellett volna állnom pihenni, nehogy keszon beteg legyek. Miután lenyugodtam és szépen mélyeket lélegeztem a szárazföldön, még aznap úgy döntöttem, hogy gyakorlom én egy kicsit ezt a búvárkodást a pár méteres vízben. Aztán másnap már minden ment simán, mert eldöntöttem, ha már ennyi pénzt kiadtam ezért az útért, nehogy egy pánikroham állítson meg a merülésben!

Mi az a hely, ahova mindenképp visszamennél és miért? És mivel jó indítani, ha valaki most kezdi az első önálló kalandozásokat?

Vietnámba mindenképp, hiszen túl kevés időt tudtam ráfordítani az országra és egybekötném egy kis Laosszal, illetve Kambodzsával. És hogy miért? Hát mert oda akarok menni. (nevet) Az elején úgy utaztam, hogy vettem egy repjegyet aztán elindultam – alig szerveztem valamit. Egyeltelen biztos pont volt, hogy mindig kell egy jó hostel, no, meg a jó társasággal nem lehet mellényúlni. Mostanság amúgy is mindenki „utazósba’ tolja”, azaz mindenhol arról szól a fáma, hogy épp ki merre megy, mit érdemes arrafelé csinálni, mint valami élő tourinform. Persze helyben mindig bújtam a Pinterestet. Aztán egy idő után rájöttem, hogy azért egy minimális felkészülés kell. Mongóliában ismertem meg egy kanadai párt, akik már több mint 10 éve utazgatnak és blogolnak róla. Nekem ők a Biblia ilyen szempontból. Persze ilyen emberekből több millió van a neten, érdemes őket követni, lehet néha össze is fut velük az ember a nagy út során. 

Konkrét tippek terén a legfontosabb, hogy ne vigyél sok ruhát mert a felét úgyse fogod hordani, mobilnetet ne vegyél, a szálláson mindig van wifi, inkább élvezd az utat, este tudsz instára posztolni. Ja, és legyen nálad egy kis pálinka a gyomorbajokra. 

Végezetül hogyan győznél meg valakit, aki nem szeret utazni, mert túl sok nyűggel jár – miért érdemes? 

Ha valaki nagyon-nagyon de nagyon akar valamit, akkor a nyűg nem akadály! A nyűg gyorsan eltűnik, mikor az ember ráérez az utazás ízére. Jó dolog utazni, mert tanulsz belőle. Tanulsz másoktól, felfedezel olyan dolgokat, amit nagyon kevesen. És amikor az ember megszervez egy ilyen nagy horderejű utat és elindul… na, akkor majd lesz mit mesélni az unokáknak! 

Kövessétek Nusi utazós kalandjait Instagramon @nussancska

Az interjút @kedvemma készítette.

Képek: Sáfár Anna

Ételmentő applikációval az ételpazarlás ellen – interjú a Munch.hu társalapítójával

„Tegyél az ételpazarlás ellen és egyél jókat kedvezményesen” – foglalja össze a Munch lényegét a startup vállalkozás honlapján található felhívás. Ahogyan a platform is rámutat, az ételpazarlás korunk egyik legnagyobb környezeti problémája: az ételek ⅓-a kárba vész, csak Magyarországon évente 1,8 millió tonna élelmiszer kerül a kukába. Ez ellen hivatott felvenni a harcot a Munch: az ételmentő applikáción keresztül a vendéglátóhelyek, éttermek, pékségek kedvezményesen értékesítik a megmaradt ételeket, melyeket aznap nem tudnak eladni és így a kukában kötnének ki. Az applikáció letöltésével előre lefoglalhatjuk a „muncsokat”, melyeket az eredeti árnál 40-70%-kal olcsóbban tudunk megvenni. 

A Munch.hu társalapítójával, Wettstein Alberttel beszélgettünk.

Hogyan jött az ötlet? Mennyi idő telt el az ötlet megfoganása és a Munch megalapítása között?

