Teaház a sarkon: egy könyv a gőzölgő teád mellé

Ha tehetném, minden évben elutaznék Angliába. Megnézném Londont, mindegy, hogy már többször jártam ott. Nyáron, télen, bármikor izgalmasnak találom ezt a várost. Aztán nekivágnék a vidéki Angliának. A takaros kis falvak magukkal ragadnak. Beülnék egy sarki teaházba és elolvasnám a napi újságot.

Ilyen takaros kis hely a Spring Hill tér sarki teaháza is. A kisváros minden lakójának menedéket nyújt az élet nehézségeivel szemben. Vonzza a magányos, megtört szívűeket, a könyvmolyokat és kortól függetlenül mindenki barátokra lel. Az angol irodalom hősszerelmesei inspirálják a főhősöket, miközben egy gőzölgő tea és egy szelet pite mellett megvitatják, hogy a Büszkeség és Balítélet vagy épp az Üvöltő Szelek a jobb regény. Mr. Darcy vagy Heathcliff? A könyvklubbá alakuló baráti társaság egy idő után már mélyebb dolgokat is megoszt egymással. Felszínre kerülnek tragédiák, új szerelmek, keresztbe szakadt életek és új remények is. 

Az egyik kedvenc időtöltésem, amikor csepereg az eső és én egy jó könyv mellett, egy bögre forró itallal bekuckózok a takaró alá és csak olvasok. A teaház a sarkon egy ilyen szívmelengető történet, amit egy esős napon egy csapásra elolvasol. Könnyed, mégis szívbe markoló és igazán angol. Ajánlom azoknak, akik szeretik az angolszász országot, a szerelmi történeteket és a több szálon futó epizódokat.

Demjén Dorottya

Menekültsorsok négy különböző náció szemszögéből

Hideg, borongós márciusi délután, mintha az időjárás is részvétét fejezte volna ki a történtek láttán. A Keleti Pályaudvaron első benyomásra minden hétköznapinak tűnt, a belső termekhez közeledve azonban már feltűntek árulkodó jelek: rendőrök összeverődött csoportokban beszélgettek, fiatalok „TRANSLATION” feliratú táblákkal álltak a peronon. Végül a legbelső csarnokba érve szívfacsaró látvány tárult elénk: csoportosan vagy magányosan várakozó menekültek sokasága. A hidegtől összekuporodottan némelyikük egyetlen hátizsákját, mások gyermekeiket szorították magukhoz.

Közülük való volt a Harkowból származó, külsőre rendkívül elegáns és jól-öltözött 46 éves Viktoria, aki gyermekeivel, a 14 éves Zaharral és a 12 éves Barbarával érkezett Magyarországra. Férje és 25 éves fia otthon maradtak, hogy a hazájukért harcoljanak. Viktoriáék hamburgi barátaikhoz utaztak, ahova útjuk közvetlen csatlakozás híján már 15 napja tartott. „A fülkék rendkívül zsúfoltak voltak, ezért sokszor állva kellett aludnunk, én már 24 órája nem pihentem. A házunkat az alapokig lebombázták. Minden lángokban állt, amilyen ruhában voltunk a támadás napján, abban szaladtunk ki az utcára. Ebben van mindenem. Ennyi maradt az életemből.” – emelte fel közepes méretű kézitáskáját. Kihangsúlyozta, hogy ez a háború Putyin hibája, nem az orosz állampolgároké. „Nem értem, hogyan tudja az elnök ilyen mértékben manipulálni a politikai vezetőket, hogy senki sem lép fel ellene. Egyetlen négyzetcentiméternyi ukrán föld sem ér meg ilyen mértékű emberáldozatot.”  

Viktoria a háborús híreken kívül mosolyogva mesélt arról, szabadidejében mennyire szeretett motorozni, ejtőernyőzni, sőt, még helikoptert is tud vezetni. Hogyan tudott ennyire örömteli maradni ilyen körülmények között? A válasz:

„Három gyermek édesanyja vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek.”

Vietnámi önkéntesek egy kis csoportja várta az éppen befutó vonatról érkezőket. A 40 éves Hun és nővérei informálással, útmutatással, lakhatási lehetőséggel segítik a menekülteket. „Több száz vietnámi érkezik Ukrajnából. Itt Budapesten egy kis közösségben élünk, ahova befogadhatjuk őket. Nem oldhatjuk meg minden problémájukat, de legalább valami olyat nyújthatunk nekik, mint az otthon érzése.”

A menekültek között orosz származásúak is voltak, mint például az angoltanár Natalia, aki nővéreivel és azok gyermekeivel szintén a Harkowban történt pusztítás következtében menekült el. Az orosz támadók az ő lakóházukat sem kímélték. „Hatalmas robaj közepette az ablakok szilánkosra törve szétrepültek. Az ezt követő négy napban egyáltalán nem volt áramunk.” Nataliaék szomszédjában egy veterán katona élt, aki több önkéntessel együtt segített a bajbajutottakon. 

Nővére, Katarina 39 éves, egyetemi tanárként dolgozott. „Az infláció elképesztő méreteket öltött.” – meséli. „Amíg én havi 1000 hrivnyát kerestem, addig csupán a házuktól kijutniuk a vasútállomásig 7000 hrivnyába került.” 

A háború állásáról nagyon nehéz volt tájékozódniuk. „Minden rádió- és televíziócsatornát elzártak, mindenről az internet segítségével értesültünk. 

