Tavaszi pillanatkép,

avagy egy kis részlet irodalmi szárnypróbálgatásaim első fejezetéből

Talán többeknek ismerős az az érzés, ami a hideg téli hónapok után, a tavasz közeledtével, egyszerre elfogja az embert. Amikor, bár még kopár minden, de már érezni a márciusi nap melegét, és azt a leírhatatlan tavasz szagot, amitől muszáj táncra perdülni, vagy legalábbis dudolászni egy kicsit. 

Ez az érzés fogott el pár napja munkába menet, és még akkor és ott tollat (billentyűzetet) ragadtam. Azt hiszem, írás közben sikerült egy picit jobban megértenem a természetet és a világot. 

A csillagászati tavasz első napján osztom meg írásomat.

„Kuszává borzolja hajam a szél és a kora márciusi hajnal pozsgásra csípi az arcom. Csönd ül az úton, ahol járok, mozgalmas, izgalmas csönd; a megújulásra, rügyfakadásra váró természet csöndje. A csupasz ágak még a lombhullatás és a tél emlékével meredeznek az égre, lábam alatt a tavalyi levelek mesélnek az elmúlásról. Látszólag minden változatlan, de ez az orromba bekúszó üde illat már a tavasz üzenetét hozza magával. A természet mindig változó, mindig megújuló állandóságát. 

Számomra ez a halvány illat az első jele annak, hogy a mélyben, a fák kérge és a lehullott levelek leple alatt az élet szárnybontogató csodája már készül a felszínre törni.

Ez az a pillanat, melyre minden évben gyerekszemmel csodálkozok rá és a felismerésétől táncra kel a lelkem. Ez az a pillanat, mely újból és újból rádöbbent, hogy az élet minden borzalmat és tragédiát ugyanúgy elmos, ahogy a felhőtlenül szikrázó boldog pillanatokat. És hogy semmi sem biztos annyira, mint a lassú változásban megbúvó megújulás lehetősége.”

Papfalvy Bori Janka