Isten, a legnagyobb kockázatvállaló

Sok mindentől félünk. Az életben annyi nehéz döntést kell meghoznunk. De vajon, lehet-e nehéz döntést meghozni, bárminemű kockázatvállalás nélkül?

Nemrég minderről egy jóbarátommal beszélgettem, amikor belém hasított a gondolat: úgy félünk kockázatokat vállalni, pedig Isten értünk mindent kockára tett, mindent bevállalt.

Amikor szeretetből megteremtette a világot és nekünk szabad akaratot adott, azzal hatalmas kockázatot vállalt: benne volt a pakliban, hogy elveszít minket. Elveszíti mindazt a sok embert, akit szeret. Mert ha szeret, akkor viszont nem tarthat kontroll alatt, hogy közel maradjunk hozzá, hanem óvnia kell a szabad döntések jogát. 

Lehet, hogy Isten hozta meg az eddigi legnagyobb kockázatot?

Gondoljunk a saját hétköznapjainkra: nekünk mik számítanak magas kockázatú dolgoknak?
Ha nem brókerként dolgozunk, általában olyan jellegű problémákkal szembesülünk, mint: Megvettem ezt a telefont, vajon jó lesz-e? Ha nem viszek esernyőt, vajon elázok-e? Ha online randizunk, majd élőben működik-e? Ha ezt még megeszem, vajon rosszul leszek-e?
És hasonlók végtelen tárháza.

Nekünk mi volt eddig a legkockázatosabb döntésünk?

Adtunk már esélyt annak, hogy mindenki, akit az életünkbe elképzeltünk, megálmodtunk és a szívünkhöz közel szerettünk volna tartani, saját akaratából elhagyjon minket?

Aki teheti, elkerüli ezt. Nem szeretnénk senki fontosat elveszíteni. Nem szeretnénk, hogy a szeretteink mind elhagyjanak.

Eközben Isten megteremtette az egész látható (és láthatatlan) világot, és egy abszolút esendő lény szabad akaratára és gondjaira bízta annak földi részét. Majd a Fiát egy szinte még gyermek lány és egy fiatal ács kezeibe adta, teljes bizalommal, hogy neveljék fel Őt.

Fia küldetése úgy ért véget, hogy meghalt a kereszten, majd miután feltámadt, halászokból és vámosokból álló, hétköznapi emberekre alapozta a fiatal Egyházat. Innentől ezeken az esendő tanítványokon múlott a jézusi út folytatása. 

Ebben a történetben azt lehet észrevenni, hogy Isten nem tartott mindent az abszolút kontrollja alatt.

Nem azért, mert nem tehette volna meg, és talán nyugodtabbak lehettek volna „az éjszakái”. Hanem mert végig lépést szeretett volna tartani az emberiséggel. Lehet, hogy számba vette a buktatókat és latolgatta az esélyeket, de az is lehet, hogy egyszerűen nem tudta elképzelni úgy ezt a világot, hogy ne ismerhessük meg Őt. 

Aztán mi vagy igent mondunk rá, vagy nem.

Isten, bár egy bizonyos pillanatban belépett az emberiség történetébe és lehetett hallani, látni, érinteni… mégis meghagyta az ember szabad akaratát arra, hogy még az Isten ismeretében sem kell hinnünk benne. Nem kell foglalkoznunk vele. Megfordulhatunk, elmehetünk akármerre. Hiába tudja minden álmunkat és ismeri minden sejtünket: mi bármikor, teljesen és végletesen visszautasíthatjuk Őt. 

A szeretet sok őrültségre képes – mondják. Ha Isten maga a Szeretet, akkor neki kell a „legőrültebbnek” lennie, nemde?

És valóban. Amit tett értünk, kész őrültség. Mert miért kell egy Istennek jászolba születni? Szegény emberek között felnőni? Dolgozni? Éhesnek lenni, szomjasnak lenni… miért kell az élet minden velejáróján átmenni? Miért volt fontos ott maradnia a kereszten? Nem lehetett volna ezt elkerülni? 

Viszont így nézve, ha valami nagyba vágnánk bele, gondoljunk arra, hogy nyugodtan lehet Istentől is tanácsot kérni. Ha bizonytalanok vagyunk, jusson eszünkbe, hogy a kockázat fogalmát is ő találta fel. Isten lett a világegyetem legelső kockázatvállalója. Nem tudunk rá szívbajt hozni. Legfeljebb súg egy még jobb ötletet.

Hornisch Aliz

Szívhang-törvény – kimaradtak az apák

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Keresztény, konzervatív nőként üdvözlöm a szívhang-törvényt, amely előírja, hogy a terhességmegszakítás előtt a nőknek meg kell hallgatni az abortuszra ítélt élet szívdobogását. Ez alapvetően egy jó lépés a megfogant élet védelmének irányába, de úgy gondolom, kissé hiányos. 

Magyarországon 1956. június 4-től legális az abortusz, 2017-ig 6 millió művi terhességmegszakítás történt. Magyarországon – összehasonlítva például Lengyelországgal – viszonylag megengedő abortusztörvény van hatályban, annak ellenére, hogy az Alaptörvény kimondja “a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Az 1992-es törvény értelmében a terhesség a 12. hétig szakítható meg, amennyiben az anya életét veszélyezteti, a magzat feltételezhetően súlyos betegségben szenved illetve, ha erőszak történt, vagy súlyos válsághelyzetre hivatkoznak a nők. 2003-ban a terhességmegszakítások 2,2%-a történt az első három ok miatt, míg az összes többi anyagi, párkapcsolati vagy befejezett családtervezés miatt.

Felmerülhet az is, hogy a törvénynek nem lesz egyáltalán hatása. Azonban már van erre pozitív példa  Macedóniában, ahol a szívhang-törvény bevezetését követően 30%-kal esett vissza a terhességmegszakítások száma. Tehát bizakodóak lehetünk a legvédtelenebbek életének védelmében.

Annak viszont nem örülök, hogy ebből a fontos döntésből kimaradtak a férfiak. 

Egyfelől egyedül a nőkre nehezedik az életről és halálról való döntés súlya, mert ugye a törvény értelmében csak nekik kötelező a szívhangot meghallgatni. Pedig ahhoz, hogy egy új élet megfoganjon két ember kell. Ezért: közös a felelősség, közösen hallgassanak szívhangot és közösen döntsenek a magzat sorsáról.

Másrészt igenis vannak olyan férfiak, akik traumaként élik meg születendő gyermekük elvesztését, mert ők várták a gyermek világrajöttét, csak őket éppen senki nem kérdezte meg. 

Harmadszor pedig, és talán ők vannak többségben, van egy olyan hányada is a nőknek, akik  éppen azért vetetik el gyermeküket, mert nem kapnak megfelelő támaszt a párjuktól, nem áll mellettük senki, és teljesen egyedül, kiszolgáltatottnak, elesettnek érzik magukat ebben a helyzetben. Az Egyesült Államok 2004-es felmérésben a megkérdezett nők 48%-a azért döntött az abortusz mellett, mert nem akarnak egyedülálló anyák lenni vagy párkapcsolati problémáik vannak. Nőként a mi testünkben fejlődik az élet, így az anyaság érzése is hamar megjelenik. A férfiak alapból nehezebb helyzetben vannak, nekik nincs 9 hónapjuk “összeszokni” a gyermekükkel, így sokan, különösen egy nem kívánt vagy nem tervezett baba érkezése hallatán elbizonytalanodnak. A macedón példából kiindulva igenis van hatása a végső döntésre a szívhang általi érzékenyítésnek, de a férfiak bevonásával  valószínűleg még nagyobb arányban születhetne döntés az élet mellett, mivel így ők is közelebbről megtapasztalhatnák az apaság csodálatos élményét. 

