Két hölgy igaz története: munkáról, családról és az élet értelméről

Legyen akár ember, akár dolog, manapság már mindenhez értéket tulajdonítunk. Ára van a termékeknek, a munkánknak, még az időnknek is. Az pedig, hogy mibe fektetjük bele az energiánkat, mivel töltjük az időnket, meghatározza az életünket. Ahogy a mondás tartja: ki mint vet, úgy arat. De vajon milyen gyümölcsöt terem az, ha emberi kapcsolatokba, vagy ha munkába, dolgokba fektetünk bele többet? Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést, két nő igaz története alapján!

Élt egyszer két fiatal hölgy, akik egymás szomszédságában laktak. Friss házasként mindkettőjük a nagybetűs élet előtt állt. Az egyiket Rózának, a másikat Terinek hívták. Róza arról álmodott, hogy világhírű táncos lesz. A tánc volt az élete, minden idejét és energiáját a hivatásába ölte. Látnotok kellett volna, úgy mozgott, mint aki a táncparkettre született. Életmódján gyermekei megszületése után sem változtatott. Lehetett hétköznap vagy akár hétvége, Róza – minden idejét a színpadon vagy a próbateremben töltötte, ki nem hagyta volna a legrangosabb nemzetközi versenyeket, amelyeken rendszerint kiválóan szerepelt.

Mindezidáig Terinek is izgalmasan alakult az élete. Magánvállalkozásba kezdett a férjével, de nem akármilyenbe. Kitárták a házuk ajtaját minden olyan elhagyott és megtört életű fiatal lány előtt, akin látták, hogy segítségre van szüksége. Ezek vagy otthonról megszökött megesett  lányok, vagy kábítószer függők voltak, akikről a saját családjuk lemondott. Ilyen embereket fogadott az otthonába ez a házaspár. Miért? Hogy mentorálják, szeressék őket, és segítsenek helyreállítani az életüket. Amikor Teri először babát várt, úgy döntött, egy időre felhagy ezzel a szolgálattal. A következő 30 évben Teri abba fektette bele minden idejét és erejét, hogy a gyermekeit nevelje és tanítsa.

Nem csupán gyerekeket látott bennük, hanem jövőbeli férjeket és feleségeket, apákat és anyákat, vezetőket, akik, ha megfelelő alapot kapnak családjuktól, nagy dolgokat vihetnek véghez az életben.

Mára már Róza és Teri is egyaránt idős özvegyasszonyokként élik az életüket. Mint ahogy a korukbeli hölgyek körében szokás, ők is gyakran beszélgetnek a házuk előtti kis padon. Teri mindig izgatottan mesél szomszédjának arról, hogy az unokái milyen ajándékokat készítettek neki, hogy az általa korábban mentorált lányok is milyen gyakran meglátogatják, és mennyire hálásak azért, hogy segített helyreállítani az életüket. Egyik alkalommal Róza is elkezdett dicsekedni: “Ha látnád a trófeagyűjteményemet, elájulnál! Fiatal primadonnaként az összes nemzetközi táncversenyt megnyertem. Csak a gyermekeim töltötték minden nyarukat egyedül az apjukkal. Azt hiszem ez volt az ára annak, hogy világbajnok legyek. De hát a gyermekeim is mindig túl elfoglaltak ahhoz, hogy meglátogassanak. Még ünnepnapokon is. És ahogy egyedül ülök, a trófeákkal teli szobámban, azon gondolkodom, hogy vajon megérte-e…”

Szerinted megérte? Ha majd életed alkonyán visszagondolsz, milyen örökséget szeretnél magad után hagyni?

Díjakat? Kitüntetéseket? Hatalmas vagyont? Vagy olyan emberi kapcsolatokat, amelyekből mások meríthetnek? Olyan embereket, akiknek az élete jobbá lett általad? Van mód egyensúlyt teremteni munka és magánélet között. De mi lesz annak a következménye, ha átesel a ló túloldalára? Lehetőséged van arra, hogy változást hozz a világba, de hogy milyen változást hozol, attól függ, emberi kapcsolatokba vagy dologi javakba fektetsz bele inkább. Te melyiket választanád?

Nagy Vanda

Forrás: Kristen Clark – Bethany Baird: Girl Defined

Egy hazugság: ami nem öl meg, az megerősít

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Én nem hiszek abban, hogy ami nem öl meg, akkor az biztosan megerősít. Ahányszor ezt meghallom, egyre többször hozzáteszem, hogy ami nem öl meg, az sajnos még megnyomoríthat.

Nem lehet olyan, hogy valami történik velünk, és ugyan „nem halunk bele”, de elképesztően fáj? Nagyon sokáig kell dolgoznunk rajta, hogy ne hagyjon komoly sebeket? 

Pontosan ezért, ez a szólás nem validálhatja semelyik szenvedésünket se, amin átmegyünk. Természetesen lehet a sebeinkből újjászületni, a tapasztalatokból tanulni, de ha ez megtörténik, az elsősorban a mi érdemünk, nem pedig a traumáé, ami ért minket.

Ez a mi saját belső erőnk (és számomra a Jóisten működése is), ha sikerül egy krízisből épkézlábbal kikeverednünk, ha nem reccsenünk meg, ehelyett sikerül változni, adaptálódni. Ha egy nehéz időszakon túljutunk, az azt jelenti, hogy túlélők vagyunk. Nem azt, hogy ez volt a minimum, aminek történnie kellett!  

Nem kell normálisnak, a fejlődéshez szükségesnek felfogni, hogyha szenvedünk, az majd a javunkra válik.

