Búcsú a kapunál – Beszéljünk a gyászról!

Gyász és halál. Félünk tőle, rettegünk? Vagy éppen magunkhoz öleljük az emlékeket és melankolikus mosollyal az arcunkon mesélünk az elhunyt szerettünkről? Szeretnék megosztani Veletek egy gyönyörű, szívet tépően szomorú és szinte filmbe illő képet. Szeretek írni, mert mikor a papírra vetem a múltat, olyan mintha halhatatlanná tenném az emléket. A gyász pedig az életünk része, öleljük magunkhoz és beszéljünk róla-közösen.

Lassan négy éve, hogy elveszítettem a Nagymamámat. Ő volt a NŐ számomra. Példakép volt jellemében, példamutatásában és családja iránt mutatott hatalmas szeretetében. Sokszor voltam náluk vacsorázni a kertben. Ilyenkor csak hárman voltunk: Mamám, Papim és én. Hátul ültünk a lugasban, a nap már lefelé készülődött, bágyadt fény vonta be az udvart. A lugasban volt egy kis asztal, terrakotta téglán állt. A vacsorát mindig közösen készítettük el bent a házban, a konyhában, ami pont a kertre nézett. Mamám szeretett házi kalácsot sütni és finom pástétomokat és ínycsiklandó házi finomságokat alkotni. Valahogy mikor rágondolok, mindig úgy látom magam előtt, mint aki a konyhában serénykedik az elengedhetetlen kötényében. A vacsora készítése közben volt, hogy beszélgettünk, vagy élveztük a csöndet-az egész olyan természetes volt. Szerettem ezeket az estéket. Majd minden ételt rátettünk egy tálcára és a teraszon lévő kis fa asztalkára szervíroztuk. Papim közben a szalvétákat hajtogatta, precízen, pontosan-ahogy csak Ő tudta. Nagyon szerettem velük vacsorázni. Ha lehetne egy kívánságom akkor az lenne, hogy még egyszer utoljára hármasban ehessünk és beszélgethessünk a lemenő esti fényekbe, ott hátul a lugasban, ami akkor a béke szigete volt. Mindenféle dologról esett szó. Imádtam, ahogy forognak az agykerekeim, újabb és újabb dolgokat tanulok a történelemről, hitről vagy éppen ők hallgatták meg, hogy mi bánt és mi nyomja a lelkemet. Menedék volt. A beszélgetések során eszembe sem jutott, hogy hamarosan nem lesz már többé ilyen. Soha. Ha az emberek tudnák, talán nem nyavajognának annyit, nem elégedetlenkednének-sokkal jobban értékelnék azt, ami most van. Nem az, ami lehetne, nem az, ami volt, hanem ami most van. Elmerülnének a pillanatban, beszippantaná őket a varázsa, jelen lennének-jobban. Milyen szomorú tényleg, hogy sokszor egy-egy pillanat értéke csak akkor válik igazán világossá, mikor már nincs többé. Velem is így volt a lugasos vacsorákkal…Valahogy akkoriban annyira természetes volt, hogy fel sem tűnt, hogy micsoda ajándékok ezek. Az élet pedig híres arról, hogy a legváratlanabb pillanatban ránt be a mélyvízbe és forgatja fel az állóvizet egyik pillanatról a másikra. Velem is ez történt. Hirtelen arra eszméltem, hogy már nincsenek esti közös vacsorák, nincsenek hármasban eltöltött pillanatok, mert már csak ketten maradtunk, a Papám és én. 

Nyár volt, fülledt és meleg. Csörren a telefon, Anyukám felveszi, döbbenten hallgatja majd kinyomja. Odafordul hozzám: A Mami nagyon beteg, rákos. Döbbent értetlenség lengi be a szobát, nem fogom fel. Nem jutnak el a tudatomig a szavak. Ez nem lehetséges, mint egy rossz álom. Lefekszek, holnapra úgyis minden rendben jön. De a holnap sem hozza el a várva várt békét. Kórházi látogatások, imák, remény, reménytelenség, sírás, értetlenség-ezek a holnap hozományai. Egyszer tudtam a kórházba bemenni, ahol a tehetetlenség, a harag, a szomorúság a rémület furcsa elegye kavargott bennem. Nem fogtam még mindig fel, hogy aki ott fekszik az ágyon az az a Nő, az a Mami, akivel még nemrég a lugasban kávéztam. Üres tekintettel ültem a kórteremben és üres tekintettel távoztam. Nem éreztem semmit, minden olyan tompa volt, mintha nem is velem történne. Arra még gondolni sem voltam hajlandó, hogy akár ez lehet az utolsó alkalom, hogy itt a Földön láthatom Őt. Megtiltottam magamnak, hogy erre gondoljak. Azt éreztem, hogy erősnek kell maradnom, imádkoznom kell és minden rendbe fog jönni. Mikor ezen a napon kiléptem a kórház kapuján még egyszer utoljára láttam a Mamimat sétálni. Kikísért minket, de csak a bejáratig jöhetett, én pedig nem mertem hátranézni, mert féltem, hogy kitör belőlem a sírás és elgyengülök. Kergettem a bennem lévő álmot, hogy minden rendben lesz, és még sok közös vacsorázásunk lesz a teraszon. Végül mégis hátranéztem.

A kórház komor sziluettje előtt kirajzolódott Mamim és Papim szívtépően gyönyörű látványa, ahogy ott állnak egymás kezét a rácshoz szorítva, egymást ölelve, még egyszer utoljára, halkan suttogva: „Szeretlek”. Ekkor sem éreztem a pillanat értékét. Vak voltam. A hazug álmom, hogy minden jóra fordul soha nem vált valóra. 

Mamim halála után már jó sok idő eltelt, de valahogy az iránta érzett érzelmeim nem halványodtak. Azonban megszületett bennem a gondolat, hogy minden egyes pillanatot kincsként kell őrizni, megélni és jelen kell lenni. Nem a telefont nyomkodni, miközben beszélgetek, nem fotózni és Instára osztani, miközben a testvérem játszani szeretne velem. Tedd le a kütyüt. Nézz fel még időben, nehogy úgy járj, hogy mire felpillantasz már senki sem néz vissza rád. Még mindig van, hogy elsírom magam, ha Róla írok vagy beszélek. Ez nem egyfajta depresszív hangulat, ami mindent áthatóan az ember csontjáig hatol. Nem az a fekete felhő, amely eltakarja a fényt és sötétséget hoz. Sokkal inkább a könnyek és érzelmek arról tanúskodnak, hogy a szeretet és a pillanat értéke örök és halhatatlan-még akkor is, ha a személy ebben a világban már láthatatlan.

Tóth-Kuthy Betti