Nem kiabálni; világítani akarok.

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Patrícia legutóbbi cikke Hodász atyáról kapott hideget, meleget. A szerkesztőségünk sokszínű és sokhangú, nálunk is voltak egyetértések, de más szemszögek is. Már rég el akartunk indítani egy vita rovatot, ahol megnyilvánulhat többféle szemszög, többféle vélemény is. Patrícia cikke egy jó lehetőség arra, hogy ezt elkezdjük. Beszélgettünk és kíváncsi a véleményemre, ahogy én is az voltam az övére. Ezt szeretem a Margaretben, hogy tudunk vitatkozni, beszélgetni, új szemszögeket megmutatni egymásnak és különböző stílusban írni, kihez mi áll közel, kinek milyen a személyisége. 

Én személy szerint nem akartam volna Hodász atya személyéről írni, mert úgy gondolom, írtak róla eleget, de Pati cikke kapcsán úgy éreztem muszáj „papírra” vetnem, ami bennem van, mert erős vádakat kapott, megítélésem szerint túl erőseket. Ezt a cikket harmadszorra írom újra, mert nehéz, nagyon nehéz megfogalmaznom, ami ezzel a témával kapcsolatban bennem van. Ezért úgy döntöttem, nem Pati cikkére és nem is Hodász atya személyére fogok koncentrálni, inkább magamra koncentrálok, arra, ami bennem van. Nem ígérem, hogy ez lesz az év véleménycikke és azt sem, hogy válaszolok a vádpontokra, vagy hogy jó vitát tudok indítani. Egyszerűen csak írni fogok, írni arról, milyen viharok vannak bennem és felteszem a kérdéseimet. Örülök, hogyha ehhez tud valaki kapcsolódni.

Újra és újra két tűz között találom magam. Kiabál a világ és kiabálnak a keresztények. Megértem, én is szoktam kiabálni. Remélem, hogy akkor jobban meghallanak. Remélem, hogy akkor nem veszik el a hangom, hisz mindenki olyan hangos. Aztán elfáradok, nem bírok már kiáltani, feladom. És akkor, akkor hallani kezdek. Hallani az Istent, hallani a másik embert. Kegyelmet kapok és megértést és én is megérthetek. De ilyenkor a legnehezebb. Kevesen vannak, akik nem kiabálnak, hirtelen egyedül érzem magam. 

Hodász atyára is kiabálnak, egyre csak egyre kiabálnak. Úton, útfélen ítéletet és kritikát kap. Lehet, van cseppnyi igazság a médiában megjelenő, személyét kritizáló cikkekben, az írók van, hogy jogos kérdéseket tesznek fel. De hova vezet a kiabálás? Talán több hívő lesz tőle? Talán többen mennek papnak? Talán segít, hogy újraéledjen az egyházunk? Vagy épp csak megtör valakit, valakit, aki nem tökéletes, de aki tud szólni emberkehez vagy legalább is az emberek egy csoportjához mindenképp! 

Egyre több pap lép ki az egyházból és egyre kevesebb ember meri vállalni hitét a médiában. Mit akarnak elérni ezen szerzők azzal, hogy hétről hétre cikkeket hoznak le róla és kritizálják?

Én se szeretem, ha papok politizálnak, legyen szó bármely politikai oldalról. Azonban megemlítik-e a kritikák tömkelege mellett a sok pozitív szolgálatot, amit végez? Megemlítésre kerül-e, hogy bár adott videójával vagy véleményével nem értenek egyet, de vannak a hitre buzdító, pozitív tartalmai, melyek fiatalokhoz tudnak szólni?  És van-e joguk megítélni és megmondani neki, hogy mit és hogyan csináljon, mikor van egy egyházi vezetője, akinek ez a feladata? Figyelnek-e arra, hogy egy papról hogyan beszélnek? Egy papról, aki Istennek szentelte életét? Félreértés ne essék, én is gyakran kritizálom az egyházat és úgy gondolom, jogunkban áll kritikát megfogalmazni, csak nem mindegy, ezt a kritikát hogyan fogalmazzuk meg és milyen keretek között tesszük ezt, hisz a Biblia is elmondja:

„Ha testvéred vétkezik (ellened), menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni [MTörv 19,15]. Ha rájuk sem akar hallgatni, mond meg az egyháznak.”

Ezért, ha valakinek problémája van Hodász atya bármi munkásságával, akkor az illetőnek semmi más feladata nincs, mint jelezni négyszemközt az aggályait, majd, ha az nem talál meghallgatásra, jelezni az egyháznak. 

Megéri-e kiabálni egymásra, keresztény közösségeinkben, mikor kívülről ránk is kiabálnak, folyamatosan, kitartóan, erősen?  Koncentrálhatunk-e arra, hogy ki mit, hogyan tesz vagy inkább arra, hogy együtt mit tehetünk, összefogva Jézus szeretetére koncentrálva? Figyelhetünk-e arra, hogy különbözőségeink ellenére valami nagyobb, csodálatos erő összeköt minket? Szétszakadhatunk-e, egymásnak eshetünk-e vagy szeretetet kommunikálhatunk, megismertethetjük Jézus nevét minél több emberrel? Nem mindegy, mire fordítjuk az energiáinkat és nem mindegy, hogy mire figyelünk, a fényre vagy a széthúzásra.

Én nem akarok már kiabálni, nem akarok ítélkezni és nem akarok szétszakadni sem. Nem akarok két tűz közt szenvedni, felégni harcokban, háborúkban. Egyet akarok, csak egyet tenni, világítani.  

„Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. „ 

Jn 17,20-24

 

Demjén Dorottya