Nagyon szomorú, hogy idáig fajult a konfliktus a két ország között. Szerintem ezért nagyrészt az ukrán kormány a felelős. Amiatt gondolom így, mivel gyermekeink az orosz gyűlölet szellemében lettek felnevelve, az iskolákban és a médián keresztül a kormány lázítja a fiatalokat. Orosz származásúként választás elé lettem állítva: vagy ukránnak vallom magam, vagy távozok az országból.” – mondta. A család attól tart, többé nem költözhetnek vissza hazájukba. „Nincs hova visszamennünk. Ukrajnában nincs jövő a gyermekeink számára. Hálásak vagyunk az európai országok segítségéért, én mégis azt mondom: ne fegyvereket küldjenek, hanem embereket. Ne hagyják magukra férjeinket és fiainkat ebben az értelmetlen harcban.” Ekkor mintha érezte volna, hogy róla van szó, kislánya odafutott hozzá, és átölelte őt.

A két libanoni származású Hamdan és Ali Románián keresztül érkeztek. A vonatuk zsúfolásig tele volt, a már egy hete tartó út nagy részét állva tették meg. A fiúk számára már a krízis előtt sem volt idegen a háború borzalma. Kijevben jártak egyetemre, mivel a saját országukban állandó harc dúl. Tanulmányaik mellett kénytelenek voltak munkát is vállalni, hogy a hazájukban maradt családtagjaikat támogassák. A fegyveres konfliktus kitörésével azonban ez az anyagi forrásuk is megszűnt. „A háború elől költöztünk el Ukrajnába. Most ismét előle menekülünk. Már fogalmunk sincs, hová mehetnénk, ahol végre béke lesz.

Nagy Vanda

Borítókép forrása: Infostart

Otthon lenni a testemben – hazaérkezésem története

Mi múlik egy csengetésen? 

Néha olyan apróságokon múlik, nem? Nekem egy kapucsengő megnyomása volt az, sokáig toporogtam előtte az utcán, de végül sikerült összeszednem annyi bátorságot, hogy belépjek életem első Nia órájára, és bármilyen drámaian hangzik is, ezzel megváltozzon az életem. 

Akkor persze erről fogalmam sem volt, csak az zakatolt a fejemben, hogy étkezési zavarral járok pszichológushoz és nem véletlenül kaptam tesi felmentést. Sportolni borzalmas, minden labda az én fejemet akarja eltalálni, a gerendán szédülök, a talajtornától halálfélelmem van, a futás (jó, kocogás) pedig az alja az egésznek, zihálva vonszolódás a kegyelemkettesért. Hát normális vagyok én? Mit keresek egy táncteremben, te jó ég? Hiszen itt mindjárt mozogni kell. 

– Egyetlen szabály van: ha valami nem esik jól, azt nem csinálom, hanem átalakítom, hogy jólessen

– hallottam a terembe lépő tanárnő szavait, és percek teltek el az órából, mire rájöttem, hogy nem ironizált, tényleg az a cél, hogy úgy mozduljunk, hogy örömteli legyen. Én addig nem hittem, hogy ilyen létezik. De ahogy táncolni kezdtünk, azon kaptam magam, hogy fülig ér a szám.

Szerelem első lépésre

Azóta számtalan órát Niáztam végig, köszönhetően a szüleimnek, akik gyorsan kiolvasták a szememből, hogy ez bizony szerelem, a jól tanuló, mindigmindenötös lányuk mostantól heti sokszor mezítláb ugrál egy stúdióban, illetve a tanárnőmnek, Brezina Kingának, aki kitárta az ajtót a tizenkilenc éves Boró előtt, és nem csukta be azóta sem. (És mikor nem tudtam neki fizetni, csak komoly arccal, nevető szemmel bizonygatta, hogy minden rendben, ne aggódjak, elegendő a „köszönöm“.) 

Kezdtem egyre jobban lenni a bőrömben. Nem telt sok időbe rájönnöm, hogy ha törik, ha szakad, én Niát fogok tanítani. Három évvel, egy Nia-ösztöndíjjal és egy fundraising kampánnyal később hetente kétszer tartok órát, és néha még mindig megcsípném magam, hogy álmodom-e. Aztán inkább elindítom a zenét… 

Fotó: Erdélyi Boróka
A Niáról 

Ezen a ponton azért lassan elárulhatnám, hogy mi az a Nia, ugye?

Egy holisztikus mozgás, amit Debbie és Carlos Rosas indított útjára a nyolcvanas években.

Gyógyító, táncos és harcművészeti mozgásformákból inspirálódik, a legfontosabb alapelve a mozgás öröme, az a mindannyiunk testében, születésünktől fogva jelenlévő képesség, amit kicsi gyerekként még jól ismerünk, aztán általában megfeledkezünk róla. De a jó hír az, hogy nem tűnik el, és nem függ nemtől, kortól, fizikail állapottól sem.
A Nia érzékelésalapú, a saját testünk útjának felfedezésére bátorít. Vannak koreográfiák, melyeket a tanár modellez a táncosoknak, de sosem a másolás a cél, inkább az, hogy az adott mozdulatban mindenki megtalálja magának azt a bizonyos jólesik-érzést, amit annak idején alig akartam elhinni. 

Mindez számomra azt jelenti, hogy a Nia segít figyelni és meghallani a jelzéseket arról, hogy mi jó nekem. Hogy valójában mire van szükségem. Mekkora tér, milyen sebesség, milyen intenzitás az, amiben egyszerre vagyok lendületes és nyugodt, amiben nincs erőlködés, amiben én vagyok én. Kezdve a táncparketten, de azon túl is. 

Merre tovább? 

Az utam elején járok, kérdés van bőven, de otthon vagyok a testemben és a női létemben.

Tudom, hogy a nőies nem azt jelenti, hogy gyenge, már van bátorságom használni a hangomat, kiáltani, sírni és nevetni, merek nagyot rúgni a levegőbe, és nem szégyellem ringatni a csípőmet.