Végezetül pedig szeretném elmondani, hogy a magzatok törvényi védelmén kívül elengedhetetlen az edukáció és az emberi élethez való hozzáállás gyökeres megváltoztatása is. 

Az abortusz nem fogamzásgátlási módszer! 

A megfogant magzatot pedig  védelem illeti, és  sorsának ebben a fontos pillanatában anya és apa együtt álljon mellette és döntsön, lehetőleg  az Életet választva. 

Ivanova Patrícia

Tornacipős szentek, sziasztok!

„Legyetek szentek!” – hangzik el valahol a Szentírásban (pontos címmegjelölést kommentben várjuk). 

Szóval, legyetek szentek! Mielőtt mindenki futólázat kapna ettől a bevezetéstől, szeretném leszögezni, hogy ez egy elég komoly mondat… 

Micsoda elvárás! És micsoda kérés…! Pedig nem más, mint a Megváltó mondta ezt, és azért Ő tudja, mit beszél.

Tudja, mi várható el az emberektől, mivel először is, Ő teremtett minket, másodszor, Jézus emberként megszületett, élt és meghalt, tehát valóban látja a teljes kapacitásunkat.

És Ő, Isten Fia, az Atyával egyszemély, azt mondja, hogy mi lehetünk szentek.

Bocsánat, de a szentek nem a templomban vannak? Gyönyörű szobrok készülnek róluk, dundi angyalok veszik körbe őket, csend és áhítat van mindenütt (esetleg halk orgonaszó a háttérben). De ha néhányan köztünk élnek is, valószínűleg egy szép kolostorban imádkozva töltik az életüket, vagy a papok útját tapossák, de minimum most mossák le a szegények és árvák könnyeit, mint ahogyan Teréz Anya tette Indiában.

Mert a szentek, szentek. Ők nem hibáznak. Illetve nagyon ritkán. Szóval közel tökéletesek. Muszáj, mert másként nem lehetnének azok, nem? Őket biztosan nem érdeklik a világi dolgok. Főleg nem olyan testi hiúságok, mint a chips és kóla (este 10 után), a Glamour-napok és a legújabb Marvel film a mozikban. Hát… nem tudom, miért kellene így lennie, de ez nekik már-már hivatalbeli kötelességük, nem így van? Aki szent, annak jónak kell lenni, és nem mindennapi csodákat művelni. Például kettéválasztani a Vörös-tengert, a sziklából vizet fakasztani, vakoknak látást adni, leprásoknak gyógyulást. Szóval vannak ilyen „kritériumai”.

Nos, én is sokáig úgy láttam, hogy minimum egy élet munkája kell ahhoz, hogy az Egyház azt mondja valakiről: ő szent. Már bizonyosan az Atya ölelésében van.

De Jézus nem azt akarta, hogy mindenkit hivatalosan kanonizáljanak. Nem kívánta, hogy mindannyiunk arca fel legyen pingálva egy templom falára. Természetesen ez is nagyon szép, de hogy konkrétan ez lett volna a szándéka? Én kétlem.

Amit viszont egyértelművé tett, hogy ahol élünk, és ahogy élünk, azzal kövessük őt. Legyünk a világ világossága. Legyünk a föld sója. Legyünk mindennapi szentek.

„Nem teszik a világosságot véka alá, hogy elrejtsék. Hanem tartóra, hogy mindenkinek világíthasson a házban.” 

Ez azt jelenti, hogy „szentnek lenni” egy teljesen korfüggetlen dolog. És kultúrafüggetlen. Nem csak egy, a kiváltságosak számára elérhető különlegesség. Tehát bárki bármikor szentté válhat, ahol él, abban az időben és abban a korban, ami neki adatott. 

Mert… szükségünk van a modern szentekre.

Akik rutinosan használják az instagramot. Azokra, akik koncertekre és meccsekre járnak. Akik hamburgert esznek kólával és néha hozzáteszik a duplacsokis fagylaltot is. Szükségünk van azokra a szentekre, akik vezetők és fontos pozíciót töltenek be. Azokra, akik hétvégén kirándulni viszik a családjukat, gyerekeket nevelnek vagy már palacsintát sütnek az unokáknak. Szükségünk van szentekre, akiknek számít az igazság és nem elégszenek meg a hamissággal. Kellenek azok a szentek, akik átadják a helyüket a villamoson, szólnak valakinek, hogy kibomlott a cipőfűzője. Szükségünk van szentekre, akik élvezik az életet, de tudnak elcsendesedni és imádkozni is. Majd a hazaúton betesznek egy jó számot a Spotifyon. 

Szükségünk van Rátok, akik tornacipőben szelitek a hétköznapokat, és közben az Atya jó illatát hagyjátok magatok mögött.

Miért ne lehetnél ő Te is? 

Valóban, ha belegondolunk, mindennapi szentnek lenni, egy ízig-vérig kaland és kihívás. A dolgos hétköznapok alatt véghezvitt életszentség gyakran nem látványos, ám a jelenléte mindent megváltoztat. Az életben fellelhető legizgalmasabb szolgálat, amit eddig láttam. Olyan szabadságot és örömet ad, hogy az hihetetlen! És csak annyi kell hozzá, hogy szeresd az Istent. Nem éri meg kihagyni!

Most viszont zárom soraim, különben holnap dupla kávét kell főznöm reggel. Addig is gondoljuk át közösen:

Ti hol lehettek mindennapi szentek? 

És találkoztatok már legalább eggyel?

Hornisch Aliz

Muszlim apa, baptista anya – interjú egy norvég kereszténnyel

Ha valaki hívő családban nő fel, és egész életét áthatja a vallás, akkor is gyakran találhatja magát olyan szituációban, amikor nem könnyű kitartania a meggyőződése mellett. Nem is beszélve egy olyan fiatalról, akit muszlim rokonai egyik, világi ismerősei pedig egy másik irányba próbálnak meg eltéríteni a hit útjáról. Interjú Simon Boubrával, egy Norvégiában élő keresztény egyetemistával.

Mi vezetett arra, hogy úgy dönts, keresztény leszel?

A vallás felszínesen mindig is az életem része volt. Édesanyám baptista, édesapám pedig muszlim, de egyikük sem gyakorolja rendszeresen a hitét. A szüleim engem baptistának kereszteltek. Kiskoromban nem jártunk templomba, viszont az iskolában és karácsonykor mindig szívesen hallgattam bibliai történeteket. A fordulópont a Marokkóban élő apai nagybátyám hatására következett be az életemben. Őt egy mélyen hívő muszlimnak ismertem meg. Rengeteget mesélt nekem a Korán tanításairól, láttam, hogy akárhová megy, mindenhol imádkozik, és bármit is tesz, minden tevékenységében jelen van a vallás. Megérintett, hogy neki a hite jelentette az élete alapját, amelybe bármikor belekapaszkodhatott.

Ha a családod egyik fele muszlim, a másik fele pedig baptista, honnan jött neked a katolikus vallás?

Tizenöt évesen döntöttem úgy, hogy átadom az életem Krisztusnak, bérmálkoztam és csatlakoztam a katolikus egyházhoz.