Nem szabad azzal nyugtatgatnunk magunkat, hogy ami nem öl meg, az majd megerősít. Ez a gondolat káros a mentális és fizikális egészségünkre, mert motiválhat minket, hogy benne maradjunk olyan (élet)helyzetekben, amik egészségtelenek.

Ugyanakkor, „mire gondolhatott a költő”, amikor ezt a szállóigét megfogalmazta?

Nem szeretném elvenni teljesen a szenvedés és a fájdalom érdemét se, mert két értékes dolog. Bár legtöbbször összekötjük ezeket a fogalmakat egy negatív élménnyel, amit életünk során tapasztaltunk meg, van, hogy a jó dolgok is fájnak, például sok pozitív változás járhat fájdalommal és félelmekkel. Ilyen az apaság-anyaság, elköteleződés, egyetem-módosítás, munkahely-módosítás, új társaságba lépés, vagy éppen bizonyos kapcsolatok megszakítása. Milyen lesz elköteleződni? Milyen lesz szülőnek lenni? Mi lesz, ha egyetemet váltok mert nem ez az irány? Mi lesz, ha erre meg erre igent mondok? Vagy ha arra meg arra nemet?

Sok kérdést át kell szenvedni, át kell rágni.

Néha fájdalmas döntéseket kell meghozni a saját jóllétünk érdekében. Ezeken keresztül valóban megerősödhetünk, hiszen rájövünk, mit is szeretnénk, kik is vagyunk mi.

Vannak az élettel természetes módon járó kihívások is. Ezeket szintén nem kezelném egy szinten azokkal a szituációkkal, amikor komoly esély áll fenn arra, hogy az illető összetörik a nyomás alatt. Nem baj, ha nem jutunk el soha egy olyan pontig, hogy nem bírjuk tovább.

A minket ért traumák nem válnak attól szebbé, csak mert túléltük őket. Szeretném azt az üzenetet átadni mindezzel, hogyha erősebben jövünk ki egy ilyen helyzetből, az nagyrészt szerencse és kemény munka, ami egyedül a mi érdemünk és mindazoké, akik támogattak minket ebben. 

Hornisch Aliz

„Hustle culture” – a siker mindenek felett? 

Az elmúlt pár évben azt veszem észre, hogy a barátaim közül egyre többen igyekeznek rálicitálni egymásra az elfoglaltságokat tekintve, s az utóbbi időben egészen elképesztő léptéket öltött e jelenség. Lépten-nyomon elcsípek olyan beszélgetéseket, amelyekben büszkén mesélik ismerőseim, hogy egész héten csak négy órákat aludtak, mostanság heti ötven órát dolgoznak és ma elfelejtettek enni, csak egy alma van bennük. Büszkeséggel tölti el őket, hogy mennyire rettentően, mérhetetlenül túlhajszoltak és arccal rohannak a kiégés felé. 

Számomra ez teljességgel érthetetlen. Természetesen én is tapasztalom azt a nyomást, amelyet a társadalom előszeretettel pakol a nyakunkba. Nem véletlenül lettek rá fogalmak is: a FOMO-tól (fear of missing out, a kimaradástól való félelem) a kapunyitási pánikon át egészen a hustle culture kifejezésig. Ám ugyanekkor azzal is tisztában vagyok, hogy van egy minimum, amelyet alapvetően nem áldozhatunk fel a siker oltárán. 

A bevezetőben említett ismerőseimtől sokszor megkapom reakcióként, hogy de jó neked, hogy van időd rá. Kevés dolog tud annyira felhúzni, mint ez a mondat. Szeretném, ha realizálnák, hogy

nekik is lenne idejük rá, ha beosztanák azt vagy prioritást élvezne náluk az adott tevékenység, amire én általában nagy logisztika árán időt szánok.

Itt nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Például a színházba járás nálam épp nem éli reneszánszát, ezért amikor az egyik barátom a hónapban már negyedszerre megy színházba és megjegyzi egy könyv-élménybeszámolóm után, hogy „de jó neked, nekem nincs időm olvasni”, bátran válaszolhatom: mert épp színházba jársz helyette. Szinte láttam, ahogy felkapcsolódott a villanykörte a fejében. 

Miért rettentően fontos ez? Nos, azért, mert ha úgy kezded szemlélni az életed, hogy arra van időd, amire szeretnéd, hogy legyen két hatalmas változás megy végbe. Egyrészt, megtanulsz priorizálni a teendőid között, értelmesen beosztani az idődet és ténylegesen átgondolni, hogy mire szánsz belőle. Ehhez hozzátartozik az is, hogy tudj nemet mondani, le tudj tenni dolgokat és választani tudj a végtelen lehetőség közül, amelyet felkínál az élet. Másrészt, felismered, hogy rajtad áll, hogy mire irányítod a fókuszt! Ez egyben rettentő felszabadító és ijesztő.

Hiszen így a te életed valóban a te felelőséged, nem lehet a kifogások kényelmes ölébe bújni.  

A legtöbb esetben tulajdonképpen erről van szó. Időnk arra van, amire szeretnénk, hogy legyen… itthagyom még egyszer, hadd ülepedjen ez a mondat. 

!!Figyelem!! Természetesen van olyan élethelyzet, amikor mindez egész egyszerűen nincs így. Előfordulhat, hogy valaki olyannyira leterhelt, sűrű, kilátástalan időszak közepette próbál boldogulni, a tőle telhető legjobbat nyújtani, hogy bármi egyéb nem fér a tányérjára.  Érezheti magát akár rajta kívülálló, családi, egészségügyi okok miatt is gúzsba kötve. Semmiképp nem szeretnék senki hátán pálcát törni, bízom benne, hogy pont annyi terhet kapott, amennyit el tud hordozni magával. Ám ha beszélgetni szeretnél valakivel, az üzeneteim nyitva állnak. 

