Beszél(j)ünk a halálról

,,Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi ‘énünket’. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit ‘tettek’ az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.”

Polcz Alaine

– írta Polcz Alaine, pszichológus, író, a tanatológia (a halállal, az emberhez méltó haldoklással (görögül thanatos=halál) foglalkozó tudomány) magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója, Mészöly Miklós felesége.

A szálak mindig összeérnek. Épp Mészöly Miklós születésének századik évfordulója kapcsán foglalkozom a feleségével való levelezéssel. Először akkor keltette fel az érdeklődésemet Polcz Alaine személye, amikor az Asszony a fronton című művét olvastam. Akkor kezdtem ráébredni, milyen hihetetlenül erős nő lehetett, milyen méltósággal viselte azt rengeteg szenvedést és megaláztatást, amit a második világháború alatt élt át. Majd pedig milyen szeretettel és hittel tudott másokon segíteni a halállal foglalkozó írásai kapcsán. 

Hogy miért említettem az összeérő szálakat? Mert nemcsak ez a kivételesen erős nő sarkallt arra, hogy ne riadjak vissza attól, hogyha a halál szóba kerül. A levelezéssel párhuzamosan, szintén a napokban került elém egy kép, ami erre a meghatározó élményre emlékeztetett. Épp a Facebook-ot görgettem, amikor szembejött egy fotó három édes spánielről, akik közül kettő nagyon is ismerős volt – rákattintottam és egy óráig olvasgattam az oldalon található történeteket. Három évvel ezelőtt készíthettem egy riportot a Tábitha Házban, ahol a kutyusok gazdija, Tuza Erika az életvégi ellátás és ehhez kapcsolódóan a terápiás kutyák szerepéről mesélt – hihetetlen természetességgel. Jó volt újra látni őket, olvasni Erika gondolatait. Hálás vagyok, hogy azon a borongós hétvégén beszélgethettem vele.

Emlékszem, a gyakornoki időm elejét töltöttem még és féltem a témától, hiszen tudtam, hogy ebben az otthonban haldokló gyermekeket fogok látni. Tényleg borzasztó idő volt, amikor elindultam a hospice házba. Figyeltem az elnyűtt, gondterhelt arcokat a buszon. Aztán megérkeztem. Tudom, még nem is csöngettem, nyílt a kapu, és két kedves, mosolygós hölgy lépett ki rajta. Miután megláttak, kedvesen behívtak és megkértek, hogy hagyjam az előszobában, amire most nincs szükségem, és vegyek egy zsákot a cipőmre. Mielőtt beléptem volna, hirtelen nyílt az előszobaajtó, és egy ott lakó lány jött felém nagy lendülettel. Máris ott termett két nővér, és elnézést kérve betessékelték a szobába. „Semmi gond – mondom –, nem ijedtem meg.” Tényleg nem. Később kiderült, West-szindrómás, központi idegrendszeri betegségben szenvedő betegről volt szó. 

Miért nem ijedtem meg? Mert ahogy megérkeztem ebbe az otthonba, nem a kézmosók és a bekötött oxigén ragadta meg a figyelmemet először, hanem a megnyugtató, családias légkör. Majd megérkezett Frida kutyus és mosolygós szemű gazdája, Erika, aki Amerikában tanulta ki az állatasszisztált terápia mesterségét. Sokat beszélgettem vele, nemcsak arról, hogy számos esetben a kutyás terápia az utolsó közös pozitív élménye együtt a családnak, hanem a halál, mint téma kezeléséről. Voltunk beteg gyermek mellett, mesélt történeteket, amiket sosem felejtek el – még később, a buszmegállóban is hallgattam és hallgattam. Hihetetlen mennyit tud egy emberen változtatni néhány óra, mennyire átértékeli az életét, amit ajándékba kapott.

Megtanultam, hogy egy ilyen ház is szólhat az életről, hiszen minden dolgozónak itt van a szíve és a lelke. Megtanultam, hogy egy kutyus betöltheti a közvetítő szerepet beteg és gyógyító között. Megtanultam mennyi Polcz Alaine-hez hasonló angyal van a világon. Gyermekek, akik olyan szenvedéseket élnek át, amit el sem tudok képzelni és felnőttek, akik arra tették fel az életüket, hogy nekik segítsenek.

Azt hiszem, az itt eltöltött kis idő kellett nekem akkor ahhoz, hogy még inkább belemélyedjek a témába. Ezt követően kerestem fel dr. Hegedűs Katalint, a SOTE oktatóját, aki ott volt a hospice indulásakor Polcz Alaine-nel, majd bekerült az országos vezetőségbe és ma, többek között tanatológiával is foglalkozik. Beszélgettem életvégi rendelkezésekről intenzív osztály főorvosával, a lehetőséget igénybe vevő beteggel, hospice-ban dolgozó munkatársakkal, akiknek sokat köszönhetek. Összeértek a szálak. Ezek a ,,világi beszélgetések” és az én személyes hitem kapcsolódtak és képes lettem beszélni a halálról.

Én, aki sohasem akartam. Mégis ki akar? Tehetnénk fel a teljesen egyértelmű kérdést. Főleg most, a koronavírus idején, amikor a világon minden család félti szeretteit, ismerőseit és szabadulna a jelenlegi helyzettől. 

Senki nem akar, de könnyebb, ha tudunk – ezt biztosan megtanultam. Mert

,,az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben.”

Polcz Alaine

Demeter Anna

Források:

Polcz Alaine: Egész lényeddel; Meghalok én is? – A halál és a gyermek

https://kepmas.hu/en/node/1959