Menekültsorsok négy különböző náció szemszögéből

Hideg, borongós márciusi délután, mintha az időjárás is részvétét fejezte volna ki a történtek láttán. A Keleti Pályaudvaron első benyomásra minden hétköznapinak tűnt, a belső termekhez közeledve azonban már feltűntek árulkodó jelek: rendőrök összeverődött csoportokban beszélgettek, fiatalok „TRANSLATION” feliratú táblákkal álltak a peronon. Végül a legbelső csarnokba érve szívfacsaró látvány tárult elénk: csoportosan vagy magányosan várakozó menekültek sokasága. A hidegtől összekuporodottan némelyikük egyetlen hátizsákját, mások gyermekeiket szorították magukhoz.

Közülük való volt a Harkowból származó, külsőre rendkívül elegáns és jól-öltözött 46 éves Viktoria, aki gyermekeivel, a 14 éves Zaharral és a 12 éves Barbarával érkezett Magyarországra. Férje és 25 éves fia otthon maradtak, hogy a hazájukért harcoljanak. Viktoriáék hamburgi barátaikhoz utaztak, ahova útjuk közvetlen csatlakozás híján már 15 napja tartott. „A fülkék rendkívül zsúfoltak voltak, ezért sokszor állva kellett aludnunk, én már 24 órája nem pihentem. A házunkat az alapokig lebombázták. Minden lángokban állt, amilyen ruhában voltunk a támadás napján, abban szaladtunk ki az utcára. Ebben van mindenem. Ennyi maradt az életemből.” – emelte fel közepes méretű kézitáskáját. Kihangsúlyozta, hogy ez a háború Putyin hibája, nem az orosz állampolgároké. „Nem értem, hogyan tudja az elnök ilyen mértékben manipulálni a politikai vezetőket, hogy senki sem lép fel ellene. Egyetlen négyzetcentiméternyi ukrán föld sem ér meg ilyen mértékű emberáldozatot.”  

Viktoria a háborús híreken kívül mosolyogva mesélt arról, szabadidejében mennyire szeretett motorozni, ejtőernyőzni, sőt, még helikoptert is tud vezetni. Hogyan tudott ennyire örömteli maradni ilyen körülmények között? A válasz:

„Három gyermek édesanyja vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek.”

Vietnámi önkéntesek egy kis csoportja várta az éppen befutó vonatról érkezőket. A 40 éves Hun és nővérei informálással, útmutatással, lakhatási lehetőséggel segítik a menekülteket. „Több száz vietnámi érkezik Ukrajnából. Itt Budapesten egy kis közösségben élünk, ahova befogadhatjuk őket. Nem oldhatjuk meg minden problémájukat, de legalább valami olyat nyújthatunk nekik, mint az otthon érzése.”

A menekültek között orosz származásúak is voltak, mint például az angoltanár Natalia, aki nővéreivel és azok gyermekeivel szintén a Harkowban történt pusztítás következtében menekült el. Az orosz támadók az ő lakóházukat sem kímélték. „Hatalmas robaj közepette az ablakok szilánkosra törve szétrepültek. Az ezt követő négy napban egyáltalán nem volt áramunk.” Nataliaék szomszédjában egy veterán katona élt, aki több önkéntessel együtt segített a bajbajutottakon. 

Nővére, Katarina 39 éves, egyetemi tanárként dolgozott. „Az infláció elképesztő méreteket öltött.” – meséli. „Amíg én havi 1000 hrivnyát kerestem, addig csupán a házuktól kijutniuk a vasútállomásig 7000 hrivnyába került.” 

A háború állásáról nagyon nehéz volt tájékozódniuk. „Minden rádió- és televíziócsatornát elzártak, mindenről az internet segítségével értesültünk. 

„Nagyon szomorú, hogy idáig fajult a konfliktus a két ország között. Szerintem ezért nagyrészt az ukrán kormány a felelős. Amiatt gondolom így, mivel gyermekeink az orosz gyűlölet szellemében lettek felnevelve, az iskolákban és a médián keresztül a kormány lázítja a fiatalokat. Orosz származásúként választás elé lettem állítva: vagy ukránnak vallom magam, vagy távozok az országból.” – mondta. A család attól tart, többé nem költözhetnek vissza hazájukba. „Nincs hova visszamennünk. Ukrajnában nincs jövő a gyermekeink számára. Hálásak vagyunk az európai országok segítségéért, én mégis azt mondom: ne fegyvereket küldjenek, hanem embereket. Ne hagyják magukra férjeinket és fiainkat ebben az értelmetlen harcban.” Ekkor mintha érezte volna, hogy róla van szó, kislánya odafutott hozzá, és átölelte őt.

A két libanoni származású Hamdan és Ali Románián keresztül érkeztek. A vonatuk zsúfolásig tele volt, a már egy hete tartó út nagy részét állva tették meg. A fiúk számára már a krízis előtt sem volt idegen a háború borzalma. Kijevben jártak egyetemre, mivel a saját országukban állandó harc dúl. Tanulmányaik mellett kénytelenek voltak munkát is vállalni, hogy a hazájukban maradt családtagjaikat támogassák. A fegyveres konfliktus kitörésével azonban ez az anyagi forrásuk is megszűnt. „A háború elől költöztünk el Ukrajnába. Most ismét előle menekülünk. Már fogalmunk sincs, hová mehetnénk, ahol végre béke lesz.

Nagy Vanda

Borítókép forrása: Infostart