Kötéltáncolás, avagy az egyensúly művészete

Amikor 25 évesen a férjemmel összeházasodtunk, valahogy egész természetes volt mind a kettőnk számára, hogy gyermekeket szeretnénk. Az egyetlen, amit terveztem, és ami így adatott meg nekünk, hogy három gyermeket szeretnénk 30 éves koromig. Rosszul tűröm a monotóniát, de mind a három lányunkkal veszélyeztett terhes voltam, feküdnöm kellett, de eközben olvastam, tanultam, telefonon beszélgettem a barátaimmal, akik a nagyvilágot járták, így ők jelentették nekem az ablakot a világra. Először anyagi kényszerből, majd pedig tudásvágyból magántanítással foglalkoztam, amíg hét évig otthon voltam. Ekkor ástam bele magam az angol tanítás művészetébe, olyan alapot szereztem, amire később támaszkodhattam, közben megint tanultam, meg akartam érteni a hitemet, ezért az elsők között voltam, akik nőként teológiából diplomát szereztek, persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy így többet járhattam Budapestre, amire nagyon vágytam. Később ez a végzettségem tette lehetővé, hogy elsőként tanítsak hittant világiként, gimnáziumban. És így tovább, belevágtam valamibe, mert új inspirációra vágytam, aztán később a szálak összeértek és helyére került a puzzle újabb darabja. 

Közben gyermeket neveltem, neveltünk. Hogy hogyan? Mindezek mellett, csak az első diplomám megszerzésekor nem volt még gyerekem, mindig is szoros időbeosztással éltem és így volt ez a gyerekeknél is. Megvolt az ideje az alvásnak, az evésnek, a játéknak egyaránt. Sokan csodálkoztak, miért vagyok ebben szigorú, de rendszert adott az életünknek, én akkor dolgoztam, amikor ők aludtak. Tudom, ez nagyon ódivatú, mégis hiszek abban, hogy a gyerekeknek is szüksége van alvásra, sőt még keretekre is. Ma is ebben hiszek, noha nem vagyok szabálykövető, az egészséges keretek mégis megtartanak engem is.

A 7. év végén vágytam újra felnőttek közé, akkor kezdtem először hagyományos munkahelyi körülmények között dolgozni, nem volt könnyű 32 éves voltam és nehezen viseltem a kötöttséget. Viszont cserébe temérdek új kihívásban volt részem, amit nagyon élveztem, utazhattam, tanulhattam újra. Temérdeket segített a férjem és segítettek a szüleim, hogy megteremthessem az összhangot a munka és  a család  között. Aztán amikor elvesztettük őket, már egyedül kellett erre az összhangra rátalálni. Nehéz volt, sokszor voltam fáradt, de arra mindig figyeltem, hogy minőségi időt töltsön együtt a család, persze kötéltánc volt ez, hiszen a munkámat mindig maximális erőbedobással végeztem, de közben tudtam, hogy a legnagyobb csoda, amit az életben kaphatok, azok a gyermekeim.

Rivasz-Tóth Kinga

Fotó: unsplash