Őszintén az evészavarról – „Ne tegyétek, ti leányok!”

EGY NŐ LEGNAGYOBB ÉRTÉKE A KINÉZETE. EGY NŐ MINDIG FIGYELJEN AZ ALAKJÁRA. EGY NŐ MINDIG LEGYEN GYÖNYÖRŰ…LEGALÁBBIS OLYAN, AMILYENNEK A DIVATIPAR ELKÉPZELI. LEHET AZ ÉLET SOKKAL TÖBBRŐL SZÓL MINT AZ, HOGY HOGYAN NÉZÜNK KI? AZ IDEÁLOK ÉS A TÖKÉLETES TESTKÉP HAJSZOLÁSA KÖZBEN HÁTTÉRBE SZORULNAK A VALÓDI ÉRTÉKEK. A SAJÁT TÖRTÉNETEMET MESÉLEM EL NEKTEK.

Egy kismamának boldognak kell lennie.

Nincs könnyű dolga a gyermeket váró anyukáknak, hiszen a közösségi média minden felületen tökéletes sminkben és ruhában, boldogságtól kicsattanó édesanyákat mutat be, akik még egy fárasztó nap után is pingvintánc kíséretében nyújtják át gyermeküknek a tejszeletet. Rengeteg poszt, cikk és szakirodalom árasztja el őket arról, hogy a várandósság alatt hogyan kell sportolni, a legegészségesebben enni, meditálni, jógázni, hogy a „legjobbat tudják megadni a születendő gyermekük számára”. És persze nem beszélve a rengeteg mami influenszerről, akik már a gyermekágyas hat hét alatt vagy közvetlenül utána arról gyártanak tartalmat, hogy hogyan nyerik vissza a szülés előtti alakjukat. Nem csodálkozhatunk, ha rengeteg nőben ez frusztrációt okoz, mert ő nem érzi magát gyönyörű kismamának vagy tökéletes csodamaminak.

Én nem szerettem terhesnek lenni. Nem a rosszullétek, a kívánósság vagy a hangulatingadozások miatt. Egyszerűen nem láttam magam szépnek. És bár hiába mondta körülöttem mindenki, hogy: „milyen gyönyörű kismama vagy”, én nem hittem el.

A klasszikus kérdésre a válasz, hogy: „tervezett baba volt?” A valódi válasz az én esetemben, hogy: „nem”. A férjemmel az esküvőnk utáni néhány évet még nem a babázásnak akartuk szentelni, hanem végre összeköltözni és utazgatni szerettünk volna, élvezni a fiatalos házaséletet. De ahogy a mondás is tartja: „mesélj Istennek a terveidről, hogy aztán jól megmosolyoghassa. őket” Ez történt velünk is. Valószínűleg ezért éltem meg rosszul a testem változásait.

A terhességem előtt nagyon sokat adtam a külső megjelenésre. Heti többször jártam edzeni, imádtam öltözködni, sminkelni. Műszempilla, köröm, szóval minden ami „egy nőnek ma kell”. Annyira éretlen voltam az anyaságra, hogy azon izgultam a várandósságom alatt, hogy a szülés után soha nem fogom visszanyerni a régi méretemet, és soha nem vehetem fel azt a sok szép ruhát, amiket addig felhalmoztam. (A mostani fejemmel inkább szörnyülködöm azon a rengeteg impulzusvásárláson.) És emellett ott van az a sok leszóló mondat hogy:

„Ha gyereket szülsz, úgyis szétmegy az alakod.” „A szülés után ezeket a ruhákat elfelejtheted. Jön a mackónadrág meg a kajafoltos póló.” „Anyukaként úgyis feljön majd rád pár plusz kiló!”

A terhességem utolsó hónapjai jelentették a mélypontot számomra. Nyáron voltam a nyolcadik-kilencedik hónapban, a legnagyobb hassal, pont az esküvőszezon kellős közepén. Azon a nyáron három esküvőre is hivatalosak voltunk, ahol irígykedve néztem a sok szép vékony lányt a gyönyörű ruháikban, én pedig úgy éreztem magam közöttük, mint egy felvitorlázott anyahajó. Még táncolni se mertem kimenni, mert attól féltem, hogy mit gondolnak mások, ha ekkora hassal táncra perdülök? Sóvárogva néztem a finom koktélokat és italokat, miközben szürcsölgettem a mentes vizet.

A terhesség alatt egyszer sem mertem a mérlegre állni. A növekvő számokról hallani sem akartam.