A muszlimokon azt láttam, hogy temérdek szabályt igyekeznek betartani annak érdekében, hogy Allah kedvében járjanak és jó emberek legyenek. Édesanyám vallásában pedig megfigyelhettem azt az Istent, aki nem csak követel, hanem kegyelmes és együttérző.

Én azért döntöttem a katolikus vallás mellett, mert ebben ez a kettő valahogy összeért számomra. Csakis Isten kegyelme képes megtartani, és én ezért hálából szeretnék engedelmeskedni azoknak a törvényeknek, amiket Ő azért adott nekünk, hogy boldogan éljünk egymással. Viszont véleményem szerint nem csak a katolikus, hanem minden keresztény egyház, amely vallja a Szentháromságot, az igazságot hirdeti.

Hogyan fogadta a családod, hogy keresztény lettél?

Édesanyám nagyon örült neki, édesapám pedig semlegesen fogadta, ő úgy látta, vannak közös pontok a két vallásban, hiszen a keresztények és a muszlimok is Ábrahám gyermekeinek tartják magukat. Apukám marokkói rokonainak a reakciójától azonban tartottam. Minden alkalommal, amikor találkoztunk, próbáltak meggyőzni arról, miért kellene áttérnem az iszlámra. Viszont úgy vélték, jobb az, hogy vallásos vagyok, mint ha egyáltalán nem lennék az. Szerintük kevésbé súlyos bűn, ha valaki hitetlenből válik kereszténnyé, mintha az iszlám vallásról térne át a katolikusra. Ez utóbbiért a legtöbb muszlim család kitagadja az „eretneket”, ez történt Brother Rasiddal is, egy muszlim családban felnőtt keresztény influenszerrel. Marokkóban pénzbírságot kell fizetni egy ilyen tettért, de van olyan muszlim ország is, ahol kivégzik érte az embert. Érdekes, hogy a rokonaim úgy tekintenek az én hitemre, mint az iszlám szerinti megtérés egyik állomására. Azt mondják elindultam az úton, de akkor érnék célba, ha muszlimmá válnék.

Hogy látod, szerinted „meg kellene térítened” a muszlim rokonaidat?

Úgy gondolom, nem azért tartozom felelősséggel, hogy a rokonaim áttérjenek a keresztény hitre. Ez az ő döntésük kell, hogy legyen.

Azért viszont már felelősséggel tartozom, hogy beszéljek nekik arról, mit jelent számomra a hitem, és a tetteimmel példát mutassak számukra.

Ők nincsenek tisztában azzal, mi a keresztény hit lényege, és ha én nem osztom meg velük, soha nem is fogják megtudni. Úgy szeretnék élni, hogy vonzóvá váljon számukra ez a gondolkodásmód.

Milyennek látod Norvégiában a keresztény fiatalok helyzetét?

Nagyon ritka jelenség, hogy valaki az én koromban mélyen hívő kereszténynek vallja magát Norvégiában. Húsz éves vagyok, a korosztályomban a legtöbben ateisták, vagy vallásos neveltetést kaptak, de nem gyakorolják aktívan a hitüket. Tinédzserkoromban mindössze egy barátom volt, aki az enyémmel azonos értékrendet követett, egy papnak a fia. A közfelfogás szerint egy korombeli jómódú, egészséges srác esetében az a normális, ha minden héten új lánnyal van együtt, aki pedig nem így tesz, azt pszichológushoz küldik azzal, hogy nincs rendben az önértékelése. Egy barátnőm miután elmondta a nőgyógyászának, hogy utoljára egy éve létesített nemi kapcsolatot férfival, az orvos olyan programokat ajánlott neki, ahol intim kapcsolatba kerülhet másokkal, mert szerinte nem egészséges ilyen sokáig „kimaradni a jóból”.

Ért téged valaha bármilyen atrocitás amiatt, mert keresztény vagy?

Bántalmazásnak nem estem áldozatául, viszont középiskolásként megtapasztaltam, milyen, amikor a tanárommal és több osztálytársammal is szembe kell mennem a hitem védelme érdekében. Az iskolámban a diákoknak minden évben meg kellett valósítaniuk egy projektet, az ebből befolyt összeget pedig egy-egy alapítványnak ajánlottuk fel. Egyik évben ezt az adományt egy olyan argentin szervezetnek adtuk volna, amely az azonos neműek házasságkötését, illetve a nők abortusz melletti döntését támogatta. Mivel ezek a célok ellenkeztek azokkal az értékekkel, amelyeket én vallok, a hitem megtagadásának éreztem volna, ha részt veszek a projektben. Habár minden diáknak kötelezővé tették a csatlakozást, a papom írt egy igazolást arról, hogy lelkiismereti okokból én nem szeretném ezt megtenni. A tanárom nagyon furcsának találta a „kifogásom”, de miután személyesen elmagyaráztam, hogy ez nekem miért ennyire fontos, megértő volt. Ezenkívül sokszor néztek már rám kerek szemekkel a menzán amiatt, mert keresztet vetettem étkezés előtt.

Olyan időket élünk, amelyekben nem könnyű minden élethelyzetben a keresztény értékrendet képviselni. De nem is azért választottam ezt az utat, mert olyan egyszerű. Minden alkalmat, amikor konfrontálódnom kell és kiállnom azért, amiben hiszek, lehetőségnek látok arra, hogy megerősödjek a identitásomban és növekedjek a hitemben.

Miért ajánlanád a kortársaidnak, hogy kereszténnyé váljanak?

A tömegpszichózisnak rendkívüli ereje van. Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy a jó vagy a rossz oldalon állunk-e, szerintem meg kell néznünk, hányszor döntöttünk valami mellett azért, mert „mások is így tettek”. Ha valaki állandóan csak a tömeget követi, valószínűleg nem a jó oldalt választotta. Különösen sok fiatal követi el ezt a hibát nap, mint nap. Keresztényként viszont nem kell a csordaszellemet követnünk, hanem egy stabil értékrendhez ragaszkodva élhetjük az életünket. Több konfliktus fakad ebből? Igen. Azonban olyan erős és kiegyensúlyozott jellemet formál, amely manapság ritka kincsnek számít.

Milyen örökséget szeretnél magad után hagyni?

Ebben a világban a keresztény értékek egyre kevésbé népszerűek. Én viszont példa szeretnék lenni a kortársaim számára. Egyrészt annak a példája, hogy bármilyen háttérből is jön valaki, mindig vannak lehetősége a kereszténység mellett dönteni. Másrészről meg szeretném mutatni másoknak az életemmel, hogy ez az életforma cseppet sem unalmas, nagyon is aktív, és nagy bátorságra vall, ha valaki ezt az utat választja.

Az interjút Nagy Vanda készítette.

Kép forrása: Peacecatalyst

“Istent szerzőtársamnak is mondhatom” – interjú Lackfi Jánossal

Istenről, facebookról, versekről, nőkről és férfiakról… Lackfi János József-Attila díjas költőnek, a #jóéjtpuszi szerzőjének tettük fel kérdéseinket, ő pedig válaszolt. 

Ahogy az ajánlómban is írtam, én először egy Facebook poszton keresztül találtam rá az első „Lackfi-versre”. Hogyan jött az ötlet a Facebook + vers kombinációra? A Facebook a modernkori evangelizáció eszköze? 

