Nagyi naplója

Novella egy kamaszlányról, aki nagymamája naplóján keresztül bepillantást nyer a kommunista diktatúra rémálmába…

“Történelmi eseményeken alapuló kitalált történet”

Egyszer, egy szép tavaszi napon, amikor már mindenki bőrdzsekit és tornacipőt hordott, félig unatkozva, félig vágyakozva tekintettem ki az iskola ablakán. Péntek hetedik óra volt, ami egyet jelentett azzal, hogy már minden diák a padra fekve hallgatta a magyartanár előadását, ahogy Arany János Családi kör című versét elemezte.

Amikor végre megszólalt a szabadságot jelző csengő, és mindenki üdvrivalgásban tört ki, a tanár az utolsó szó jogán még gyorsan feladta a házi feladatot. Azt mondta, írjunk egy kétoldalas házi dolgozatot, melynek címe: A családom. „Biztosan könnyű lesz írni róla, ha már ennyire figyeltetek!” – tette hozzá haragosan.

Hazafelé végig azon gondolkodtam, miről is írhatnék. Őszintén szólva olyan téma volt ez számomra, amiről egyáltalán nem szívesen beszéltem. Pedig az én családom is olyan, mint manapság a legtöbb gyereké. A szüleim elváltak. Apu egy másik városban él, ezért csak ritkán látogatjuk meg a testvéremmel. Anyu sokat dolgozik, gyakran későn ér haza, itthon pedig vezeti a háztartást, ezért mindig nagyon fáradt. Az öcsém még csak nyolcéves, de már annyit ül a számítógép előtt, mint egy informatikus, és játszik a virtuális „barátaival”. Végül pedig én, egy tizenhat éves serdülő kamaszlány, aki keresi a helyét a világban.

Másnap reggel anya felkeltett, nem mellesleg ,,hajnali” kilenc órakor, hogy legyek szíves letörölgetni a bútorokat, mert szerinte „köpedelem, ahogy kinéznek”. Nyűgösen kikeltem az ágyból, tudtam, hogy igaza van, hiszen már vagy két hete ígérgetem, hogy megcsinálom. Amikor már a nappaliban lévő nagy könyvszekrénynél tartottam, ahogy kinyitottam az ajtaját, a legfelső polcról egy rosszul berakott kis könyv pottyant a fejemre. Na, remek, nem elég, hogy szombat reggel takarítanom kell, délután pedig meg kell írnom egy hosszú és nehéz beadandót, még ez a vacak könyv is a fejemre esik! Hirtelen dühömben földhöz csaptam a kis tárgyat, ám csak ekkor vettem észre, valójában mi is az. Egy poros, régi füzet, melynek a címlapján egy név állt: Gál Ilona. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Hiszen ez a nagyi füzete! Pontosabban már csak volt, hiszen a nagymamám már két éve nincs köztünk. Amint felnyitottam a közepénél, a megsárgult lapok elárulták, hogy ez nem is egy átlagos iskolai füzet, hanem egy napló. Így elkezdtem olvasni és engedtem, hogy a betűk, az érzelmek magával ragadjanak. Egy másik időbe, egy másik korba, egy másik világba, ahol senki és semmi sem olyan volt, mint ma, mégis valamiért emlékeztetett a jelenre…

„’59. május 9.

Nos, ma nem történt túl sok minden. Sanyi újra megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni vele fagylaltozni, én pedig megint azt válaszoltam, hogy a kisöcsémre kell vigyáznom. Pedig az az igazság, hogy szívesen vele tartottam volna, de a testvérem mégiscsak fontosabb, mint egy randevú.

Az utolsó tanóránk irodalom volt Kis Bélával. Ez a tanár úr híres elképesztő szigoráról és fegyelmezési módszereiről, de leginkább arról, hogy a szocializmus hű szolgája és a forradalomban harcoltak gyermekeinek mélységes megvetője volt. Lényegében engem személy szerint utált. De nem is ez volt a baj.

A gond abból adódott, hogy egy fogalmazást íratott velünk A családom címmel. Arra is felszólított minket, hogy a színtiszta igazságot írjuk le.