@kedvemma

Ötszáz fős faluból a Sorbonne-ig

Laposa Julcsi tekenyei származású Junior Príma díjas népzenész, a Sorbonne egyetemen végzett zenei mediátor. Fiatal kora ellenére hatalmas karriert futott be, saját együttese van, több nívós versenyen szerzett dobogós helyezést és olyan díjakat nyert, mint a Junior Príma díj, a Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj vagy az Aranypáva Nagydíj.

Julcsit a munkahelyemen ismertem meg még januárban. Emlékszem, az első munkanapomon megkérdezte tőlem a folyosón, hogy tudom-e, hol található az iktató, én meg örültem magamban, hogy ilyen magabiztosnak és tájékozottnak tűnök első ránézésre, mikor még az irodába is kihívás volt visszatalálnom, és persze fogalmam se volt az iktató hollétéről. (Azóta már tudom szerencsére). Mindenesetre, noha nem voltam nagy segítség az orientáció terén, bemutatkoztunk egymásnak, majd később, amikor az irodáinkat összevonták és egymással szemben levő szobákba kerültünk, egyre többet beszélgettünk, és akkor szereztem tudomást zenei pályájáról és sikereiről. 

Minek a hatására kezdtél el népzenével foglalkozni és miért vált olyan fontossá számodra?

Gyermekkorom óta része a zene az életemnek. Szüleim mindig mondták, hogy én előbb táncoltam, énekeltem, dudorásztam, mint beszéltem. Amint meghallottam pólyás koromban egy dallamot, már mozogtam, zsigereimben volt születésem óta a zene. Mivel én egy kicsiny, 500 fős faluból származom, eleinte sok lehetőségem nem volt, de mégis a szüleim megpróbálták kihasználni azt, ami adódott. 

Milyen főbb állomásai voltak zenei pályafutásodnak?

Párhuzamosan a zene és a tánc is az életem része volt, ezért adta magát, hogy népzenét tanuljak. Négyévesen balettozni kezdtem,  hétévesen zeneiskolába mentem. Először furulyázni tanultam, de untam, nem tartottam izgalmasnak, ezért kikönyörögtem, hogy hadd váltsak hegedűre. Apukám hónapokig húzta a száját, hogy nem szeretné, de végül beadta a derekát. Viszonylag gyorsan megtanultam szép tisztán játszani és tizenhat évesen jött a nagy váltás, amikor is a népzenével kezdtem el foglalkozni.

Lenyűgözött a stílusjátéka, sokszínűsége, hogy ennyi féle dal van és ezek mind a nemzetünké.

A csúcspontot nem hiszem, hogy elértem még, mert én mindig azt mondom, hogy az ember holtig tanul. Mindazonáltal szakmai pályafutásom egy kiemelkedő szakaszát 2017-re tenném,  amikor bekerültem az 50 tehetséges magyar fiatal programba. Ugyanabban az évben Junior Príma díjjal ismerték el munkásságomat, ami a szakmámban az egyik legrangosabb elismerés. 

Mire vagy a legbüszkébb?

A legbüszkébb a „NÉPI hang-színek” kiadvány sorozatomra vagyok, aminek a hivatalos kötetbemutatója május 3-án volt az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. Én úgy szoktam ezeket a könyveket emlegetni, hogy a gyermekeim, mert jócskán igényel egy 6-9 hónapnyi munkát, mire egy ilyen produktum elkészül.

Kik voltak nagy hatással a pályádra?

Mindenképpen a családom, akik mindig is támogattak. Én egy egyszerű családból származom, nagyon erős nálunk a női vonal, a túlélési vágy, ez igencsak példát mutatott nekem, hiszen csak nagy kitartással lehet bejárni a kitűzött utat. Szakmailag ifj. Horváth Károly (Karcsi bácsi) nevét említeném első körben, aki felfedezte bennem a népzenéhez való tehetséget, ő volt az első zenei mentorom Zalaegerszegen.

Később Sebestyén Márta és Rúzsa Magdi szárnyai alá kerültem. Rájuk is nagyon felnézek és tisztelem, amit képviselnek és amilyen hitelesen a saját szakmai területükön dolgoznak. 

Más családtagod is zenél/zenélt?

A közvetlen családi környezetemben nem, de az anyai dédpapám citerázott, ami egy tipikus ősi magyar hangszer. Sajnos a citeráját nem találtuk meg. Apai ágon levő nagymamámnak pedig gyönyörű hangja volt, sajnos már nem él, viszont mindenki mondja ma is a faluban, hogy elképesztő hangja volt és a templomban sokszor ő adta meg a kezdőhangot. 

Mesélj a könyveidről!

2017-ben jött ki az első, ami csak egy általános, bemutatkozó könyv volt, mivel nem gondoltam volna, hogy több is lesz. Olyan dalokat tartalmaz, amiket egy óvodás gyerek jó ha ismer, mielőtt iskolába megy. Akkora sikert aratott ez a könyv, hogy született további három belőle. Mindegyikben népdalok találhatóak, népi viseletek és gyermekjátékok. Egy gyermek tud benne színezni, vagy ha ismeri a kottát akkor tud zenélni, illetve meghallgathatja a CD-t, ami a hátuljában található. A sorozat további köteteit próbáltam kreatívan feldobni, egyikben matricákat helyeztem el, másikban kreatív memóriakártyákat. A többi kötet az évszakokkal foglalkozik és azokhoz fűződő népdalokat tartalmaz. Úgy látom segíti a gyerekek zenei nevelését, mind az óvónők, mind a családok nagyon szeretik használni őket. 

Milyen további terveid vannak?