Bízom a testemben és az üzeneteinek hála tisztábban érzékelem magamat: az érzéseimet, a határaimat, azt, hogy mire vágyom és hogy merre tartok.

Szeretném továbbadni, amit kaptam. Olyan teret teremteni, amiben a megérkezők a saját bőrükön tapasztalhatják meg a bennünk rejlő erőt, örömöt, szabadságot és szépséget, aminek nincs sok köze ahhoz, ami a tükörben látszik belőlünk. Szeretném, ha idővel egyre többen táncolnánk, beszélgetnénk, hallgatnánk együtt. Az a szándékom, hogy tudjunk összekapaszkodni, a körülöttünk és bennünk zajló sok változás közepette egymást segíteni abban, hogy megtaláljuk a saját utunkat, a saját válaszainkat és otthon legyünk a testünkben, amit örömre kaptunk. 

Ha jönnél te is, heti Nia órákon és havonta egy táncos-beszélgetős együttléten várlak szeretettel. 

Erdélyi Boróka 

Nia tanár

Keresd őt: erdelyiboro@gmail.com vagy https://www.facebook.com/niaboroval

Borítókép: Erdélyi Boróka

Neki is köszönhetjük, hogy a lányok bármit elérhetnek – 100 éve halt meg az első magyar doktornő

Szerencsére ma már a legtöbb család azt tanítja lánygyermekének, hogy a lányok is bármire képesek. Nekem is azt mondták kiskoromban a szüleim –  amiért a mai napig hálás vagyok -,  hogy egy lány bármi lehet, igenis össze lehet egyeztetni a karriert és az anyaságot, nem kell ezek közül választani. Lehetünk jogászok, sebészek, élsportolók, atomfizikusok, a határ a csillagos ég. Ma már elérkeztünk oda, hogy nem kell a nőknek kevesebbnek vagy tehetségtelenebbnek érezni magukat a férfiaknál, és mint pár hete láthattuk, Magyarországon is megválasztották az első női köztársasági elnököt, illetve az EU-ban bevezették a női kvótát a cégeknél. Ehhez azonban szükség volt olyan modern nőkre az előző évszázadokban, mint amilyen Hugonnai Vilma volt. 

Hugonnai Vilma 1847-ben született egy nemesi család lánygyermekeként. A kor hagyományainak megfelelően 18 évesen férjhez ment, gyermeket szült, azonban érdeklődését és a természettudományok iránti tudásszomját nem elégítette ki a nemesi életforma. Rengeteg anatómiai és természettudományokkal kapcsolatos könyvet olvasott, a társadalom által elvárt női tevékenységek, mint a hímzés, zongorázás egyenesen taszították. Ezt férje rossz szemmel nézte, sőt az olvasáshoz használt gyertyák árát is kifizettette vele, míg ő a gentry-k semmittevő, iszogatós, kártyázós életét élte. Főként ez az ellentét vezetett későbbi válásukhoz. 

Apja és férje anyagi támogatása nélkül 25 évesen önerőből elutazott Svájcba, ahol elsőként volt lehetőségük a nőknek egyetemi diplomát szerezni. Az egyetem sikeres elvégzése után, noha marasztalták, sőt egy évet dolgozott is a zürichi sebészeti klinikán, őt mégis hazahúzta a szíve. Szerette volna reformer gondolatait Magyarországon továbbadni és segíteni a magyar nőket abban, hogy látásmódjukat szélesítse. Sajnos itthon nehézségekbe ütközött, ugyanis nem engedélyezték, hogy diplomáját honosítsa, mivel a kor vallási és közoktatási minisztere szerint „a nők felforgatnák az államot, ha tudományos téren egyenjogúsíttatnának a férfiakkal.” A női emancipáció hazai hiányossága miatt 15 éven keresztül csak szülésznőként és segédorvosként volt lehetősége dolgozni. Mindenben kiállt mellette és támogatta második férje, a vegyészmérnök Wartha Vince, illetve Veres Pálné, aki lehetővé tette neki, hogy a Nőképző Egyesület oktatási intézményében egészségtant és betegápolást tanítson. Végül 1895-ben megkapta a szükséges engedélyeket, így 1897-ben az első női orvosként átvehette diplomáját a Semmelweis Egyetemen. Az első világháború alatt katonaorvosként tevékenykedett.

Amellett, hogy kiváló orvos volt, feministaként küzdött a nők jogaiért és „A nők munkaköre” című tanulmányában felhívta a figyelmet arra, milyen fontos egy nőnek is megadni a lehetőséget, hogy továbbtanulhasson, diplomát szerezhessen. Kiemelte, hogy lehetséges megtalálni az egyensúlyt a munka és a család között, csak azért mert valaki nőnek születik, ne szenvedjen csorbát a tanuláshoz való joga. „Az én kardom a tudomány, az én pajzsom a munka.” – vallotta a doktornő. 

Hugonnai Vilma egy olyan korban állt ki a nők egyenjogúságáért, amikor emiatt számtalan támadás érte. Halálhírét nem követték méltatások, a 20. század visszamaradott gondolkodású politikusai, tudósai mindent megtettek, hogy neve feledésbe merüljön. Azonban nem jártak sikerrel, hiszen 1944-ben megszületett Nagy Lenke: „Nyitva az út! Az első magyar orvosnő életének regénye” című műve, 1965-ben pedig Kertész Erzsébet: „Vilma doktorasszony” című könyve. 2010 óta a Semmelweis Egyetem Hugonnai emlékéremmel tüntet ki női orvosokat, 2014-ben pedig a Turay Ida színházban bemutatták a „Doktornők” című színdarabot, ami szintén Hugonnai Vilma életét és hagyatékát dolgozza fel. 

