Iancu Laura: Gerlice. Gyorsröptű írások repülni vágyóknak

Azt gondolom, a kultúrát, a kultúránkat nem ápolni, nem őrizni kell, pontosabban úgy kell ápolni és úgy kell őrizni, hogy megéljük és szeretjük, s így folyvást jelenvalóvá válik. Kinyilatkoztatott igazság, hogy a szeretet soha el nem múlik. Lehet-e tehát a kultúrának a szeretetnél erősebb, biztosabb éltető ereje?”

Iancu Laura nevével egy József Attila-díjasokról szóló portréfilmben találkoztam először, ami szerintem óriási hiba. Nemcsak az enyém, az oktatásé is. Magyar szakos voltam anno, legalább a nevét ismernem kellene – gondoltam, amikor megnéztem a tíz perces kisfilmet és könny csordult a szemembe az Amikor tegnap című vers hallatán. Azóta persze kinyílt a világ és szerencsére számos, hozzá hasonló íróval is megismerkedtem, akiknek a sorait kötelezővé tenném. Igen, különösen ma, amikor nem dívik szeretni a hazánkat, vagy snassznak, esetleg túl giccsesnek hat: hát, jól kell csinálni. Szerintem Iancu Laura jól csinálja, így ápolja és őrzi azt a gyönyörű magyar kultúrát, amit a legkeletibb csángó faluból hozott el hozzánk. A Gerlice: Gyorsröptű írások rövid, tömör mondatokban, esszékbe foglalva és az egyszerűség köntösébe csavarva mutatja be nekünk egy igazi paraszti társadalomban felnövő lány kérdéseit, út- és Istenkeresését és már-már filozofikus gondolatait kultúráról, hazáról, életről, halálról.

Iancu Laura, mint mondja, nem túl korszerű dolgokról ír, így úgy gondolta, mindenképp szüksége van polgári hivatásra: így lett néprajzkutató, óvodapedagógus, teológus-hittanár. Azért én mégis, meleg szívvel ajánlanám nektek ezeket a „nem túl korszerű” gondolatokat. 

A Gerlicében rögtön Pilinszkyvel kezd. Azt mondja, szerelmes lírát olvasva jutott el a Ne félj című verséhez. Én is. Tovább lapozom. A saját kérdéseim mellett, elém tárulnak megértést segítő, tapasztalatot sugalló, nehéz időket igaz szavakkal leíró mondatok. 

Iancu Laura idilli, otthoni világát körülvette a mindenkit és mindent – szabadságot, családot, hitet, anyanyelvet – megnyomorító diktatúra. Majd Budapestre érkezett tanulni, ahol, mint mondja, ahelyett, hogy kinyílt volna a világ, falak közé szorult: mivel nem volt elég zsebpénze társasági életet élni, hát a könyvtár, az irodalom töltötte be tartalommal a mindennapjait. ,,Pilinszky, Hervay Gizella, Csoóri Sándor. Azt hiszem, hogy ők hárman a csillagok az égen és valahogy ők báboznak velem.” – mondja. És az annak idején kockás füzetét félénken tanára ajtaja alá becsúsztató Iancu Laura, azóta reptet minket versben, prózában, drámában.

Ebben az esszékötetben a csángó világ mindennapjai, az anyai kötődés, a „családi fészekből való kirepülés”, el-és újrakezdés, visszatekintés és kérdőjelek mögé bújtatott félelmek tárulnak elénk. Na meg ugye, az a bizonyos szeretet, amiből minden eredeztethető. Iancu Laura azt mondja, mind az életben, a tudományban, a művészetben gyakorolja az Isten iránti bizalom kockázatát. A Gerlicében kapunk egy kis útmutatót hozzá:

Hogy mi a szeretet? Meglátni a másik emberben Isten teremtményét, és úgy viszonyulni hozzá.”

Olvassátok, töltődjetek! 

Demeter Anna