A saját együttesemet 2017-ben alakítottam meg, Budapesten. Velük csak gyerekeknek játszunk egyelőre, népdalokat és világzenét. Következő tervem, hogy felnőtteknek is muzsikáljunk világzenei produkciókat. 

Mi a kedvenc népdalod vagy kedvenc sorod egy népdalból?

Annyi népdal van a fejemben, hogy nagyon nehezen tudok erre válaszolni. Minden egyes lelki állapotban más népdal a kedvencem, folyamatosan változik akár egy napszak alatt is a preferenciám. Minden érzelemhez hozzá tudok csatolni egy népdalt. Most talán egy szomorú népdal jut eszembe „Édesanyám rózsafája, nékem hajlott utoljára, bár sohase nyílott volna, maradtam volna bimbóban.” Ez egy kalotaszegi népdal, szerintem annyit beszéltem most a gyerekkoromról, hogy kicsit visszasírom azokat az éveket. 

Mit üzensz a hozzád hasonló tehetséggel rendelkező fiatalabb generációnak?

A fiataloknak üzenem, hogy ne hallgassanak senkire, csak a szívükre és mindig kövessék az álmaikat. Fogadjanak szót a szüleiknek, de amikor éreznek egy belső késztetést magukban, akkor igenis ki kell törni, küzdeniük kell ezért. Nekem is meg kellett küzdenem a családomon belül, hogy elfogadják, én ezt az utat választom. Senki se adja fel céljait és kitartóan menjen előre az álmai irányába. 

Mesélsz egy érdekességet magadról?

Talán azt emelném ki, hogy imádok vezetni, 14 éve van jogosítványom és a mai napig rá tudok arra csodálkozni, hogy ha valaki ott ül mellettem az anyósülésen és azt mondja hirtelen, hogy kanyarodj jobbra, én automatikusan balra megyek. 

Julcsi kiadványai megvásárolhatóak a www.laposajulcsi.eu oldalon, valamint a Libri, a Könyvtárellátó és a Kaláka zenebolt oldalán. Kövessétek Facebookon és Instagrammon is!

Az interjút Merrikin Gina készítette.

Képek forrása:

Amikor támad a Gonosz – személyes történet

A Sátán létezik. Talán a legnagyobb célja az, hogy elhitesse, hogy nincs, hiszen akkor küzdeni sem kell ellene… Ha van Jó, akkor létezni kell Rossznak is, hisz csak így nyer értelmet a jó. Ha pedig tudjuk, hogy van Gonosz, akkor észrevehetjük a munkálkodását. Személyes történet következik. 

Mikor testet ölt a Gonosz

A Sátán munkálkodik, csavarja a szálakat, suttog a füledbe, hogy eltérítsen téged attól, amit a Jóisten neked szánt. Egyes szentek életében a Sátán meg is testesült, vegyük például Pió atyát, akit kutya képében bántalmazott. Őszintén, ha velem ilyen történne, akkor tuti biztos, hogy megőrülnék. Más esetekben pedig a lelki térben támadhatja az embert: az érzelmeken, a negatív, csábító, de bűnbe vivő gondolatokon keresztül. Támadja az üdvösségbe vetett hitünket, a kapcsolatainkat és magát a hitet. 

Nagyon érdekes dolgot figyeltem meg a saját életemben. Akárhányszor az evangéliumról, Jézus jóságáról mesélek, másnap rettentően rosszul vagyok lelkileg. Akárhányszor megosztom a hitemet, beszélek a nehézségekről és arról, hogy a Jóisten hogyan segített a nehéz helyzetekben – másnap szarul (erre nincs jobb szó, ami átadná az érzést) vagyok lelkileg. Először ezt a tendenciát tavaly vettem észre és azóta folyamatosan észlelem – mindig így történik. Akár akarom, akár nem. 

Hol támad a Gonosz?

A Gonosz mindig ott támad, ahol a legkönnyebb fogást találja rajtunk, ahol a legsérülékenyebbek vagyunk. Esetemben ezek az érzelmek – itt vagyok a legsebezhetőbb. Mikor pedig evangelizálok, akkor másnap egy rakás semminek érzem magam. Jönnek a „nem vagyok elég jó”, „elszúrok mindent”, „nem fog sikerülni, béna vagyok” nagyon felemelő gondolatok, lényegében a semmiből. Mikor megérkeznek, akkor hatalmas erővel sújtanak le, teljesen beterítenek, mint egy gigászi hullám. Nem értettem kezdetben, hogy ezek a negatív érzelmi hullámok honnan jönnek, mert alapvetően szuper életem van, optimista világszemlélettel rendelkezem és nem ért semmiféle nagy tragédia. Nem buktam meg egy vizsgán sem, nem hagytak el, tehát nem volt semmiféle kiváltó tényező. De mikor ezek a negatív hullámok egy-egy hitről folyó beszélgetés után rendszeressé váltak, akkor elgondolkoztam. Lehet, hogy ez valahonnan kívülről jön?

De mit tehetünk?

Most lehet, sokan kinevettek, hogy ja nem elég, hogy depressziós vagyok – vagy legalább érzelmileg labilis – de még hallucinálok és téveszméim is vannak. De a Biblia is felszólít minket a Gonosz elleni küzdelemre. Az ima lehet a fegyverünk. Az első lépés azonban az, hogy ismerjük el a létét. Hiszen harcolni csak akkor tudunk ellene, ha elismerjük, hogy létezik és kiismerjük a taktikáit. Záráskánt pedig álljon itt a Bibliai GPS: 

„Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, a gonoszság lelkei ellen, amelyek az ég magasságában vannak. Ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét, hogy ellenállhassatok azon a gonosz napon, és mindent legyőzve megállhassatok. Tehát álljatok elő, övezzétek körül derekatokat igazlelkűséggel, öltsétek fel az igazság páncélját, és kössétek fel a békesség evangéliumának hirdetésére való készség saruját. Mindezekhez vegyétek fel a hit pajzsát, amellyel a gonosz minden tüzes nyilát kiolthatjátok. Az üdvösség sisakját is vegyétek fel, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde. Minden alkalommal minden imádsággal és könyörgéssel imádkozzatok a Lélek által. Ebben legyetek éberek minden állhatatossággal és könyörgéssel az összes szentekért.”  