Manapság a végzett orvosok 60 százaléka nő. Ezt a statisztikát látva ne felejtsünk el Hugonnai Vilmára és a hozzá hasonló felvilágosult, ambiciózus reformer nőkre gondolni, akiknek köszönhető, hogy most már a lányok is bármit elérhetnek!

Merrikin Gina

Hey Julie! Avagy egy este a női tabukról és egészségről

Ha azt mondjuk, self-care, mi jut eszetekbe? Lehet, hogy néhány embernek rögtön megjelennek a lelki szemei előtt az uborkás pakolást viselő női arcok, de pár évvel ezelőtt, ha ezt beírtuk a google-ba, nagy valószínűséggel csak pénzügyi lehetőségeket dobott fel az internet… Ezt is megtudtuk mindjárt a legelején az eseménynek, amikor Julcsit arról kérdeztük, hogyan is indult a „karrierje”.

A self-care vagyis, ahogy magyarra lefordítottam, az „öngondoskodás”, maga a fogalom, még csak nem is létezett – kezdi a története elejét.

Julcsiról azt lehet tudni, hogy öngondoskodás témakörében készít videókat a youtube csatornáján, és már instagramon is hozzávetőlegesen harminc ezer követőre tett szert megosztott tartalmainak köszönhetően. Hogy mikről is beszél ezekben?

Próbálja a figyelmet a nők testi és lelki egészségére irányítani, ezen belül közismert az a tény, hogy Julcsinak fiatal korában kiderült, hogy endometriózisa van, tehát az ezzel kapcsolatos információk különösen erős figyelmet kapnak.

Mi is az az endometriózis?

A termékeny életkorban lévő nők körülbelül 10%-át érintő, krónikus, jóindulatú betegség. A méhet bélelő szövettípus (az endometrium) a méhen kívül, pédául a petefészkekben vagy a kismedencét bélelő szövetekben ágyazódik be. Minden egyes menstruációkor a méhszövet megvastagszik majd vérzés kíséretében leválik. Ugyanígy teszi ez a méhen kívül elhelyezkedő, de hasonlóan viselkedő szövet is. Azaz, vérzés kísértében távozna, de nem tud, így a belső szervek között marad, azokat irritálja és összenövéseket, hegeket okoz. Tulajdonképpen belső vérzése lesz ilyenkor az endometriózisban szenvedő lányoknak és nőknek. A betegség járhat kisebb, mérsékelt és kifejezetten nagy fájdalommal is. Arra különösen felhívta Julcsi a figyelmet, hogy a fájdalmas menstruáció nem normális, és érdemes kivizsgáltatni. Illetve, hogy a fájdalom mértéke nem feltétlen egyezik a betegség súlyosságával.

Fotó: Piedl-Bajári Luca

Az ő kálváriája úgy kezdődött, hogy világéletében mindig normálisnak tekintette azt, hogy a ciklusa sok fájdalmat okoz neki – hiszen más nőknél is ezt látta.

Ám volt egy pont, ahol a fájdalom olyan mértéket öltött, hogy orvosi segítséghez kellett folyamodnia. Ekkor talált rá több vakvágány, csalódás és visszautasítás után az Endometriózis Magyarország honlapjára, ahol ismerték ezt a betegséget és kivizsgálták a fájdalom okát.
Julcsi sajnos megkapta a diagnózist, hogy negyedik fokú endometriózisban szenved, ami elég súlyos és műteni kellett. Szerencsére azóta jól van és büszke a „harci sebeire” mert bizony ezek egy kemény küzdelem nyomai.

De a sok szenvedés és tapasztalat arra sarkallta, hogy ne tartsa a történetét titokban: ha valami fáj, annak oka van! Menj specialistához – üzeni.

Az endomtriózis általában összefüggésbe hozható a stresszel, kevés alvással és az életmóddal is. Emellett az ösztrogénban dús ételek fogyasztása is rásegíthet a kialakuláshoz – azonban fontos aláhúzni, hogy ez pont egy olyan betegség, ami nem megelőzhető.

Még egy érdekesség, hogy az endometriózis minden tizedik nőt érint. Mégis sokkal kevesebben tudnak róla, mint például az asztmáról. Pedig, az asztma előfordulása jelentősen ritkább mint az endometriózisé… Miért lehet ez?

Fotó: Piedl-Bajári Luca

Az is elhangzott az Esten, hogy a női test és betegségei sokáig nem álltak célkeresztben, valamilyen szintű mítosz és intimitás lengte őket körül évszázadokig, viszont ma már meg vannak az eszközeink arra, hogy a fájdalom nem kell, hogy a női lét „velejárója” legyen.

Az este nagyon jó hangulatban telt, olyan érzésem volt amikor ott ültem, mintha egy fiatal nőkből álló tágabb családdal összegyűltünk volna és mindenről egyszerűen, nyitottan, tabuk nélkül beszélgethetnénk. Hiába volt Julcsi az „előadó vendég” mi pedig a hallgatóság, tulajdonképpen egy párbeszéd zajlott közöttünk. Ahogyan oldódott a hangulat, egyre személyesebb kérdések merültek fel: együtt könnyeztük meg, hogy még a mai napig vannak olyan nők, akiknek a havi ciklushoz szükséges higiénés feltételek se adottak. Hogy vannak, akiket a fájdalmas menstruáció miatt kinevetnek, félrekezelnek. Hogy még mindig olyan sokan vagyunk mi nők, akik nem értjük, mi történik velünk. De meg szeretnénk érteni!

Az este egyik tanulsága volt, hogy mindenről kell beszélni, és a dolgokba nem szabad csak úgy „belenyugodni”. 

A lényeg, hogy figyeljünk magunkra, adjuk meg az időt és szeretetet a testünknek és lelkünknek. Ezen felül figyeljünk egymásra is, hogy ne csak meghalljuk de hallgassuk is meg a másikat, vegyük észre mi történik benne – mert életek változhatnak meg vele.

