Egy karantén margójára

Sajnos ez a tavasz sem úgy indult, ahogy kellett volna. A megújult korlátozások mellett én házi karanténba is kerültem, a szó legelzártabb értelemében.

Emlékszem, ha tavaly azt mondták volna nekem, hogy jövő ilyenkor is karantén lesz, nagyban tart majd a maszk hordás és az online oktatás, fel se fogtam volna… Akkoriban egy teljes hét bezártság is borzasztóan soknak tűnt. Nem tudtuk elhinni, hogy mindez valóban megtörténik.

Ráadásul közben megindultak a halálozási mutatók, a megbetegedési ráták, és napi szinten aggódtunk a saját, a szüleink, a nagyszüleink és a barátaink életéért, egészségéért. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtuk a helyzet kimenetelét megmondani, csak új, szigorú szabályokkal befolyásolni.

És most?

Az aggódás és a stressz a mai napig nem változott. Elgondolkodtam, hogy hosszú távon milyen beidegződéseink maradnak a korona után. Például, hogyan fogunk viszonyulni a betegségekhez? Mindig meglapul bennünk majd a félelem, az idegesség, és az immunrendszer állandó erősítésére való törekvés, vagy egy idő után eltűnnek ezek a gondolatainkból? Vajon felszívódhat-e egy világjárvány „nyom nélkül”?

Ez az év kevésbé a vágyak betöltéséről és a jó programokról szólt. Sok helyen mondták, hogy fel kell ismernünk mindannak az értékét, amink már van. De én eddig csak tűrtem, és elviseltem a sok változást, lemondást, a magam módján „túléltem”. Most elgondolkodtam mindezen. A hálát valóban nem lehet mantrázni. De az sem elég, ha az ember csak a fejével értékel dolgokat, s a szívével nem. Sok mindenért hálásnak tartottam magam eddig is, de még soha nem tapasztaltam meg az életörömöt olyan mélységben és szerteágazóan, mint ebben a karanténban. 

Tavaly sokkal nehezebben viseltem a bezártságot. Most új értelmet nyert, hogy minden nap együtt lehetek a testvéreimmel, rájöttem hogy ez mekkora kincs. Hol együtt nevethetünk, vagy épp megőrülhetek tőlük, de azt is jókedvűen. Sokat ér, hogy minden nap van mit ennünk, rendes tető van a fejünk fölött. Közhely nélkül, áldás a napsütés, mert azt üzeni, hogy itt egy újabb tavasz. Ami azt is jelenti, hogy -fagyos szentként- négy réteg helyett, már csak hármat fogok hordani… Annyi pici, jelentéktelen dolog tud örömet okozni. Olyan, mintha egy új szemüveget vettem volna fel. Most is látom benne a színeket, csak sokkal élesebbek!

Elsőre furcsának tűnhet, de lehet nem baj, ha ez a járvány nem tűnik el „nyomtalanul”. Arra jutottam, hogy ha a vírus testi szövődményei veszélyesek lehetnek, legalább a lelki változások legyenek az ellenkezői. Tegyünk érte, hogy ne csak a testünk produkáljon negatív tesztet, hanem a lelkünk is.

Hornisch Aliz