Ef, 6:10-18

P.s.: Remélem, hogy ezen cikk megírása és publikálása utána nem leszek annyira rosszul, ha igen, akkor gondoljatok rám. 😀

Tóth-Kuthy Betti

#jóéjtpuszi könyvajánló, avagy modern tanúságtétel egy kortárs költő versein keresztül

Nem olvasok gyakran kortárs műveket. Különösen kortárs verseket nem. Az én ízlésemnek túl elvont vagy naturalisztikus a legtöbb.

Lackfi János verseskötetét se vettem volna meg csak úgy, ha szembejön velem a Libriben. Nem, Lackfi egy facebook poszton keresztül szólított meg. 

Elolvastam a facebookon megosztott verset, aminek a végére oda volt biggyesztve, hogy #jóéjtpuszi. Akkor még nem is értettem, hogy az mi, csak azt értettem, hogy megkönnyeztem a verset. Na, ilyen is rég volt. Bekövettem a költő oldalát. Azóta megvettem a #jóéjtpuszi verseskötetet és most könyvajánlót írok róla. 

Mivel is fogott meg? A lehető legemberibb módon ír a keresztény hitéről. Emberként, aki esendő, aki próbálja megérteni az Istent, aki tele van kérdésekkel. Modern nyelvezet, néhol provokatív, máshol ironikus stílus. Helyenként számonkéri Istent, aztán kijavítja saját magát. Bevonul Jézussal Jeruzsálembe, majd a többi apostollal vetekedik, hogy ki áll később a jobbján. Kiszámolja Istennel, hány miatyánk elmondása jelenti a belépőt a mennyországba. Elmondja, mennyire könnyű hinni. És mennyire nehéz hinni. 

A provokatív stílus ellenére a legmélyebb szeretettel ír Jézusról, a legnagyobb odaadással és tisztelettel a Jóistenről. Az irónia és a mély hit tökéletes kombinációjával a kortárs költő elérhetővé teszi a kereszténységet, kézzelfoghatóvá a bibliai szövegeket, közelivé az Istent. Igazi modern tanúságtétel.

Őszinte, humoros és olykor könnyekre fakasztó Lackfi verses gyűjteménye, mely az esti, lefekvés előtt posztolt facebook bejegyzéseket fogja össze. 

Könnyen érthető, egyszerű szövegek, melyek azonban minden újraolvasással valami újat képesek megnyitni előttünk. Olvasd, ha csak van 2 perced egy rövid szösszenetre és olvasd, ha órákon keresztül bele akarsz mélyedni Lackfi eszmefuttatásaiba. Olvasd, ha jó az istenkapcsolatod, ha csak keresed az Istent, vagy ha fogalmad sincs arról, ki Ő. 

Ha pedig van kedvenc Lackfi versed, küldd el nekünk!  Itt az én egyik kedvencem: 

Gyümölcs

Azt mondta,
Uram, ezt a gyümölcsdolgot
majdnem elszúrtam,
tudom, hogy nem szabad megkóstolni,
és még csak nem is azt mondtad,
hogy egyről szabad enni,
az összes többiről pedig nem,
csak tudod, iszonyú kíváncsi 
természetű vagyok,
rettentően izgat az az egy,
de téged megbántani 
semmiképp nem akarlak,
fontosabb vagy bármilyen gyümölcsnél,
nem lehetne valahogy együtt 
kipróbálni a dolgot?
Ha nem, hát nem,
azt is elfogadom.
Ja, nem.
Azt mondta,
micsoda, milyen gyümölcs?
Fogalmam sincs, nem láttam semmit,
nem hallottam semmit,
elutaztam, beteg voltam, meghaltam.
Mit tudom én, Uram,
az asszony volt, a kígyó volt,
a szomszéd volt, a sarki fűszeres! 
Én tuti nem!
Hogy mi ez a maskara rajtam?
Nem láttál még szmokingot?
Ugyan, dehogy a szégyen,
ezt eleganciának hívják.
Persze hogy észrevettem a táblát:
NUDISTA STRAND,
csak nem gondoltam,
hogy kötelező a dress code.
Hehe. Vicces.
Ja, nem hehe.
Úgy látom, nem vicces.
Nem vagy ma humorodnál, Uram.

Lackfi János

Kocsis Krisztina

Borítókép: jobbadni.hu

Jane Austen befejezetlen regénye – Sanditon

Kétségkívül a Netflix egyik legnagyobb húzása a mostanában piacra dobott Bridgerton sorozat. Bár én is élveztem a pár könnyed mázos részt, valahogyan hiányzott belőle a valóság. S épp ekkor került elém Sanditon.

Ha bárkiben is felmerült korábban a kétség a Bridgerton sorozat történelmi hűségével kapcsolatban, akkor azt nagyon jól tette. Sajnos annak ellenére, hogy a sorozat alkotói a Regency korszakot jelenítették meg, a korszak csupán a díszletekben, arculatban tükröződött, de semmiképpen sem a történet valósághűségében, vagy akár a szereplők személyében. 

De vajon mit is takar a Regency kor?