Ez a történet párhuzamosan fogalmazódott meg bennem és két alapítótársamban. A vizsgaidőszak utolsó napjaiban elkezdtem egy piackutatást csinálni és kidolgozni a koncepciót. Aztán egy diákszervezet eseményen találkoztam Kirillel és kiderült, hogy ő is egy hasonló koncepción dolgozik – eldöntöttük, hogy együtt fogunk dolgozni. Végül négyen alapítottuk meg a céget.  Nagyjából négy hét alatt jutottunk el az ötlettől odáig, hogy már bevételünk volt. 

Ezt a négy hetet töltöttük az informatikai rendszernek az első verziójának elkészítésével, én elkészítettem az arculati design elemeit, Kirill pedig körbekérdezte a vendéglátóhelyeket, mennyire probléma náluk az ételfelesleg. 9 hónappal ezelőtt így elindult a Munch. Most van nagyjából 65 ezer app letöltésünk és 250 vendéglátóhely partnerünk. Kb. 6 városban vagyunk jelen Magyarországon.

Számítottatok arra, hogy ilyen hamar ekkora sikeretek lesz?

Reménykedtünk benne, de erre nem lehet számítani. Elküldtem az összes ismerősömnek, hogy indul ez a platform, megkértem az embereket, hogy mondják el a véleményüket, meghívták barátaikat, elkezdtek posztolni… Sok pozitív visszajelzést kaptunk ilyen formában. Nem számítottunk rá, hogy ilyen gyorsan fog berobbanni, de próbálunk felnőni a feladathoz.

Mi áll a küldetés középpontjában? Mi a hitvallásotok lényege, alapja?

A Munch lényege a hármas fenntarthatóság – hogy egy olyan vállalkozás legyen, mely minden stakeholdernek értéket tud teremteni. Win-win-win helyzet létrejötte a lényeg. Jól jár a környezetünk azáltal, hogy csökkentjük az ételpazarlást; jól járnak a vásárlók, mert féláron tudnak jóllakni; a vendéglátóhelyek pedig amellett, hogy fenntarthatóbban működnek, csökkentik a veszteségüket. 

Ez jelenik meg az egész cég filozófiájában is, amit mi csinálunk, az legyen mind a környezetünk, mind az üzlet szempontjából fenntartható. A társadalmunk szempontjából pozitív externália abban is megnyilvánul, hogy elindítottuk a MunCharity koncepciót. Ennek a lényege, hogy azokat az ételeket, melyeket mi se tudunk megmenteni, valamilyen módon nélkülözőkhöz juttassuk el. Ebben partnerünk az Élelmiszerbank, aki a legnagyobb, élelmiszerpazarlással foglalkozó alapítvány Magyarországon. Az ő hálózatukon keresztül jutunk el nélkülöző családokhoz, ezt is szeretnénk minél több városba eljuttatni. A koncepció kidolgozása jelenleg is nagy erőkkel zajlik.

Ahogy felpörgött az üzlet, és berobbantatok, interjúkat csinálnak veletek, a Cápák között műsorban szerepeltek – nehezebb-e az eredeti célra fókuszálni most, mint az elején? Sőt, még provokatívabb kérdés: nem válik-e ez a környezettudatosság egy marketingeszközzé egy bizonyos szint után?

Azzal, hogy nagyon nagy a figyelem a felhasználók részéről is, már nem párszáz követő olvassa a Facebook bejegyzéseinket, hanem egy nagy követőbázis figyeli minden egyes lépésünket és a média is, bele vagyunk kényszerítve abba, hogy amit csinálunk, azt komolyan gondoljuk és jól csináljuk. Azon túl, hogy ez egy belülről jövő küldetés volt, ami a kiindulási alapot jelenti, ezt számon is kérik rajtunk.

Van olyan, hogy egy Facebook posztban kritizálnak valamit egy szolgáltatással kapcsolatban, és válaszként interjúrészleteket küldenek be, az interjúinkból idéznek, „itt ezt mondtátok, hogy…”. Nagyon keményen számon kérik rajtunk. Most már nem csak a levegőbe beszélünk: következményei vannak annak, amit csinálunk. 

