A szépség védelmében

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ez a cikk kapcsolódik egy korábban megjelent íráshoz a blogon, ami arról szólt, hogy a Victoria’s Secret angyalokat mostantól lecserélik „átlagos” emberekre, akiknek nem az a munkájuk, hogy a külcsínyért tegyenek nap mint nap, hanem egyéb, az élet különböző területein elért eredményeik alapján lesznek ők a Victoria’s Secret nagykövetei.

Nekem úgy tűnik, hogy van egy tendencia a mai kultúrában, ami arrafelé vezet minket, hogy a szépséget nem szabad bizonyos feltételekhez kötni. Azaz, ha jobban megnézzük, tulajdonképpen mindenki és minden szép.

De, hol kezdődik a szépség fogalma? Lehetséges, hogy ez mindenkinek szubjektív?

Én mindent egybevetve azt tapasztalom, hogy igenis, a mai napig vannak olyan dolgok, amik az emberek 90% százalékának tetszenek, és ezekről -a kevés kivétellel- mind el szoktuk ismerni, hogy szép. Miért? Mert ezek látványa szemet és szívet gyönyörködtető… Mert még látni szeretnénk hasonlót… Mert van egy varázsuk, ami pusztán örömet okoz azzal, hogy csodálhatjuk.

Azt gondolom, kevés olyan dolog van, amiben ne lehetne meglátni legalább egy szeretnivaló dolgot, vagy valami szépet, és ez az emberekre fokozottan igaz! Ugyanakkor, igenis létezik egy eredeti, „örök – szépség”, ami mindig megfogja az embert. Ilyen ikon például Audrey Hepburn, akit a legtöbb ember klasszikus szépségnek ismer el. Mi pedig vagy közelebb állunk ehhez a képhez, vagy távolabb.

Talán ide köthető az a jelenség is, amiért manapság elkezdtük inflálni a szépség értékét. Mintha attól, hogy bizonyos dolgokról elmondjuk, hogy szépek, azzal a többi már nem lenne eléggé megbecsülve. Pedig nem erről van szó. Mégis, ahogy látom, úgy próbáljuk meg ezt orvosolni, hogy napjainkban mindent elfogadunk, felvállalunk és gyönyörűnek vallunk: ilyenek a seprűvénák, a narancsbőr, a karikás szemek és a kócos, összecsapott „elaludtam reggel” frizura is, és hozzátesszük, hogy ezek természetes dolgok. 

A természetes megjelenés rendben is van, viszont így összemossuk a pozitív önértékelést és az önszeretet, az amúgy jóval objektívabb, általános szépség-képpel. Mintha az előbbi kedvéért inkább az utóbbit degradálnánk le… Ezzel pedig sikerül elbillenteni az egyensúlyt a mérleg túloldalára. Hatalmas kincs és érték, ha az ember tudja szeretni a szépséghibáit, tud beszélni róluk, hiszen másokat is segíthet abban, hogy elfogadják önmagukat. Ami szerintem a kulcs, hogy a testi adottságainkat illetően ne féljünk mások véleményétől, hiszen nincs élő ember, aki hibátlan. Az pedig egy jó dolog, ha ez az üzenet sok helyre el tud jutni.

Miután rájövünk erre, nem akarjuk elvenni a szépségtől sem azt az elismerést, ami neki jár.

Hornisch Aliz