Ezt az időszakot az 1800-as évek első 20-30 évére teszik, főképpen III. György, majd IV. György régensherceg uralkodási időszakára. Míg III. György a puritánabb élet mellett tette le voksát, fia, mikor végre trónra került egy frivolabb, könnyelműbb társadalmi életet bátorított az arisztokrácia köreiben, miközben a szakadás a lakosság rétegei között egyre csak nőtt és nőtt.

Ez a korszak az angol történelemben maga az elegancia, és a fényes sikerek kora a művészetekben és építészetben egyaránt. Ebben az időszakban folytak a nagy háborúk a Napóleon vezette francia seregek ellen, s ez az a korszak, amely nagyban meghatározta a teljes angol társadalom fejlődését a külső és belső hatások következtében.
Ekkor tevékenykedett többek között William Blake, Lord Byron, Jane Austen, Samuel Taylor Coleridge, John Nash, James Burton, Grace Elliott, John Keats, Mary Shelley, és még sokan mások. 

Nos, ha van egy ilyen csodaszép korszaka az angol történelemnek, ahova be kell vallanunk, sokan visszavágyunk (természetesen csak arisztokrataként), akkor miért nem próbáljuk a lehető leghitelesebben megjeleníteni ezen időszakot úgy, ahogy a korszak alkotói azt megörökítették?

Sanditon. Egy sorozat, amely talán reményt adhat nekünk a Regency kor történelmi hűségére. Következzen röviden a cselekmény – igyekszem minél spoiler mentesebben;) 

Charlotte Heywood egy gazdálkodó úriember lánya, a kor hősnőihez híven nem túl sok tejbe aprítani valóval. Ezzel ellenben erős akarattal és véleménnyel, határozottan, de bájosan és naivan érkezik meg az angliai tengerparti városkába, Sanditonba. Fogadói, a Parker család a város megbecsült emberei. Tom, a legidősebb, az álmodozó, kinek minden célja a város felvirágoztatása – ám a pénzügyekkel igen-igen hadilábon áll. Arthur, a legfiatalabb, de egyben a legszerethetőbb karakter is az egész történetben. Ő az a cuki, kissé kövérke testvér, akire mindig lehet számítani, s aki mindenkivel szüntelen kedves. A harmadik, középső Parker testvér pedig Sydney. Sydney a titokzatos, jóképű, és rendkívül kötelességtudó testvér, aki a családi kötelességeket minden és mindenki elé helyezi. 

A sorozat első évadában a Parker testvérekre koncentrál a történet fő szála, miközben a mellékszálak is tele vannak értékesnél értékesebb gondolatokkal, és tanulságokkal. Zseniális karakter- és személyiségfejlődéseken visz végig, a festői tájról pedig Anglia szerelmeseinek nem kell sokat mesélnem. 

Ez a sorozat tele van valósággal. Beteljesületlen szerelmekkel, elhagyott társakkal, fájdalommal és gyásszal. S mindemellett megjelenik az élet másik oldala is, az öröm, a barátságok, az álmok, s a remény egy szebb jövőért. 

Számomra a második évad még többet adott. Mintha egy 21. századi történetet meséltek volna el kosztümökben. Egyrészt főszálon érkezett továbbra is a fiatalság párkeresésének kihívásai. Ahogyan a főszereplőknek a csalfák s igazak között kellett lavírozniuk, s ahogyan felismerték az ismerkedés és a megismerés egyre nagyobb jelentőségét. Az örömökkel és izgalmakkal teli új találkozások előtt megjelent a nagy szerelmek gyásza és a felejtése is  A számomra kedves másik főszál az anyaságra, s ennek kihívásaira összpontosított. Az asszonyon keresztül, kinek minden vágya egy gyermek, de nem tudja vele megajándékozni férjét, s a lányon keresztül, ki az újszülöttjét megtartani sem akarja. Két egymás melletti fiatal nő,  ellentétes vágyakkal. 

A Sanditon Jane Austen egyik utolsó, egyben sajnos befejezetlen műve remek feltöltődést kínál nem csak azoknak, akik vágynak a Bridgerton sorozat egy fokkal hitelesebb verziójára.

Kisbán Petra

Első évad előzetese:

Borítókép: next-episode.net

Egy kapcsolat kezdete… 

Amikor először megpillantottam, nem hittem volna, hogy ez a kapcsolat létrejöhet. Meg sem fordult a fejemben. Másoktól azt hallottam róla, hogy zord, befásult, akik szeretik őt, azokra fittyet hány, aki viszont ellene fordul, azzal kegyetlenül elbánik. Az egyetlen pozitívum, amit megértettem az életéből, hogy nagyon szereti az apját. Őszintén szólva sosem beszélgettünk, mert ezek után képzelhetitek, mennyire mertem szóba elegyedni vele. Csak távolról figyeltem. De gyakran észrevett. Ekkor elmosolyodott és intett, hogy menjek oda hozzá. Elnézve azonban a baráti társaságát, én inkább a tartózkodást választottam.

Olyan emberek vették körül, akiket lenéztek, kiközösítettek, úgyhogy nem mentem oda. Néha gyötört is a lelkiismeret-furdalás, hogy úgy ítélem el őt, hogy nem is ismerem igazán. De hát hogyan tudnék megbízni valakiben, akit egyesek ennyire megvetnek? 

Azonban valami megváltozott. A fordulópont a kapcsolatunkban akkor következett be, amikor többé már nem tartoztam a menő lányok közé. A barátaim nem fogadtak el úgy, ahogy vagyok. Meg akartak változtatni, de én ellenálltam. Ezért kiközösítettek. Magamba roskadtam és napokig csak zokogni tudtam. 

