“A koraszületés a gyereknek az élet első leckéje: egy küzdelem.” – őszinte interjú Nagy Vandával a koraszülöttségről

Nagy Vanda, szerkesztőségi tagunk koraszülöttként jött a világra. Most egy őszinte interjúban mesél arról, miért szimbolizálja ez számára a küzdelmet, hogyan kapcsolja össze a hittel és mit jelent számára ma a tény, hogy koraszülött. 

Mennyivel születtél korábban? Mit mesélt édesanyád a szülésről és a szülés utáni pillanatokról? 

A 36. hétre születtem, ami 2001. szeptember 21-ére esett, a 09. 11-es terrortámadás után 10 nappal. Anyukám azt mesélte, hogy nagyon világvége hangulat volt, főleg a kisvárosokban, ahonnan származom, Kisvárdárdán. Mindenki feszült volt a traumatikus események hatására. Ilyen világba csöppentem bele. Szeptember 20-án anyukám még autót takarított. Aztán elkezdődtek a vajúdó fájdalmak. Anya bekerült a kórházba, este 8-kor kezdődött meg a szülés és másnap délután 16 óráig, tehát 20 hosszú órán át tartott, ami mindkettőnket megviselt 

Csak 44 cm voltam és 1 kg 90 dkg, mikor születtem, arról esett vissza a súlyom  1 kg 80-ra. A legkisebb pelenka is majdnem a nyakamig ért.

Milyen volt a terhesség?

Anyukám végig veszélyeztetett terhesnek számított, mivel előfekvő méhlepénye volt és én emiatt lettem koraszülött. Az előlfekvő méhlepénynek az a lényege, hogy a méhlepény félig a méhszájra van tapadva és ezért a babát nem tudja elég jól ellátni az anyaszervezet. 

Hogyan reagált a család?

Nagypapám, aki egyébként egy fantasztikus ember volt, családcentrikus és szerető édesapa és nagypapa, róla mesélték, hogy először nem mert megnézni, mert azt hitte, hogy nem fogok megmaradni. Annyira kicsi voltam és törékeny, hogy nem akarta megnézni az arcomat, mert attól félt, hogy nem leszek egészséges és nem akart hamis reményeket kelteni magában. Ez egy természetes reakció volt tőle, és sosem haragudtam érte. Nagymamámnak volt sajnos vetélése, tehát papám tudta, hogy milyen elveszíteni a gyermeked, és nem akarta ugyanazt a fájdalmat átélni. 

Anyukámtól szülés után rögtön elvittek, mert inkubátorba akartak tenni. Teljes kimerültségében úgy szólt az orvos után, hadd láthassa az arcomat, hogy majd fel tudjon ismerni. Azt mesélte, hogy meglátott, és annyira gyönyörű voltam, mint egy játékbaba, pici,  szabályos arcú.

Milyenek voltak az első napok, hetek?

Elvittek a koraszülött osztályra, és az első hetekben a családom csak az épület ablakán  keresztül láthatott, nem érhettek hozzám. Nagyon sokáig úgy tápláltak, meg töltötték belém az infúziót, hogy a fejemből, karomból csövek, branülök álltak ki. Össze-vissza voltam szurkálva.

Nagyon sok kivizsgáláson estem át. A szülés után egy hónapot töltöttem  a kórházban és anyukám minden nap ott volt velem: három óránként magához vehetett, hogy anyatejjel táplálhasson. Nem volt komfortos az ágya, éppen csak le tudott feküdni egy helyiségben, de nem hagyott magamra. 

A koraszületés nagyon szívszorító egy édesanyának, de a gyereknek ez az élet első leckéje: egy küzdelem. Meg kell tanulnia a túlélést, és annak érdekében, hogy éljen, harcolnia kell.

Van testvéred?

Igen, van egy nővérem, aki öt évvel idősebb tőlem, nagyon mély és bensőséges a kapcsolatunk. Az egyik legjobb barátnőm. Ő is koraszülött volt, azonban ő a 37. hétre született, de négy centivel volt hosszabb mint én és egy kilóval több.

Mikor tudtad meg, hogy koraszülött voltál és hogy érintett téged? 

Milyen hatással van rád ma, hogy koraszülött vagy? 

A tudat, hogy nekem egy olyan szervezetem van, ami egy túlélő harcosé, aki megküzdött azért, hogy megszülessek, majd küzdött azért, hogy életben maradjak, sok erőt ad.

Mennyire könnyen beszélsz erről másokkal és hogyan szoktak erre reagálni?

Az interjút Kocsis Krisztina készítette