Hornisch Aliz

Endometriózis Magyarország Alapítvány honlapja: https://endometriozismagyarorszag.hu

HeyJulie Youtube csatornája pedig ide kattintva érhető el!

Borítókép: @lucagrphy

Kötelező állatokon tesztelni? 

Tudatosan törekszem arra, hogy ne vásároljak állatokon tesztelt termékeket, de tudom, hogy sokan nem is gondolnak rá. Bízom abban, hogy ennek oka nemtörődömség helyett csupán tájékozatlanság és az a téves elképzelés, hogy #crueltyfree termékeket vásárolni drága és macerás. A jó hír: egyáltalán nem az! 

Egykor a legtöbb nagy kozmetikai márka állatokon tesztelt, mára azonban a helyzet szerencsére változott, hiszen számos márka üzletpolitikai kérdést csinál abból, hogy állatkísérletektől mentes eljárás mellett tegye le a voksát, megszerezve ezzel a tudatos vásárlókat magának. Az elmúlt 30 évben egyre nőtt a lakosság nyomása a kozmetikumok állatokon történő tesztelésének megszüntetésére, amelynek egyik hatalmas mérföldköveként  az Európai Unió 2004-ben megtiltotta a kozmetikai termékek állatokon történő tesztelését, 2009-ben megtiltotta a kozmetikai összetevők vizsgálatát, végül 2013-ban megtiltotta az állatokon tesztelt kozmetikumok értékesítését. 

Az állatvédő világ örömére az EU megközelítése világszerte a szabályozási változtatás tervezetévé vált, például Indiában, Izraelben és Új-Zélandon is, sőt, azóta az USA és Brazília egyre több országa és állama fogadott el hasonló törvényeket. Bár az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hatósága (FDA) nem írja elő az állatokon végzett kozmetikai vizsgálatok elvégzését, lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy „minden szükséges lépést megtegyenek a termékbiztonság bizonyítására”. Annak ellenére, hogy az FDA támogatja az alternatív vizsgálati módszereket, ez a gyakorlatban sokszor magában foglalja az állatkísérleteket is: ezt bizonyítja több száz cég, amelyek még mindig állatokon tesztelnek. 

Soha nem értettem, miért tartják ezt a legjobb módszernek a kozmetikumok tesztelésére. A Cruelty Free International kutatásai részletesen rávilágítottak arra, hogy az állatkísérletek miért nem alkalmasak az elérni kívánt hatás megszerzésére. A több évtizedes kutatási anyag legfontosabb pontjait kiemelve:

  • a karcinogenitási teszt, amely vizsgálatonként körülbelül 400 állatot foglal magába, köztudottan megbízhatatlan, az emberi rákos megbetegedések előrejelzése mindössze 42%;
  • az emberi bőrsejtek in vitro (edényben) növeszthetők, hogy teszteljék az összetevőket bőrirritáció szempontjából. Ezek a tesztek pontosabban az emberi biztonság szempontjából, mivel emberi sejteken tesztelték őket, állati bőrfelület helyett;
  • a modern szemirritációs tesztek nyulak helyett in vitro tenyésztett szaruhártyát is használhatnak. A modern teszt egy nap alatt elvégezhető, míg a nyúltesztek két-három hetet vesznek igénybe, és köztudottan megbízhatatlanok;
  • a vállalatok a mesterséges intelligencia fejlődésével számítógépes modelleket használhatnak a toxicitás előrejelzésére a meglévő összetevő ismert kémiai szerkezete és viselkedése alapján.

De akkor miért tesztelnek a cégek mégis állatokon? A People for the Ethical Treatment of Animals (PETA) szerint azért, hogy ha egy fogyasztó esetlegesen beperli őket, olyan adatokat szolgáltathassanak, amelyekkel eredményesen védekezhetnek – pedig egyes bíróságok úgy ítélték meg, hogy az FDA nem bizonyította, hogy az állatkísérletek eredményeit ilyen egyértelműen emberekre is ki lehet vetíteni. Az állatkísérletek bizonyos fokú megbízhatatlansága még egy dologra enged következtetni: lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy kevésbé biztonságos terméket hozzanak forgalomba. Ha a kozmetikumok a tesztek során megvakítják vagy megmérgezik az állatokat, gyakran úgyis forgalomba kerülnek. A vállalatok csupán azt a tényt használják fel, hogy a termékeket tesztelték – nem pedig a tényleges vizsgálati eredményeket – annak alátámasztására, hogy lelkiismeretesek. A legtöbb esetben a cégek peren kívül megegyeznek, és inkább kifizetik a károsult fogyasztót, mintsem hogy vizsgálati gyakorlatuk megbízhatatlanságára fény derüljön. 

Mit tehetsz? 

Első lépésként nézd meg, hogy otthon a kozmetikumaid állatkísérlettől mentesek-e! Ehhez a PETA egy keresőt is elkészített, amelyet ide kattintva érsz el. De a legnépszerűbb márkákat mi is összeszedtük a szerkesztőséggel. Állatkísérletektől mentes választás például: Alverde, Axe, Baba, Balea, Carmex, Catrice, Cien, Dermaflora, Dove, dr. Organic, Essence, Fa, Foreo, Garnier, Helia-D, Himalaya, Ilcsi, Isana, Lush, Manna, Nature Box, Ordinary, Organic Shop, Pupa, Revolution, Rexona, S-he, Trend It Up, Vademecum, WU2.

Állatokon tesztel azonban a népszerű márkák közül Barnängen, Braun, Calvin Klein, Colgate, Head&Shoulders, L’Oréal, La Roche Posay, MAC, Max Factor, Maybelline, Neutrogena, Nivea, Old Spice, Oriflame, Palmolive, Schwarzkopf, Syoss, Yves Rocher.