Akkor jött ő, és odalépett hozzám. Leült mellém a földre, megfogta a kezem, és megkérdezte, hogy mi nyomja a lelkem. Én pedig felnéztem rá és megláttam abban a meleg tekintetében az őszinte együttérzést. Miért érdekli, mi van velem? Miért nem megy vissza a társaságához? Ő viszont mélyen a szemembe nézett és még egyszer megkérdezte, mi bánt, olyan hangon, amihez foghatót azóta sem hallottam. Én pedig ránéztem és csak sírni tudtam. Zokogtam, mint egy kisgyerek, ő pedig ott volt velem.

Így kezdtünk el beszélgetni. Amikor csak meglátott, odajött hozzám, és mindig sugárzott róla az őszinte érdeklődés. Az igazat megvallva nem is szóltam hozzá olyan sokszor az elején. Inkább csak ő mesélt. 

A kettőnk kapcsolatában a legnagyobb változást azonban egy nyári tábor hozta. Mint általában, mesélt nekem az életszemléletéről, az apjával való mély kapcsolatáról, az emberekhez való viszonyulásáról. Ott voltak velünk a barátai, akiket testvérként szeretett, illetve mások is, akik úgy, mint én, csak csodálkozva méregették őt. Hogy lehet valaki ennyire empatikus? Hogy lehet ilyen hatással az emberekre? Úgy éreztem, ha csak vele vagyok, vagy a szemembe néz, máris megnyugszom. Ez így nem mehet tovább.

Be fogom bizonyítani, hogy nem tökéletes.

Ekkor felálltam és megkérdeztem: Mégis, hogy vagy képes azt állítani, hogy boldogok leszünk, ha veled maradunk? Hogy nevezheted magad jónak, ha minden barátodat kigúnyolják, te pedig nem teszel ellene semmit? Aztán félrevontam, és a szemébe vágtam, hogy fel fogom fedni mindenki előtt, hogy ilyen tökéletes ember nem létezik, mint amilyen ő, és le fogom leplezni, hogy valójában milyen… 

De ekkor történt valami. A két karomnál fogva maga elé húzott, és azon a sugárzó szempáron keresztül úgy nézett rám, mint aki képes áthatolni a lelkem legmélyebb mélységein, és így szólt: „Fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni, de sosem foglak kényszeríteni arra, hogy velem légy. Viszont tudnod kell, én már azelőtt ismertelek, hogy te észrevettél volna. Nem számítanak a hibáid, és az sem, hogy mit gondolnak rólunk mások. A legrosszabbat is tudom rólad, mégis a legjobbat hiszem veled kapcsolatban. Tudom, hogy kivé válhatsz akkor, ha velem tartasz. Szeretlek és boldoggá akarlak tenni. Hogy velem vagy nélkülem folytatod, a döntés rajtad áll. Én várni fogok rád…” Ezzel otthagyott, és elindult a tábor melletti kis hegy felé.

Ekkor kezdtem megérteni, ki is ő valójában.

Ő az, aki akar engem, akinek nem számít, hogy ki vagyok, vagy milyen a múltam. Ő csak teljessé akar tenni. Nem tudtam pontosan, mi vár rám, ha vele tartok, de abban biztos voltam, hogy nem kell félnem. Még hosszú és rögös előttünk az út. De együtt célhoz érünk majd. Ezért utána futottam, és éreztem, ahogy rálépek az ösvényre, amely csak rám várt.

Nagy Vanda

Borítókép: The Stream

Szakítás utáni barátság

A barátság utáni párkapcsolat szinte mindenki számára elfogadható, de ha a sorrend megcserélődik, gyakran felszöknek a szemöldökök: Hogyan lehet? Szakítottál vele és még beszéltek?

Több véleményt is meghallgattam, hogy mi áll ilyenkor a furcsálló reakciók mögött. Az emberek általában úgy találják, hogy kell egy egészséges távolságot tartani a legtöbb romantikus kapcsolat vége után. Mert ha a párkapcsolat nem is működik, az olyan lesz, mint egy felvert tojásfehérje: többet abból már nem lesz megint tojás.

Nehéz az egykori szeretővel később úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna.

Vagyis a változás irreverzibilis. De lehet, hogy mégsem?

Én magam körül azt a példát látom, hogy egy bizonyos mennyiségű időnek el kell telnie a szakítás után. Olykor éveknek… De az idő gyakran normalizálni tudja a dolgokat. Habár, abban nem vagyok olyan biztos, hogy minden érzelem el tud tűnni a másik irányába. Jelenthet ez haragot, megbántottságot és más negatív érzéseket is. 

Amit a legtöbbször górcső alá vesznek, hogy miként ért véget az adott kapcsolat? A felek hogyan váltak el? Ez nagyban befolyásolhatja azt, hogy tudnak-e barátként viszonyulni a másikhoz. Ugyanakkor, mit jelent a barátság?

Fennmaradó személyes beszélgetéseket… vagy fennmaradó békés viszonyt, ami azt jelenti, hogy egy társaságban tudnak egymás mellett/egymással civilizáltan beszélgetni, és nem kell a többieknek végig drukkolni, hogy mikor indul el a Hamlet következő folytatása.

Ha a felek jó viszonyban válnak el, nagyon csalogató lehet az, hogy néha csekkolják egymást, ráírjanak a másikra, valamilyen szinten követni tudják egymás életét – mégha ők már nem is szerves részei annak. Ez egyébként lehet egy kétélű kard – mert sokszor hallom azt is, hogy eléggé tud fájni, amikor látod, hogy a másiknál is megy az élet tovább… Halad a dolgaival és éli a mindennapjait – és boldogul nélküled.

Emiatt veszélyesnek tartom érzelmileg azt, hogy még egy jól sikerült szakítás után is valamilyen szinten bevonódjunk a másik „új” életébe. Emellett a kísértés így fennállhat, hogy felülbíráljuk egykori döntésünket, hogy külön utakon folytattuk. Amikor annak is megvolt az oka.