Hogy mennyiben marketing… Alapvetően fundamentálisan a szolgáltatás középpontjában áll ez a környezettudatos szemléletmód, tehát nem üdítőket gyártunk műanyag csomagolásban és azt zöldítjük, hanem 

alapból egy zöld szolgáltatást nyújtunk – nem utólag csomagoljuk zöldbe.

Tudnál mesélni arról, hogy most mik a főbb célok? Inkább a vízióra vagy inkább operatív célokra fókuszáltok?

Olyan érdekes mert, ha igazán jól működne a Munch, akkor megszűnne az ételpazarlás, és nem lenne szükség a Munch-ra. Tehát van egy közvetlen célunk meg van egy távlati célunk. Van egy rosszul működő vendéglátó szektor, ami csúnyán fogalmazva egy rosszul működő, túlfogyasztásra épülő társadalom. Megszoktuk, hogy mindig több étel van a polcokon, mint ami el tud fogyni. Bele van építve a túlfogyasztás. 

Ebben a rosszul működő rendszerben vagyunk játékosok, akik optimalizálni akarunk. Nem megyünk szembe az egész rendszerrel, a rendszer részesei vagyunk. 

A rövid távú célunk az, hogy ebben a rendszerben érezhető különbség legyen. Ebben már nagy lépéseket értünk el, ha csak azt nézzük, hogy több tonna étel megmentésre került az elmúlt hónapokban. 

A távlati cél az, hogy a gasztronómiában egy fenntarthatósági forradalom tudjon végbemenni. Azt is el tudom képzelni, hogy ha eredményesen megy a munkánk, 5-10 éves távlatban nagyon kiterjedt partneri körünk lesz. A partnerünknek már úgy is tudunk segíteni, hogy látják, ha mondjuk csütörtökönként eladnak 20 adag Munch-ot, akkor annyival kevesebbet készítenek csütörtökönként. A Munch-nak is lehet, hogy új üzleti modellt kell majd kitalálni, ha már szinte megszűnt az ételpazarlás, de ez sajnos még odébb van…

A gyakorlati célokat is próbáljuk tehát úgy elhelyezni, hogy ezek mind építőkockák legyenek a nagy vízióban.

A Cápák között c. műsorban elért sikeretek mit jelent számotokra? Miben jelenti a legnagyobb segítséget?

A műsorban elért siker fordulópont volt a Munch életében. Konkrétan azon az estén megduplázódott a féléves munkánk: 25 ezerről 50 ezerre nőtt az alkalmazás letöltőinek a száma. Sok vendéglátóhely is megkeresett azóta, alig tudtuk kezelni a sok beérkező telefont akkor. Marketing szempontból is segített nyilván, de ezen kívül most olyan szakértőkkel tudjuk körbevenni magunkat, akik a saját területükön nagyágyúk, akiknek több évtizedes tapasztalatuk van akár az informatikai, élelmiszeripari, vagy fenntarthatósági szférában. Nem csak egy show, hanem egy fundamentális változás volt az életünkben.

Volt együttműködésetek a Máltai Szeretetszolgálattal. Erről mesélnél?

Néhány hónapja dolgoztunk velük, mikor még lehetett menni hajléktalanszállóba, főleg a Marriot szállodából meleg ételeket vittünk. A Máltai Szeretetszolgálattal volt a MunCharitynek a „jótevő Munch” az első projektje. Most a hasonló profillal rendelkező Élelmiszerbankkal működünk együtt, mint stratégiai partnerrel és éppen mélyszegénységben élő gyerekeknek gyűjtöttünk össze kb. 100 adag ételt. 

Indulásunk óta foglalkozunk a charity vonallal, ami lényegében a harmadik pillére az alapkoncepciónak.

Volt már több vállalkozásod, megszokhattad ezt az életformát, de mégis, talán mintha ez más lenne számodra, mint az eddigiek. Mennyiben változott az életed most?