Aztán megszületett a kisfiam. És habár ugyanannyi kilóval jöttem ki a kórházból, mint amennyi a teherbeesésem előtt voltam, nekem ez nem volt elég. A kilenc hónap alatt annyira beszűkült a tudatom, annyira csak arra tudtam koncentrálni, hogy biztos még mindig olyan nagy darab vagyok, hogy nem férek be az egyetemi padokba (az egyetemen a vizsgáimat külön asztalnál írtam, mert pocakkal nem fértem be az előadói padsorokba). Nevetséges, de az első dolgom a kórházból hazaérve az volt, hogy a mérlegre álltam és felvettem az összes régi nadrágomat, szoknyámat és ruhámat. Hiába láttam, hogy minden feljön rám, nem nyugtatott meg. Lázasan vetettem bele magam a szülés utáni megújulásba, különböző megvonásos diétákba, időszakos böjtbe, kalóriaszámláló alkalmazásokba, youtube videókba. 

A fogyás megnyugvást hozott a számomra. Úgy éreztem, hogy visszanyertem a kontrollt az életemben. Azt az irányítást, amit elveszítettem akkor, amikor terhes lettem és felborult minden, amit elterveztem. Ez volt az egyetlen kapaszkodó, ami állandóságot jelentett, mert valljuk be, gyerek mellett az élet a folyamatos újratervezésről szól. És persze elégedett voltam magammal, hogy igen, én nem az a nő vagyok, akire a szülés után rá sem ismernek.

Aztán jött a mélypont, amikor a 168 cm-hez 45 kg voltam és a férjem jelezte, hogy ne tovább, hogy ő ezt már nem bírja nézni. Azt mondta, hogy az élet sokkal többről kell, hogy szóljon, mint az, hogy hogyan nézünk ki. Akkor ez szívenütött és rájöttem, hogy ez mennyire így van. Hogy mennyi időt és boldog percet rabolt el tőlem az evésszavar, amiben élvezhettem volna az anyaságot, a fiatalságot, a gyermekemmel együtt töltött perceket. Emellett szeretnék még testvért a kisfiamnak is, de anyukám szembesített vele, hogy ez 45 kilósan nem fog menni. Akkor eldöntöttem, hogy kilábalok valahogyan ebből a beteg állapotból. 

Magamon nem tudtam segíteni, így elkezdtem reggelente olvasni a napi evangéliumot.

Akkor pont olyan időszak volt, hogy egymást követték a betegek és bénák meggyógyításáról szóló történetek. Az egyik elmélkedésben volt az a mondat: hogy a test gyógyulása a lélek gyógyulása is egyben. Én pontosan ezt éltem meg akkor. 

Kikövettem az összes olyan influenszert, akik úgy éreztem hamis ideált közvetítenek felém. Letöröltem a telefonomról a kalóriaszámláló alkalmazást és eladtam a diétás receptkönyveimet is. Elkezdtem követni olyan tartalomgyártókat, akik ebben a témában nyújtanak segítséget vagy a bodyposity-vel foglalkoznak. Ahogy jöttem kifelé az evésszavarból éreztem, ahogy színesedik és kitágul a világ. Valódi flow érzést és boldog kikapcsolódást találtam a főzésben, élveztem, hogy van energiám a napi feladatokhoz és kihívásokhoz. Szeretem, hogy nem azért sportolok, hogy minél több kalóriát égessek el. Több türelmem lett és felszabadulttá váltam. A lelkem megnyugodott, mert már tudom élvezni, hogy az élet mennyi mindenről szól és hogy tudok segíteni másoknak. 

Átértékelődtek a dolgok körülöttem. A ruháim és sminkcuccaim egy nagy részét eladtam vagy eladományoztam és boldog vagyok, hogy olyan tárgyak vesznek körül, amelyekre valójában szükségem van, amiktől igazán jól érzem magam.

Megtanultam, hogy a gyermekemnek egy dolog a fontos, hogy kiegyensúlyozott és boldog anyukája legyen. A férjemnek is egy dolog számít, hogy egy felszabadult és vidám nővel éljen együtt, akivel jó együtt lenni, és a legkevésbé sem az, hogy van e rajta plusz három kiló.

Ha újra visszamehetnék az időben azt kívánnám, bárcsak élvezni tudtam volna az anyaság minden percét, mert minden pillanata olyan csodálatos idő, ami sosem tér vissza többé. De valójában nem bánom, hogy megéltem mindezt, mert ez tanított meg másokért élni és kilépni a saját önközpontúságomból. Talán ez tett alkalmassá arra is, hogy egy önző kislányból anyává nőjek fel.

Győriványi Flóra

#edrecovery #bodypositivity