Ha személyes meglátásra vagytok kíváncsiak, én azt tenném még hozzá, hogy az úgynevezett barátság fenntartásának legkomolyabb indikátora a közös baráti társaság/ közösség kell, hogy legyen. Ha ez nincs jelen az életünkben, akkor használjuk ki a lehetőséget, hogy eltávolodhatunk és levegőt vehetünk. Hogy kívülről tudjuk szemlélni a dolgot. Még adott közösségen belül is lehet tartani „szünetet”. Érdemes is. 

Ugyanakkor exeinkre lehet egyfajta mementóként is tekinteni: tudni, hogy mi fogott meg minket bennük, mit véltünk felfedezni és miért vagyunk jó esetben hálásak. Illetve, hogy miért nem maradhattunk benne a kapcsolatban, mit tanultunk meg magunkról általuk, például mik azok a kompromisszumok, amiket nem köthetünk meg.

A volt kapcsolatok emlékeztetnek arra, hogy kik vagyunk, merre haladunk, mik a valódi vágyaink.

De az, hogy milyen gyakran vágyunk erre az emlékeztetőre – a válasz erre szerintem továbbra is egyedi.

Ami szerintem lényeges, ha bekopogtat egy új kapcsolat az életünkbe, az ne okozzon kényelmetlen helyzetet a régi kapcsolataink miatt. Hagyjunk meg magunk és a múltunk között olyan mértékű távolságot, amit bármikor nyugodtan fel tudunk vállalni az előtt, akit ismét beengedünk a szívünkbe.

Hornisch Aliz

Gyertek haza – Eltűnt gyermekek világnapjára

Tekintettel arra, hogy az „eltűnt gyermek” kategória szubjektív (nincs meghatározva, hogy milyen esetek tartoznak alá), pontos statisztikák nincsenek arról, hogy a világon egy év alatt hány gyermek tűnik el, az azonban biztos, hogy milliós nagyságrendű számokról beszélhetünk. 

  • Európában évente átlagosan 250 ezer gyermek tűnik el, vagyis 2 percenként egy gyermek. 
  • Az eltűnt gyermekek 89 százaléka kerül elő. 
  • Az esetek nagyobb részében az egyik szülőnél vagy családtagnál és nem idegen személynél találják meg a gyermeket. 
  • A kiskorú sérelmére elkövetett emberrablás Új Zélandban a leggyakoribb.
  • Magyarországon leginkább gyermekotthonokból tűnnek el gyermekek.
  • 2020-ban Magyarországon 15 398 körözést adtak ki eltűnés miatt kiskorúakra.

A világnap Ronald Reagen amerikai elnök nevéhez kötődik, aki egy New Yorkból eltűnt 6 éves kisfiú, Etan Patz emlékére jelölte ki ezt a napot. Etan Patz-et egy buszmegállóból, iskolába menet rabolták el. Eltűnése után 31 évvel tett beismerő vallomást elrablója, aki egyben gyilkosa is. Etan Patz eltűnése több jogszabályváltozáshoz is vezetett az Egyesült Államokban, továbbá egyes új, ma is használatos nyomozási módszereket az ő ügyében alkalmaztak először. Ezenkívül, ő volt az első eltűnt gyermek, akinek fényképét a médiában és tejes dobozokon közzétettek. 

Összesen 25 ország csatlakozott a világnaphoz. Magyarországon az Ezer Lámpás Éjszaka kampánnyal emlékeznek meg az eltűnt gyermekekről és hívják fel a figyelmet a szükséges prevencióra. 2011 óta 40 gyermekről közöltek képet tejes dobozon vagy más élelmiszer csomagoláson. Reményre ad okot, hogy közülük 12 meg is került. Ezenkívül az alapítvány a „Vigyázz Rám” iskolai felvilágosító programsorozattal is igyekszik felhívni a tinédzser korosztály figyelmét a csellengés veszélyeire és esetleges következményeire.

A jelenleg legnagyobb port kavart és még mindig megoldatlan gyermekrablási ügy Madeleine McCann nevéhez fűződik. A 3 éves brit kislányt Portugáliában rabolták el 2007-ben egy szállodaszobából. A mai napig nem találták meg a lányt, idén azonban új gyanúsítottja van a német rendőrségnek. A gyanúsított, Christian Brückner, aki szintén a környéken nyaralt és akit nemi erőszakért, szexuális visszaélésekért, lopásért többször elítéltek, jelenleg is börtönben van. 

Sajnos nincs igazán megoldás arra, hogy egy szülő 100% biztonságban tarthassa gyermekét. Nincs is helyén, ha a gyermek nem rendelkezik egy bizonyos fokú szabadsággal, önállósággal. Befejezésként azonban néhány jó ötletet megosztanék, hogy hogyan lehet leginkább elkerülni a bajt, vagy ha az már bekövetkezett, miként lehet a leginkább felkészültnek lenni. Szakértők szerint érdemes 6 havonta igazolványképet készíttetni a gyermekről, ujjlenyomatot levetetni, az online térben folytatott tevékenységét figyelemmel kísérni, orvosi és fogorvosi kórtörténetét naprakészen vezetni, illetve tájékozódni arról, hogy hova és kivel megy a gyermek. Ha fennáll annak a gyanúja, hogy egy gyermek eltűnt, nem szabad késlekedni, rögtön érdemes a rendőrségnek bejelenteni. Továbbá, a közösségi médián is célszerű megosztani, ugyanis minél hamarabb kezdik el keresni a kiskorút, annál nagyobb esély van rá, hogy épségben hazakerül. 

Merrikin Gina