Egyfelől 2013 óta építem az írói Facebook-oldalamat, mert megszállottja vagyok a párbeszédnek, és szenvedélyem az irodalom. Ez alighanem pedagógus-becsípődés is, hiszen tizenhét évet tanítottam a Pázmányon, és most is van netes Kreatív Írás-kurzusom. Lehet otthon ücsörögve siránkozni, hogy jaj, senki se olvas, meg lehet elvinni a verset, prózát oda, ahol az emberek amúgy is sokat „lógnak”: a net fényes pixelcsarnokaiba. Ezt választottam, és elkezdtem felpakolászni akkor már meglévő sok-sok könyvem részleteit szuggesztív képekkel. Játékokat találok ki az oldalamon, s már korábban is alkottam közösségi üzemmódban, ebből lett a Versgyár, melybe olvasóim küldték a jobbnál jobb verstémákat. A második ütemet már a Jóisten diktálta, mikor öt éve mellbelőtt engem egy vállról indítós rakétával, és azóta lángolok. Korábbi gyengéd együttjárásunk az Úrral (hatgyerekes katolikus család vagyunk, magam felnőtt-megtérő) szenvedélyes lobogássá változott. Ha úgy tetszik, ennek az „égéstermékei” a #jóéjtpuszik.

A #jóéjtpuszi a személyes kedvencem, de talán most a legfelkapottabb kötete is. Mi volt a cél vele? 

Igazán megtisztelő az olvasók szenvedélyes szeretete: a #jóéjtpuszi-kötetből egy év alatt elfogyott tizenegyezer példány, s a nemrég megjelent #jóéjtpuszi2 is nagyon szépen hasít. Meg hát maguk a posztok is eljutnak alaphangon 10-20.000 emberhez, némelyik akár százezernél több elérést is eredményez. A cél eredetileg Isten-élményeim megosztása volt. Mikor rájöttem, a Teremtő mennyi őrült sok jelét küldi szeretetének nap mint nap, autórendszámokon, plakátokon, embereken, szentírási részleteken, filmeken, olvasmányokon keresztül, ezt másoknak is el akartam mondani. Hiszen nem én vagyok a kiválasztott, hanem mi mindannyian.

JHVH* nyolcmilliárd kis kedvenckéjével levelez nap mint nap tüzesen, odaadóan, csak sokunknak el van dugulva a postaládája. 

Küldetésének érzi-e, hogy evangelizáljon, vagy azt írja a versekbe, ami épp a gondolataiban van a hitével kapcsolatban? 

Ezek a szövegek gyakran imában születnek, és Istent szerzőtársamnak is mondhatom, hiszen a feltett kérdéseimre gyakran ámulatba ejtően mást felel, mint amit én gondolnék. Máskor meg nagylelkűen rám bízza, hogy ezt vagy azt kidolgozzam, pedig nyilvánvalóan milliószor jobb verset írna nálam. Valaki úgy fogalmazott, ez egyfajta Biblia 2.0 részletekben, és igen, törekszem rá, hogy mai nyelven megfogalmazzam azt a sistergő, eleven édességet, amely a tápláló Ige lehet számunkra ma is, a XXI. század pusztai bolyongásában… vagy épp húsosfazekai mellett.

És persze, külön megtisztelő, mikor például valaki azt írja, hogy szinte lelkipásztora vagy gyülekezete lettem ezeken az írásokon keresztül. Vagy amikor betrafál a Szentlélek egy-egy szövegem révén, és megválaszolja valakinek az aznapi dilemmáit, imában felvetett kételyeit.

Felemelő, hogy méltatlanként a Megtartó Isten áldásainak medre lehetek.

A verseiből süt, hogy mennyire szereti a Jóistent, a legemberibb módon nyilatkozik Róla, írja le kérdéseit a keresztény tanítással, hittel kapcsolatban. Hogyan tud ennyire személyes lenni a hite? Mindig is ilyen volt vagy az évek során vált ilyenné? 

János apostol után szabadon azt szoktam mondani, nem az a nagy szám, hogy én szeretem Istent, hanem hogy ő szeret engem, férgecskét. (Ez utóbbi metafora nem a defektes énképem lenyomata, hanem nagyon szép, józan és gyengéd bibliai megnevezése az embernek. Téboly, többmilliárd galaxis létezik, ő pedig a hajszálaimat számolgatja szerelmesen…) Nem neveltek vallásosan, de gyerekkoromban is rendszeresen rám találtak az Isten-pillanatok. Húszéves-kori megtérésem után is voltak átizzó, fergeteges Isten-utazásaim, ami nagy kegyelem. 

Ám öt évvel ezelőtt szólt a Főfőnök, hogy: „na, most kapaszkodjál, öcsi!”.

És Forma-1-es sebességbe kapcsolt, árasztja rám az áldást, jeleit, álmait, terveit. Pontosabban az én szívemet hámozta le, metélte körül, nyitotta meg, és így sokkal több mindent érzékelek az ő világából. Egy zseniális teológus, Johannes Hartl mondta, hogy míg a mindennapokban a „hiszem, ha látom” elvet alkalmazzuk, Isten köztünk lévő országa nem így működik. Hanem úgy, hogy „látom, ha hiszem”. Amíg nem ugrom bele Isten ölelésébe, amíg bizalmatlanul méregetem őt, addig nem tudom felfogni csodáit. Hideg fejjel nézve a sakk milyen bénaság, nem? Két ember fabábukat pöszöget… Na bumm! Ha viszont elhiszed, hogy ez jó dolog, egy végtelen birodalom, zseniális trükkök sokasága villan fel előtted. És így van ez mindennel. Amint véreddé, szenvedélyeddé válik, végtelen izgalmakat hoz.

Könnyen születnek a versek? Mi a sorrend: jön az ihlet és elkezd írni vagy először le kell ülni és az ihlet közben jön meg? 

Ez kicsit olyan, mintha a hómunkástól kérdeznék, no, aztán honnan az a sok hó? Egyrészt hullik az égből. Számolatlan, méretlen, bőségben, s nincs két egyforma hópehely-kristály. Eszelősen gyönyörű! Én meg csak térülök-fordulok a hókotróval, s máris hegyekben áll. Persze, ehhez be kell ülnöm a gépbe, leereszteni a markolókanalat, és célirányosan közlekedni. Vagyis nagyon jó hasznát veszem három évtizedes írói-költői tapasztalatomnak. Hiszen rengeteg fifikás szépirodalmi eszköznek alig találjuk nyomát a lelkiségi könyvekben. Többnyire egyfajta lelkes, történetmesélős-teologizáló hangütés jellemző, ebben a regiszterben aztán remek kötetek is születnek. Közben viszont a mai irodalom használ szlenget, szaknyelveket (gasztro, sportnyelv, kérvény, filmajánló, ismeretterjesztés, reklám, stb.), abszurdot, groteszket, szatírát, tájnyelvet, gyerekszájat, párbeszédet, kérdéshalmozást, litániát, rengeteg rendhagyó formát. Így sokkal színesebben lehet érzékeltetni, micsoda bolondul sziporkázó szeretettel önti elénk a létezést a bőség Istene.

Ő bizony nem fapofa, szigorkodó biztiőr-bácsi, mint ahogy néha a hittankönyveink alapján hinnénk. 

Hogy lehetne fiatalokat (vers)olvasásra motiválni? Mit jelent ma az irodalom és miért fontos?