Ha van otthon olyan terméked, amelyet állatokon teszteltek, ne dobd ki (#környezetvédelem), használd el – például nekem is van egy Oriflame pirosítóm, ami már az utolsókat rúgja. Viszont mentsd el ezt a cikket, és amikor legközelebb ott állsz a DM-ben, gondold át, hogy vásárolsz-e a pirossal jelzett márkáktól. 

@kedvemma

Források: 
https://crueltyfreeinternational.org
https://www.fda.gov/cosmetics/resources-consumers-cosmetics/cosmetics-safety-qa-animal-testing

Társaság éhség – Közösségek között?

Félreértés ne essék, van családom, munkahelyem, vannak barátaim, vannak közösségeim és  mégis felkiált bennem valaki, hogy nézz már körbe. A panelablak tökéletes panorámát nyújt a környékre. A távolbanézés pedig segít a képzeletemnek. Elképzelhetem Budapestre Párizs kávéházait, elképzelhetem a fonók világát, a kaláka munkát, elképzelhetem a századforduló kávéházi demokráciáit, majd megfordulhatok a tengelyem körül és észrevehetem, hogy egyedül megyek vissza a szobámba, hiába van péntek este. 

Mi az oka ennek? 
  • Fáradt vagyok
  • Nincs kedvem még egy bonyolult szervezéshez, összehangolni végtelenül elfoglalt emberek napjait, így maradnak a biztos barátaim otthon: a televíziós tartalomszolgáltatók hűséges társaságai.

Ugyanakkor annyira hiányoznak az építő beszélgetések, a közös világmegváltások, a pillanatok bor melletti őszintébb megélése. 

Pár órát szeretnék kérni a gimis szünetekből. 

Új embereket, új gondolatokat és világnézeteketet akarok megérteni, hisz magam is csak ezáltal fejlődhetek.  

Tanulni szeretnék valódi történetek valódi hibáiból.

Te is fiatal felnőtt vagy? Pályakezdő, aki keresi a helyét? Vagy egyetemista, aki még nem találta meg a számításait az évfolyamban? Esetleg egy friss szakításon átesett férfi vagy nő, aki ezzel baráti társaságokat is vesztett? 

Ha mindez igaz rád és akkor is, ha mindebből semmi sem igaz rád, 

akkor is felhívlak arra, hogy: 

Legyünk együtt, alkossunk közösségeket a munkahelyin és régi barátai köreinken túl is.
Legyünk több halmaz tagjai.
Legyünk egymás társasága.

Igenis beszélgessünk állampolgárként a politikáról, kultúremberként a művészetről, a férfiak problémáiról, a nők nehézségeiről, a kazahsztáni helyzet mozgatórugóiról, a versek és zenék lélekig ható erejéről és keressünk együtt megoldást a társadalmi problémákra.  

Mindenről és semmiről is beszéljünk, építően és nyitottan. 

Tanuljuk meg újra egymásra koncentrálva beszélgetni. 

Engedjük el a posztszocialista országokra jellemző félelmet a kapcsolódásra. 

(Nincsenek már besúgók és kirakatperek, öljük ki magunkból a átörökített félelmet erről. Igen, az okostelefonod lehallgathat, de azt szimplán csak otthon kellene hagynunk…) 

Alkossunk köröket, klubokat, egyesületeket, társaságokat. Építsük együtt a magját a közvetlen és közvetett környezetünknek. 

Ezekből az apró csoportokból áll össze ugyanis egyszer a társadalmunk…vagy legalábbis remélem…

Losteiner Cecília Terézia

Ezt nem lehet megúszni

A novelláskötet magával ragadó, lebilincselő történeteket tartalmaz hétköznapi emberek hétköznapi életéről, problémáiról. Különböző nemű és korú, eltérő időszakok nehézségeit megélő szereplők nézőpontjait ismerhetjük meg. Általuk betekintést nyerhetünk a nagybetűs ÉLETbe, amelyet, ha egyszer a Földre születtünk: nem lehet megúszni.

Ami a kötet stílusát illeti, egyértelműen ákosos, és aki ismeri a dalszövegeit, az érteni fogja ezt a jelzőt. Van benne némi dagályosság, kicsi manír, mesterkéltség, de ez abszolút jól áll neki! Az Ákos dalokat pont ezért szeretjük, ha szeretjük. Ezért lehetséges, hogy több novellát Ákos hangján hallottam magamban olvasás közben. A novellák hangvételüket tekintve rendkívül dinamikusak, hol komolyak mély mondanivalóval, hol felettébb szórakoztatóak, szellemesek. Vannak benne elképesztően betaláló mondatok!

Bevallom őszintén, még magyarszakosként sem olvastam igazán sok novelláskötetet, mert jobban szeretek elmerülni hosszabb regényekben. Pedig ennek a kötetnek a kapcsán jöttem rá, hogy milyen üdítő naponta elolvasni egy-egy novellát, és annak tartalmán és mondanivalóján gondolkodni egész nap! 

Akinek kevesebb ideje van olvasni, vagy azt állítja, hogy egyenesen nincs rá ideje, annak ajánlom, hogy próbálja ki, hogy naponta csak egyetlen novellát olvasson el! Az a negyed óra biztos, hogy bele fog férni! Kezdésnek pedig válassza nyugodt szívvel Ákos novelláskötetét!

Győriványi Flóra

Kép forrása: Líra.hu

Hogyan szól hozzád az Isten? – Nagypapám tanúsága a mise csodájáról

Ahogy nagyszüleim együtt a hitben jártak, az mindig is példa volt számomra. Drága Nagypapám őszinte tanúságtevését olvashatjátok a mise csodájáról, őrizzétek a szívetekben. 

