Hazaszeretet, de hogyan?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Nehéz kimondani, hogy “szeretem a házamat”, mert negatív visszhangja lett annak, ha valaki nagyra becsüli a nemzetét. De miért? Biztos többen találkoztunk már azzal a jelenséggel, amikor a hazafiságot összemossák a nacionalizmussal. Pedig II. János Pál pápa szerint egyszerű a képlet:

„A nacionalizmus jellemzője, hogy csakis a saját nemzete javát ismeri el és követi, más nemzetek jogainak figyelembevétele nélkül. Ezzel szemben a hazafiság, mint a haza szeretete, elismeri minden más nemzet jogát is arra, hogy hasonlóképpen szeresse hazáját: ez jelenti tehát a rendezett társadalmi szeretet útját.”.

II. János Pál pápa

A lengyelek vagy például az olaszok nagyon szeretik saját nemzetüket és azokat a sajátosságokat, amelyek meghatározzák őket. Az utóbbi időben mi is jól haladunk ebbe az irányba, egyre több reklám próbálja szerethetővé tenni magyarságunkat. Ezáltal persze elindult egy pozitív folyamat, de úgy érzem még nem az igazi. Leginkább az a probléma gyökere, hogy mindig valamilyen elvárásokat támasztunk, és azokhoz kötjük a hazánk és kultúránk iránti szeretetet.

Általános tendencia, – így rám is igaz – miszerint a határon túli magyarok sokkal többre értékelik magyarságukat, sokkal büszkébbek arra. Valahol én is érzem ennek a hagyatékát és azt az erőt, ami azáltal munkálkodik bennem, hogy a mai Magyarország határain kívül születtem. Mert én megtapasztaltam, milyen kirekesztettnek, kisebbségnek lenni a saját szülőföldemen, ahol az anyanyelvem csak sokadlagos, és a szűk környezetemre redukálódik a használata. Ahol még ma is küzdenek azért, hogy ne tűnjön el a magyar a saját földjéről, és nap mint nap tenni kell a megmaradásáért. Szóval mondhatjuk, megedződtem, és tudom, hogy kell azt a pici lángot ott legbelül örökmécsesként őrizni, és mindig bátran “büszke magyarnak lenni”. 

De fáj az, hogy itt a hazaszeretet nem ilyen. Végezetül pár kérdést szeretnék feltenni – melyek, bízom benne, hogy mindenkiben elindítanak valamit. Miért nem tudjuk elkülöníteni a patriotizmust a politikától, pártoktól, de legfőképp a feltételektől? Miért akarunk inkább európaiak lenni, mintsem magyarok? Miért támasztunk nagy elvárásokat, megugorhatatlan léceket a hazánkkal szemben? Miért keressük állandóan a hibát benne? Miért nem tudunk büszkék lenni a kultúránkra és történelmünkre? Amikor a világon már mindenkit elfogadunk, és mindenki előtt letérdelünk, akkor a hazánkat miért nem tudjuk egyszerűen, feltételek nélkül szeretni? 

Ivanova Patrícia