Példaképeink – Létezhetnek a 21. században?

Tudjátok, én sosem voltam az lány, aki hitt abban, hogy az életünkben létezhet egy olyan személy, aki annyira meghatározó karakter, hogy miközben a személyiségünk folyamatosan változik, Tőle mindig tanulhatunk valami újat. Úgy gondolom, hogy minden ember személyisége olyan egyedi és megismételhetetlen, hogy elképzelni sem tudtam, hogy létezhet valaki, akinek a története ennyire megfog, magával ragad és mélyen megérint. 

Ezt a cikket valójában nem A döntés című könyv ajánlójaként írom meg Nektek – sokkal inkább szeretném, ha megéreznétek annak a nőnek a nagyszerűségét és erejét, akit én megismerhettem, miközben első megjelent könyvét olvastam. 

A legfontosabb, amit Dr. Edith Eva Egertől megtanultam, hogy az életem minden helyzetében VAN lehetőségem, hogy szabadon döntsek arról, miként tekintek az adott helyzetre. „Senki nem veheti el Tőled, amit a fejedbe raksz.” – írja, mint iránymutatás a könyv elején. Gondoljatok csak bele, hogy ő ezt egy koncentrációs táborban rabként élte meg. 

A döntés egy személyes hangvételű könyv, amiben megismerhetünk egy pozitív pszichológiai irányzatot egy holokauszt túlélő szemszögéből, életútja és terápiás élményei ábrázolásával. A könyv talán egyik legcsodálatosabb jelenete, amikor Dr. Mengele arra utasítja Eddit, hogy táncoljon neki a barakkban, miközben az SS tisztek épp arról döntenek, hogy a fogvatartott lányok közül kit és milyen sorrendben gyilkoljanak meg. Ő pedig táncol és táncol, képzeletében a budapesti Operaház Színpadán, Júlia szerepében. Minden lépésére gondosan ügyelve és közben azon gondolkodva, hogy képzeletében sokkal szabadabb, mint bármelyik fogvatartója. 

Rengeteg dolgot tudnék kiemelni azok közül az élményeim közül, melyeket ennek az elképesztően bátor, kíváncsi, bölcs és érzékeny nőnek köszönhetek, azonban a cikk rövidsége miatt engedjetek meg egy személyes példát. Amikor első osztályos voltam, a diszlexiám miatt nem tanultam meg olvasni, mint az osztálytársaim.  Fél évig fogalmam sem volt, hogy mi történik „odakint”. Aztán hangos olvasásra került a sor és én annyira kiszolgáltatottnak éreztem magam és annyira féltem. Féltem, hogy megaláznak, hogy most kiderül, hogy én nem tanultam meg olvasni, hogy nekem nem sikerül az, ami mindenki másnak olyan kitűnően megy. A pad alá bújtam és próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék. Persze nem értettem, hogy ez baj, hogy valami nem az igazi. 6 éves kislány voltam, azt hiszem nem is kellett értenem. Aztán a középiskolában és az egyetemen elkezdtem megfeszülve tanulni és teljesíteni, folyamatosan kompenzálni próbáltam valamit, szerettem volna, ha az évfolyamon valakinek én tudok segíteni, hogy kompetensnek és intelligensnek tartsanak a csoporttársaim, a családom, a barátaim. 

Dr. Egertől tanultam erre a helyzetre egy módszert, amit most megosztok Veletek: Képzeld el minél pontosabban azt az eseményt, amit átéltél, emlékezz vissza ki volt ott Veled, mennyi idős voltál, mi történt pontosan. Aztán fogd kézen a kiskori önmagadat és mondd el neki, hogy nincs többé egyedül ebben a helyzetben, hogy szereted és vigyázni fogsz rá, bármi történjen és aztán kísérd ki ebből a szituációból.

Úgy gondolom, mindannyiunknak van az életében egy „ilyen” helyzete. Dr. Edith Eva Eger számomra azért példakép, mert napról napra tanít, fogja a kezem és neki köszönhetően megtanultam gyógyítani a saját helyzeteimet.


Andó Júlia