Erre az életformára kondicionáltam magam 18 éves korom óta. Életforma szempontjából nem volt nagy változás az előzőkhez képest, viszont az érdekes, hogy az előző vállalkozásom után úgy voltam vele, hogy nem akarok többet vállalkozni. Aztán jött ez az ötlet és nem tudtam elhessegetni, kénytelen voltam belekezdeni, mert semmi mással nem tudtam foglalkozni, nem tudta más lekötni a figyelmem. 

Kötöttem magammal egy alkut: most ebbe beleállok, de nem csinálhatom úgy, mint eddig. Nagyon a kapcsolataim rovására mentek az előző vállalkozásaim. Nem egy fenntartható életforma volt, hanem gyors kiszipolyozása az erőforrásoknak. Most viszont pont egy olyan életszakaszba értem, hogy fel tudtam töltődni (kihagytam egy évet, külföldön voltam), és most ebbe úgy kezdtem bele, hogy bár egy sprint az egész, meg tudom húzni a határokat: többet vagyok a természetben, szánok időt a családomra, az emberi kapcsolataimra. Ennek eredményeképp úgy érzem, hogy sokkal hatékonyabb tudok lenni a munkában is. Ezt az egyensúlyt, ami nagyon törékeny, próbálom most fenntartani. 

Egyrészt szakmailag kellett ez a néhány év, hogy el tudjak jutni egy olyan szintre, hogy felelősségteljesebben tudok feladatokat elvállalni, határidőket betartani. Ugyanakkor mentálisan, a személyes utamat is be kellett járnom, hogy egy ilyen terhet a vállamra tudjak venni. Meg, ami a legfontosabb, hogy kikkel csinálja az ember – az egész csapat hasonló mindset-tel rendelkezik. Közös metszete van az értékrendünknek, ami egy jó kiindulási alap, hogy ott tudjunk lenni egymásnak, és előre húzzuk egymást, ne visszarántsuk.

Utolsó kérdésként, hogyan képzelitek el magatokat és a Munch-ot néhány év múlva?

Fontos, hogy az ember ne csak a következő lépést lássa, hanem tudja, hogy mi a big picture, hol az út, amit magának kövez ki. Én most azt látom, hogy a Munch-ban annyi lehetőség van, annyi ötlet érkezik be akár a felhasználóktól, akár csapaton belülről, amivel tényleg érdemes foglalkozni. Földrajzilag bővülni, új szolgáltatásokat bevezetni. Hosszú távon le tudja kötni az energiánkat. Úgyhogy a következő 5-10 évet abszolút a Munch-nál képzelem el, aztán meglátjuk, mit hoz az élet.

Hosszútávfutásként állok a témához; ami igazából olyan hosszú táv, ami sprintekből áll. 

Az ehhez szükséges energiákat meg kell találni, meg kell találnunk. Hatalmas csapatjáték, ami csak akkor lehet sikeres, ha mi csapatként tudunk működni és nem az egyes tagoknak az egója borítja fel a törékeny egyensúlyt.

Ha érdekel titeket a Munch.hu, itt érhetitek el a honlapot, valamint csatlakozhattok a hivatalos Facebook-csoporthoz is.

Az interjút Kocsis Krisztina készítette

Lélegezz! A Mélylevegő Projekt

Depresszió, szorongás, hangulatzavarok… Korunk mentális betegségei fekete szörnyként árnyékolhatják be a mindennapokat. Számos titok és tudatlanságból eredő félelem övezi ezeket a területeket. Szerencsére vannak olyan kezdeményezések, amelyek világítótoronyként szeretnének segíteni minket abban, hogy elűzhessük ezeket az ijesztő árnyékokat. Vegyünk most közösen egy nagy levegőt és ismerkedjünk meg egy sikeres, fiatalokból álló, hiánypótló, mentális egészséggel foglalkozó kezdeményezéssel a Mélylevegő Projekttel.

Mi a fő missziótok az oldal létrehozásával kapcsolatban?

