Címzett: Születendő lányom!

Mindig is szerettem volna naplót írni. Vonzott az az „életvitel”, amit a Neveletlen Hercegnő, a Szerelmünk lapjai, a Mindenképpen talán vagy éppen Bridget Jones esetén láttam. Viszont, sajnos nem kaptam túl sok írói vénát a talentumok osztásánál, így igen-igen küzdöttem, hogy mégis mit írjak a naplómba. 14 évesen  nem voltak magvas világmegváltó gondolataim, az álmaimat még ébredés előtt mind elfelejtettem, és hétköznapi életem messze állt a fantázia-mesék akciódússágának világától.

Végül egy táborban egy levél írásos feladat elé kerültem, ahol a levelet nem másnak, mint a saját lányomnak kellett címeznem úgy, hogy majd csak akkor olvashatja el, mikor annyi idős lesz, mint akkor én voltam. Remélem nem kell magyarázkodnom, hogy a levelet azóta hol vesztettem el, viszont maga az ötlet gyökeret vert bennem. A történethez még hozzátartozik, hogy nekem nincsenek nagyszüleim – pontosabban mire annyi idős lettem, hogy épkézláb gondolatokat tudtam volna megfogalmazni, már nem volt lehetőségem velük szemtől-szembe leülni. Mindig nagyon érdekelt, hogy milyenek lehettek az őseim, hogyan gondolkozhattak, mi motiválhatta döntéseiket. Mivel csak egy valaki ismerheti a jövőnket, úgy döntöttem, nem szeretném kételyek között hagyni unokáimat, megírom a történetemet.

No de, nem akármilyen történeteket írok le a naplómba. Nem beszélek például a mindennapok kihívásairól, a Glamour-napok problémáiról, de még a nyári tábori kalandokról sem. A naplómat kifejezetten a lányaimnak/lányomnak és nőnemű unokáimnak célzom (igen, remélem, hogy nem csak fiaim és fiú unokáim lesznek…). A naplómban a közel 10 év minden olyan története felfedezhető, mikor örömtelien, szomorúan, vagy éppen váratlanul találkoztam az ellenkező nem képviselőivel. 

Leírtam minden örömömet, pillangós várakozásomat, „taktikázásomat”, a meglepetéseket és az ajándékokat, de komolyabb tapasztalataimat is, mikor alkalomadtán nagyon fájt, sérültem, sírtam, s aztán felálltam. Leírtam mind a magasságokat és a mélységeket. Sokszor nem volt könnyű, és többször kimaradt fél-egy év is a történetekből, de most, a 25 éves fejemmel visszatekintve, hálás vagyok, hogy visszalapozhatom az oldalakat, és láthatom, mennyi mindenben erősödtem, és mennyit változtak-fejlődtek az elvárásaim a jövendőbelimmel kapcsolatban. 

Bár semmiképpen sem szeretném megvédeni a lányomat ezektől a tapasztalatoktól, hiszen mindannyian a saját megéléseinkből tanulunk a legtöbbet, mégis szeretném, ha majd elolvasná, hogy bölcsebb legyen tőle, és így talán pár buta hibától igenis megóvhatom.

Kedves naplóíráson gondolkodó! Egyet tanácsolok: vágj bele! Írd le őszintén, mit érzel, mit kellene érezned, mire vágysz, mi az, ami fáj. Írd le, és a végén egy mondatban üzenj valamit a lányodnak: az aktuális kedvenc zeneszámodat, egy jó tanácsot (pl. „ezt biztosan elmondtam volna az édesanyámnak” – hátha érti a célzást ?), vagy csak, hogy ne feledje: úgy értékes, ahogy van, és a gyönyörű mosolyát senkiért sem kell megváltoztatnia.

Kedves lányom, ha eléd kerül valamikor a távoli jövőben ez a kisebb iromány, tudd, hogy nagyon szeretlek, tanulj, és sose add fel – tudom, hogy sokra fogod vinni még, hihetetlenül büszke vagyok rád szüntelen, Te vagy számomra a legértékesebb a világon.

Kisbán Petra