„Köszönöm a szíves felkérést. Nehéz és szokatlan feladat számomra így írni, nem vagyok a szavak embere, nem vagyok kitárulkozó, tanúságtevő típus. Ebben a „műfajban” is inkább a kevesebb szóval járó formát választanám. Most mégis megpróbálkozom megfogalmazni, miért tartom fontosnak részt venni a miséken és a különleges adventi Rorátékon.

Nem tudnám kizárólag észérvekkel megfogalmazni a választ, úgy érzem, ez csak egyfajta megközelítése a válasznak. Időben egy kicsit visszamennék az engem ért gyász és veszteség idejére. Akkor – és azóta is – vigasztalást, megerősítést keresve sokkal gyakrabban jártam el szentmisékre, mondhatnám „rászoktam”.

Akkor is egyfajta hívást éreztem és érzek most is.

Rögtön tisztáznám, szó sincs semmiféle hallucinált hívó szavakról vagy víziókról. Semmi misztikum vagy rajongás. A késztetés – talán helyesebb is ez a szót használni a „hívás” helyett – eleinte szinte teljesen érzelmi, lelki alapú volt.

Feleségemmel egykor végig egymás kezét fogva vettünk részt a szentmiséken. Amikor már egyedül mentem – azért is, hogy ott az Eucharisztiában valahogy újra együtt lehessünk – úgy éreztem, ott van mellettem, mint mindig, megismerkedésünk óta.

Eszembe jutottak az evangéliumi Jézus hívó szavai is: jöjjetek hozzám, akik megfáradtatok…Én pedig mentem, csak azt éreztem, hogy jó ott lenni. Talán a kiválasztott Apostolok érezhették úgy a Tabor –hegyen, hogy Uram, jó nekünk itt lenni…Eszembe jutnak az ifi-ének sorai: „ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak…”

Az Isten hívása mindenkinek személyre szóló is. Bizonyos, hogy erősítést kaptam, és kapok, tudom, hogy nincsenek véletlenek. Sokszor felidéztem Ady Endre gyönyörű sorait Az Úr érkezése című versében. („Amikor terhemet roskadozva vittem…”). Ez így van azóta is. Egyszerűen érzem és tudom, hogy Jézus vár, (sajnos gyakran üres templomokban), csak így egyszerűen, türelmesen, és szeretettel, mint az idős, magányos édesanya, aki várja mindig már kiröppent gyermekeit. Nem kényszerít soha, mégis tud motiválni a Lélek által. Hogyan és miként, nem tudjuk. A Lélek ott fú, ahol és ahogy akar. Egy élettel magam mögött már tudom, hogy minden kegyelem, az egész életem, a létezésem, a következő levegővételem. Életünk minden pillanatában ott volt és van az Isten, tudom. Egy csendes erdei kirándulásban, akár egy balatoni, vagy Duna-kanyari csodálatos naplementében, családi karácsonyainkban, de betegágyunknál és a temetésen is. És mindig adott és adott. Tudom és érzem, hogy nekünk is kellene adni Neki, de mit? Hiszen Neki nincs szüksége semmire és mégis: amikor Isten nekünk ajándékozza magát karácsonykor, nekünk is illene adni valamit. Adjuk önmagunkat? De hiszen Pál Apostol mondta, hogy most még mindnyájan Istenéi, gyermekei vagyunk, de még nem tudjuk, mivé leszünk. 

Én – bevallom – rendkívül nehezen ébredek-kelek reggelente. Most, mint már a korábbi években is Adventben, átadtam Istennek a reggeli restségemet és az ébredési nehézségeimet. Megfigyeltem, hogy a dolgok fejben dőlnek el, sok minden elhatározás kérdése. Istentől végtelen nagy ajándékként kaptuk a szabad akaratot, a döntés szabadságát. Én úgy gondoltam, ezt az ajándékot viszem Neki, szabad akaratomból kifejezett, iránta érzett szeretetemnek ezt a megnyilvánulását. Isten szeretett előbb, hív bennünket kezdeményezőként, mi válaszolhatunk igennel vagy nemmel, akár süketek is maradhatunk hívó szavára. Én megpróbáltam ajándékul vinni Neki önmagamat, döntési joggal rendelkező személyiségemet. Minden esti imámban kértem – ha másnap élni enged – ébresszen fel reggel, halljam meg az ébresztést. Meghallgatott – úgy tűnik, csak az utolsó négy nap nem tudtam elmenni, mert beteg lettem. Talán Isten humora, hogy az utolsó négy napon betegség miatt nem tudtam elmenni – hagyott pihenni! 

Kedves Olvasók, gondolataimból talán kitűnik, hogy számomra az évközi misék és az adventi roráték melletti döntés döntően emocionális alapokon áll. Ezekről nagyon nehéz beszélni, mint általában a lélek legmélyén levő dolgokról, az ember Isten-kapcsolatáról. Életünk útja egy, az Isten által felrajzolt íven halad.

Ma már úgy látom, Isten engem a gyász és a fájdalom után így próbál meg újra „felépíteni”. A szentek jobban tudnak beszélni lelki dolgaikról, talán késztetést is kapnak hozzá. Én nem vagyok szent, csendben próbálok élni, ahogy tőlem telik.

Szeretettel:

 Dr. Kuthy Imre”

Őrizzétek a szavakat, engedjétek, hogy eljusson hozzátok. Hátha Titeket is úgy megérint, mint ahogy engem. 