Sok diák keres meg akár neten keresztül is, hogy magyarórán az én műveimet veszik, s tudnék-e neki segíteni a felkészülésben, a projekttervben. Ez jó folyamat, a költő-író fickó már nem biztos, hogy halott, tehát megszólítható. Szoktak is rákérdezni: „bácsi, te még élsz?” vagy: „mondd csak, te nem robot vagy?”. Mire azt felelem, a Lackfi János nevű szövegtermelő biorobot vagyok, élettartamom várhatóan nyolcvan év, ha az elemek jól bírják. Ha párbeszédbe kerülünk a srácokkal, és nem dumálunk el nagyképűen a fejük felett, már nyert ügyünk van. Pillanatok alatt ráéreznek, hogy a vers, a próza olyasmiről szól, amit ők is átélnek, hogy magát az életet közvetíti, arra kérdez rá izgalmasan, mozgalmasan. A közoktatásunk sokszor nem ezt mutatja, de vannak biztató jelek! Jómagam rengeteg író-olvasó találkozón jártam az elmúlt három évtizedben, kis Suzukimmal ötször kerültem körbe a Földet az országhatáron belül. S közben százhúszezer felnőttel, és nyolcvanezer gyerekkel találkoztam. Mit mondjak? Vették a lapot. 

Néhány „női kérdés”, ha már női magazin vagyunk. Van-e egy kedvenc női karaktere, aki megjelenik a verseiben?

Hű, most látott napvilágot hatvannyolcadik könyvem, a Bejgliköztársaság című novelláskötet, s benne nyolcvan friss történet. Az interjú kedvéért direkt végigpörgettem és utánaszámoltam: a sztorik felében nő a főhős, vagy legalábbis az egyik fontos szereplő, hiszen rengeteg párkapcsolati témájú írás is szerepel a kötetben. Nagyon különböző karakterek. Egy anya, akinek a lánya agydaganatos, szívesen átvenné a betegségét, de nem lehet. Egy fiatal nő, akin eluralkodik a tisztaságmánia, és az egész univerzum robban körülötte. Júlia, akit Rómeótól elválaszt a karantén. Egy budai úrilány, aki ötvenhárom késszúrással vetne véget ura és parancsolója életének, vagy mégsem… Egy feleség, aki rajtakapja férjét, amint az egy másik nőnek vesz ruhát, de aztán nagy meglepetés éri. Egy barátnő, aki lelki szemetesládaként hallgatja végig a női panaszokat, s közben végig idegesíti a másik csajszi szájszegletében maradt kis kávéhab. Kaleidoszkóp-szerű valóság, tele fordulatokkal, sírással, nevetéssel.

Hogyan lehet a nőkről jól írni? 

Hinták című darabom igazi öldökölve-ölelkezős anya-lánya-kapcsolatot bont ki. Az előadások után több hölgynéző is rákérdezett, honnan tudok én ennyit a nőkről. Hát, ők neveltek fel… Édesanyám (Mezey Katalin, nem mellesleg Kossuth-díjas költő) nagyon erős egyéniség, és mindkét nagymamám elképesztően meghatározta az életemet. Apai nagyanyám csendes, visszahúzódó, tonnányi rántotthússal tápláló asszony volt, s mellette titkos lelki atomreaktor: kiimádkozta az egész család megtérését. Anyai nagyanyám pedig igazi szuperhíróként, erős nőként vitte tovább a családi karaktert, férfiakat megszégyenítő munkabírással, határozottsággal, kultúraszomjjal. Ráadásul kertész volt, úgyhogy egyaránt tanultam tőle életszemléletet és igen sok mindent a gyümölcsök világáról…

Másfelől pedig akár nőről, akár férfiról írok, fontos, hogy jól megfigyeljem a világot, a karakterek működését. Mennyire tipikusak és mégis egyéniek tudunk lenni. Mennyire kiszámíthatóak, mégis váratlanok.

És még a legellenszenvesebb figurámba is bele kell gyúrnom egy kis vért saját magamból, mert akkor kel életre. Minden szereplőmben ott vagyok belefalazva, mint Kőműves Kelemenné.

Mi a szerepe a nőknek a világban? 

A nő a legfőbb szövetséges, nélküle nem sokra jut a férfi. Nem is tudom, ki lennék, ha Juli, a feleségem nem lenne mellettem harminckét éve. Formált, alakított, megszelídített, érzékennyé tett, igazi önnevelési kézikönyvem lett. Az öregedéssel az ember egyre több képességét veszítheti el, egyre rugalmatlanabbá válhat. Épp ezért, ha nincs kontroll, ha nem igyekszünk itt is, ott is folyamatosan javítani magunkon, akkor nagyon könnyen változhatunk önmagunk legrosszabb változatává, igazi rémálommá. Például ezért is fontos az egyenrangú szellemi, lelki társ, aki hús a húsomból, vér a véremből, akivel egyek vagyunk, pedig annyira különbözünk. Egyik #jóéjtpuszi-írásban így próbáltam megfogalmazni: 

A derék asszony nem tökéletes,
ezt nem is várja el se magától, se másoktól,
se szerettei tőle, egyszerűen próbál elég jó társ,
anya, nő, munkaerő, háziasszony lenni,
jókat mulat a mindenfelől záporozó
hamis eszményképeken.
Ha távozik, azt kérdezik, mikor jössz vissza,
ha megérkezik, megörülnek: végre itt vagy!

Most lesz az erdélyi turnéja. Mit jelent ez az Ön számára? 

Hú, hát az mindig nagy kaland! Hat nap alatt nyolc fellépés, éppen a #jóéjtpuszi-kötet köré szervezve. Részben Szirtes Edina Mókussal és Vecsei H. Miklóssal, részben egyedül. Nagyon lelkes és nyitott szívű közönség, közösség vár arrafelé, egyszerre visszafogottabb, és mégis közvetlenebb. Végigsuhanok a Szatmárnémeti- Szigetlanka- Nagybánya- Kolozsvár- Székelyudvarhely-  Csíkszereda- Nagyvárad tengelyen, szereplek templomokban, művházakban, színházakban vagy szabadtéren. Sok találkozásra, derékropogtató ölelésre, lelki izzásra számítok. Öröm a könyveket és a bennük lakó lángot elvinni közvetlenül a „felhasználókhoz”, akik a házi tűzhelyüket táplálhatják utána vele.

Az interjút Kocsis Krisztina készítette.

*JHVH (héber) –  jelentése Jahve, Isten.
Fotó: Molnár Mihály

Az igazi keresztény

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Az elmúlt hónapokban igen gyakran felmerült bennem a kérdés: Ki az igazi keresztény? Mit jelent ez a szó, s vajon én közéjük tartozom-e? Gondolkozzunk együtt! A cikk elején szeretném leszögezni, egy hitét aktívan gyakorló, katolikus lány vagyok semmilyen teológiai képesítéssel. 

Ahhoz azonban, hogy az eredeti kérdésemre választ találjunk, célszerűbb először a vallás és a hit szó értelmével kezdeni eszmefuttatásunkat. A hit egy sokkal mélyebb, transzcendens dolgot rejt magában, mely valójában a vallás nélkül is megállja a helyét. A hit egy személyes kapcsolat az ember és a természetfeletti között, mely sokszor egy hitélményből, sokszor pedig egy döntésből indul. 

Ezzel ellentétben vallásos az, aki valamelyik vallási felekezet szabályait és szokásait betartja, és sajnos nem minden esetben mondható el az illetőkről, hogy hisznek is, vagy kapcsolatban is állnak a felekezetükhöz tartozó transzcendens lénnyel. Így beszélhetünk tehát például hívő keresztényekről, akik rendszeresen imádkoznak és vesznek részt istentiszteleteken, és vallásos keresztényekről, akik számára a keresztény kultúra és a keresztény szokások (karácsonyi éjféli mise, egymás elfogadása) adják az alapokat. Vagy beszélhetünk muszlimokról, akik a Ramadant tartják, de a napi ötszöri ima nem szerves része az életüknek. Tehát a hit és a vallás, bár kéz a kézben járhatnak és járnak is sokszor, mégsem jelentik egy és ugyanazt. 

