Gyerek a templomban

Egy keresztény anyuka tanácstalan gondolatai

Gyerekkoromtól kezdve járunk a családommal templomba, nem tudok olyan időszakot felidézni, ahol a vasárnapi szentmise ne lett volna természetes, magától értetődő program. Ameddig nem volt gyerekem, nem különösebben foglalkoztatott, hogy hozza-e valaki a gyerekét a templomba vagy sem, egészen addig, amíg az nem rohangál, ordibál vagy visong. A gyerek ilyen. A templom visszhangzik, a nagy tér hívogató egy kis szaladgálásra, nem beszélve a sok érdekességről, amit fel lehet fedezni. 

Most, egy kétéves kisfiú anyukájaként hirtelen égető kérdés lett számomra, hogy hogyan NE én legyek az az anyuka, akire mindenki rosszallóan, szemrehányóan tekint, miközben a gyerekét próbálja a templomba beszoktatni.

A templom az elcsendesedés, a meghitt istenkapcsolat helye. Az emberek azért járnak jobb esetben vasárnaponként templomba, hogy összegezzék és átgondolják az előző hetüket és lelki útravalót vigyenek magukkal a következőre. És ezt a folyamatot igencsak meg tudja zavarni egy dackorszakos kisgyerek, aki suttogni még nem tud, ellenben mindent is kommentálna, mindenhova felmászna, belenyúlna a perselybe vagy a szenteltvíztartóba, esetleg megrázna néhány csengőt, megnyomna néhány gombot. Az én kisfiam például minden énekes betét után elkiáltja magát hogy: „Jó volt ez a dal!”, de a testvérem is hasonlóan viselkedett ennyi idősen, amikor a kehely felmutatásakor követelőzni kezdett, hogy: „Én is kérek leveskét!” Ezekben az esetekben van néhány ember, aki kedves mosollyal kíséri figyelemmel az eseményeket, de azért a többség szemében azt látom, hogy nem éppen a gyerekemre vagy az én fegyelmezési kísérleteimre kíváncsi. 

Mit lehet ilyenkor tenni? 

Tudom, vannak templomok, ahol van elkerített szoba a kisgyermekes családoknak, de tapasztalataim szerint ezeknek a hangszigetelési hatékonysága meglehetősen eltérő, sőt sok esetben mit sem segít, ha a kisgyerek egetrengető hisztibe kezd, mert ki akar menni a templomtérbe.

Ki lehet menni a templomból. Igen, de akkor minek is jöttem el? Én nem hallok semmit, azt se tudom meg a mise végére, hogy mi volt az evangélium, ellenben csináltam egy nettó fegyelmezésből álló programot a gyerekemnek.

Otthon lehet hagyni. Persze ha van kire. De akkor mikor kezdhetem el a gyerekem  „templomba szoktatását”?

Nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom a jó megoldást, számomra is egy hatalmas kérdőjel, hogy mivel teszem a legjobbat másoknak, a gyerekemnek és magamnak is.

Mit akarok elérni?

Ez az egész azért fontos kérdés számomra, mert azt szeretném, ha a gyerekemnek is ugyanolyan természetes, jó élmény lenne a szentmisére járás, mint amilyen nekem volt. Szeretném, ha gyakorló, hívő keresztény ember válna belőle. De kicsit tartok tőle, ha mindez hétről hétre ilyen küzdelmes program, azzal elveszem a kedvét és rossz élménnyé teszem a templomba járást, így ez is egy ugyanolyan kellemetlen és megmagyarázhatatlan kötelesség lesz a számára, minthogy ne vegye le a benticipőjét.

A magam szempontjából is ez egy állandó kérdés, hogy van-e egyáltalán bármi értelme ezt csinálnom, ha igazából lelkileg nem is vagyok ott a misén, csak végigizgulom és szorongom az egészet, hogy hogyan viselkedik a gyerekem, mit gondolnak rólam mások, vagy esetleg hogyan teszem tönkre éppen valakinek a heti lelki töltődését.

Egyedül Szűz Mária anyai együttérzésében és Isten megértő szeretetében bízom, aki biztosan értékeli a törekvéseimet, hogy éppen hozzá akarom közelebb vinni a gyerekemet, előkészítve a jövőbeli természetes, meghitt istenkapcsolatát.

Győriványi Flóra