Valentin-nap eredetéről

Február 14-e, a szerelmesek ünnepe. A párok közös programokat szerveznek, figyelmes ajándékokkal kedveskednek a másiknak, mézes-mázas üzeneteket váltanak és kifejezik az egymás iránt érzett szeretetüket. Vannak azonban akik inkább csak szolidan ünnepelnek, a négy fal között. Ki így – ki úgy éli meg a Valentin-napot, ez annak lényegén nem változtat. Ez a nap arról szól, hogy a párok megünnepeljék szerelmüket, kapcsolatukat vagy házasságukat. 

De honnan is ered a szerelem napja?

A Valentin-nap eredete a pogány természetkultuszokig vezethető vissza. A római szokások szerint február 15.-én tartották Lupercakia ünnepét, amely egy természet ünnep volt. Az ünnepi lakoma után a hajadon lányok a házasság istennőjének, Junonak a templomába mentek, ahol megtartották a pársorsolást. Ez lényegében azt jelentette, hogy felírták az összes házasulandó korú lány nevét, összegyűjtötték őket egy edénybe, majd ezt követően a nőtlen férfiak sorra húztak egy nevet a tálból. Az így keletkezett párok együtt maradtak és ha valóban egymásba szerettek – tehát sikeres volt az isteni közjáték – az elkövetkező év ünnepén össze is házasodhattak. 

De ki volt Valentin? 

Az elbeszélések szerint Valentin (magyarosan Bálint) egy római pap volt Terni városában, aki ellenezte II. Claudius császár azon döntését, hogy a fiatal férfiak ne nősüljenek meg. A császár véleménye szerint ugyanis a nőtlen férfiakból jobb katonák váltak, mint azokból, akiknek feleségük és családjuk volt. Így a legenda szerint Valentin a szerelmeseket – köztük a katonákat is – a keresztény szokások szerint megeskette egymással, majd egy, a kertjéből hozott virággal pecsételte meg az esküjüket. Amikor ez a császár tudomására jutott keresztény hite és parancsszegése miatt bebörtönöztette a papot, aki február 14.-én mártírhalált halt. 

A mai értelemben vett szerelmesek ünnepe nagyobb hangsúlyt csak a középkorban kapott, miután Valentint a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé avatták Angliában. A Valentin-napi szokások újbóli felvirágzásában és népszerűsítésében nagy szerepet játszott Geoffrey Chaucer angol költő is a Madarak parlamentje (Parliament of Fowls) című költeményével. A mű egy metaforával meséli el, hogyan gyülekeznek a madarak a párválasztási időszakuk kezdetén – amely nap február 14.-re esik – Triász, a természet istennője köré, hogy megtalálják a társukat. Valószínűleg ez a mű volt az alapja annak a szokásnak is, hogy a madarak párválasztásával egybeeső Szent Valentin napján a párok szerelmes szövegeket tartalmazó üzeneteket, képeslapokat, üdvözlőkártyákat küldözgetnek egymásnak. 

Sok szokás és hiedelem is kapcsolódott a Valentin-naphoz, például úgy tartották,  ha Valentin napján az eladó leány feje fölött egy vörösbegy repül el, egy tengerész veszi feleségül, ha a fecskét látott, szegény ember lesz a párja, de boldogságban fognak élni; ha pedig egy sármányt pillantott meg, egy milliomos fogja megkérni a kezét. De emellett számos időjárási, termés- és termékenységjóslás és szerelmi praktika is kötődik február 14.-hez. 

A Bálint-nap hagyománya egyre jobban hódít a világban, köszönhetően az angol kivándorlóknak, akik magukkal vitték a Valentin-napi szokásokat az Amerikai Egyesült Államokba, ahonnan a második világháború alatt katonák vitték tovább a hírét Európa többi részére. Később így vált az ünnep marketingfogássá a virágtermesztők és az édességipar számára, fokozatosan elhagyva az ünnephez eredetileg kapcsolódó szokásokat és hagyományokat. Elterjedtsége ellenére a legnagyobb kultusza változatlanul az angolszász területeken van.

Bár a szerelmesek ünnepét sok hagyomány, szokás és történelmi emlék átszövi, egy dologról sosem szabad elfeledkeznünk. Ez pedig az, hogy február 14.-én az általunk szeretett személyhez fűződő kapcsolatunkat ünnepeljük, ezt az érzést pedig nem szabad lealacsonyítani a muszájból adott „tucat-ajándékok” és reklámfogások szintjére.

T. Cs

Kép: Unsplash