Egy percig sem állítom, hogy baj lenne azokkal az emberekkel, akik „csak” vallásosak és nem hívők. Szerintem az már magában elegendő, ha hiszik, hogy van egy felsőbbrendű Valaki (bármely vallás tagjaiként), és nem mi, emberek vagyunk az istenek. Törekszenek jót tenni, és a törvényeknek, akár vallásaik törvényeinek megfelelően élni. 

Hadd idézzem egyik szerkesztőségi társam gondolatait: “Igaz embernek lehet hit nélkül is lenni, csak úgy nehezebb.”

Engem sokkal inkább az szomorít el, amit már tendenciózusan évek óta látok. Örülök, hogy egyre több ember vallja magát “kereszténynek” és Isten hozott! (haha), de az nagyon fáj, ahogy magát a kereszténységet elkezdték kiforgatni, a saját képükre és tetszésmódjukra változtatni.

A kereszténység nem egy húsvéti kalács, ahol eldönthetem, hogy mazsolával vagy mazsola nélkül szeretném megsütni. A kereszténység egy 2000 éve fennálló univerzális értékrend, amit nem mindenki a saját kedve szerint válogat össze.

Ha valaki kereszténynek, hívő kereszténynek vallja magát, akkor az egy csomagot kap. Egy csomagot, ami nem mindig öröm és kacagás, vannak benne nehézségek és kihívások is – de épp ettől olyan tökéletes! Mi lett volna, ha annak idején Jézus úgy dönt, hogy „Hmm, mégsem szeretnék egy 100 kg-os farudat órákon át cipelgetni, aztán pedig rászegezve megfulladni. Mi lenne, drága Apukám, ha ezt a részt kihagynánk?” – erre a Jóisten – „Oké! Skippeljük!” Hát nem…

Nekem is vannak olyan pontjai a katolikus teológiának, melyekkel nem feltétlen értek egyet, vagy éppen csak 40°-ban változtatnék rajtuk.

De el tudom fogadni, hogy a kereszténység egy jézusi értékrend, ezért igyekszem életemet ezen irányelvek mentén élni, és nem állítom magamnak össze a szép, illatos, kényelmes és egyedi húsvéti kosaramat.

De akkor mit tegyünk? Először is, mindenkinek tudom ajánlani a Bibliát (igen, azt az öreg könyvet, amiből a legtöbbet adták el a világon), méghozzá az egészet, legalább egyszeri elolvasásra. Katolikusoknak pedig tudom ajánlani a Katolikus Egyház Katekizmusát, melyben az értékrend igen részletesen ki van fejtve.

Nem tudom, hisz nem tudhatom, mit hoz a jövő a kereszténység számára.  Annyi viszont biztos, hogy én nem fogom a könnyebb utat választani, ahogy Jézus sem választotta azt, hanem meghalt értem és mindannyiunkért a kereszten. Remélem, hogy a magukat kereszténynek mondó emberek egyre többen hívő keresztények is lesznek, s nem akarják megváltoztatni a 2000 éve fennálló értékrendet. Mert Jézus már megváltotta a világot. Nekünk csak el kell fogadnunk ezt.

Kisbán Petra

Amikor támad a Gonosz – személyes történet

A Sátán létezik. Talán a legnagyobb célja az, hogy elhitesse, hogy nincs, hiszen akkor küzdeni sem kell ellene… Ha van Jó, akkor létezni kell Rossznak is, hisz csak így nyer értelmet a jó. Ha pedig tudjuk, hogy van Gonosz, akkor észrevehetjük a munkálkodását. Személyes történet következik. 

Mikor testet ölt a Gonosz

A Sátán munkálkodik, csavarja a szálakat, suttog a füledbe, hogy eltérítsen téged attól, amit a Jóisten neked szánt. Egyes szentek életében a Sátán meg is testesült, vegyük például Pió atyát, akit kutya képében bántalmazott. Őszintén, ha velem ilyen történne, akkor tuti biztos, hogy megőrülnék. Más esetekben pedig a lelki térben támadhatja az embert: az érzelmeken, a negatív, csábító, de bűnbe vivő gondolatokon keresztül. Támadja az üdvösségbe vetett hitünket, a kapcsolatainkat és magát a hitet. 

Nagyon érdekes dolgot figyeltem meg a saját életemben. Akárhányszor az evangéliumról, Jézus jóságáról mesélek, másnap rettentően rosszul vagyok lelkileg. Akárhányszor megosztom a hitemet, beszélek a nehézségekről és arról, hogy a Jóisten hogyan segített a nehéz helyzetekben – másnap szarul (erre nincs jobb szó, ami átadná az érzést) vagyok lelkileg. Először ezt a tendenciát tavaly vettem észre és azóta folyamatosan észlelem – mindig így történik. Akár akarom, akár nem. 

Hol támad a Gonosz?

A Gonosz mindig ott támad, ahol a legkönnyebb fogást találja rajtunk, ahol a legsérülékenyebbek vagyunk. Esetemben ezek az érzelmek – itt vagyok a legsebezhetőbb. Mikor pedig evangelizálok, akkor másnap egy rakás semminek érzem magam. Jönnek a „nem vagyok elég jó”, „elszúrok mindent”, „nem fog sikerülni, béna vagyok” nagyon felemelő gondolatok, lényegében a semmiből. Mikor megérkeznek, akkor hatalmas erővel sújtanak le, teljesen beterítenek, mint egy gigászi hullám. Nem értettem kezdetben, hogy ezek a negatív érzelmi hullámok honnan jönnek, mert alapvetően szuper életem van, optimista világszemlélettel rendelkezem és nem ért semmiféle nagy tragédia. Nem buktam meg egy vizsgán sem, nem hagytak el, tehát nem volt semmiféle kiváltó tényező. De mikor ezek a negatív hullámok egy-egy hitről folyó beszélgetés után rendszeressé váltak, akkor elgondolkoztam. Lehet, hogy ez valahonnan kívülről jön?

De mit tehetünk?

Most lehet, sokan kinevettek, hogy ja nem elég, hogy depressziós vagyok – vagy legalább érzelmileg labilis – de még hallucinálok és téveszméim is vannak. De a Biblia is felszólít minket a Gonosz elleni küzdelemre. Az ima lehet a fegyverünk. Az első lépés azonban az, hogy ismerjük el a létét. Hiszen harcolni csak akkor tudunk ellene, ha elismerjük, hogy létezik és kiismerjük a taktikáit. Záráskánt pedig álljon itt a Bibliai GPS: 

„Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában vannak. Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét, hogy ellenállhassatok azon a gonosz napon, és mindent legyőzve megállhassatok. Tehát álljatok elő, övezzétek körül derekatokat igazlelkűséggel, öltsétek fel az igazság páncélját, és kössétek fel a békesség evangéliumának hirdetésére való készség saruját. Mindezekhez vegyétek fel a hit pajzsát, amellyel a gonosz minden tüzes nyilát kiolthatjátok. Az üdvösség sisakját is vegyétek fel, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde. Minden alkalommal minden imádsággal és könyörgéssel imádkozzatok a Lélek által. Ebben legyetek éberek minden állhatatossággal és könyörgéssel az összes szentekért.”  

