“Fel kell nőni, de nincs hozzá kedvem” -avagy gondolatok és ötletek kapunyitó fiataloknak

“Fel kell nőni, de nincs hozzá kedvem.” -ez a mondat hagyta el egyik barátnőm száját legutóbbi beszélgetésünkkor. És én azóta ezen gondolkodom, ugyanis mostanában bennem is hasonló gondolatok vannak. Érzem a felnőtt élet felelősségének súlyát, azt, hogy a most meghozott döntéseim a családom jólétére, gyermekeim életére lesznek hatással. Érzem, hogy haladnom kell előre, tenni a dolgomat, és jól beosztani az időmet, hogy lehetőleg minden is beleférjen. Néha azt kívánom, bárcsak egy kicsit visszatekerhetném az időt és lehetnék az a tinédzser, akinek a holnapi matekdolgozatra való felkészülés a legfontosabb feladata. De az élet márcsak olyan, hogy megy előre -akár tetszik nekünk, akár nem. A kérdés csak az, hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez a haladáshoz; beleroppanunk-e abba a számtalan kihívásba, amivel a felnőtt élet elkezdésekor találkozunk vagy sikerül kiegyensúlyozottan és eredményesen megélnünk ezt az időszakot?

Ahhoz, hogy életünk ezen periódusából a lehető legtöbbet tudjuk kihozni, jó, ha tudjuk, hogy mi is pontosan az, amin keresztülmegyünk. Ebben segíthet nekünk Alexandra Robbins és Abby Willmers 2001-es könyve, amelyet a kapunyitási krízis jelenségéről írnak “Quarterlife Crisis: The Unique Challenges of Life in Your 20s” címmel. Kapunyitási krízis alatt azt a szorongást és döntésképtelenséget értjük, amely főként a húszas éveikben járó értelmiségi fiatalokra jellemző (Robbins A. & Wilner, A., 2001), de megjelenhet már késő kamaszkorban és eltarthat akár a harmincas évek közepéig.

Okozhatja ezt a krízist az, hogy fiatal felnőttként külső vagy belső elvárásoktól vezérelve döntenünk kell a szakmánkról, karrierünkről, továbbá a lakhatási, párválasztási, családalapítási kérdések is egyre fontosabbá, sürgetőbbé válnak.

A kapunyitási krízis jelenségébe egyaránt beletartozik az a fajta aggodalom, amelyet a fontos döntések meghozatala előtt érzünk, valamint az a szorongás, amelyet az okoz, hogy sokszor a döntéseink következtében kialakuló realitás nem találkozik vágyainkkal, elképzelt jövőképünkkel. Ez az életszakasz azért is nehéz, mert a hirtelen ránkszakadt felelősségtől és a döntések miatti szorongástól könnyen megkérdőjelezhetjük képességeinket, céljainkat és önmagunkat is. 

Az első dolog, amit tudatosíthatunk magunkban, az az, hogy a folyamat, ami bennünk végbemegy teljesen természetes. Erikson óta tudjuk, hogy életünk során időről időre normatív kríziseket élünk meg, azaz a személyiségfejlődésünk folyamatában vannak sorsdöntő pontok, szakaszok, amelyek sérülékennyé tesznek bennünket, és amelyekben nagy lehetőségek is rejlenek. Ilyen normatív krízist élünk meg például mikor iskolába megyünk, vagy kamaszok leszünk, és akkor is, amikor felnőtt életünket elkezdjük, azaz a kapunyitási szakaszba lépünk. (Révész, Gy., 2007)

Önmagában az a tudat, hogy amin keresztülmegyünk természetes, és sokan átélik ugyanezt, megnyugtató lehet.

Emellett fontos az, hogy az ilyen nehezebb életszakaszokban tudjunk kihez fordulni. Beszéljünk barátainkkal, testvéreinkkel arról, milyen érzések vannak bennünk. Kortársainkkal közösen gondolkodhatunk arról, hogyan érdemes megküzdeni a kapunyitási nehézségekkel. Szüleinkhez is fordulhatunk, akik ugyan más környezetben voltak fiatalok, de élettapasztalatuk révén bizonyosan tudnak nekünk új szempontokat, tanácsokat adni. Felkereshetünk olyan egy- vagy többalkalmas műhelyfoglalkozásokat is, ahol kifejezetten az életkezdéssel kapcsolatos önismereti kérdésekkel dolgoznak a résztvevők. Fontos azonban, hogyha úgy érezzük, akkora a baj, hogy szeretteink oldalán önerőből nem tudunk kilábalni belőle, merjünk szakemberhez fordulni! 

Véleményem szerint sok kapunyitási krízist megélő fiatalnak az okozza a valódi nehézséget, hogy nem tudja hányadán is áll. “Baj, hogy nem találtam még meg a párom? Mikor lesz gyerekem? Mikor lenne jó elköltözni otthonról? Hol tartok a karrieremben? Hol tartok a tanulmányaimban? Anyagilag milyen szinten vagyok önálló? Hányadán is állok én a felnőtté válással? És végső soron, tartok-e ott, ahol tartanom kéne?” -ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikázhatnak a fejükben. Én úgy gondolom, hogy ezen kérdésekkel kapcsolatban az segíthet, hogyha a fiatal időről időre megfogalmazza személyes küldetését, céljait, értékeit és ezek mentén kialakít egy tervet a jövőre vonatkozóan, amit aztán “csak” követnie kell.

Persze, érdemes ezt a tervet úgy megfogalmazni, hogy az valóban teljesíthető legyen. Mindig éppen csak akkorát kelljen benne ugrani, amibe még nem roppanunk bele, de már előrevisz, közelebb a vágyainkhoz. És az is fontos, hogy tudjunk újratervezni, módosítani, hogyha szükséges. E tervbe jó, hogyha beavatunk egy-két hozzánk közel álló személyt, aki segít minket a megvalósításban, és abban, hogy tervünk reális maradjon.

Szóval, fel akarunk, én is fel akarok nőni, felelősségteljes  felnőtté szeretnék válni, de néha nagyon nincs hozzá kedvem. Mert piszok nehéz ez a felnőttség, és persze nagyon ijesztő is. Tele van kalanddal, kihívással, örlődéssel, kétségekkel, és bizalommal. Bizalommal arra nézve, hogy minden most befektetett munka meghozza gyümölcsét előbb-utóbb. És bizalommal arra nézve is, hogy egyre inkább tudok olyan felnőtt lenni, aki bármikor tud gyermek lenni; felszabadultan, könnyű szívvel mókázni és nevetni. És akárhányszor csak elesik, vállrándítva felállni és továbbmenni. 

Hát, ilyen felnőtt szeretnék én lenni.