Az Mélylevegő Projekt létrehozásával kapcsolatban legfőbb missziónk egyértelműen a mentális zavarokat övező stigmák lerombolása, emellett pedig aktív pszichoedukációs tevékenység végzése – enélkül előbbi célunk sem valósulhatna meg. Kiemelt helyen szerepel továbbá, hogy a mentális zavarral élő személyek mellett szeretteiknek is támaszt nyújthassunk, biztosítva ezzel számukra annak érzését, hogy nincsenek egyedül nehézségeikkel. Mindezek mellett pedig szeretnénk tenni azért, hogy egy befogadóbb társadalom jöhessen létre a mentális zavarokat illetően (is). 

Mik voltak a kezdeti lépések?

A Mélylevegő Projekt első posztja 2020. május 10-én került ki, az ötlet azonban csupán két héttel azelőtt született meg bennünk. A kettő között egy intenzív ötletelési folyamat zajlott, melyben meghatároztuk a nevünket, logót, grafikai stílust, céljainkat és potenciális célközönségünket. A Projektet elsősorban (ám nem kizárólagosan) fiatalokat szerettünk volna megszólítani, és célunk a pszichológiai és mentális egészséggel kapcsolatos információ közérthetővé és fogyaszthatóvá tétele volt, fókuszban a hangulatzavarokkal és szorongásos zavarokkal. Alapítócsapatunk négy tagja közül három pszichológiai irányból érkezik, egy pedig grafikával foglalkozik. Emellett nagy segítség volt a folyamatban közös PR és marketing tapasztalatunk, melyből adódóan már a kezdetektől fogva tudatosan építettük fel a tartalomgyártási és marketingstratégiát.

Honnan jött az ötlet, hogy a mentális egészségről beszéljetek, és miért a social media világában?

Mint sokan mások, mi is rengeteget reflektáltunk a 2020-as év elején kialakult járványhelyzetre. Ez egy bizonytalan, stresszes időszak volt mindannyiunk számára, és úgy gondoltuk, ez negatív befolyással fog bírni az emberek mentális egészségére az elkövetkező hónapokban, években (ez sajnos be is következett: az elmúlt egy évben nagyban megnőtt a szorongásos és depressziós megbetegedések prevalenciája). Mivel csapatunk legtöbb tagja pszichológushallgató volt, így saját eszköztárunkat felhasználva szerettünk volna segíteni az embereknek a mentális problémáik kezelésében.

Megjelenésünk helyszínéül azért is választottuk a szociális médiát, mert ezen platformok segítségével lehetséges a legtöbb személyhez eljuttatni az üzenetet. Az volt a célunk, hogy a pszichológiában nem jártas, szakzsargont nem ismerő és pszichológiai csoportok berkein belül nem mozgó személyek is élvezhessék, s még fontosabb, érthessék a tartalmainkat – hozzájuk pedig legkönnyebben az általuk is használt médián keresztül juthatunk el. Az itt használatos posztformátum egyúttal alkalmas rövid pszichoedukációs közlésekre, melyek hallgatói és frissdiplomás kompetenciahatárainkon belülre esnek.

A Mélylevegő Projekt számos terület keresztezéséből született, innovatív kezdeményezés: két itthon eddig egymással kevéssé interakcióba lépő világ, a tudományos pszichológia és a fogyasztható szociális média egyesül a marketinggel, egy befogadható és gyakorlatban hasznosítható egyveleget képezve.

Kikből áll a csapatotok, hányan vagytok? 

A Projektet négyen indítottuk: Andrea, aki azóta már pszichológus, Bettina és Dorina akik most júniusban szerzik meg a diplomájukat, illetve Laci, aki amellett, hogy mechatronikai mérnöknek tanul, grafikai és videós oldalról támogatta a munkát. Ez a felállás egészen tavaly év végéig maradt, mikor is két új állandó taggal, Dórival és Petrával bővült a csapat, ők tartalomkészítési, kommunikációs és grafikai feladatokat látnak el.