Ef, 6:10-18

P.s.: Remélem, hogy ezen cikk megírása és publikálása utána nem leszek annyira rosszul, ha igen, akkor gondoljatok rám. 😀

Tóth-Kuthy Betti

Egy kapcsolat kezdete… 

Amikor először megpillantottam, nem hittem volna, hogy ez a kapcsolat létrejöhet. Meg sem fordult a fejemben. Másoktól azt hallottam róla, hogy zord, befásult, akik szeretik őt, azokra fittyet hány, aki viszont ellene fordul, azzal kegyetlenül elbánik. Az egyetlen pozitívum, amit megértettem az életéből, hogy nagyon szereti az apját. Őszintén szólva sosem beszélgettünk, mert ezek után képzelhetitek, mennyire mertem szóba elegyedni vele. Csak távolról figyeltem. De gyakran észrevett. Ekkor elmosolyodott és intett, hogy menjek oda hozzá. Elnézve azonban a baráti társaságát, én inkább a tartózkodást választottam.

Olyan emberek vették körül, akiket lenéztek, kiközösítettek, úgyhogy nem mentem oda. Néha gyötört is a lelkiismeret-furdalás, hogy úgy ítélem el őt, hogy nem is ismerem igazán. De hát hogyan tudnék megbízni valakiben, akit egyesek ennyire megvetnek? 

Azonban valami megváltozott. A fordulópont a kapcsolatunkban akkor következett be, amikor többé már nem tartoztam a menő lányok közé. A barátaim nem fogadtak el úgy, ahogy vagyok. Meg akartak változtatni, de én ellenálltam. Ezért kiközösítettek. Magamba roskadtam és napokig csak zokogni tudtam. 

Akkor jött ő, és odalépett hozzám. Leült mellém a földre, megfogta a kezem, és megkérdezte, hogy mi nyomja a lelkem. Én pedig felnéztem rá és megláttam abban a meleg tekintetében az őszinte együttérzést. Miért érdekli, mi van velem? Miért nem megy vissza a társaságához? Ő viszont mélyen a szemembe nézett és még egyszer megkérdezte, mi bánt, olyan hangon, amihez foghatót azóta sem hallottam. Én pedig ránéztem és csak sírni tudtam. Zokogtam, mint egy kisgyerek, ő pedig ott volt velem.

Így kezdtünk el beszélgetni. Amikor csak meglátott, odajött hozzám, és mindig sugárzott róla az őszinte érdeklődés. Az igazat megvallva nem is szóltam hozzá olyan sokszor az elején. Inkább csak ő mesélt. 

A kettőnk kapcsolatában a legnagyobb változást azonban egy nyári tábor hozta. Mint általában, mesélt nekem az életszemléletéről, az apjával való mély kapcsolatáról, az emberekhez való viszonyulásáról. Ott voltak velünk a barátai, akiket testvérként szeretett, illetve mások is, akik úgy, mint én, csak csodálkozva méregették őt. Hogy lehet valaki ennyire empatikus? Hogy lehet ilyen hatással az emberekre? Úgy éreztem, ha csak vele vagyok, vagy a szemembe néz, máris megnyugszom. Ez így nem mehet tovább.

Be fogom bizonyítani, hogy nem tökéletes.

Ekkor felálltam és megkérdeztem: Mégis, hogy vagy képes azt állítani, hogy boldogok leszünk, ha veled maradunk? Hogy nevezheted magad jónak, ha minden barátodat kigúnyolják, te pedig nem teszel ellene semmit? Aztán félrevontam, és a szemébe vágtam, hogy fel fogom fedni mindenki előtt, hogy ilyen tökéletes ember nem létezik, mint amilyen ő, és le fogom leplezni, hogy valójában milyen… 

De ekkor történt valami. A két karomnál fogva maga elé húzott, és azon a sugárzó szempáron keresztül úgy nézett rám, mint aki képes áthatolni a lelkem legmélyebb mélységein, és így szólt: „Fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni, de sosem foglak kényszeríteni arra, hogy velem légy. Viszont tudnod kell, én már azelőtt ismertelek, hogy te észrevettél volna. Nem számítanak a hibáid, és az sem, hogy mit gondolnak rólunk mások. A legrosszabbat is tudom rólad, mégis a legjobbat hiszem veled kapcsolatban. Tudom, hogy kivé válhatsz akkor, ha velem tartasz. Szeretlek és boldoggá akarlak tenni. Hogy velem vagy nélkülem folytatod, a döntés rajtad áll. Én várni fogok rád…” Ezzel otthagyott, és elindult a tábor melletti kis hegy felé.

Ekkor kezdtem megérteni, ki is ő valójában.

Ő az, aki akar engem, akinek nem számít, hogy ki vagyok, vagy milyen a múltam. Ő csak teljessé akar tenni. Nem tudtam pontosan, mi vár rám, ha vele tartok, de abban biztos voltam, hogy nem kell félnem. Még hosszú és rögös előttünk az út. De együtt célhoz érünk majd. Ezért utána futottam, és éreztem, ahogy rálépek az ösvényre, amely csak rám várt.

Nagy Vanda

Borítókép: The Stream

Jézus kit követne ma az instán?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ha Jézus most köztünk élne, hogyan viselkedne? Regisztrálna a facebookra, instagramra, bekövetné a hírességeket? Lehet, hogy kommentelne, lájkolna, politikai dolgokról vitatkozna, csinálna live videót a Getszemáni kertből, lefotózná az utolsó vacsoráját? Egy selfie az apostolokkal? Online petíció és aláírásgyűjtés, tiltakozásul a templomi árusok ellen (manapság már nem dívik korbáccsal kergetni az embereket). Megtehetné. Miért ne. 

Vajon mit tenne?

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. De Ő Isten Fia volt. Nem ember.

Neki nem volt szüksége online platformokra, youtube csatornákra. A tanítványait egyenként, személyesen hívta el – nem messenger üzenetben.

Pétert a halászbárkánál. Mátét a vámnál. Bertalant pedig úgy látta a fügefánál imádkozni, hogy nem is volt ott. Mert Istenhez Bertalan internet nélkül tudott csatlakozni.

Jézus egy offline követő táborra tett szert. És elég kitartóra! Kétezer éve lankadatlanul követik, s az emberei száma hol fluktuálódik, hol stabilabb, de nem akar elfogyni soha. Pedig Jézus leginkább csak egy dologról beszélt: az Atyáról. A sok-sok példabeszéd és tanmese, gyógyítás és bűnbocsánat mind egy nagy „tutorial” volt arról, hogy milyen is az a Mindenható.

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. Ha azt szeretnénk, hogy mások is kövessék őt, a fókuszt csak egy pontig irányíthatjuk magunkra, és csak ideig-óráig. Nem nőhetjük túl a Jóistent, de mint mai keresztényeknek, jelen kell lennünk a 21. században is. Útjelzőként. A nem hívő ember Bibliája a hívő ember – mondják.

De hát mégis hogyan? Így hogyan fognak követni?

Talán youtube sztárként? Insta huszárként? Legjobb sztorikat posztoló keresztényként? Legviccesebb papként? Leglazább politikusként? 

Hogyan fogadjanak el a több mint kétezeréves hitünkkel, ebben az egyre gyorsuló és naprakész világban? Ósdi szövegnek hathat minden példabeszéd, és ma már az ősi Szeretet fogalma is hatalmasra tágult. Mindenki szeret mindent, mindenki elfogad mindenkit és egyformának kell tekinteni minden fajta szeretetet. 