Tóth-Kuthy Betti

Interjú Topál Orsival: testvér szemszög a Down-szindrómáról

Mi is az a Down szindróma? Az egyik leggyakoribb veleszületett rendellenesség, minden 600. gyermek ezzel a kromoszómahibával jön a világra. Többnyire középsúlyos vagy enyhe értelmi fogyatékossággal jár és különböző egészségügyi problémákkal társulhat.
Cikkünkben szerettük volna közelebb hozni az olvasókhoz, hogy milyenek az átlagos mindennapok és milyen a logisztika egy olyan családban, ahol nem is egy, hanem rögtön két Down szindrómával élő gyermek él. 

Orsi, amit tudni lehet rólad, hogy te most huszonhat éves vagy és történelem-hittan szakos tanárnak készülsz. Mesélj még kicsit a családodról! 

Öten vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Van két húgom és két öcsém, akik ikrek és Down szindrómával születtek, ők tizennégy évesek lesznek a nyáron. A húgaim huszonnégy és huszonegy évesek, köztünk kevesebb a korkülönbség. Édesapám szociális munkatársként dolgozik, édesanyám pedig óvónő végzettségű. Mióta a fiúk nagyobbak lettek, egy magán óvodában ad néha órákat, de alapvetően Kendével és Szilárddal van otthon. 

Mikor, hogyan tudtátok meg, hogy Kende és Szilárd Down-szindrómával születnek?

Hű, igazából ez már nagyon rég volt, én is elég kicsi voltam. Arra emlékszem, hogy szüleink mondták a terhesség alatt, hogy lehetséges, hogy a fiúk Down-nal születnek, de én inkább a születésükkor tudtam meg, hogy pontosan mi is a diagnózis, és hogy ez mit jelent. Viszont nehéz amiatt is emlékezni ezekre, mert kisbabaként teljesen átlagosnak tűntek (főként akkor, gyerekszemmel) és nem láttam semmi „jelét” annak, hogy speciálisabbak lennének, mint a többiek. Ami viszont náluk világviszonylatban különleges volt, hogy ők iker Down szindrómások, ami ritkaság.

Amikor nőttek a testvéreid, milyen kihívásokkal kellett szembenéznetek?

Lassabban fejlődtek, például nem beszéltek úgy, illetve a mai napig nem beszélnek úgy, mint a kortársaik. Persze most már folyékonyan ontják a szót, de gyakran kell hozzá némi háttérismeret, hogy megértsd, mit is mondanak (előny a 0-24 egy háztartásban élés.) Amit érzékeltem, hogy sokkal többet kellett velük foglalkozni: szüleink korai fejlesztésre vitték őket, tornáztak velük stb. Mivel ketten voltak, emiatt együtt jobban el tudták tölteni az időt, nem kellett játékok terén jobban lekötni őket. Most már speciális iskolába járnak, de ami továbbra is kihívás maradt, hogy oda- és vissza kell kísérni őket, mivel maguktól nem tudnának elmenni. A mindennapok során segítség kell nekik még a mosakodásban, tisztálkodásban. Öltözésnél mindig mi választjuk ki nekik a ruhadarabokat, mert ezt ők nem tudnák egyedül megtenni, de már az felöltözéssel jól boldogulnak. Néha vannak vicces esetek, amikor egy ruhadarab kifordítva kerül fel, de egyébként ügyesek.

Miben pont ugyanolyanok, mint az „átlagos” gyerekek?

Nehéz ezt megválaszolni, mert a Down-szindrómán belül is vannak fokozatok. A fiúk közép-súlyosan érintettek értelmileg. Ellenben vannak olyan Down szindrómások is, akik átlagos emberek módjára dolgoznak, megházasodnak, tehát élik a mindennapjaikat a „betegségük” mellett. Tehát nehéz összehasonlítani, mert mindegyikük különböző. Az én testvéreim ugyanúgy szeretnek játszani, mesét nézni és egyébként rajonganak a fociért is, mint „egy átlag gyerek”. Ugyanúgy akarnak dolgokat és vannak jobb és rosszabb napjaik. Tudnak szófogadatlanok lenni, de azt is meg tudják érteni, ha valaminek oka van, hogy most miért nem. Ami érdekesség és rájuk is igaz, hogy bár ikrek, de a személyiségük nekik is különböző, mint sok másik ikerpárnál. 

Milyen programokat szoktatok együtt csinálni a fiúkkal?

Szoktunk együtt kirándulni, voltunk már moziban és igen, vittem őket focimeccsre is! Amúgy talán meglepő, de jobban viselkednek ezekben a szituációkban, mint a többi gyerek. Bármit, amit kérek ilyenkor tőlük, azt szépen megcsinálják, nem kellett aggódnom a viselkedésük miatt. Úgy látom, bárhova el lehet vinni őket, ahova más gyereket is szeretnénk. Szerintem ebben nincsen kivétel.

Jellemzően milyen reakciókat kapsz, amikor az emberek megtudják, hogy Down-szindrómások a testvéreid?

Én még negatív véleményt nem kaptam, általában az emberek nagy része tisztában van vele, hogy ez mit jelent. Van, hogy meglepődnek, de nagyon kedvesen reagálnak. Átlagos kérdéseket kapok, hogy miket tudnak, hogy beszélnek stb. De nem szokott ez központi téma maradni. Általában csak megemlítem, hogy az öcséim „downosok”. Ha pedig mások találkoznak a fiúkkal, Kende és Szilárd kedvesek és nyitottak, szóval a személyes interakcióknál se szokott probléma felmerülni.

Ha röviden meg kellene fogalmazni, Neked mit tanított a kapcsolatod a fiúkkal?

Nagyon egyszerűen: elfogadóbb lettem. Előtte nem találkoztam Down-szindrómásokkal se a baráti környezetemben, se a tágabb családi berkeken belül, ez teljesen új volt. A testvéreimen keresztül úgy érzem, hogy egy elfogadóbb emberré váltam.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.