Csodálatos emellett, hogy számos önkéntes segítette a működésünket. 2021 elején hirdettük meg eddigi legnagyobb szabású önkéntesprogramunkat, mely eredményeképp 22 önkéntes fog velünk dolgozni az elkövetkező félévben, mind tartalomkészítési, mind grafikai, mind TikTok videókészítési oldalról. Boldogok vagyunk, hogy a Projekt ennyi tennivágyó, segítőkész embert hozott össze.

Mik voltak a legnagyobb kihívások és hogyan küzdöttétek le őket?

A legtöbb akadály abból eredt, hogy a tudományos, ám közérthető pszichológiai ismeretterjesztés útjai még nem kitaposottak. A posztok szövegeinek, információmennyiségének kidolgozása így bizonyos fokú kísérletezést igényelt: az egyik ilyen aspektus a szaknyelvtől való elszakadást jelentette. Fontosnak tartottuk épp ezért, hogy a befogadó szemével olvassuk a saját tartalmainkat, és biztosítsuk, hogy azok értelmezése ne igényeljen túl nagy erőfeszítést. Szintén egyetemi ártalomnak bizonyulhat az, hogy mondanivalónkat hosszas oldalakon keresztül tanuljuk megfogalmazni. Ez azonban – mint gondolhatjátok – nem éppen Instagram-kompatibilis: külön készségként kellett elsajátítani a témák olyan irányú szűrését, hogy egy poszt tartalmazzon az érthetőséghez szükséges minden információt, ám maradjon kompakt, fölösleges és nehezen érthető részletektől mentes. Külön nehézség volt emellett az illusztrálás által állított kihívás is: ugyan amint említettük, csapatunknak a kezdetektől fogva volt egy grafikus tagja, de az elkészített posztok mennyisége megkövetelte, hogy többen besegítsünk a feladatba. Ez azzal járt, hogy két további tagunk szinte a semmiből tanult meg digitálisan rajzolni, posztokat összerakni.

Mi a legnagyobb probléma ma a mentális egészség területén? Mire a legfogékonyabbak az emberek?

Jelenlegi állás szerint a hangulatzavarok, a szorongás és a pánikzavar előfordulási gyakorisága a legmagasabb a mentális zavarokat illetően, mi több, a WHO becslései szerint a depresszió lesz 2030-ra a vezető népegészségügyi probléma. Talán a legnagyobb nehézséget, amivel a mentális egészséggel kapcsolatban szembe kell nézni, a prevenció hiánya jelenti. A legtöbb ember mindazonáltal nem is rendelkezik megfelelő megküzdési eszköztárral. Azért, hogy a helyzet javuljon, átfogó társadalmi szintű változásokra lenne szükség – például rendszerszinten be kellene vezetni a közoktatásba a mentális egészség témáját, ami által lehetőség lenne arra, hogy a fiatalok használható ismereteket sajátítsanak el. A rendszerszintű változás sajnos még messze, de úgy látjuk, az ideális változás iránya kis lépésekben is megközelíthető – ezért hoztuk létre a projektet is. A leghevesebb reakciókat azok a posztok váltják ki az olvasókból, melyekben tévhitekről, leggyakoribb tünetekről esik szó. Továbbá tapasztalataink szerint igen nagy a fogékonyság azon tartalmakra is, melyek a mentális zavarokkal kapcsolatos stigmákat igyekeznek ledönteni. 

Sikerült e tabukat ledöntenetek?

Úgy látjuk, a Mélylevegő Projekt közösségén belül sikerült nyílt párbeszédet indítani a mentális zavarokat és mentális egészséget illetően, ami részben egy olyan projektünknek is köszönhető, mely során mentális zavarokkal élő egyénektől lehet személyre szólóan kérdéseket feltenni.  

Mindemellett – habár nem objektív hatás mérést végeztünk – a közösségünk tagjai 90%-ban úgy gondolják, hogy a Mélylevegő Projektnek sikerült pozitív változást elérnie a mentális zavarokat övező stigmákat illetően. Tudományos eredmények is alátámasztják, hogy a megbélyegzés ellen az edukáción alapuló intervenció kifejezetten hatékony, főként a fiatalok körében, így bízunk benne, hogy valóban sikerült jó hatást gyakorolnunk a témát illetően. 