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”

Azt gondolom, egy hívő ember át tudja adni az Atya jelenlétét másoknak azelőtt, hogy egy szót is kiejtene a száján Istenről. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell Róla beszélni, de a mindennapi példánkkal, ahogyan mások felé fordulunk és ahogyan másokat szeretünk, meg tudjuk mi is mutatni Jézus mindenki számára elérhető szeretetét.  Mert a missziónk: tegyük elérhetővé Istent. S ne csak elérhetővé, de a példánkkal követhetővé is.

Az eredeti kérdéshez elérve: Jézus kit követne az instagramon?

Gondolhatjuk, hogy Keresztelő Szent Jánost. Lehet, hogy Péter apostolt. Vagy Heródest. Poncius Pilátust. Vagy talán a farizeusokat? Bekövetné napjaink politikusait?

Erre pont annyira van értelme megtalálni a választ, mint ahogy arra, hogy Jézus vajon politizálna-e, szavazna és vajon kire szavazna. Vagyis de… ezt az utolsót egyébként pont tudjuk!

Ugyanis Jézus Rád szavazna. 

És rám. Meg ránk. Rátok.  

Sőt, rájuk is!

Ha Jézus politizálna, Ő már jó ideje leadta a szavazatát: minket választott. Titeket. Engemet. Úgy döntött, végigcsinálni emberbőrben egy életet mindenkiért megéri. Megéri a „jó” emberekért. És megéri a „rossz” emberekért. Azokért, akiket bizonyos országokban inkább már halálra ítélnének, annyira reménytelen esetek. Jézus beszavazott az emberiségre. „All in One” – mondta, mikor az Atya megkérdezte, van-e esetleg kedve minket megváltani.

– All in One, Atyám. Mindent vagy semmit. Ha kell, megszületek. Ha kell, köztük élek. Ha kell, meghalok. A Fiad vagyok. Szeretlek, Atyám. Elmegyek, hogy követhessenek Hozzád. Ahogy a mennyben, úgy a földön is: legyen meg a Te akaratod.

Hornisch Aliz

Áldás vagy átok: mit kezdjek a gyengeségeimmel?

„Szia! 

Már megint itt vagyok… Újra és újra megjelenek, és elhitetem veled, hogy sosem tudsz megszabadulni tőlem. Veled vagyok, ha felkelsz vagy ha lefekszel. Rád telepszek, és elszívom minden energiádat. Amikor már azt gondolnád, hogy végre legyőztél és többé nincs hatalmam feletted, akkor csapok le rád, olyan erővel, amely minden képzeletedet felülmúlja. Most távozom, de ne hidd, hogy hosszú időre! Addig is próbálkozz csak nyugodtan! Úgyis visszatérek!

Üdvözlettel:

A Gyengeséged”

Ismerős érzés? Akár tetszik nekünk, akár nem, a gyengeségeink az életünk részét képezik. Számtalan formában nyilvánulhatnak meg: az étkezési rendellenességektől kezdve, a túlzott szociális szorongáson át, a dühkezelési problémákig.

Az én legnagyobb gyengeségem a megfelelési kényszerem.

Amióta az eszemet tudom állandó kísérőm volt az attól való félelem, hogy mit gondolhatnak rólam mások. Amint új szituációba kerültem, görcsösen igyekeztem megfelelni mindenkinek. Ez rányomta a bélyegét a családi, baráti és iskolai kapcsolataimra is. A szeretteim azt tanácsolták, hogy ne törődjek azok véleményével, akik nem ismernek, engedjem el a fülem mellett. Csak azokra figyeljek, akik számára fontos vagyok. Ez egyszerűnek hangzott, de annál nehezebb volt megvalósítani.

Az igazság az, hogy akárhogy próbálkoztam, a saját erőmből sosem voltam képes legyőzni a gyengeségem. Elnyomtam olykor, de újból visszatért. Ekkor találkoztam a Bibliában egy olyan személlyel, aki hasonló gondokkal küzdött, mint én. Pál apostol a Korinthusiakhoz írott második levelében így fogalmaz: „Tövis adatott a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” A történészek a mai napig nem tudják a választ, mi lehetett ez a tövis, amelyről Pál beszél. Egy biztos: rendkívül zavarta őt, és próbált megszabadulni tőle, hisz így folytatja: „Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el tőlem. De ő ezt mondta nekem:

Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”

2Kor 12, 7-9

Ennek kapcsán néhány nagyon fontos dolgot kell megértenünk:

  1. Isten nem szeret minket kevésbé azért, mert vannak hibáink. Amióta az ember először bűnt követett el, és megjelent a rossz a világban, rendelkezünk olyan zavaró tulajdonságokkal, amelyekkel életünk során meg kell küzdenünk. De ezek mellett elengedhetetlen emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Isten irántunk való szeretete nem a teljesítményünktől függ. Ha elhisszük, hogy Krisztus, aki teljesen bűntelen volt, meghalt a bűneinkért, és megszabadított a bűn rabságából, akkor Isten Őrajta keresztül hibátlannak lát minket. Egyedül a hit az, amely által az Atya szeretete el tudja érni a szívünket.
  2. Jézus maga is átérzi a helyzetünket. Amikor megszületett erre a világra, magára vette a gyengeségeinket. Ő pontosan tudja, milyen érzés az, amikor nem felelsz meg a rokonaidnak, vagy amikor befolyásos emberek lenéznek téged. Tisztában van vele, mit jelent zokogni egy hozzád közel álló személy elvesztése miatt, vagy annyira félni, hogy már vért izzadsz.
  3. A gyengeségeink megóvhatnak bennünket az elbizakodottságtól. Ezek a zavaró tényezők nem feltétlenül csak rossz hatással lehetnek ránk. A „tövisek” emlékeztethetnek minket arra, hogy nem tudunk mindent a saját erőnkből megoldani. Sőt, Isten kegyelmére van szükségünk minden egyes lépéshez, amit teszünk.
  4. Nem kell, hogy a gyengeségeink uralkodjanak felettünk. Igen, a gyengeségeink vissza fognak térni újra és újra. De ez nem ad nekünk felhatalmazást arra, hogy semmit se kezdjünk velük, azt pedig végképp nem jelenti, hogy a hibáink áldozataiként kellene élnünk. Azt tehát nem akadályozhatjuk meg, hogy a „tövisek” újból kinőjenek, de eldönthetjük, hogyan reagálunk rájuk. A jó hír, hogy nem kell egyedül szembenéznünk velük, hiszen, ha kérjük, Isten mellettünk áll a harcban. Amikor Ő kerül az első helyre az életünkben, akkor megtapasztaljuk azt a szabadságot, hogy nem az erőtlenségeink irányítanak minket, hanem mi tudjuk azokat Isten erejével helyesen kezelni.

Ezért válaszolhatunk így:

„Kedves Gyengeségem!

Tudom, hogy visszajössz – nem áltatom magam mással. De tudod mit? Van itt velem Valaki, aki sokkal hatalmasabb nálad, mintsem el tudnád képzelni. Az Ő segítségével kordában tarthatlak és épp csak annyira engedlek a felszínre, hogy emlékeztess arra, mindig szükségem van erre a Valakire.

Vigyázz! Nem vagyok egyedül!

Üdvözlettel:

Isten Gyermeke”

Nagy Vanda