Nekem te ne mondd, hogy nyugi!

Azok a bizonyos pillanatok, amikor pattanásig feszülnek az idegszálak, sorra méri ránk az elmúlt időszak a csapásokat, úgy érezzük, hogy az élet személyesen kipécézett magának. Nem elég, hogy nem indult reggel az autó, lekéstük a buszt, a kedvenc kávézónkat átépítik, a mosogatólé szerű pótlékot pedig véletlen magunkra löttyintjük. Lélekben lehúzott redőnnyel, elkönyvelt nappal megérkezünk az egyetemre vagy a munkahelyre, ahol lesújt a végső döfés. Nem jár aznap a lift, esetleg fennakadunk a kilincsen. Kitör belőlünk a fortyogó vulkán, ám ekkor valaki ránk néz és azt mondja, „Nyugi!”. Szerencsére azonnal minden megoldódik. Vagy mégsem??!

Ember legyen a talpán, aki ilyenkor ne szeretné a nyugtató varázsszó tulajdonosát ott helyben felfalni. Legjobb esetben azt a reakciót váltja ki, hogy a körülmények áldozata lehunyja a szemét, vesz egy mély levegőt, s dühtől remegő hangon visszakérdez: „Ez a mondat segített valaha valakin?” Rosszabb esetben életünk túlfolyóban lévő poharára rányitja a csapot, amivel menthetetlenül kizúdul az áradat. Ezt a berögzült választ sokszor tudat alatt, többnyire ártatlan jószándékkal, automatikusan vetjük oda a másiknak az érzelmi stabilitás magaslatáról, ahonnan a bajokra remek kilátás nyílik.  Jó lenne valami közmegegyezésen alapuló, új alternatívát találni helyette, s csettintésre beiktatni a társadalmunkba – mondjuk úgy tegnaptól – de amíg ez megtörténik, érdemes más oldalról megközelíteni a problémát. 

Az elmúlt években azt figyeltem meg, hogy ezeknek a bosszúság kategóriájába eső csapásoknak a háromnegyedét el lehet engedni. Sőt, nem is kell elengedni, ha egyszer magunkra se vesszük. Mindenkinek lehet épp olyanja, amikor történhet bármilyen apróság, ki fogja akasztani a mércét. Azonban azoknak, akiknek közel minden napja a bevezetésben felvázolt hangulatban telik, elsősorban saját magukban kell keresniük a változtatnivalót. Felesleges olyan klisékkel dobálózni, hogy a környezetünket nem tudjuk kontrollálni, csak a történésekre adott reakcióinkat, mert ezeknek embereknek a klisék a dobogó második fokára azért stabilan odaértek. Ehelyett tegyük fel magunknak a kérdést: tényleg érdemes rajta idegeskedni? Látom épp kívülről, hogy mi történik? Csak mert, ahogy itt lógok a kilincsen az övemnél fennakadva, félig kiöntött kávéval, fulladozó levegővel… tulajdonképp egész vicces látvány. De ha esetleg meglátsz így, kérlek,

nekem te ne mondd, hogy nyugi!

@kedvemma