Miben rejlik sikerességetek kulcsa? Miben méritek a sikert?

Véleményünk szerint a siker egyik kulcsa a konzisztenciában rejlik. Ehhez hozzáadódik, hogy csapatunkat a lelkesedés mellett természetesen segítő hozzáállás is jellemzi, ami a tenni akarással párosulva eddig csodás dolgokat eredményezett. Sikerességünket talán leginkább privát üzenetekben mérjük. Ez azt jelenti, hogy hatalmas értékkel bír számunkra minden olyan pozitív visszajelzés, amit a közösség tagjaitól kapunk. Ezekben az üzenetekben gyakran mesélnek arról, milyen nehézségeken segítette át őket egy-egy posztunk, vagy épp arról, hogy az oldal hatására vették a bátorságot, hogy szakszerű segítséget kérjenek. 

Továbbá legnagyobb szakmai elismeréseink között tartjuk számon, hogy a Magyar Pszichiátriai Társaság felkeresett minket, ezáltal bekapcsolódhattunk a Nemzeti Antistigma Program kutató munkacsoportjába. Amellett, hogy olyan nagyszerű partnerekkel dolgozhatunk együtt, mint az OK-KEY applikáció vagy a Janssen, iskolákba és egyetemekre is hívnak minket előadásokat tartani. 

Hogyan őrzitek meg a motivációtokat?

A pszichoedukáció is valamilyen formában segítő szakma, ezért nagyon hálás tud lenni. Ez egy összetett folyamat: részben abból áll, hogy motivál minket a segítés maga, és az, hogy a munkánk eredménye akár csak egy embernek is könnyíthet a terhén; másik részben pedig abból, hogy a követőinktől, olvasóinktól napi szinten kapunk olyan jellegű pozitív visszajelzést, mely igazolja, hogy a segítség célba ért. Ez a kettő állandó visszacsatolást biztosít nekünk arról, hogy a belefektetett energiánknak van értelme és valódi értéket teremtünk.

Praktikus oldalról pedig – a mindennapi posztkészítési és adminisztratív teendőket illetően – igyekszünk változatos feladatokkal ellátni magunkat és sokszínű projektekben, együttműködésekben részt venni, így a munkánk sosem lesz egysíkú. 

Melyek a rövidtávú és távlati céljaitok?

Hosszú távú terveink között továbbra is szerepel az online pszichológiai edukáció, ami mellett szeretnénk több online programot, programsorozatot is szervezni. Ősztől egy általunk felépített pszichoedukációs workshoppal tervezünk iskolákba ellátogatni, valamint egy mentális egészség fontosságának népszerűsítésére épülő fotókiállítást is szeretnénk megszervezni. Mindezeken kívül több izgalmas együttműködésünk is folyamatban van, melyekkel szintén a mentális jóllét fontosságára igyekszünk felhívni a figyelmet. 

Ha üzenhetnétek a világnak, akkor mi lenne az?

Egyrészről azt üzennénk, hogy senki nincs egyedül a terheivel. Úgy gondoljuk, rengeteg erőt lehet meríteni abból, ha ez a gondolat nem csak eljut az emberekhez, de egyben azt is megtapasztalhatják, milyen érzés egy olyan közösséghez tartozni, ahol elfogadják és megértik azt, amin keresztülmennek. Másrészről szeretnénk azt az üzenetet is minél több mindenkihez eljuttatni, hogy a pozitív változás egyéni szinten kezdődik. A növekedést, amit a világban szeretnénk látni, mindannyian képesek vagyunk előidézni.

Köszönjük az interjút és sok sikert kívánunk Nektek a továbbiakban is. ☺ 

Tóth-Kuthy Betti

Kép: Mélylevegő Projekt

Instagram: melylevegoprojekt