Így rövid gondolkodás után nekifogtam, hogy a lehető legőszintébben fogalmazzam meg a színtiszta hazugságot, vagyis azt, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Leírtam, hogy mire hazaérünk az öcsikémmel az iskolából, édesanyám kipirult arccal szorgoskodik a konyhában, hogy az „apjok megérkeztére” már kész legyen a terülj-terülj asztalkám. Miután eleget tettem iskolai kötelességeimnek, én is igyekszem segíteni neki. Addig a testvérem kint játszik a barátaival olyat, amilyet az úttörőtáborokban szoktak. Estére édesapám is megérkezik. Megcsókol minket, édesanyát persze hosszabban, majd leül és jóízűen falatozik. Vacsora közben mindenki elmeséli az aznapi élményeit. Ilyenkor nagyokat nevetünk. Az étkezés végeztével édesanyám lepihen, édesapám pedig elalvás előtt mesél nekünk. Vicces, romantikus, elgondolkodtató történeteket. A legjobb viszont, hogy közben fogja a kezünket. Én gyakran már azt sem értem, hogy mit mond, csak a hangját hallom. Majd jön a sötét. Az álom. Melyben minden olyan, mint amilyennek leírtam. Nagyszerű és meseszép.

Összefoglalva ezt írtam. Mikor beadtam a dolgozatot, a tanár úr kárörvendően rám vigyorgott. Jól tudta, hogy semmit sem írhattam le úgy, ahogy van. De talán nem is szerettem volna.

Ugyanis mikor hazaérünk, édesanyámnak a színét sem látni a konyhában. Fel sem bír állni, folyton beteg. Ezért én rögtön nekilátok főzni, hogy este legyen mit ennünk, bár a legtöbb ingóságunkat be kell szolgáltatnunk az államnak. Azt mondják, annak okán, hogy minden elvtárs és elvtársnő tökéletesen egyenlő mértékben részesüljön a javakból. De ha gazdagtól-szegénytől is elveszik, amije van, ki kapja meg mindazt, ami egykor a miénk volt? A kérdésre máig sem találtam választ… Persze az öcsém sem játszik, ő segít nekem. Egyébként nincsenek is barátai. Kiközösítették, hiszen nem lehet úttörő a származása miatt. És édesapám sem jár haza, már régóta. Három éve én mesélek esténként a testvéremnek. Mielőtt elalszik, néha megkérdezi, hogy mikor fog már édesapa hazajönni. Én ilyenkor rendszerint azt válaszolom, hogy addig még ezer esti mesét kell meghallgatnia. Ekkor elkezd számolni, hogy vajon mennyi is az az ezer, de sosem jut a végére, mert egy idő után elakad, feladja és álomba szenderül. Én viszont sokáig nem tudok elaludni. Hol édesanya átszűrődő zokogásától, hol a jelen fájdalmától, hol a jövő veszélyeitől. Azonban van egyetlen egy dolog, ami színtisztán igaz a fogalmazásomban. Az, hogy mikor végre sikerül elaludnom, mindig arról álmodom, hogy az életem olyan, mint amilyen sok-sok éve volt… mint amilyennek leírtam… gyönyörű és álomszép…”

Egy könnycsepp gördült le az arcomon, mely nyomot hagyott a napló lapján és elmaszatolta a kézírást. Mostanában nem szerettem olvasni, mert nem találtam olyan könyvet, amely felkeltette volna az érdeklődésem. Azonban nagyinak, az egykori tinédzserlánynak ez a rövid kis naplóbejegyzése szíven talált.

Nagyi nekem sosem beszélt a múltjáról, de most már értem is, miért. Tényleg mindig mosolygott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem akarta, hogy sajnálják őt. 

Én viszont mindig is sajnáltattam magam. Azért, mert nincs elég jó telefonom, vagy mert nem mehetek el egy buliba, és még sorolhatnám. Ez az eset viszont rádöbbentett arra, hogy mennyire jó dolgom van, milyen elégedettnek kellene lennem, és mennyire meseszép az életem. Olyan, amilyenről nagyi még csak nem is álmodhatott volna.

Nagy Vanda

Képi forrás: https://local12.com/news/local/local-man-turns-grandmothers-wwii-era-diary-into-book-cincinnati

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s